Time Goes By

Kelet-nyugat (East/West) 1999

2017. augusztus 04. 11:20 - Time Goes By

Számos díjra, köztük a legjobb idegen nyelvű Oscarra  jelölték ezt a francia nyelvű francia, orosz, ukrán, spanyol, bolgár koprodukcióban készült filmet, ami a 2. világháború után játszódik a Szovjetunióban és bemutatja a kommunizmus alatti élet rémálomszerű jellegét. A történetben egy orosz-francia házaspár kénytelen mindezt átélni, miután naivan visszatérnek a háború utáni Szovjetunióba, és a rájuk nehezedő hatalmas politikai nyomás a házasságukat sem kíméli.

Alexei Golovine orvos (Oleg Menchikov) francia feleségével, Marievel (Sandrine Bonnaire) és kisfiúkkal a 2. vh után hazatér a Szovjetunióba Sztalin hívó szavára, mivel elhiszi, hogy mindez azért történik, mert az országnak nagy szüksége van orvosokra. Mindjárt megérkezésük után rögtön rádöbbennek, hogy hazugság volt az egész, amikor a francia Mariet megvádolják és letartóztatják azzal, hogy imperialista kém, és mindannyiuk útlevelét bevonják. Bár Mariet elengedik, azonban a család ezzel csapdába esik a Szovjetunióban és lehetetlenné válik számukra a visszatérés Franciaországba. Golovinéknak ezután kijelölnek egy szobát egy lakásban, ahol rajtuk kívül más család is lakik, köztük az úszó Sascha (Sergei Bodrov), akit a nagyanyja nevel. A házaspár tagjai különbözőképpen reagálnak a kommunista rendszer esztelenségére és embertelenségére, aminek minden egyes vonását ők is érzik a bőrükön. Marie soha nem mondd le arról, hogy megszökjön a kommunizmus poklából, míg Alexei elkezd alkalmazkodni és azonosulni a rendszerrel. Ez természetesen kihat a házasságukra is, és mindketten máshol keresik a megértést. Marie összejön a fiatal úszóval, és együtt tervezik a szökést egy híres francia színésznő, Gabriella Develay (Catherine Deneuve) segítségével, aki éppen a Szovjetunióban lép fel. A kérdés, hogy titokban lehet-e egy szökési tervet tartani egy olyan országban, ahol mindent és mindenkit figyelnek, és persze a legnagyobb kérdés, hogy mindenki ugyanolyan elkötelezett-e a terv végrehajtásában, mint Marie?...

Sajnos nem sok film született az idők folyamán a kommunista rendszer kegyetlenségéről, ellentétben a fasisztával, főleg nem jó, ami hitelesen ábrázolta volna ennek a totalitárius rezsim embertelenségét, esztelenségét és paranoiáját, úgy, hogy képes nem csak átéreztetni mindezt a nézőjével, de a hollywoodi szirup sem önti el és bónuszként nem egy kommunista a film hőse, aki a végén majd "jó emberré" válik. A Kelet-nyugat egy ilyen film, ami ráadásul végig nagyon feszült és izgalmas.   A film francia rendezője az a Régis Warginer, aki az Indokínáért már megkapta a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscar-díjat 1992-ben, és bár a Kelet-nyugat elől elnyerte ezt a díjat Pedro Almodóvar Mindent anyámról c. drámája, mégse kell szégyenkeznie miatta. A Kelet-nyugat ugyanis egy történelmileg hiteles és részletekben gazdag, fényképezésének köszönhetően pedig nagyon látványos film, aminek középpontjában egy olyan házasság áll, amire hatalmas külső és belső nyomás nehezedik. A házaspár Szovjetunióbeli életén keresztül pedig láthatjuk és átérezhetjük ennek a pokoli rendszernek minden részletét a film nagyon autentikus, félelemmel és paranoiával teli atmoszféráján keresztül. A történet alapja - Sztálin hazahívó hazug üzenete - csak egyike volt a kommunizmus bűneinek, ugyanakkor ezen keresztül szinte az összes többibe beleláthatunk. (Ehhez nagyon hasonló szituáció volt, amikor 1956 után Kádár amnesztia ígéretével hívta haza a disszidáló 56-osokat, azért, hogy aztán a legtöbbjét kivégeztethesse.)

A Kelet-nyugat történetét két részre lehet osztani, az elsőben a Szovjetunióbeli mindennapi élet kerül bemutatásra, míg a második szakaszban már inkább a szökési tervre fókuszál a film, és bár ez is izgalmas, és ezen keresztül is látható a rendszer működése, azért mégiscsak kijelenthető, hogy az első fele a jobb.

A forgatókönyvírók, Rustam Ibragimbekov és Sergei Bodrov nem csak a kommunizmus bemutatásában, de a karakterizálásban is kiváló munkát végeztek, amihez az is hozzátartozik, hogy nincs fekete és fehér karakter. Még a főszereplőknek is vannak negatív tulajdonságai, és a legnagyobb elvtársaknak is vannak szimpatikus tulajdonságaik (kivéve a KGBst), amivel talán még emberibbé vált a történet, ugyanakkor még sem "oldoz fel" egyetlen kommunista szereplőt sem, mert a film nagyon erőteljesen tudja átadni "az el innen, de mindenképpen" érzetet a nézőnek. A két legfontosabb szereplő természetesen a házaspár tagja, Alexei és Marie, majd a film folyamán egyre fontosabb karakterré válik Sascha, Marie szeretője, miközben hármójuk kapcsolata is folyamatosan változik, aminek középpontjában Marie áll.A házaspár tagjait hazatéréskor különböző dolgok motiválták. Alexeit leginkább a hazafiság, míg Marie egyike azon nyugatiaknak, akik a balos nyugati propagandának köszönhetően a háború alatt/után elhitték azt, hogy a Szovjetunió nem is olyan rossz, sőt, talán még jobb is, mint a kapitalizmusban, ahol csak kizsákmányolják szegény munkásokat. Ez meglehetősen elterjedt elképzelés volt nyugaton ebben a korban - egészen a vasfüggöny legördüléséig -, ami abból is fakadt, hogy a háborúban a Sztálin Szovjetuniója a nyugatiak szövetségese volt, és ezért ezekben az országokban igyekeztek jó képet festeni a Szovjetunióról. Marie ennek megfelelően nem kommunista, inkább csak egy naiv, idealista balfék, aki aztán a saját bőrén érzi majd meg ennek a propagandának a hazugságait és a kommunizmus realitását. Nemcsak a végeláthatatlan és addig számára elképzelhetetlen szegénységgel kell szembesülnie, de a rendszer okozta és gerjesztette, mindent átható félelemmel is szembesülnie kell, szó szerint attól a pillanattól kezdve, ahogy a lábát beteszi a Szovjetunióba.

A félelem egyik legfontosabb oka, hogy a kommunista állam mindent lát és mindent hall. Mindent és mindenkit megfigyelnek, nincs olyan találkozó vagy beszélgetés, ami elkerülné a titkosszolgálat szemét vagy fülét. Egy rossz szó, egy rossz mozdulat, egy rossz arckifejezés is elég ahhoz, hogy valakit elvigyenek, és soha többé ne kerüljön elő.

Mindjárt a film elején a hazatérés jelenetben látható a kommunista rendszer hasonlósága a másik totalitárius rendszerhez, a fasizmushoz, amikor is a hazatérőket rögtön két csoportra osztják: az egyikbe az azonnal kivégzendők kerülnek, a másikba pedig azok, akiket rendszerkompatibilisnek gondol a rendszer vagy valamilyen hasznot remélnek tőlük, hasonlóan a koncentrációs táborba érkezők esetén. (Poszt végi videóban látható a jelenet) Tapasztalataim alapján, ha valamilyen formában megjelenik a két rendszer közötti párhuzam, akkor az nagy valószínűséggel a jó antikommunista filmek közé tartozik, vagy legalábbis fennáll a esélye annak, hogy hiteles kommunista rendszer kritikus film lesz. Marie letartóztatásával együtt kiderül a rendszer logikája és véleménye is saját magáról , ami alapvetően ellentétes az idealisztikus nyugati kommunisták hiedelmével, miszerint a Szovjetunió mindenkit tárt karokkal vár, aki csak szimpatizál a kommunista rendszerrel. A Szovjetunióban ugyanis egy külföldi már érkezéskor azonnal gyanússá - és ellenséggé - válik, mivel ki a franc akarna nyugatról a Szovjetunióba költözni, ha csak nem kémkedés a célja? Nekik nincsenek nyugatias jellegű illúzióik saját magukról... Az egyetlen "szerencséje" a házaspárnak - már olyan értelemben, hogy ezzel elkerülik az azonnali kivégzésüket - , hogy valóban szükségük van orvosokra, bár Alexeit is gyanús alakként kezelik, hiszen egy kémgyanús nő férje és ő is nyugatról jön.

A nagyon erős kezdés után a film képes a figyelmet, feszültséget, és izgalmat szinten tartani akkor is, amikor belelátunk a mindennapi szovjet életbe Golovinék életén keresztül. Ennek két fontos helyszíne van, az egyik a lakóhelyük, a másik pedig a munkahelyük.

A lakóhelyükön nagyon szorosan együtt élnek más családokkal, köztük Saschával és nagyanyjával, aki barátságosan fogadja az "idegeneket". Ő olyan idős, hogy még emlékszik francia dalokra, amiket még a kommunizmus előtt tanult, és amiket örömmel elénekel Marievel, amivel legalább pár percre kiszabadulhat a kommunizmus nyomasztó pszichés börtönéből. Persze mint mindenhol, így minden lakóközösségben vannak besúgók, ezért aztán az öregasszonyt is elviszi a titkosrendőrség, az unokáját meg kidobják az utcára.Alexei egy gyárban kap munkát, ahol elszörnyedve tapasztalja, hogy milyen egészségtelen környezetben kénytelenek a kommunizmusban dolgozni a munkások, ellentétben a "munkásokat kizsákmányoló" kapitalizmusban. Megpróbál némileg változtatni ezen, azonban neki is szembesülnie kell azzal a ideológiai alapú, mindig zsákutcába vezető logikával, ami mindent fejlődést meggátol, és amivel az X polgártárs c. filmben is találkozhattunk. Ott ugye azért nem tudta a nyomozó elkapni a sorozatgyilkost, mert az elvtársak felvilágosították, vagy még inkább megfenyegették azzal, hogy "sorozatgyilkosság a Szovjetunióban nem létezik, mert az egy dekadens nyugati jelenség." Itt pedig azt hallja Alexei, hogy "Elvtárs, tudnia kellene, hogy csak a Nyugaton használják ki a munkásokat." És aki ezeknek az ideológiai alaptételeknek ellentmond, az a rendszer ellensége, és mint ilyennek a sorsa nem lehet kérdéses. Alexei azonban ennek ellenére, szép lassan belesimul a környezetébe, és egy idő után még a párt sem nézi rossz szemmel az orvost.

Vele szemben Marie elviselhetetlennek találja életüket a lepusztult szűkös szobájukban a kisgyerekkel, és kezdetben nem ismervén a rendszert azonnal vízumért akar folyamodni. Alexei tudja, hogy ez teljesen lehetetlen, és esélytelen, sőt csak a gyanakvást és ellenségességet növelnék magukkal szemben. Marienek megint szembesülnie kell a kommunizmus egyik kifacsart logikájával, miszerint a rendszer nem engedi el, függetlenül attól, hogy az ellenségének tekinti, és nyilvánvalóan mindenki számára jobb lenne a másik nélkül. A kommunisták Inkább embert, energiát és pénzt fordítanak teljesen feleslegesen arra, hogy megfigyeljék, még akkor is, ha tudják, hogy valójában nem kém és meggátolják az ország elhagyásában, még akkor is ha nyilvánvalóan nem illeszkedik a rendszerbe. Marie férjével ellentétben csak fizikai munkát kaphat, ami tovább fokozza frusztráltságát. Marie, a film főszereplője sem nevezhető tökéletesnek, hiszen ő - mivel különlegesebb a helyzete, így fontosabb is a rendszer számára - , szinte privilégizáltnak tűnik egy idő után a munkatársaihoz vagy lakótársaihoz képest, ugyanakkor ő az, aki köztük a legönzőbbnek és a legszeszélyesebbnek tűnik.Marie és Alexei között egyre több a konfrontáció a rendszer miatt, hiszen a férfi egyre inkább úgy tűnik, hogy elfogadja helyzetüket és már-már szívesen berendezkedne hosszútávra is, ahogy egyre elismertebb lesz a pártban és a munkahelyén. Marie emiatt olyannyira elhidegül férjétől, hogy összejön a fiatal úszóval, amivel egy másik nő karjaiban hajtja férfét. Saschaval való kapcsolata sem teljesen egyértelmű, ugyanis felmerül a gyanú a nézőben, hogy a nyilvánvaló vonzalom mellett az is motiválhatja Mariet új kapcsolatában, hogy az úszóról tudja, hogy gyűlöli azt a rendszert, amelyik elvitte szeretett nagyanyját és esetleg a férfi a segítségére lehet az áhított szökésben. 

A film színészeire sem lehet panaszunk, akik között is a legjobb Sandrine Bonnaire a megtörhetetlen Marie szerepében, aki a film érzelmi központja. Kezdetben a férjét mindenhova követő, kissé idealisztikus nőt utoléri a valóság, aminek hatására egy erős és független nővé válik, akit még a totalitárius rendszer sem tud megtörni. A kezdetben kissé elkényeztetettnek tűnő nő képes lesz hosszú ideig, kitartóan és a rendszernek megfelelően ravaszul azon dolgozni, hogy végül elérje célját, a szabadságot és megszabaduljon a kommunizmustól. Ő a film legerősebb karaktere, aki ezzel együtt a legtöbbet szenved, amely érzést a színésznő nagyon sokféle módon képes kifejezni, akár testbeszéddel, akár finom arcjátékkal vagy csak egy-egy pillantással.

A kompromisszumokra hajlamos férjét Oleg Menchikov alakítja, aki Marie megfelelően erős ellenpontja, ugyanakkor a megalkuvásai miatt azért mégiscsak gyengébbnek tűnik feleségénél. Esetében egészen a történet végéig nem tudhatjuk, hogy mik a valódi motivációi, mi mozgatja jobban, a családja iránti vagy a saját karrierje iránti elkötelezettsége?Saschát, a fiatal úszót Sergei Bodrov játssza, amely karakter egyfajta felnőtté válást is szimbolizál a történet folyamán, amely érdekes módon nem csak rá, hanem a film mindegyik főszereplőjére jellemző lesz valamilyen módon. Sascha kezdetben nagyon gyerekes és destruktív módon ragál szeretett nagyanyja elvsztésére, amely energiákat aztán Marie hatására képes lesz másféleképpen is aktivizálni, és a sértődött gyerekből egy figyelmes felnőtté válik.

A házaspár kisfia, Szerjózsa helyzete sem könnyebb, mint akárki másé, hiszen a fiúnak egy idő után nyilvánvalóan választania kell a szabadságszerető, de mindannyiukat veszélyeztető francia anyja, és a megalkuvó, de a család érdekét is szem előtt tartó orosz apa között. A hét éves Szerjózsa egy teljesen ártatlan, csillogó szemű kisfiú, aki sokkhatásszerűen tapasztalja meg a világ és a felnőttek sötétebbik oldalát, miközben a saját gyermeki világa összeomlik körülötte. 14 évesen már egy merev, érzéseit eltitkoló kamaszként láthatjuk viszont, aki nyilvánvalóan a rendszer hatására lett olyan, amilyen. Felmerül a nézőben, hogy Szerjózsa milyen felnőtté válna, ha nem sikerül megszökniük és a kommunista országban kell maradniuk? A válasz nem kecsegtet túl sok jóval, miután láthatjuk azt, hogy a fiú milyen kiválóan megtanulta azt, hogyan kell viselkedni a kommunista rendszerben.  Ruben Tupiero és Erwan Baynaud látható Szerjózsa különböző korú karaktereiben, egyikükre sem lehet panasz.

A francia mozi egyik leghíresebb színésznője Catherine Deneuve is látható egy kisebb, de nagyon fontos szerepben. Ő Gabriella Develay-t alakítja, aki egy erősen balos elkötelezettségű színésznő és akire Marie a szökési tervét építi. Gabriella is csapdába esik a többi főszereplőhöz hasonlóan, aki a balos ideológiája és Marienek tett esküje között őrlődik.A zenét Patrick Doyle szerezte, ami talán a film leghollywoodibb eleme, az a típus, aminek hatására szem nem marad szárazon. Talán szerencsésebb lett volna egy kicsit visszafogottabb háttérzene, mert enélkül is éppen elég drámai a film.

Az operatőr, Laurent Dailland viszont kiváló munkát végzett, mivel a Kelet-nyugat egyszerre nagyon autentikus kinézetű és mégis nagyon látványos, amihez a filmet meghatározó barnás-szürke színvilág is nagyban hozzájárult, amely csak néhány belső térben játszódó jelenetben válik színesebbé és gazdagabbá.

Régis Warginer rendezőnek sikerült átadnia a második világháború utáni Szovjetunió (és általában véve az '50-es évek kommunista rendszer) hangulatát, működését, amit aztán megfűszerezett némi melodrámával. Talán még jobb lehetett volna a film, ha a második felében is inkább a kommunizmus mindennapi életére koncentrál a szökési terv helyett, bár ekkor meg valószínűleg a katarzis hiányozna ebből a klasszikusan konzervatív, epikus jellegű filmből. A Kelet-nyugat hibái ellenére a legjobb kommunizmusról szóló - sajnos nagyon ritka - filmek egyike, ami meglepően autentikus, drámai és néhány esetben emocionális.

Hazaérkezés a Szovjetunióba:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr3812710674

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása