Magyarországon két különböző cím alatt is futott John Huston fura paródia jellegű kalandfilmje és komédiája. Először Afrika kincseként szerepelt nálunk, de aztán ezt megváltoztatták Ördögi körre, aminek nagy valószínűséggel az volt az oka, hogy könnyen összekeverhető volt az Afrika királynőjével, ami szintén John Huston rendező és Humphrey Bogart együttműködésében született pár évvel korábban, 1951-ben. A Beat the Devil egyike a legfurcsább filmeknek Hollywood aranykorából, amit nagyon nehéz műfajilag meghatározni vagy bárhova is besorolni, de nagyon gyakran emlegetik úgy, mint a világ első camp filmjét. A kor amerikai közönsége sem igazán tudta hova tenni, aminek eredménye egy hatalmas bukás lett, olyan nagy, hogy véget is vetett a továbbiakban Huston és Bogart szakmai együttműködésének. A film egyébként angol-olasz-amerikai koprodukcióban készült, és nemzetközi jellege a színészgárda összetételében is feltűnik, többek között Gina Lollobrigida személyében.

A film nagy részt arról szól, hogy különböző szélhámosok, kétes vagy csak simán fura alakok egy kis olasz kikötővárosban várakozik arra, hogy egy rozsdás gőzössel elindulhassanak végre Afrikába, hogy megszerezzék egy urán bánya koncessziós jogát. Szinte mindegyiküknek van valami titka, titkos szándéka, vagy egyéb vaj a füle mögött. Billy Dannreuther (Humphrey Bogart) egy korábban gazdag, de mára már elszegényedett amerikai, felesége pedig az olasz származású Maria (Gina Lollobrigida). Billy anyagi kényszerűségből együttműködik négy jó madárral, Petersonnal (Robert Morley) fura öltönyös angol szélhámossal, a német akcentusú Julius O’Harával (Peter Lorre), egy ex-náci őrnaggyal, Jack Ross-szal (Ivor Barnard) és a karvalyorrú Ravelloval (Marco Tulli). Dannreutherék várakozás közben megismerkednek egy angol házaspárral, Gwendolen (Jennifer Jones) és Harry Chelm-mel (Edward Underdown), akik között szinte rögtön párcserére kerül sor. Harry egy tradicionális angol úriember, míg Gwendolen egy fantáziadús hazudozó. Amikor a kis csapat hajóra száll, a dolgok még jobban komplikálódnak, hiszen a köztük való együttműködés elég törékeny, mivel valójában mindenki leginkább csak magának szeretné megkaparintani a bányát...John Huston rendező és Humphrey Bogart hat közös filmet készítettek (A máltai sólyom 1941, Across the Pacific 1942, Sierra Madre kincse 1948, Key Largo 1948, Afrika királynője 1951, Beat the Devil 1953) aminek utolsó darabja lett a Beat the Devil. Bogart igazából soha nem volt oda ezért a filmért, de Huston rábeszélésére végül belement az elkészítésébe, aminek ráadásul nem csak a főszereplője, de az egyik producere is lett, hiszen saját produkciós cége, a Santana Pictures készítette. A bukás azonban akkora volt, hogy tönkretette a Santanát, ami aztán véget vetett Huston és Bogart szakmai együttműködésének is, és egy kicsit még a barátságuk is megsínylette. Több figyelmeztető jel és rossz omen is volt forgatás alatt, többek között Bogart több fogát elveszítette egy autóbalesetben. Mivel a Huston-Bogart filmek forgatása alatt mindig bőven folyt a pia, ezért nagy valószínűséggel ittas vezetés volt a baleset oka, ami után felvették az akkor még ismeretlen fiatal színészt, Peter Sellerst, aki Bogart beszédét utánozva mondta Billy karakterének egyes sorait, mivel Bogart a fogak elvesztése után nem tudott tisztán beszélni.

A Beat the Devil egy paródia, mégpedig látszólag a legnagyobb Huston-Bogart klasszikusnak számító Máltai sólyomé, azonban a helyzet ennél összetettebb, ugyanis alaposabb szemrevételezés után érzékelhetővé válik, hogy ez nem csak egy film, vagy egy műfaj- a noir - paródiája akar lenni, hanem kis túlzással élve mindennek. Több műfajnak egyszerre, karaktertípusoknak, filmkészítési módoknak, ami által lényegében felfogható egy szatirikus filmes önparódiának. Mivel camp jellegéből fakadóan ez nem annyira kézzelfogható, és eleve a camp műfaja soha nem tartozott a közönség legnagyobb kedvencei közé, ezért első ránézésre nem biztos, hogy elkapja a néző. Sőt, mivel a camp általában véve is egy eléggé megosztó műfaj - függetlenül attól, hogy volt a filmtörténelem folyamán pár kiugró sikert aratott camp film, pl. Bette Davis és Joan Crawford 1962-es Whatever Happened to Baby Jane? c. thrillere - ezért ha valaki ezt a stílust vagy műfajt választja, akkor még alaposabban át kell gondolni még forgatás előtt a koncepciót és a terveket, ami ezen film esetében nem történt meg. A camp filmekre jellemző, hogy nagyon túloznak benne, minden - szándékosan - mesterkélt, és gyakran tartalmaz iróniát. A Beat the Devil esetében a bukásba valószínűleg az is belejátszott, hogy megelőzte korát, a Whatever Happened to Baby Janenél majd' egy évtizeddel fiatalabb. John Huston többször is elindított új műfajokat (A máltai sólyom 1941- noir műfaját) vagy alműfajokat (Aszfaltdzsungel 1950 - heist noirok) karrierje során, amelyek jól sültek el, ez itt most talán kevésbé lett sikeres.A film annyira átgondolatlan és előkészítetlen volt, hogy a forgatókönyv sem állt rendelkezésre, amit egyébként nem kisebb nevek jegyeznek, mint Truman Capote, valamint maga a rendező, a pályafutását forgatókönyvíróként kezdő John Huston. A történetről és a szövegből egyébként érződik is, sőt, kis túlzással élve süt róla, hogy mindig előtte nap a forgatás után találták ki a másnapi forgatandó anyagot és írták meg a szkriptet sűrű borozgatás közepette, amiben Bogart, Huston és Capote jól egymásra találtak.

A forgatás érdekességéhez tartozik, hogy nagyon kicsi és nem mellesleg nagyon feminim, nyíltan meleg (1954-ben ez nagyon ritka volt) Capote kihívta szkanderezni Bogartot, aki amúgy fizikailag szintén nem volt nagy darab, de mégis sokkal maszkulinabb volt, sőt pont az általa képviselt übercool hetero férfi kép miatt volt annyira népszerű. Capote állítólag háromszor legyőzte, amely sztorit előszeretettel mesélte a későbbiekben mindenhol, sőt még az Infamous c. Capote-ról szóló 2006-os filmben is megemlítik ezt az esetet.

A szkipt egyébként nagyon lazán James Helvick azonos című thrillerén alapul, amiből azonban végül egy kalandsztori alakult ki, ami részben noir, részben romantikus dráma, részben karakter paródia és mindez egy campes szósszal leöntve. Számos kritikus dicséri, míg mások erősen kritizálják a film forgatókönyvét, ami elsősorban attól függ, hogy hogyan is viszonyulnak a klasszikus hollywoodi filmgyártasra jellemző érthető és tradicionális narratívához, amiből egyértelműen kilép ez a film. Ennek alapján néhányan zavarosnak nevezik, míg mások a spontán jellegéből fakadó kiszámíthatatlanságát dicsérik. Persze lehet ezt dicsérni, azonban a helyzet az, hogy ez sokkal inkább csak megfelelő forgatókönyv hiányát jelzi, semmint a tudatos filmkészítést.A Beat the Devil humora nem a hagyományos vígjátékokra jellemző humort tartalmazza, hanem sokkal inkább a műfaj, a noirokban nagyon gyakori régi szleng jellegű kifejezések hangsúlyozott használata (pl. big dough - nagy dohány) és karakter paródiákból (az összes karakter régi noirok, kaland és romantikus filmek karaktereinek campjellegű változatai), a színészi játékból és Capote nagyon kifinomult szellemes és cinikus humorából áll, amihez azonban legalább ennyire kifinomultnak kell lenni a nézőnek is, hogy mindez át is jöjjön. Ráadásul számtalan olyan belső viccnek tűnő poén is van benne, amit valószínűleg a belsősök értékelnek csak igazán. Ilyen pl. az a jelenet, amikor a csokornyakkendő-mániás Bogart Billy karakterében kiválasztja a megfelelőt a sok közül. Őszintén szólva nekem nem mindig sikerült elkapnom mindezeket elsőre.

A film furaságának és különlegességének megfelelően a karaktereit sem igazán lehet a hagyományos módon elemezni, vagy legalábbis nem érdemes, mivel nem a személyiségük mozgatják ezeket a karaktereket, hanem sokkal inkább a mindannyiukra jellemző excentrikus, különc viselkedésük. A színészek egyszerre játszották campszerűen, azaz mesterkélt túlzással valamint komoly pléhpofával ezeket a karaktereket, amely mix a legtöbb esetben viccesre, ironikusra és szórakoztatóra sikerült. A színészek játékánál érvényesül az a szatírákra jellemző törvényszerűség is, hogy minél komolyabban mondják a szöveget, annál viccesebbé válnak. A film egyértelmű erősségét a válogatott színészcsapata adja, akik mindannyian  képesek voltak arra, hogy lényegében igazi történet híján is lekössék a néző figyelmét, vagy legalábbis annak nagy részében, bár őszintén szólva néha észrevettem magamon, hogy elkalandozott a figyelmem. Huston nagy szabadságot adott színészeinek és csak annyi utasítást adott, hogy vegyék campesre és játékosra a figurát. Mindez elég jól sült el, köszönhetően a színészek tehetségének és tapasztalatának, pedig nem sok kapaszkodót kaptak karaktereik eljátszásához. Bár a Beat the Devil teljesen más, mint azok a filmek, amelyekben eddig láttuk Humphrey Bogartot, a karaktere, Billy Dannreuther mégsem annyira különbözik pályája eddigi karaktereitől, hiszen Billy is egy okos, cinikus, hűvös és megnyerő vagány, mint általában Bogart karakterei, csak itt egy kicsit más környezetben mozog. Bár ennek a megállapításnak nincs túl sok értelme, hiszen az egész karaktere egy paródia, így aztán nem véletlenül hasonlít a többi karakteréhez. Billy Dannreuther nem egyéb, mint Humphrey Bogart saját önparódiája. A kóros hazudozó Gwandolent Jennifer Jones játszotta egyfajta okos szőke Marilyn Monroeként, aki találkozásuk után szinte rögtön összebarátkozik a nős Billyvel. Férjét, a magát arisztokratának való angol úriembert Edward Underdown alakítja, aki egyre frusztráltabbá válik várakozás közben. A fura öltönyű és nyakkendőjű, és társasági beszélgetéseket, felmerült problémák civilizált megoldásait kedvelő szélhámos Petersont pedig Robert Morley játssza. Karaktere nagyon praktikus, ugyanakkor folyamatosan érződik rajta, hogy van valami hátsó szándéka. Nem kevésbé gyanús társait a fura szerepekben mindig kiváló Peter Lorre, Ivor Bernard és Marco Tulli játszották.

A Beat the Devil tipikusan az a film, ami sokkal inkább bejön a kritikusoknak, mint a közönségnek, akik kicsit hagyományosabb filmet szerettek volna látni, ahelyett a tényleg nehezen meghatározható helyett, amit végül kaptak. Humphrey Bogart soha nem szerette ezt a filmjét, aminek nem csak az anyagi bukás volt az oka. Azt nyilatkozta egyszer, hogy „Only phonies like it. / Csak a sznoboknak tetszik”.

Mindenesetre az tény és való, hogy John Huston megint egy olyan filmet készített, ami minden zavarossága ellenére is erős sármmal rendelkezik, arról nem is beszélve, hogy egy új műfajt vagy stílust indított vele útjára, a kérdés, hogy ez önmagában elég-e ahhoz, hogy jó filmnek nevezhessük, mivel ezen és a színészi játékon kívül olyan túl sok más jót nem igazán lehet elmondani róla. A játékos színészek és a forgatókönyv hiánya egy nagyon könnyed végeredményt adtak, ami nem csak stílusánál fogva, hanem az anyaghiány miatt is lett nem csak könnyed, hanem egy kicsit könnyű is, minden újító hatása ellenére.

Értékelés: 5/10

A film a Youtubeon végignézhető: