David Fincher rendezte ezt a neo-noir mystery thrillert, aminek főszeplője Michael Douglas mellett számos remek mellékszereplő is látható, többek között Sean Penn és James Rebhorn, a film középpontjában pedig egy mindentől és mindenkitől elidegenedett milliomos bankár áll, akit testvére befizet egy titokzatos játékra, aminek során át kell, hogy értékelje addigi életét.

Nicholas Van Orton (Michael Douglas) gazdag, de végtelenül magányos san francisco-i bankár, aki még a szülinapját is egyedül ünnepli otthon. Testvérétől Conradtól (Sean Penn) és elvált feleségétől is elidegenedett, érzelmileg senkihez sem kötődik, és mindenkivel szemben nagyon távolságtartóan viselkedik. Öccse váratlanul felhívja 48. születésnapja alkalmából, (ami azért is fontos dátum az életében, mert apja ennyi idősen lett öngyilkos) és egy különleges ajándékkal lepi meg. Befizette egy olyan titokzatos játékra egy CRS nevű cégnél, amiről csak annyit árul el, hogy garantált a remek szórakozás, de sem a lényegéről, sem a szabályairól nem mond semmit bátyjának. Nicholas már csak kíváncsiságból is felhívja a céget, ami után furcsa és félelmetes események sorozata kezdődik, és aminek végeredményeként elveszít mindent, ami addig fontos volt neki és azt is amiről nem tudta, hogy mennyire fontos számára... Talán már a történet rövid összefoglalásából is kitűnik, hogy ezt a filmet a rejtélyek és titkok mozgatják és határozzák meg, aminek igazából túl sok vagy nagyon összetett üzente nincs, mindazonáltal azért még sem teljesen üres. A lényeg azonban ez esetben mégiscsak az izgalomban és a film komor, paranoiás és titokzatos atmoszférájában rejtőzik, amelyek által nem csak a főszereplő, de a néző is egy jól felépített és feszültséggel teli, rejtélyes utazásnak lesz része, ami néha olyan érzetet kelt, mintha egy érzelmi hullámvasútra ültetett volna minket a rendező. A film érezhető és egyértelmű célja, hogy összezavarja nézőjét, miközben sokszor nagyon kíméletlenül, ugyanakkor szórakoztatóan eljátszadozik az érzelmeivel is.

A film, ahhoz képest, hogy 1997-es, viszonylag lassan épül fel, mintha követné a régi filmek komótosabb bevezetését, azonban amikor elkezdődik az a bizonyos játék (kb. 25. perc), egycsapásra felgyorsul, ami aztán a történet előrehaladtával többször is kirántja a szőnyeget a főszereplővel együtt a nézők lába alól is. A fordulatok remekül ütnek/ülnek a filmben, amelyek sokszor hirtelen, mintegy villámcsapásszerűen érik az embert, máskor pedig elültet valami lappangó, lassabban érlelődő paranoiás érzetet, gyanút bennünk. A film legnagyobb erőssége, hogy a néző tökéletesen átérzi a főszereplő érzéseit, hiszen ezeket a fordulatokat vele együtt éljük át. A fordulatoknak nem csak a minősége magas, de mennyisége is nagy, hiszen egy idő után szinte minden jelenetben látható egy, és amelyek miatt állandóan új, megváltozott helyzettel kell a főszereplőnek szembesülnie. Annak ellenére, hogy elemeiben követi a noir hagyományokat, mégis kiszámíthatatlan tud maradni még a műfajban járatos néző számára is, ezért izgalmát és rejtélyességét egészen a végéig meg tudja őrizni. Nicholas-szal együtt mi, nézők sem tudjuk soha igazán, hogy mi is folyik itt, ezért izgalmunk, frusztráltságunk és paranoiánk az övével együtt nő egészen a végkifejletig.A Játsz/Ma nemcsak atmoszférájában adja vissza remekül a noirok sötét és nehéz tónusát, de fényképezésében is, ami nagyon látványos filmmé teszik. Számos jelenet sötét helyen vagy éjszaka játszódik, ami tovább erősíti a film félelmetes rejtélyességét. Ehhez adódik még az a depressziósan sötét mellékszál és információ, miszerint Nicholas apja ugyanennyi idős korában lett öngyilkos, ami nagyon baljós előérzetet teremt a nézőben. Mindezt úgy, hogy igazából ennél többet sose tudunk meg Nicholas apjáról és öngyilkosságának okáról. Ez a szál felfogható egyfajta red herringnek is, azzal a különbséggel, hogy ennek az információnak nagy szerepe van a nézőben felépülő kellemetlen és szorító érzetben. A film olyan ügyesen játszik az illúzió és valóság közötti határ elkenésében, hogy az ember csak kapkodja a fejét, miközben pillanatról-pillanatra változtatja a véleményét, aminek persze az is az oka, hogy a forgatókönyv mindig egy lépéssel előttünk jár. 

A szkriptet John Brancato és Michael Ferris írták, amelyben számos noir témát érinteteek az elidegenedett, magányos és végtelenül cinikus antihős főszereplő karakterén keresztül, akinek személyiségét lépésről-lépésre bontja le a film forgatókönyve, mindezt annak érdekében, hogy a változás reménye egyáltalán felmerülhessen. A film ebben az értelmében az ő utazásáról, személyiségének átalakulásáról szól, ami helyenként nagyon félelmetes tud lenni - elsősorban saját maga számára - , hiszen az utazás lényege, hogy állandóan a komfortzónáján kívülre kerül a történetben. Nicholasra hatalmas pszichés nyomás kerül ezáltal, aminek az értelme és egyben célja is, hogy az ember kellemetlen helyzetekben jobban, gyorsabban megismerheti önmagát és tisztába jöhet a saját valódi vágyaival, igényeivel. Természetesen ezt a filmet is érték olyan vádak, hogy teljesen hihetetlen az egész sztori, azonban mint mindig, itt is elmondom, hogy ez nem probléma, ha nem befolyásolja a filmélményt, hiszen persze, hogy hihetetlen, minden hollywoodi film az, de ettől függetlenül megnézzük őket. Itt egyébként különösen ez a helyzet, azonban ezek a néhány esetben valóban hatalmas lyukak a forgatókönyvben a csavarok érdekében vannak, és nyilvánvalóvá válnak a végén, azonban a film nézése közben túlságosan izgulunk ahhoz, hogy ez eszünkbe jutna vagy észrevennénk. Saját szórakozásunk érdekében fogadjuk el ezeket.  

Az nyilvánvaló, hogy Nicholas Van Ortonnak már csak a saját érdekében meg kell változnia, hiszen senki sem tartózkodik szívesen huzamosabb ideig egy olyan hideg és könyörtelen ember közelében, mint amilyen ő. Még volt felesége és testvére sem. A bankár ráadásul teljesen természetesnek veszi kiváltságos helyzetét és életét, amit ironikus módon még csak ki sem használ, már olyan értelemben, hogy még csak nem is élvezi a pénzét. Szülinapjára egy hamburgert eszik egy nyamvadt muffinnal, ahelyett, hogy valami méregdrága fine dining étteremben élvezné legalább a gasztronómia örömeit. Ő annyira snassz, hogy kezdetben egy elég unalmas karakternek tűnik, hiszen igazából semmilyen kihívás nincs az életében. Traumája is csak egy van, mégpedig édesapja öngyilkossága, de ez sem valami olyan dolog, amin minden nap rágódna, és ami pszichésen vagy érzelmileg úgy igazán megmozgatná.Testvérével való furcsa és nem igazán harmonikus viszonyának oka sincs különösebben kifejtve, csak az egyik vitájuk közben hallható mondatokból sejtjük, hogy Nicholas hideg és túlságosan magabiztos viselkedésével elnyomta és irányítani akarta öccsét, aki emiatt a drogokhoz menekült. Hidegsége és cinizmusa mellett a legszembetűnőbb tulajdonsága a magabiztossága. Nicholas szereti azt gondolni magáról, hogy tökéletesen ura életének, és mindig pontosan tudja, hogy mi történik körülötte, ezért nem is érzékeli a rejtélyes Játékból fakadó veszélyt. Az önhitt emberek lekezelő magabiztosságával sétál bele egy olyan helyzetbe, amiről szinte semmi információja nincs, mivel eszébe sem jut, hogy megtörténhet vele az a csúfság, hogy elveszti élete felett a kontrollt. Aztán egyszer csak olyan helyzetben találja magát, amiből nincs kiút, és az egyetlen döntés amit még meghozhat, az öngyilkosság. 

A filmben számos remek alakítást láthatunk, aminek ezúttal Michael Douglas is a része volt, sőt. Karaktere Nicholas kezdetben nagyon tenyérbemászóan unszimpatikus alak, aki azonban fokozatosan tudja elnyeri a néző kegyeit. Minél mélyebbre és reménytelenebb helyzetbe süllyed, mi annál jobban kedveljük és sajnáljuk, mivel egyre emberközelibbnek tűnik. Michael Douglas végig jól hozza karakterét és annak átalakulását is remekül bemutatja, miközben arcán a magabiztos és arrogánsan gúnyos félmosolyt idővel felváltja a reménytelen kétségbeesettség és esetenként a düh és paranoia mellett már az alázatosság is felfedezhető hangjában. A film végére teljesen elbizonytalanodik és fogalma sincs, hogy kiben bízhat és kiben nem, miközben a milliomos bankár odáig jut, hogy kolduljon. Michael Douglas alakítása a film egyik erőssége, ami nagyban hozzájárult a sikerhez, ráadásul mindezt úgy, hogy bár remek mellékszereplők segítették ebben, de mégiscsak olyan érzése van az embernek, hogy nagyrészt ő az, aki a hátán cipeli a filmet.Sean Penn alakítja Nicholastól elhidegült testvért, Conradot, akinek motivációi végig elég rejtélyesek, és nem csak azért, mert annak ellenére, hogy nem sokat tudunk kettejük kapcsolatáról - bár annyit mindenképpen, hogy ez nem volt túl jó a múltban -, hanem azért is, mert ő az, aki beleviszi ebbe a kiszámíthatatlan végű játékba. Ugyanakkor a film során úgy tűnik, mintha ő még testvérénél is paranoiásabb lenne és rettegne. Sean Penn nem sok időt tölt a filmvásznon, de azt karizmatikusan és hatékonyan kihasználta.  

Mellette még két fontosabb mellékszereplő található, az egyikük Deborah Kara Unger Christine szerepében, akivel a főszereplőnek állandóan változik a kapcsolata, attól függően, hogy éppen milyen információ derül ki útközben. A másikuk James Rebhorn, a pár évvel ezelőtt elhunyt karakterszínész, aki számos nagy költségvetésű hollywoodi filmben bizonyította tehetségét valamilyen - általában villain - mellékszerepben. Mi mást lehetne mondani róla, mint azt, hogy itt is kiváló volt Jim Feingold szerepében, aki a titokzatos cég alkalmazottja, és aki beszervezi Nicholast a játékba. Rebhorn kissé excentrikusan és egyben nagyon szórakoztatóan alakította ezt a meglehetősen gyanús karaktert. Az operatőr Harris Savides látványosan neo-noiros, tehát különböző szűrőkkel operáló színes és mégis helyenként nagyon sötét fényképezése, amely még egy amúgy tetszetős helyszínen is képes érzékeltetni a felszín alatt lappangó baljós szándékot, amivel nagyban hozzájárult a film atmoszférájának megteremtéséhez. Remek éjszakai városképek láthatóak, főleg abban a jelenetben, amikor a taxival száguld a nagyváros éjszakai fényeiben a vízbe. A film háttérzenéjét Howard Shore szerezte, ami egyszerre kísérteties, drámai és feszültséggel teli, míg a film részét képező jazz, rock és klasszikus zenéből álló betéteket Dawn Soler válogatta össze, amiben hallható például a hippi korszak egyik ikonikus száma, a Jefferson Airplane White rabbit-je.

David Fincher trükkös és éles neo-noirját mindenki élvezni fogja, aki szereti a paranoid jellegű izgalmas pszicho-thrillereket, annak ellenére, hogy nincs sokkal több üzenete vagy mondanivalója annál, hogy éljünk teljes életet, ami a hollywoodi filmekben általában a normális emberi kapcsolatokat jelenti. Mindazonáltal a Játsz/Ma egy minden elemében profi film, amivel garantált a szórakozás, és ha ennél nem várunk többet, akkor tökéletes.

Értékelés: 8,5/10

A játék elkezdődik, amikor Nicholas abban a  fura helyzetben találja magát, hogy a tévé egyik bemondója a hírek közben váratlanul kiszól hozzá: