A Scandal Sheet a Double Inemnity által vágott ösvényen haladó feszes és izgalmas nagyvárosi noir, amiben a főszereplő antihős nem csak egy gyilkosság, de bulvárújságírói tevékenysége miatt is megbűnhődik. A film fókuszában egy bulvárújság főszerkesztőjének és fiatal riporterének apa-fiú jellegű kapcsolata áll, akik közül az egyikük gyilkossá válik, miközben a másikuk azon ügyködik, hogy kinyomozza a gyilkossági ügyet. A Double Indemnityvel ellentétben ez alkalommal a tanítvány az, akinek tevékenysége miatt egyre inkább szorulni kezd a hurok az általa példaképként tisztelt idősebb főszerkesztő nyaka körül.

Mark Chapman (Broderick Crawford) főszerkesztő nagyobb példányszám eladása érdekében bulvárújsággá alacsonyítja a korábban jó nevű és mértékadó New York Express nevű napilapot, és minden riportert az ilyen típusú újságírásra tanít lapjánál. Chapmanről nem tudja környezete, hogy évekkel korábban elhagyta feleségét és valódi nevét megváltoztatva csinált újságírói karriert. Felesége (Rosemary DeCamp) megtalálja és megzsarolja, hogy leleplezi a világ előtt, mire Chapman mérgében megüti a nőt, aki olyan szerencsétlenül veri be a fejét, hogy meghal. A főszerkesztő megpróbálja otthoni balesetnek beállítani a nő halálát, amit a rendőrség hajlamos is lenne elfogadni, ha nem tűnne fel a színen Chapman protezsáltja, a fiatal Steve McCleary (John Derek) riporter, akit mindig arra tanított, hogy próbáljon többet kihozni egy sztoriból, mint amennyi benne van. McCleary a gyilkosság egyre több részletét deríti ki, miközben Chapman kénytelen mindezt végigasszisztálni, hiszen nem állíthatja le McClearyt anélkül, hogy a gyanút fel ne keltené maga iránt. McCleary pedig lépésről-lépésre egyre közelebb kerül a gyilkos személyének leleplezéséhez...A film forgatókönyvét Eugene Ling, James Poe és Ted Sherdeman írták Samuel Fuller rendező The Dark Page című regényből. Samuel Fuller - aki bulvárújságíróként kezdte pályafutását -, saját tapasztalatait írta meg könyvében, aminek megfilmesítési jogait eladta Howard Hawks rendezőnek még saját rendezői karrierje előtti időkben, abban a reményben, hogy  Hawks olyan színészekkel csinál belőle egy A filmet, mint Humphrey Bogart és/vagy Edward G. Robinson. Hawks azonban pár évvel később sokszoros áron továbbadta a szkriptet Edward Small producernek, aki több ismert színésznek, köztük Orson Wellesnek is felajánlotta a főszerepet, azonban azt mindenki visszautasította, így nagy sztárok és nagy nevű rendező hiányában végül egy B filmet készíttetett a regényből, amivel Fuller nem igazán volt kibékülve a film megjelenésekor.

A Scandal Sheet B movie (80 perces) jellegnél fogva egy egyszerű, akár csupasznak is nevezhető, feszes, gyors tempójú és fordulatos noir, ami egyetlen felesleges jelenetet vagy mondatot sem tartalmaz. A film történetét számos érdekes, figyelmet és feszültséget fenntartó csavar mozgatja, amely mindezek ellenére feltartóztathatatlanul halad a noir rajongók számára nyilvánvaló és kiszámítható vég felé. A történet azonban kiszámíthatósága ellenére - sőt talán pont ezért - is izgalmas tud maradni:

Mivel tudjuk azt, hogy egy korabeli noirban bűn maradhat büntetlenül, és ismerjük a Double Indemnity (1944) történetét, aminek gyilkosának, Walter Neff nyaka körül főnöke és barátja, Barton Keyes nyomozása miatt kezd el szorulni a hurok, úgy itt nyilvánvaló, hogy a főszerkesztő saját protezsáltja, McCleary tevékenysége miatt fog a film végén lebukni. A kérdés, hogy hogyan?McCleary fokozatosan tárja fel a gyilkosságo(ka)t, amivel lépésről-lépésre közelít a gyilkos személye felé, ugyanúgy, mint Keyes a Double Indemnityben Walter Neffhez. Minden egyes jelent izgalmas és feszültséggel teli, amiben felfed egy-egy bizonyítékot. Nem azért, mert a néző mindezeket ne ismerné, hiszen mi tudjuk, hogy ki, miért és hogyan követte el a bűncselekmény(eke)t, hanem azért mert látjuk mindeközben Chapman egyre növekvő félelmét és izzadását. Látja, hogy McCleary milyen gyorsan közeledik az igazság felderítéséhez, amit kénytelen végigasszisztálni, miközben folyamatosan azon gondolkodik, hogy hogyan tudná mindezt úgy megakadályozni, hogy ne váljon gyanússá.

A filmnek nincs különösebben mélyenszántó témája vagy üzenete, azon kívül, hogy megbűnhődsz, ha bulvárújsággá süllyesztesz egy jóhírű lapot. A Scandal Sheet ezzel a témával a The Big Clock című korábbi noirból is vett át elemeket, azonban a lényege mégsem annyira az az erkölcsi intelem, hogy ne a szenátor és titkárnőjének kapcsolatával foglalkozzon egy újság a címlapon, hanem komolyabb társadalmi és politikai témákkal, hanem a történet nagyszerű iróniája adja a Scandal Sheet sava-borsát. Chapman ugyanis saját újságírói-főszerkesztői hitvallásának köszönheti lebukását azáltal, hogy annyira jól megtanította minderre fiatal kollégáját, McClearyt.

A forgatókönyv szövege is szórakoztató, ami hozza a noiroktól elvárt cinizmus, helyenként kiválóan:

"Tudod, egyáltalán nem volt egy ronda nő. Nagy kár, hogy a fickó baltát használt. Elvette tőlem a lehetőséget, hogy csináljak pár szép képet." - mondja egy helyen a fotós kolléga McClearynek.A film karakterizálása nagyjából klisékből áll, azonban ez nem tűnik annyira rossznak a filmben, mint amennyire rossznak hangzik leírva. Ők mindannyian olyan karakterek, amelyeket ezelőtt és ezután is számos hollywoodi filmben láthattunk már, ugyanakkor mindegyikőjükről átjön az az érzet a néző felé, amelyet a film készítői át akartak adni velük. Közülük is messze kiemelkedik a film főszereplő antihőse, a skrupulusok nélküli szerkesztő, Mark Chapman.

Mark Chapman egy nyers és arrogáns törtető alak, aki nem tisztel semmit. Egyedüli célja a példányszám (és hatalma) növelése. Chapman érzéketlen és könyörtelen ember, akit már csak ezen tulajdonságai is kiváló bulvárújság szerkesztővé teszik. Minden sztoriban a legbotrányosabb elemet keresi, és addig ás, amíg ezt meg nem találja. Ha nincs ilyen, akkor kreál egyet. Erre neveli fiatal riporterét McClearyt is, aki felnéz főnökére, és akiben követendő példát lát. Chapman a holttest felfedezése után viszont már kényszerpályán mozog, hiszen nem változtathat mindezen anélkül, hogy ne keltene gyanút. Megadja a közönségnek és a kollégáknak azt, amit azok korábbi munkafilozófiája alapján elvárnak tőle: botránnyal és erőszakkal teli tartalmat, aminek középpontjában - legnagyobb szerencsétlenségére - immár a saját története áll. Folyamatosan azon gondolkodik és ügyködik, hogyan tudná leállítani McCleary nyomozását, aki azonban túl jó tanítványnak bizonyul. Bukásának katalizátora így saját maga lesz: korábbi viselkedése és moralitása, pontosabban szólva annak hiánya.Chapman tipikusan az az antihős, aki látszólag a körülmények szerencsétlen összjátéka miatt kerül egyre nagyobb és nagyobb bajba, valójában ebbe a lefelé húzó spirálba saját gondolkodásmódja, viselkedése, egyszóval személyisége miatt került. Az egész azzal kezdődik, hogy szó nélkül elhagyja feleségét és megváltoztatja személyazonosságát, hogy új életet kezdhessen. Ez még nem bűncselekmény, sőt emberileg akár érthető is lehet, azonban 1952-t írunk, és ez ekkor még tönkretehette valakinek a karrierjét. Következő lépésben, amikor újra találkozik a nővel, már meg is üti, amivel nem akarta ugyan megölni, de mégiscsak emberölés lesz a végeredménye. Következő rossz döntése az, hogy mindezt balesetnek álcázza, majd a folyamat végén már elkövet egy előre kitervelt gyilkosságot is, azért, hogy elhallgattasson valakit - ő a botrányokra utazó bulvárújságíró -, aki túl sokat tud. Ennek nyilvánvalóan jó vége nem lehet, függetlenül attól, hogy kezdetben azt hiszi, hogy megúszhatja a gyilkosságot, hiszen lényegében mindent elért, amit el akart érni olyan viselkedéssel és gondolkodásmóddal, ami távol áll mindentől, ami erkölcsösnek nevezhető. Úgy gondolja ezt az ügyet is ilyen módon úszhatja meg, végül azonban - most szinte szó szerint emiatt - utoléri a sors keze.

Broderick Crawford remekül hozta a karakterét és annak átalakulását, aki egy hűvösen magabiztos, profi és arrogáns emberből egy idegeskedő, majd rettegő és félelmében állandóan izzadó emberré válik, olyannyira, hogy a végén már majdnem megsajnáljuk. Crawford azokban a jelenetekben a legjobb, amikor szembesül McCleary által feltárt részletekkel. Kezdetben még egészen jól álcázza frusztráltságát, idegeskedését, ekkor még csak egy-egy halvány árnyék jelenik meg a szemében, azonban ahogy megy előre a film, úgy lesz egyre kevésbé sikeres érzelmei elrejtésében, és amelyekben rendesen el is kezd izzadni. Egyre többször és egyre jobban. Legalább olyan hatékonyan és kifejezően tudott izzadni ebben a filmben, mint ahogy a legnagyobb színésznők fakadnak sírva különböző drámák csúcspontjain. Broderick Crawford jól játszott ebben a B noirban, és annak egyik legerősebb elemévé tudott válni.Mindazonáltal Chapman gyilkosságainak lesz egy pozitív hozadéka is, hiszen az ügy nyomozása, feltárása közben fiatal pártfogoltja, Steve McCleary morálisan felemelkedik, miközben Chapman egyre nagyobb mélységekbe zuhan. A fiatal riporter a bulvár szerkesztő nyomdokaiban szeretne járni, azonban pont aközben tér le erről az ösvényről, miközben úgy gondolja, hogy a leginkább követi főnökének tanításait. John Derek már korántsem volt annyira meggyőző és hiteles karakterében, mint Chapman, mivel Derek egész egyszerűen túl szépfiúsan volt jóképű egy ballonkabátos kalapos noir nyomozó karakterhez. Nincs benne semmi abból a fajta keménységből, karcosságból, mint ami jellemző nem csak ezekre a karakterekre, de általában az őket játszó színészekre is. Ő egész egyszerűen túl csinoska volt ehhez a szerephez.

Mellékszereplők között is kicsit vegyes a kép a színészi alakítások terén. Donna Reed egy nagyon gyengén megírt szerepben küzd keményen azzal, hogy kihozzon valamit a szakmai erkölcsösség csúcsain álló újságírónő karakteréből, akinek nagyon nem tetszik Chapman hitvallása imádott szakmájáról. Mindeközben közte és McCleary között a kezdeti unszimpátia után érzelmi kapcsolat fejlődik, ami azzal párhuzamosan zajlik, ahogyan McCleary egyre nagyobb erkölcsi magasságokba emelkedik azáltal, hogy egyre inkább maga mögött hagyja Chapman tanításait. Donna Reednek nem volt könnyű dolga ezzel a nagyon sarkított karakterrel, és sajnos látszik is rajta milyen keményen próbálkozik vele, miközben a szerelmi szál sem volt meggyőző közte és Derek között.Vele szemben Henry O'Neill, mint az alkoholista ex-újságíró és Rosemary DeCamp, mint Chapman elhagyott felesége a film érdekes színfoltjai közé tartoztak. DeCamp, aki függetlenül attól, hogy az ő karaktere az áldozat, mégis remekül érzékelteti azt, hogy Chapman miért is lépett le tőle, úgy, hogy közben nem válik "túl sokká".

Burnett Guffey operatőr (pl. Most és mindörökké, Magányos helyen) fekete-fehér fényképezése stílusos, ugyanakkor még sem nevezhető töményen noirosnak, mindenesetre az atmoszféra megteremtéséhez ő is hozzájárult, főleg a külső (az utcán játszódó) jelenetek fényképezésével, amelyek sokkal jobb lehetőséget teremtettek számára az árnyékokkal való játékhoz, mint az irodában játszódóak.

Phil Karlson B filmeken belül is B vonalasnak számító rendező volt, akinek legnagyobb erőssége a filmek ütemezése és a beszélgetős valamint erőszakosabb, akció dúsabb jelenetek váltogatása és zökkenőmentes összekapcsolása volt. Ez a Scandal Sheetre is igaz, ami B filmnek kiváló lett, a kérdés, hogy egy jobb rendezővel, és egy-két jobb színésszel mi sülhetett volna ki ebből a Fuller regényen alapuló noirból. Ha a filmet a helyén kezeljük, és nem várunk el tőle egy A vonalas noirt Humphrey Bogarttal, akkor nem fog minket csalódás érni, mint Fullert, mivel a Scandal Sheet minden ismeretlensége ellenére a remek kis B noir, ami egyetlen pillanatra sem veszíti el a néző figyelmét.

Értékelés: 7,5/10

McCleary közli Chapmannel, hogy nem baleset, hanem gyilkosság történt, és kéri az ügynek a címlapot: