Dashiell Hammett könyvét már 1935-ben is megfilmesítették, azonban a beköszönő noir korszakban Hollywood újra elővette ezt a murder mystery krimit, hogy az egyre népszerűbbé váló új műfajban is feldolgozzák. A filmstúdiót minderre egyéb tényezők is erősen motiválták. Egyrészről egy másik Hammett regény, A máltai sólyom szintén második, a noir műfaját elindító 1941-es filmadaptációjának sikere, valamint Alan Ladd alakítása és népszerűsége a This Gun for Hire c. szintén 1942-es noirban, ahol először volt az ekkoriban a szépsége csúcsán lévő Veronica Lake a partnere. Ezek után nem volt kérdéses, hogy ki lesz a női főszereplő Alan Ladd mellett ebben a noirban.

Paul Madvig (Brian Donlevy) korrupt politikus elhatározza, hogy „megtisztul”, annak érdekében, hogy politikai szövetségre léphessen a köztiszteletben álló reformista szenátor jelölttel, Ralph Henryvel (Moroni Olsen). Madvig ennek érdekében közli a város alvilágának vezetőjével, Nick Varnaval (Joseph Calleia), hogy ezentúl ne számítson se ő, se az emberei védelemre tőle a rendőrséggel szemben. Madvignak minderre személyes oka is van, hiszen azt tervezi, hogy feleségül veszi Henry szókimondó lányát, a csinos Janetet (Veronica Lake), hiába figyelmezteti jobbkeze, a hozzá mindig lojális Ed Beaumont (Alan Ladd), hogy nem szabad megbízni sem a nőben, sem az apjában. Ed mindeközben rájön, hogy Madvig húga, Opal (Bonita Granville) viszonyt folytat Henry fiával, Janet testvérével, a szerencsejátékos függő Taylorral (Richard Denning), aki hatalmas pénzekkel tartozik Varnanak. Ed egyik este felfedezi Taylor holttestét az utcán, és minden jel arra vall, hogy főnöke, Paul ölte vagy ölette meg annak érdekében, hogy húgától elszakítsa a felelőtlen férfit. Ed beleveti magát a nyomozásba, hogy főnökét tisztára mossa, amiért még képes összeveretni is magát Varna egyik szadista emberével Jeff-fel (William Bendix), miközben az amúgy is kényes helyzetet tovább fokozza vonzalma Janet, a főnöke menyasszonya iránt…Azzal szerintem mindenki tisztában van manapság, hogy a politika piszkos dolog a világ minden pontján, azzal viszont nem biztos, hogy ez mindig is így volt. Régi filmeket nem csak azért érdemes nézni, mert több szempontból is nagyon érdekesek, hanem mert nézésük közben újra és újra rájövünk arra, hogy nincs új a nap alatt. Ez az érzet köszön vissza ebben a noirban is, függetlenül attól, hogy a történetnek tulajdonképpen nincs semmilyen politikai jellege azon kívül, hogy világossá válik belőle az, hogy egy politikus - főleg, ha korrupt -, bármit megtenne jó hírneve megtartásáért, na és persze az alvilág és a politika összefonódása is tisztán látható. Mindezek ellenére a The Glass Key lényegében egy „sima” noir mystery krimi, aminek egyes főszereplői éppenséggel politikusok, akikről az derül ki, hogy ugyanolyan gyenge emberek, mint bárki más. És egy noirban ez azt jelenti, hogy ilyen-olyan bűnöket, akár bűncselekményeket követnek el.

Az üvegkulcs először 1930-ban jelent meg a Black Mask c. magazinban sorozat formájában, amit aztán egy év múlva adtak ki regényként, és amiről a későbbiekben Dashiell Hammett a kedvenc saját könyveként beszélt. Ebből írta a pályafutását újságíróként kezdő Jonathan Latimer a film forgatókönyvét, aki többek között Al Caponéról és a chicagoi alvilágról is tudósított korábban, így aztán nem volt ismeretlen a „hardboiled” világban. A forgatókönyv középpontjában a regényhez hasonlóan a nagyon intenzív emberi kapcsolatok és a sűrű események állnak.

A történet az alapjául szolgáló hardboiled regénynek megfelelően nagyon kacifántos. Az ilyen típusú sztorik filmes verziói nem feltétlenül a cselekményükön keresztül fogják meg a nézőt, aki egyes esetekben akár el is veszítheti a fonalat, hanem sokkal inkább karakterein, azok kapcsolatain, az őket játszó színészeken, valamint egyes jelenetein keresztül.A történet látszólag a rejtélyes gyilkossági ügy körül forog, amelyen keresztül azonban több nagyon intenzív kapcsolatot is megismerhetünk, miközben számos tipikus noir karakterrel találkozunk, akik remek hardboiled dumákat nyomnak.

Paul Medvig: „I just met the swellest dame. She smacked me in the kisser.” / Épp most találkoztam a legklasszabb nőcivel. Pofán csapott a csipogómon.”

de Ednek az a mondata se rossz, hogy:

„If you must be a nitwit, don’t go around with a megaphone” / Ha mindenáron félkegyelmű akarsz lenni, legalább ne megafonnal mászkálj.”

A regény és a film címe arra utal, hogy Paul Medvig Janettel való esküvőjén keresztül egyben kulcsot, azaz belépőt nyer apósa, a köztiszteletben álló szenátorjelölt házába, azaz egy tisztességes szalonba. A kulcs a politikus megtisztulásának szimbólumává válik ezáltal, aminél kérdéses, hogy mennyire tartós, mert egy kulcs készülhet fémből vagy akár törékeny üvegből. Nem is beszélve arról, hogy az ún. „tisztességes szalonokról” is kiderülhet egy-két titok…

Az üvegkulcs története addig tűnik kicsit homályosnak vagy nehezebben követhetőnek, amíg meg nem ismerjük az összes szereplőt, onnantól kezdve azonban már kitisztul a kép. A sztori legnagyobb hibája innentől kezdve nem a követhetetlenség, hanem sokkal inkább az, hogy nem elég érdekes. Szerencsére azonban a karakterek és a közöttük lévő kapcsolatok - amelyek nem csak mozgatják a szálakat -, de a történet előrehaladtát is, kárpótol minket mindezért. Film noirokban megszokhattuk, hogy az emberiséget a rosszabbik oldalánál fogva jeleníti meg, amelyekben a férfiak gyengék és befolyásolhatóak, a nők pedig veszélyesek és manipulatívak. Ezek alapján talán itt sem  lesz meglepő, ha olyan dame-ekbe futunk, akik olyan erkölcstelennek nevezhető dolgokat engednek meg maguknak, mint az árulás, megcsalás, és egyéb manipulációk, hozzátéve azt, hogy a férfiak sem különbek náluk erkölcsileg, akik bármire hajlandóak nem csak ezekért a nőkért, de a karrierjükért is.  A felszínen tiszteletreméltó Henry család legalább akkora problémákkal küzd, mint akármelyik más család, ezért annak tagjai idővel semmivel sem tűnnek majd tisztábbnak vagy kevésbé romlottnak, mint azok, akikről az első pillanatban tudjuk, hogy korruptak. Ahogy Paul Madvigról az elejétől fogva nyilvánvaló, hogy az olyan korrupt politikusok népes táborát gazdagítja, akik az alvilág zsebében vannak, úgy Ralph Henryről is kiderül, hogy messze áll attól a tiszta képtől, ami róla kialakult a társadalomban, bár esetében ez nem a korrupcióban, mint sem inkább a családon belüli személyes kapcsolataiban mutatkozik meg. Mint ahogy mindketten mindent megtennének - és meg is tesznek - azért, hogy elérjék, illetve megőrizzék ezt a látszat „tisztaságot”.

Azt nem különösebben kell részletezni, hogy a gengszterfőnök által megvett Paul Medvig miért is romlott, hiszen ez már a film első jeleneteiben kiderül, ami által ő egyfajta korrupt politikusi etalonná válik a filmben, amihez mérjük majd a későbbiekben mások romlottságát. Vele ellentétben Janet apja morális gyengesége nem konkrét korrupcióban nyilvánul meg, hanem abban, ahogy politikai érdekei által vezérelve lányát lényegében kiárusítja, ugyanakkor ő az, aki erkölcsileg elítéli saját fiát szerencsejáték függősége miatt. Ehhez hasonlóan Medvig is kontrollálni akarja rokonai, esetében a húga életét. A családtagok életének irányítása abban az esetben is rossz és visszatetsző - akár hatalommal való visszaélésnek is nevezhető -, ha mindezt úgymond szeretetből teszik, de tovább ront a megítélésükön, hogy ebbe mindkettejüknél közrejátszik politikai karrierjük szem előtt tartása, ami által rosszabbá válnak, mintha csak „simán” korruptak lennének és pénzért segítenének bűnözőknek elkerülni a börtönt. Paul Medviget a barátságos és sima modorú korrup politikust Brian Donlevy alakította nagyszerűen, karakterének megfelelően éppen elegendő nyálas és mesterkélt barátságossággal. Paul minden sötétsége, vagy még inkább szürkesége ellenére szimpatikusabbnak tűnik, mint a film elején morálisnak gondolt Henry, akiről kiderül, hogy egy hipokrita arrogáns sznob, és akit Moroni Olsen alakított ennek megfelelően.A filmet látszólag a Paul – Janet – és Ed közötti szerelmi háromszög mozgatja.A helyzet azonban az, hogy a Paul és Ed baráti kapcsolata nagyságrenddel fontosabbnak látszik, mint bármelyikük kapcsolata a nővel. Azt már megszokhattuk olyan régi filmek esetén, amelyek valamilyen híres vagy híresebb regény adaptációjából készültek, hogy a hollywoodi cenzúra – és persze nem utolsó sorban a tömegízlés - kielégítése érdekében a könyvhöz képest „tompítottnak” tűnnek egyes elemeiben. Nincs ez másként Az üvegkulccsal sem, amiből teljes egészében hiányzik Paul és Ed kapcsolatából a sejtetett homoszexuális téma, valamint a film vége is kicsit puhább, mint a könyvvé. A filmből kivett meleg téma ellenére is szembetűnő Ed végletekig menő lojalitása főnöke, Paul iránt, valamint (kezdeti) megvetése és ellenszenve Janet irányában, akivel a szerelmi kapcsolat meglehetősen kibontatlan és felépítetlen, majdhogynem olyannyira, hogy akár ki is lehetett volna hagyni ebből a filmből, ami pedig elviekben Ed és Janet karakterét játszó Alan Ladd és Veronica Lake párosára épült. A történet során Ed több alkalommal is képes lenne beáldozni Janetet azért, hogy megmentse Pault, akiért bármire képes, hogy aztán a végén összejöjjön Janettel, amely lépés nem igazán meggyőző.

Edről elmondható, hogy nagyon sötétnek és amorálisnak nevezhető még az antihősök között is, akinek számos nagyon erkölcstelen vagy akár manipulatív jellegű cselekedete lesz a film folyamán. Alan Ladd karakterét egyfajta sztoikus nyugalommal játssza, aki szinte az egész film alatt jeges tekintettel figyel mindent és mindenkit, köztük Janet is, miközben folyamatosan látható egy nagyon furcsa önelégült mosoly az arcán, a szája szegletében. Ladd nagyon érdekes volt ebben a szerepében, bár talán kicsit aluljátszotta karakterét. Veronica Lake alakította Janetet, amely szerep nem tartozik a jól megírtak közé. Szerencsére Lake a hideg típusú femme fatele-os megjelenésével, erős szexepiljével, veszélyes és rejtélyes kisugárzásával hozza azt, amit karakterének kell, még akkor is, ha karaktere éppen nem mond és nem csinál semmit.Annak ellenére, hogy Ed és Janet vonzalma egymás iránt nem igazán jól felépített, mert állandóan Paul és Ed kapcsolata mögött marad minden értelemben, Ladd és Lake közti szikrázás valamelyest mégis megmenti kapcsolatuk hitelességét. Mindazonáltal a legvégén csúcsosodik ki az az érzés, hogy Ed és Janet karaktere csak azért jön össze a film végén, hogy a kor nézői igényeit kielégítse, akik szemében Alan Ladd és Veronica Lake volt ekkor a legizgalmasabb és legnépszerűbb mozipáros, hogy aztán pár évvel később, 1944-ben átadják legszexisebb páros címét a Humphrey Bogart – Lauren Bacall duónak.

A főszereplők mellett remek mellékszereplőket is láthatunk ebben a filmben, többek között Nick Varnat, az alvilág egyik vezetőjét játszó Joseph Calleiat, aki lényegében az intelligensebb típusú gengszterek eljátszására született, miközben egész karrierje során folyamatosan megpróbált kitörni ebből a szerepskatulyából. 

Az üvegkulcs egyik érdekes eleme az akár szadomazonak is nevezhető kapcsolat Ed és az egyik gengszter, Jeff között, aki verbális „pátyolgatásával” a brutális verés közben még folyamatosan meg is alázza Edet, akit mintha nőként kezelne, miközben a jelenet, azon belül is főleg a szöveg erős szexuális töltöttséggel is rendelkezik. „He likes this, don’t you baby?” / „Szereti ő ezt, igaz baby?” Jeffet William Bandix játszotta kellőképpen pszichopatára véve a figurát, aki eredetileg szintén egy homoszexuális karakter lett volna, a filmben inkább csak egy brutális gengszter, és csak a jelenet szövege utal valamelyest karaktere eredeti jellegére.Theodor Sparkuhl operatőr fényképezte ezt a korai noirt, ami ennek megfelelően tartalmaz már pár noiros látványvilágú és díszletű főleg - belső - jelenetet, azonban a film egészéről ez még nem teljesen mondható el. Ami még hiányzik belőle a későbbi klasszikus noirokhoz képest, azok a - külső - noiros városképek az eső áztatta sötét és árnyékos sikátorokkal és a csillogó macskaköves utcák látványa az esti pislákoló lámpafénynél.

Stuart Heisler rendező filmje egyik kiváló példája a korai noiroknak, amelyben néhány fontosabb műfaji elem még kicsit kiforratlannak tűnik ugyan, mint például a fényképezés, valamint a történet izgalmassága és ütőssége is hagy némi kívánnivalót maga után, ugyanakkor hardboiled szövege, karakterizálása, a történetben látható több, furcsa, nem megszokott emberi kapcsolata révén mégis csak a műfaj érdekesebb filmjei közé tartozik. Nem is beszélve Alan Ladd és Veronica Lake párosáról, ami miatt pedig a noir történelem egyik alapfilmjének számít.

Értékelés: 7,5/10