Time Goes By

Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri) 2017

2019. január 09. 13:02 - Time Goes By

A kedvenc tavalyi filmem a Három óriásplakát Ebbing határában. (Bár Amerikában 2017 végén jelent meg, nálunk csak 2018 januárjában mutatták be.) Martin McDonagh drámája, bosszú thrillere olyan hatásosnak bizonyult, hogy a bemutatója óta a világ több pontján is óriásplakátokkal tiltakoztak a hatóságokkal valami miatt elégedetlen emberek, hasonlóan a film főszereplőjéhez, aki így próbálja felhívni a figyelmet arra, hogy megerőszakolt és megölt lánya gyilkosát nem kapták el. A Három óriásplakát legerősebb eleme a színészcsapata, akik közül Frances McDormand és Sam Rockwell is Oscar-díjat nyert, valamint Woody Harrelsont is jelölték a díjra.

Egy Missouri-i kisvárosban, Ebbingben él az elvált és fiát, Robbiet (Lucas Hedges) egyedül nevelő Mildred Hayes (Frances McDormand), aki képtelen feldolgozni tinédzser lánya, Angela hét hómappal ezelőtti kegyetlen megerőszakolását és megölését, ezért kibéreli és kiplakátoltatja  a városka határában álló három elhanyagolt óriás hirdető táblát, amelyeken számon kéri a mindenki által tisztelt és kedvelt helyi rendőrfőnökön, Bill Willoughby-n (Woody Harrelson) a gyilkossági ügy megoldatlanságát. „Megerőszakolták miközben haldoklott”, „Még mindig nincs letartóztatás?” és „Hogy lehet ez Willoughby parancsnok?” hirdetik nagy fekete betűkkel a vörös színű plakátok, amelyek egy pillanat alatt felbolygatják és megosztják a kisváros lakóit, akik között nyílt titok, hogy Willoughby rákos, és akinek nincs túl sok hátra. A legtöbben ezért a férfi pártját fogják, és ki is fejezik elmarasztaló véleményüket, akár zaklatásig menően is Mildrednek, köztük is a legdühösebb az alkoholista, erőszakos és rasszista Jason Dixon (Sam Rockwell) rendőr. Mildredet azonban nagyon kemény fából faragták, nem hátrál meg a támadások miatt, azonban a harc egyre erőszakosabbá válik, és a nagy kérdés az, hogy hol és milyen módon ér ez véget, milyen messzire hajlandóak és képesek elmenni a szemben álló felek?...A filmet Martin McDonagh nem csak rendezte, de írta és producelte is, amely mind stílusában, mind elemeiben eddigi munkáinak, az In Brugenek és a Seven Psychopathsnak szinte természetes folytatásának tűnik, ugyanis mindegyik film alapvető jellemzője, hogy az erőszak és a humor nagyszerű ötvözetei, amely tulajdonságaik miatt nem véletlenül hasonlítják őket a Coen testvérek filmjeihez. A Három óriásplakát azonban komolyabb filmnek hat, mint McDonagh eddigi munkái, egyszerre sokkal drámaibb, erőszakosabb, ugyanakkor furcsa módon viccesebb is a maga nagyon sötét módján, mint az előző kettő. Ez a Coen-i kettősség határozza meg ezt a nagyon komor témákkal működő feszült és izgalmas thriller drámát, miközben az is bátran kijelenthető, hogy egyben az év legviccesebb filmje címére is joggal pályázhat, ami még azzal az előnyös tulajdonsággal is rendelkezik, hogy teljesen kiszámíthatatlan, hogy a története merre megy.

Bár ezt a filmet nem sorolják a noirok közé, ellentétben Coenék számos hasonló stílusú filmjével, amelyeket szintén az erőszak és a humor párosa működtet, azonban története, karakterei, éles szövegei, vagy akár a képi világa, fényképezése alapján akár be is lehetne.

A történet egyik legfontosabb narratívája az egyre fokozódó erőszak, hiszen erőszakra általában erőszak a válasz. Ez a folyamat mindenkit egyre mélyebb morális szintre taszít, miközben egyre kevésbé látszik a békés megoldás, illetve annak a lehetősége, hogy ebből a lefelé húzó és egyre fokozódó erőszak spirálból bárki is győztesen tudna kiszállni a végén. Sőt, a film szereplői nagyon sokáig nem is tűnnek úgy, hogy ki akarnának szállni ebből a mindent és mindenkit elpusztító folyamatból, már csak azért sem, mert van egy olyan közös tulajdonságuk, ami kifejezetten motiválja őket az erőszakosságra, és ez a düh. Szinte már a nihilizmus határáig nyomják a harcot, amikor már az sem biztos, hogy arra emlékeznek, hogy miért és honnan indult ez az egész háború, ami teljesen beszippantja a főszereplőket, miközben a városka lakói élik tovább megszokott életüket, függetlenül attól, hogy a legtöbben valamilyen módon állást foglalnak a harcoló felek között.A film és a forgatókönyv sok-sok kiváló eleme közül is az egyik legjobb a szellemes, éles, esetenként cinikusnak vagy sértőnek is nevezhető szöveg, ami esetenként kicsit amolyan non-PC-s Tarantinos jelleget is ölthet:

Mildred kérdezi a rasszistának tartott Dixontól, akit azzal vádoltak, hogy megkínzott egy feketét: „Szóval, hogy állsz a nigger kínzással, Dixon?”

Dixon: „Manapság ezt már úgy mondjuk, hogy színes személy kínzás, ha tudni akarod. És nem kínoztam meg senkit.”

A film noiros jellegét erősíti karakterizálásán keresztül az az egész filmet meghatározó tulajdonsága, hogy teljesen elmossa a határokat a jó és a rossz között, mint ahogy a kisváros lakóinak egyik legfontosabb közös jellemzője, hogy a szimpatikus és ellenszenves tulajdonságaik aránya meglehetősen kiegyenlített, vagy kiegyenlítetté válik idővel. Mégpedig olyannyira, hogy elbizonytalanítja a nézőt, hogy kinek vagy minek is drukkoljon. És mindezt úgy, hogy közben nem ugrasztja a nézőt a végtelenül makacs és egyre radikálisabb, szabadszájú Mildred ellen, ő valahol végig meg tudja őrizni minden ellenszenves dolga és tulajdonsága ellenére is a néző kegyeit, hanem sokkal inkább kiterjeszti a néző szimpátiáját a többi fontosabb karakter felé is. Még az olyanok felé is, akikről kezdetben el nem tudnánk képzelni, hogy bármiben is szimpatikussá tudnának válni a szemünkben. Az egésznek pedig az a célja - és eredménye -, hogy egy idő után már nem annak drukkolunk, hogy Mildrednek, vagy Willoughbynak, esetleg Dixonnak sikerüljön elérni a célját, hanem annak, hogy közösen meg tudják oldani problémáikat.Az erőszakosság, a düh, a gyász mellett több olyan téma is megjelenik, amelyek a modern társadalmak problémás területei közé tartoznak.

Az egyik ilyen a hímsovinizmus, amivel Mildrednek több alkalommal is meg kell küzdeni. Először is ex-férje erőszakosságával és bántalmazásával, aki házasságuk folyamán többször összeverte feleségét. Mindezt nem látjuk a filmben, ami már válásuk után kezdődik, de kiderül a történetből. Ezzel azonban nem szabadult meg a hímsovinizmustól, ugyanis James, a törpe - aki egyébként már csak fizikai adottságainál fogva sem nevezhető éppen alfahímnek – is természetesnek veszi, hogy ha Mildred mellé áll, akkor jár neki a szex. Mildredet nem csak a lánya miatti gyász önti el dühvel és keményíti meg annyira, hogy szinte minden nőies jellegét elveszti, de a férfiak azon tulajdonsága is, hogy természetesnek veszik a hatalmukat felette.

A másik társadalmi téma a rasszizmus, amit több szinten – közösségi és egyéni szinten - is tárgyal a film. Közösségi szinten elsősorban a rendőrségen belül vizsgálódik, ami az USÁ-ban nagyon megosztó kérdésnek számít. Egyrészről az amerikai afroamerikai és latin kisebbségeken belül magasabb arányú a bűnözés – főleg az erőszakos bűncselekményeket tekintve -, mint a társadalom egészében, másrészről többször előfordult, hogy a rendőrség előítéletekből fakadó tévedésből lőtt le ártatlan, vagy legalábbis nem életveszélyes fenyegetést jelentő afrot vagy latint. Willoughby ezt úgy fogalmazza meg a filmben, hogy

 „Ha minden olyan rendőrt eltávolítanánk a testületből, akinek van valamiféle rasszizmusból fakadó előítélete, akkor három zsaru maradna, akik meg a buzikat utálnák. Szóval mit lehet tenni?”

Ezzel a mondattal lényegében egy bigott, rasszista és homofób szervezetnek festi le a rendőrséget, amely nézeteket ő nem oszt, de szemet huny felette a rendőrség működésének biztosítása, na és persze a többi rendőr iránti bajtársi lojalitásból is. Az egyén szintjén vizsgálva a rasszizmust, a film többek között a politikailag korrekt beszéd értelmetlenségét mutatja meg oly módon, hogy közben PC marad, valamint az előítéletesség széleskörű elterjedtségét. A filmbeli rasszistának gondolt ember(ek) száját soha nem hagyja el politikailag nem korrekt beszéd, míg mindez nem mondható el Mildredről - aki mellé látványosan a városka különböző kisebbségeihez tartozó tagjai, főleg feketék állnak. 

A suttyó Dixon a film legrasszistább karaktere, mégpedig oly módon, hogy a szövegében nem találunk semmilyen rasszista dolgot, viselkedésében vannak erre utaló nagyon erős jelek. Azonban ha még közelebbről nézzük, akkor kiderül, hogy egyáltalán nem biztos, hogy mindez rasszizmusból és nem szimpla bunkóságból - valamint akár mások előítéletéből - fakad nála. Legfőképpen ugyanis mások elmondásából tudhatunk az ő rasszizmusáról azáltal, ahogy a „nigger-kínzással” cinkelik, amit ő persze tagad. Így aztán lényegében mások véleményén – vagy akár ellene, a kisvárosi fehér rendőr ellen irányuló előítéleteikből fakadó következtetésen - keresztül ítéljük el őt rasszizmus miatt, miközben nem tudhatjuk, hogy a letartóztatott fizikai gyötrése amiatt volt-e, mert az fekete volt, vagy amiatt, mert túlbuzgó rendőrként mindenáron vallomást akart kicsikarni egy gyanúsítottból. Persze ez utóbbi is rendőri túlkapás, ugyanakkor nem rasszizmus. Mindazonáltal Dixonnál van pár alkalom, amikor valóban rasszistának tűnik a viselkedése alapján, gondolok itt azokra a jelenetekre, amikor feketékkel kerül interakcióbaAbban a jelenetben, amikor az afro plakátragasztó sráccal konfrontálódik, lekezelő, agresszív és bunkó viselkedését azonnal rasszizmusnak tudjuk be, csak azért mert egy feketével viselkedik így, holott ez fakadhat az által tisztelt és a plakátokon megtámadott Willoughby rendőrkapitány iránti elkötelezett lojalitásából is. Arról nem is beszélve, hogy a fekete srác azáltal, hogy a rendőr elé köp, mert rasszistának gondolja a kisvárosban széles körben elterjedt "nigger-kínzós" vád miatt, tulajdonképpen offenzívebb és előítéletesebb Dixonnál. Nagyon hasonló a szituáció abban a jelenetben, amikor az új - afro - rendőrkapitány kirúgja Dixont, mert kidobott valakit az ablakon. Ebben a jelenetben is a bunkó és tiszteletlen viselkedése az, amit rasszizmusként interpretál a néző, valójában ez is fakadhat Willoughby iránti lojalitásából, ami miatt kapásból tiszteletlen az új rendőrkapitánnyal szemben – bárki legyen is az. Nem tudhatjuk, hogy ha az új kapitány fehér, azzal nem pont ugyanígy viselkedett volna. Mindez persze nem jelenti azt, hogy Dixon ne lenne, lehetne rasszista, ugyanakkor cselekedeteit, viselkedését nem feltétlenül ez motiválja, miközben a környezete, és velük együtt mi nézők is ezt feltételezzük. Vele ellentétben Mildred verbálisan vulgárisabb tud lenni bárkinél, sőt, esetenként akár rasszistábbnak hangzik Dixonnál, azonban az ilyen jellegű mondatok szarkasztikus értelemben hagyják el a száját. A város fekete lakói látványosan Mildred mellé állnak plakát ügyben, mivel azt egy általános támadásnak látják az általuk rasszistának tartott rendőrség ellen. A háború kirobbanása után Mildredet az a fehér többség kezdi kiközösíteni, aki tiszteli az amúgy jó szándékú Willoughby rendőrkapitányt és amiért a kisebbségekhez tartozó emberek egyfajta empátiát éreznek irányába, amire Mildred hasonlóan reagál.  

A néző Mildred iránti empátiája azonban idővel csökken, annak ellenére, hogy megértjük frusztráltságát, de egyre inkább azt érezzük az erőszak fokozódásával, hogy az óriásplakátok kihelyezése talán még sem volt annyira jó ötlet, és legfőképpen nem old meg semmilyen problémát, inkább csak növeli azokat. Egyre inkább azt érezzük, hogy a kezdeti jogos frusztrációja egyre inkább átmegy irányíthatatlan dühbe, ami ki tudja hol áll meg, és ami egy idő után az egész közösséget veszélyezteti.

Ezzel párhuzamosan a bunkó Dixon elkezd jobban odafigyelni a viselkedésére miután elolvassa Willoughby hozzá írt levelét, amiben kifejti, hogy tudja, hogy valahol mélyen Dixon egy tisztességes ember, akiből akár egy nagyon jó nyomozó válhatna, ha akarna. Dixon súlyos sérülése után megváltozik, kis túlzással élve újjászületetten jön ki a kórházból, amikortól kezdve empatikusabb, segítőkészebb és megbocsátóbb lesz, ami aztán Mildredből is hasonló reakciókat vált ki.

Mindezekkel azt üzeni a film, hogy akció-reakció elve nagyon meghatározó nem csak az emberi kapcsolatokban, de egyes emberek személyiségére is nagyon nagy hatással lehet. Kicsit leegyszerűsítvén a film lényegét, amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten. Az, hogy egy adott közösség jól vagy rosszul működik, azt a benne élő emberek személyisége, viselkedése, és egymásra gyakorolt hatásuk határozza meg.A film színészcsapata kiemelkedőt nyújtott. Mildred és Dixon szerepét kifejezetten Frances McDormand és Sam Rockwell számára írták, akik karaktereik megformálásához egy régi klasszikusból, a The Man Who Shot Liberty Valance c. western filmből merítettek inspirációt John Wayne és Lee Marvin által játszott karakterekből, akik egymás ellenlábasai voltak ebben a régi western filmben.

A kőkemény és frusztráltságában a végsőkig elszánt, és igazságkeresése folyamán bármilyen eszközt felhasználó Mildred szerepéért Farnces McDormand Oscar-díjat kapott, teljesen megérdemelten, hiszen elképesztően jó volt karakterében, annak minden drámai és vicces pillanatát hatalmas erővel tudta átadni, anélkül, hogy egy pillanatig is úgy tűnt volna, hogy erőlködik.

Jason Dixon, a mama kicsi fiacskája típusú, kezdetben pimasz, sértő és bunkó rendőr karakterében Sam Rockwell szintén Oscar-díjas alakítása látható, aki egy idő után átveszi a férfi főszerepet Woody Harrelsontól, és válik a film előre haladtával egyre fontosabb karakterré, miközben szemtanúi leszünk személyisége változásának, aminek eredményeképpen az egyre erőszakosabb Mildred és a puhuló Dixon között egy nagyon fura kapcsolat alakul ki.

Woody Harrelsont is Oscarra jelölték Willoughby kapitány megformálásáért, aki alapjában véve jó szándékú és munkájára büszke ember, akit felháborít Mildred ellene irányuló támadása, hiszen úgy érzi, hogy nem tett semmi rosszat, semmi olyat, ami miatt megérdemelné ezt a személye ellen szóló támadást, főleg, amikor rákos. Harrelson Willoghbyja is alapvetően szimpatikus, ami szükséges volt ahhoz, hogy a film még erősebben tudja átadni azt az üzenetét, hogy egy adott ügynek soha nem egy oldala van csak.

A főszereplőkhöz hasonlóan a mellékszereplők is kiválóan játszottak, és még a legkisebb és akár jelentéktelen karaktereket is nagyon érdekessé tudták tenni.Lucas Hedges játssza Mildred érzékeny fiát, Robbiet, aki legalább annyira megszenvedi anyja kereszteshadjáratát, mint testvére erőszakos halálát. Robbie és anyja között minden látszattal és esetenkénti akár vulgáris beszólások ellenére is nagyon szoros és szerető kapcsolat van. John Hawkes alakította Mildred középkorú, korábbi rendőr és nem mellékesen bántalmazó ex-férjét, aki szerencséjére elhagyta egy 19 éves ropogós, de butus fruskáért, akit Samara Weaving játszott remekül. Mildred törpe rajongóját, Jamest pedig Peter Dinklage játszotta, aki azt gondolja, hogy zsarolással lefektetheti Mildredet.

A film zenéjét Carter Burwell szerezte, aki már az In Bruges-ben and Seven Psychopaths-ban is együtt dolgozott a rendezővel, valamint a legtöbb Coen film zeneszerzője. Burwell western filmekre emlékeztető zenéje mellett híresebb és ismertebb könnyűzenei előadók is megszólalnak, mint az ABBA, Joan Baez vagy a éppen a The Felice Brothers, mindig a történetnek megfelelően, de olyan formában, hogy attól ne vonják el a figyelmet. A filmre alapvetően jellemző kettősség érzet megjelenik Ben Davis operatőr fényképezésén keresztül a gyönyörű látványvilágban is, ami egyes jelenetekben világosabb, máskor sötétebb tónusú, ami egyben a film atmoszféráját is ügyesen változtatja.

Martin McDonagh sötét, vicces, sokkoló, szívfacsaró és gyönyörű thriller dramedyje minden erőszakossága ellenére az utóbbi évek egyik legemberibb filmje, amelyben a gyász, a frusztráció, a düh, a bosszú minden fájdalmát átérezhetjük, miközben a film tele van melegséggel, gyengédséggel és humorral is. A Három óriásplakát nem nyomja le az ember torkán a válaszokat, azonban mégiscsak megmutatja azt az utat az emberek számára, ami egy kellemesebb társadalmi környezet irányába halad.

Értékelés: 10/10

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr3014532866

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Világít a torony 2019.01.10. 13:21:27

Azon gondolkodom, hogy vannak olyan filmek, melyekről kritikát sem volna szabad írni, csak a kötelezően megnézendő kategóriába tenni aztán hagyni, hogy a néző maga élje meg a filmből kicsorduló információt, melyet a rendező a saját módján közöl. Azután, ha kérdése van tegye csak fel.

Periodista. 2019.01.10. 16:10:18

"Kicsit leegyszerűsítvén a film lényegét, amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten."

Ez a mondat azért lerontja kicsit, ezt az egyébként nem rossz összefoglalót. :-(

Amit szerintem sokkal jobban ki érdemes emelni ennek a filmnek az elemzésénél, az a Dixon átalakulásából levonható következtetések sora és a viselkedéséből fakadó tanulság. Ez pedig valahol ott keresendő, hogy az emberek jelentős része túl könnyen ítélkezik mások felett, miközben a prejudikáció reneszánszát éli a XXI. század társadalmaiban. Dixonról már Willoughby is megjegyzi a pozitívumokat, majd átalakulása után egyértelművé is válik, hogy egyáltalán nem rossz ember.

A fő tanulság szerintem: mindenki megvívja életének apróbb-nagyobb harcait (Willoughby a rákkal, Mildred lánya elvesztésével, Dixon önmagával és démonaival) miközben rosszul mérjük fel azokat, akik segíteni tudnak bennünket utunkon és céljaink elérésében. A film végén Dixon és Mildred közösen indulnak el ezen a bizonyos úton, így McDonagh zárásként kezünkbe adja a bibliai tanácsot: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” -- melyet azonban modernizál egy kitétellel: "ha mégis, akkor körültekintően tedd, megfelelő társakkal.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2020.09.23. 14:35:59

A gone baby gone óta nem láttam ilyen erőteljes, és mindent átitató környzeteben játszódó krimit/bűnügyi filmet.Ebbing van olyan durván mocskos kilátástalan, mint Boston.
A színészek mind jók, Sam R bugris, rasszista rendőre kiemelkedő!

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2020.09.23. 14:37:14

@doggfather: Sam Rockwell rulez, minden filmjében rohadt jó, akármekkora szerepet játszik.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2020.09.24. 10:00:35

@Time Goes By: ez így van, itt mindenki jó volt (harrelson wow!), de ő kiemelkedőt nyújtott!
süti beállítások módosítása