Ez a hét Oscar-díjra jelölt neo-noir és gengszterfilm jellegű black comedy nem véletlenül a modern klasszikusok egyike, az AFI legjobb filmek listájának 94. helyezettje, a legjobb gengszter filmek 7. helyezettje, amely számos későbbi alkotást inspirált. Quentin Tarantino második filmje nem csak a mozipénztáraknál volt hatalmas siker, de már szinte megjelenésekor kultfilm státuszt ért el, ami köszönhető a rendező stíluselemeinek, azon belül is elsősorban a ikonikus és eklektikus dialógusainak, az ironikus humorának, az erőszaknak, popkulturális utalásainak, és nem utolsósorban furcsa, ugyanakkor kiváló színészválasztásainak. A film története több szálon szövődik, amelyek főszereplői los angeles-i alvilági alakok, piti bűnözők és egyéb kívülálló figurák.

A film alapvetően három történetből áll, amelyek aztán a szereplőiken keresztül összefonódnak. Az egyik történet két bérgyilkos gengszter körül forog, Vincent Vega (John Travolta) és Jules Winnfield (Samuel L. Jackson) napi munkájába, interakcióiba enged betekintést. A  második fő történetszálban Vincent Vega és főnökének Marsellus Wallace (Ving Rhames) felesége, Mia Wallace (Uma Thurman) egy estéjét mutatja be, amely azért történik, mert a gengszterfőnök megkéri Vincentet, hogy szórakoztassa feleségét, amikor ő nincs a városban. A harmadik történet főszereplője pedig Butch Coolidge (Bruce Willis) bokszoló, aki Marsellus utasítása ellenére megnyer egy olyan meccset, ahol a gengszterfőnök a vereségére fogadott. A három fő történeten kívül számos más szál is szerepel a filmben, amelyekben nagy jelentősége lesz egy bőröndnyi pénznek és egy aranyórának is...A Ponyvaregény több, mint egy kiváló és ma már nyugodtan klasszikusnak nevezhető film, hiszen számos újdonságot hozott a hollywoodi filmiparba megjelenésekor. Elsősorban persze az íróját-rendezőjét, Quentin Tarantinot repítette azonnal sztárstátuszba, akinek frissnek ható stílusát aztán rengetegen próbálták meg utánozni a későbbiekben. Tarantino első filmje a Reservoir Dogs is kultfilmmé vált, azonban korántsem tudott akkora ismertséget és népszerűséget szerezni bemutatójakor, mint a Ponyvaregény. A film népszerűsége a színészeket is a menybe repítette, legelsősorban John Travoltát, aki eddigre már réges-rég elveszítette A listás státuszát, amelyet még a ’70-es években szerzett. Vincent Vegával azonban nem csak az Oscar-jelölésig jutott, de újra a hollywoodi sztárok közé emelkedett. Mellette Samuel L. Jackson és Uma Thurman karrierjét is megújította ez a szerep, akiket szintén Oscarra jelöltek. A Ponyvaregény egy kis költségvetésű, eredetileg anti-mainstream-nek szánt független film, amely a 8-9 milliós budgetjéből aztán több, mint 200 milliót csinált, és amelynek nemcsak karakterei, de dialógusai is ikonikussá váltak mára.

Tarantinot és legjobb filmjeit leginkább eredetisége és stílusa miatt szokták dicsérni, azonban mint minden eredetinek gondolt alkotásnak és alkotónak, ennek is meg vannak a gyökerei és előzményei, amelyek között egy nagyon fontos elem a klasszikus noir műfaja. A Ponyvaregény noir gyökere már a film címében is visszaköszön, amely elsősorban olyan krimikre és detektívtörténetekre utal, amelyekre a noirok is erősen támaszkodtak. Ezen krimik pedig híresek voltak az erőszakosságukról, ütős párbeszédeikről, és valamilyen szempontból kívülálló karaktereikről, amelyek azonban mégis összetettebbek voltak, mint amit a műfaj alapján gondolnánk. Ezen összetevők Tarantino szinte minden filmjében visszaköszönnek, azonban sehol nem olyan tisztán, mint itt. A Ponyveregénynek Tarantino legtöbb filmjéhez hasonlónak nincs igazából mély üzenete, vagy komolyabb mondanivalója. Ha mindenáron keresni akarunk ilyet, akkor megemlíthető a noirok bűn, bűnhődés és megváltás illetve nem megváltás hármasa. De ez a filmben sokkal inkább a noir gyökerek felé való kacsintás, semmint igazi üzenet vagy mondanivaló. Sőt a film inkább mondanám minden moralitástól mentesnek, semmint erkölcsösnek vagy erkölcstelennek.

A bűnök utáni megtisztulás és megváltás Butch és Jules karakterében látható leginkább. Butch öröksége, az aranyóra, amelyet édesapja, majd halála után egyik bajtársa évekig a fenekében őrzött vietnámi fogsága alatt, jelképezi Butch lelkét. Ezért az aranyóráért már nagyon megszenvedtek emberek, és ez az, amiért Butch is képes szenvedni és az életét kockáztatni, hiszen ezért megy vissza lakásába, amiről tudja, hogy figyelik. Végül ez a késlekedés okozza azt, hogy belefut Marcellusba és a déli redneckekbe, amely sorsszerű történések azt eredményezik, hogy szenvedések árán, de elnyeri a megbocsátást. Jules pedig sértetlenül túlél egy lövöldözést, amely során számtalan pisztolygolyó közül jó néhány csak centikkel megy el mellette. A gengszter mindezt isteni jelnek tekinti, ami arra szólítja, hogy feladja addig gyakorolt bérgyilkosi szakmáját, és istent keresse, szolgálja. Az ő kontrasztja kollégája Vincent, aki részt vett ugyanebben a lövöldözésben, tehát átélte ugyanazt, amit Jules, ugyanakkor ő mégsem érzi úgy, hogy itt lenne az ideje az újrakezdésnek. Ő meg is bűnhődik mindezért.A Ponyvaregényben számos érdekesnek tűnő motívum látható. Az első ilyen a rejtélyes bőrönd, amelyet Jules és Vincent cipel magával, és aminek 666 a számkombinációja. A szám nyilván arra utal, hogy bűnös módon szerezték annak tartalmát, de mindezeken túl a bőrönd nem egyéb, mint egy MacGuffin, azaz az a rejtélyes tárgy, amelynek megszerzéséért megy a harc, azonban a filmben még sem lesz nagy jelentősége. Hitchcock egyik kedvenc eszköze volt a MacGuffin, főleg a kémfilmjeiben, de ezen túl a bőrönd filmtörténeti utalást is tartalmaz, hiszen a bőrönd kinyitásának jelenete egyértelműen a Kiss Me Deadly c. noirból jön, valamint nem véletlenül hasonlít a Frigyláda fosztogatóiban arra a jelenetre, amikor kinyitják a ládát, amelyet szintén a Kiss Me Deadly c. film inspirált. 

A másik legfontosabb motívum Jules biblia idézete, aki állandóan Ezékiel 25:17 passzusát idézi az Ószövetségből, mielőtt meghúzza a ravaszt és kivégez valakit. Ez háromszor is elhangzik a filmben, de mindig másként és ezek filmbeli változásai mutatják karakterének változását. Ezékiel 25:17 verse egyébként isten haragjáról szól, aki megtorolja a filiszteusok ellenségességét. 

Harmadik legfontosabb motívum a fürdőszoba és a vécé. Butch és kissé butuska barátnője egy egészen hosszú jelenetet tölt el a fürdőszobában tisztálkodva, majd a következő jelenet - amely már másnap játszódik - lényegében ugyanitt folytatódik. Abban a jelenetben is nagy jelentősége van a fürdőszobának, amelyben aztán az a csoda történik, amely elindítja Jules karakterét a változásra. Butch (és barátnője), valamint Jules az, aki mintegy "megtisztul" a film végére azáltal, hogy szükségét érzik annak, hogy változtassanak addigi bűnös életükön, amelyet aztán meg is valósítanak több-kevesebb szenvedés által. A vécé, mint motívum pedig Vincent karakterén keresztül válik szimbólummá, hiszen ő az, aki nem érzi szükségét annak, hogy változtasson életén, így aztán azt majdnem szó szerint is lehúzza a budin. Vincent a történet két kritikus pontján is kimegy a vécére szarni: egyszer a Jules-el folytatott filozofikus vita közben, amikor társa éppen arról beszél, hogy meghallotta isten szavát, máskor pedig Butch lakásában, amikor a menekülő bokszolót keresi/várja. Mindkét jelenetben egy könyvvel - konkrétan egy ponyvaregénnyel - a kezében megy szarni, amelyeken keresztül nem csak Vincent karaktere válik "szarrá", de Tarantino a ponyvaregényt is összevonja a szarral, és párhuzamba állítja a bűnnel, ami büntetést érdemel. Vincent és Jules karaktere közötti különbségre utal az egyikük ponyvaregények iránti rajongása illetve a másikuk Biblia rajongása, amelyből aztán egyenesen következik karaktereik sorsa.

Mindezeken túl a Ponyveregényben számos utalást láthatunk régi (régebbi) filmekre. Az egyik legnyilvánvalóbb Hitchcock Psychoja, amelyben a főszereplőnő azután, hogy ellopott munkahelyén egy csomó pénzt, autóval menekül, miközben összetalálkozik főnökével, aki éppen egy zebrán megy át. Ugyanezt a jelenetet láthatjuk itt is Butch-csal és Marcellus-szal. A filmben nem sokkal később ez a két szereplő két szadista homoszexulis erőszaktevő fogságába esik, ami meg egyértelműen az 1972-es Deliverance c. filmből csöppen ide. Amikor Butch úgy dönt, hogy megmenti a gengszterfőnököt, aki a halálát akarja, mindenféle olyan eszközt a kezébe vesz, amiről úgy gondolja, hogy a segítségére lehet, amelyekkel aztán Tarantino számos filmet felvillant egy-egy pillanatra. A kalapács jelentheti az 1978-as The Toolbox Murders-t, a baseball ütő az 1987-es Untouchables-t, a kézi fűrész az 1974-es The Texas Chain Saw Massacre-t, a katana pedig az 1954-es Seven Samurai-t. A Ponyvaregény 7 Oscar-jelöléséből egyet, a forgatókönyvet tudta díjra váltani, teljesen megérdemelten, hiszen egyértelműen a film sikerének kulcsa volt. Már Tarantino első filmje, a Reservoir Dogs - ami az ’50-es évek késői heist noirjaira emlékeztet, és amelyben egy félresikerült gyémánt rablási ügy látható -, is nagyon nyers és intenzíven erőszakos volt. Már itt is érzékelhető volt, hogy Tarantino mennyire szeret sokkolni, amit aztán a későbbiekben továbbfejlesztett, és filmjei egyik legfontosabb elemévé vált. A Ponyvaregényben (és számos későbbi filmjében) ez a nyers erőszak humorral keveredik, amely aztán abszurd atmoszférát adnak filmjeinek.

A humor egyik forrása az egészen kiváló dialógusok, amelyekben legtöbbször teljesen hétköznapi, majdhogynem nonszensz témákról beszélnek a karakterek, mint a lábmasszázs vagy a hollandiai McDonaldsek, miközben éppen egy nagyon nem hétköznapi dologra készülnek, mint például a kivégzés. A kettő keveréke pedig egyszerre teszi abszurddá a filmet, ugyanakkor természetessé is ezeket az extrém cselekedeteket.

A Ponyvaregényben nagyon sokfajta erőszak látható, azonban szinte mindegyike inkább a komikus, semmint a fekete vonalat erősítik, és ezáltal az abszurditás csak fokozódik. A filmben gyilkosság, majdnem végzetes kábítószer használat, nemi erőszak látható, azonban a film nem az ezekkel kapcsolatban általában előkerülő moralitásra koncentrál, hanem egyéb összetevőkre. Az egyik ikonikus jelenetben Mia heroin (amiről egyébként azt hiszi, hogy kokain) túladagolását láthatjuk.És bár Mia majdnem meghal, miközben habzik és vérzik a szája - tehát korántsem vagyunk olyan részletek híján, amelyek sötétté tennék az atmoszférát más filmekben -, azonban Tarantino, nem ezekre koncentrál, hanem az adrenalin injekcióra, amelyet Vincent úgy vág a nő mellkasába, hogy előtte filctollal kijelöli a helyét, ahol a nő szívét sejti. A nemi erőszak általában minden film legerőszakosabb, legbrutálisabb jelenete, már amelyikben van ilyen. Ponyvaregényben mindez annyira extrém a bőrruhás szexuális rabszolgával, a homoszexuális déli redneckekkel, a kézifűrésszel és a szamurájkarddal, hogy már annyira sem lehet komolyan venni, mint a vérrel és agyvelővel borított autó takarítását.

A történet elbeszélése is egészen kiváló: nem lineáris, ugyanis a jeleneteket nem időrendi sorrendben láthatjuk, hanem inkább időátrendezésesnek nevezhető az idővonal enyhe megkeverése miatt, amely struktúra nagyon hasonlít Kubrick The Killing c. noir klasszikusához. A film az egyik legutolsó jelenettel kezdődik, amely után aztán ide-oda ugrálunk jelenetek és karakterek között, amelyeken keresztül láthatjuk az átfedéseket, főleg a karaktereket illetően, azt azonban egészen a végéig nem tudjuk, hogy a különböző szálak, karakterek hogyan is fonódnak össze teljesen. Aztán a végére minden összeáll, az aranyórától kezdve, Marcellus bőröndjén át a pincei jelenetig.A forgatókönyv karakterizálása is nagyon érdekes. A szereplők többsége a legtöbb filmben negatív karakter lenne, mint a bérgyilkos, a drogdíler és egyéb bűnöző, ráadásul nem csak szakmájuknál fogva kellene ellenszenvesnek lenniük, hanem tulajdonságaiknál fogva is, hiszen alapjában véve nem túl kedves emberekről van szó. A Ponyvaregényben azonban minden főszereplő szimpatikussá válik, még az is, aki nem érti isten hívó szavát, és élete csúfos véget ér.  Ennek valószínűleg az az oka (már az egész film abszurditásán túl), hogy a karakterek minden extremitásuk ellenére végtelenül hétköznapi figurának tűnnek, akik ugyanolyan hülyeségekről beszélgetnek, mint mi, akik ugyanúgy meglepődnek és ugyanolyan kétségbeesettek tudnak lenni, ha valamilyen extrém és nem várt szituációban találják magukat, amelybe legtöbbször a saját hülyeségük miatt kerülnek. Mint amikor Vincent véletlenül meghúzza a ravaszt az autóban, ami után eszméletlen gyorsasággal kell az agyvelőt feltakarítani. A karakterek ráadásul minden ponyva jellegük ellenére kicsit összetettebbek, mint Tarantinonál általában, ugyanis a film remek dialógusainak karakterizáló hatásuk is van, és amelyek többdimenzióssá teszik a főszereplőket.

A forgatókönyv legjobb pontja a szöveg és a dialógusok, amely egész biztosan ott van a minden idők legjobb szövegű filmek top 10-es listáján. Nem csak a dialógusok, amelyek között is a legjobbak Jule és Vincent között zajlanak, hanem egyes monológok, mint az aranyóra története is észbontóak. A legtöbb filmben a dialógusok és általában véve a szöveg szolgálja a történetének mozgatását, amely mentén halad a film. A Ponyvaregényben azonban a karakterek legtöbbször a történet szempontjából teljesen közömbös és legfőképpen lényegtelen dolgokról beszélgetnek. Olyanokról, amikről az un. átlagemberek is, amelyek többsége ráadásul teljesen felszínes, mint az pl. hogy majonéz vagy ketchup van-e egy hamburgerben. Azonban ezek a szövegek mindamellett, hogy teljesen hétköznapiak, ugyanakkor nagyon viccesek is. A szöveg írásakor arra is vigyázott Tarantino, hogy okos, de ne túl komplikált legyen, ne tartalmazzon túl hosszú mondatokat, ami csökkentené a hétköznapi jellegét. A Ponyvaregény legnagyobb iróniája, hogy pont ezek az hétköznapi beszélgetések, szövegek azok, amelyek leginkább abszurddá és szürreálissá teszik ezt a filmet.

Persze a ponyvajellegű karakterek akkor tudnak jól működni, ha azokat kiválóan játsszák el. Ezzel szinte soha nem szokott probléma lenni Tarantino filmjeiben, hiszen nagyon jó érzékkel választja ki a színészeket, ugyanakkor szinte minden filmjében csinált pár, első ránézésre merésznek tűnő választást. Nincs ez másként itt sem, ahol a legnagyobb meglepetés John Travolta volt, aki korábban soha nem játszott még csak hasonlónak sem mondható szerepet. A film minden fontosabb szereplőjéről elmondható, hogy kiválóan játszottak, és nagyban hozzájárultak a film hatalmas sikeréhez.  Vincent Vega, John Travolta karaktere egy kissé pocakos bérgyilkos, aki ráadásul a heroint sem veti meg. Vincent ugyanakkor egyáltalán nem ostoba, sőt egy okos fickó, aki ráadásul még el is gondolkodik is az élet kisebb-nagyobb dolgairól. Sokkal jobban érzékeli az emberek közötti interakciók jellegét, mint társa, Jules. Vincent pontosan tisztában van azzal, hogy egy lábmasszázs mindig többről szól, mint egy lábmasszázs. Ugyanakkor hétköznapi bölcsessége nem terjed ki arra, hogy észrevegye azt, hogy talán itt van az a pillanat, amikor ki kellene szállni ebből a bizniszből, és ami miatt aztán utoléri sorsa. Mindezek ellenére ő tűnik az emberibbnek a két bérgyilkos között, aki jobban érti és ismeri az emberek motivációit, és sérülékenyebbnek is tűnik, mint Jules. Ő egy laza és szarkasztikus ember, aki erős hajlamot mutat arra, hogy veszélyes helyzeteket teremtsen akaratlanul is. 

Samuel L. Jackson játszotta Jules, az Ótestamentumból idéző bérgyilkost, Vincent társát, akinek lelke azáltal menekül meg, hogy könnyebben hallja meg isten szavát, mint Vincent, azonban keményebb fejűnek és érzéketlenebbnek tűnik, mint társa. Jules elszánt keresztény, és az egyik lövöldözés után úgy gondolja, hogy isten szólt hozzá, ami egyértelműen annak a jele, hogy munkája során kifejlődött benne valamiféle lelkiismeret, amely meg is szólal benne.

Jackson és Travolta is kiválóak voltak, de mégiscsak együtt voltak a legjobbak, mintha növelték volna egymás komikus hatását, és bár nem ők a film  főszereplői, mégiscsak ők voltak a legszórakoztatóbb részei. A kokainfüggő Mia Wallace-t, a gengszterfőnök feleségét Uma Thurman játszotta, aki a filmben azáltal teremt egy több emberre nézve is életveszélyest helyzetet, hogy összetéveszti a heroint a kokainnal. Ő felfogható a film femme fatale-nak is, hiszen a vele való flört miatt férje dobott már ki a negyedik emeletről egy embert, és Vincentet is veszélybe sodorja.

A film főszereplője azonban nem az előző hármasból kerül ki, hanem Butch Coolidge, akit Bruce Willis alakított. Bár ez a film elején az időátrendezéses történet elbeszélés miatt még nem egyértelmű, de végére már kitisztul, hogy ez az ő sztorija. Butch egy profi bokszoló, aki bizonyos összegért cserébe megegyezik Marcellus-szal, hogy elveszti következő meccsét, azonban a meccset „véletlenül” megnyeri, amikor látja, hogy a saját győzelmére fogadván sokkal nagyobb pénzt kaszálhat. Lelkét azonban megmenti az apja órája, amiért a legnagyobb veszélyt is képes bevállalni. Még a fogadási csalás ellenére is Butch a film legártatlanabb figurája, aki a film végére szinte hőssé válik.

Ving Rhames alakítja Marsellus Wallace-t, az alvilág vezetőjét, akinek brutalitása közismert a bűnözők körében. Ő egy minden tekintetben impozáns főnök, aki nagyon vigyáz tekintélyére és rossz hírére, hiszen ez elsődleges fontosságú a szakmájában. Aztán még az ő karakterének emberi oldala is napvilágot lát, persze Tarantino filmjében ehhez az is kell, hogy a fekete, hatalmas termetű Marcellust két déli bunkó szodomizálja.

A mellékszereplők között is számos kiváló alakítást láthattunk, többek között Harvey Keiteltől, aki az alvilág legprofibb takarítója, és akinek segítségével Vincent és Jules megússza azt a kis balesetet, amelynek során agyvelő kerül kocsijuk üléshuzatára és szélvédőjére.  Christopher Walken a film egyetlen, ugyanakkor kulcsfontosságú jelenetében szerepel, ő az, aki átadja az aranyórát a gyerek Butchnak. Walkent láthattuk már egy másik Tarantino filmben, a True Romance-ban is kiválóan játszani. Quentin Tarantino saját maga is megjelenik filmjében, és nem csak egy cameo erejéig, hanem Jimmieként, Jules barátjaként, akinek garázsában takarítják ki véres autójukat, mielőtt az asszony hazaérne. Lehet, hogy egy cameo jobb lett volna, mert Tarantino nyilvánvalóan sokkal jobb rendező, mint amilyen színész. 

A filmhez külön zenét nem írtak, Tarantino mindenféle műfajú és stílusú (rock and roll, soul, pop stb..) ismert dalt felhasznált, a legfontosabbak talán a „You Never Can Tell” „Son of a Preacher Man” és a Girl, You”ll Be a Woman Soon” c. dalok.

A Ponyvaregény operatőre Andrzej Sekula volt, akivel már a Kutyaszorítóbant is fényképezte. Sekula legfontosabb feladata az volt, hogy teljesítse Tarantino kérését, amely úgy hangzott, hogy „ez a 8 milliós költségvetésű film nézzen ki úgy, mintha 20 milliós lenne”. Ezt abszolút elérte Sekula, sőt azt is, hogy a film képi világa felidézze az ’50-es évek Technicolor filmjeivel készült mozik hangulatát.

A végeredmény pedig a modern Hollywood egyik legstílusosabb klasszikusa lett, amely minden elemében egészen kiváló. Az Oscar-díjas forgatókönyvének egészen furcsa és szellemes szövege, karriereket újra alapozó remek színészi alakítások, az időátrendezéses történet elbeszélés és Quentin Tarantino új stílusú rendezése mind hozzájárultak ahhoz, hogy az amúgy is erős ’90-es évek egyik legjobb és legnagyobb hatású hollywoodi klasszikusává váljon.

Értékelés: 10/10

Vincent és Jules lábmasszázsos beszélgetése: