A második világháború után nem sok olyan film készült, amelyik könnyedebb műfajnak nevezett vígjáték vagy szatíra műfajában próbálta volna feldolgozni a nácizmus témáját. Ezt a nem könnyű feladatot vállalta fel Taika Waititi, akinek 6 Oscar-díjra jelölt dramedy szatírája olyan filmek nyomában jár, mint Charlie Chaplin 1940-es A nagy diktátora, Ernst Lubitsch 1942-es Lenni vagy nem lennije, esetleg a nagy sikerű Halló, halló c. tévé sorozaté. Waititi filmjének főszereplője egy 10 éves Hitlerjugendes kisfiú, akinek Adolf Hitler a képzeletbeli barátja, miközben édesanyja egy zsidó kamaszlányt bújtat a házban. A kiváló gyerekszereplők mellett nagy nevek is felbukkannak a filmben Sam Rockwell és Scarlett Johansson személyében.

Németország, 1944. A tíz éves Johannes „Jojo” Betzler (Roman Griffin Davis) apja a háborúban katonáskodik, így édesanyjával, Rosieval (Scarlett Johansson) élnek kettesben, miután nővére, Inga nemrégen egy betegség miatt meghalt. Jojo egyetlen igazi barátja Yorki (Archie Yates), egy kövérkés, szemüveges kisfiú, akivel nagyon szeretnének valahova tartozni, ezért teljes lelkesedéssel vetik bele magukat a Hitlerjugendbe és általában a nácizmusba. Jojo képzeletbeli barátja pedig maga Adolf Hitler (Taika Waititi), aki mindenféle tanácsokkal látja el, amivel egy kicsit a kisfiú távolban lévő apját is helyettesíti. Jojo és Yorki éppen a Hitlerjugend nyári táborában vesznek részt, ahol Klenzendorf százados, azaz K kapitány (Sam Rockwell) vezetésével kézigránátot és késeket hajigálnak, míg a félig-meddig agyhalott Fraulein Rahmtól (Rebel Wilson) olyan hasznos dolgokat is tanulnak, hogy a zsidóknak szarvuk van. Jojo egyik nap felfedezi otthon, hogy anyja egy zsidó lányt, a tinédzserkorú Elsát (Thomasin McKenzie) bújtatja az emeleten…Taika Waititi Új-Zélandi rendező Christine Leunen Caging Skies című könyvéből írta a forgatókönyvet. Waititi már többször bizonyította, hogy van érzéke a vígjátékokhoz és a karakterizáláshoz, amelyek aztán összefutnak ebben a szatírájában, ami úgy tud teljesen eredeti, megindító és valóságos lenni, hogy még csak foszlányaiban sem tartalmaz realitást. Műfaját tekintve pedig úgy képes másodpercek alatt infantilis vígjátékból, társadalmi üzenettel rendelkező politikai szatírába, majd tragikus drámába átmenni - és vissza -, hogy megbicsaklana a film. Az atmoszférája is ennek függvényében változik és mozog az infantilizmus, az abszurd és a tragédia sötét árnya és szívfacsaró érzete között.

A történelem folyamán a nácizmusról vígjátékot inkább csak a háború előtt és alatt készítettek, utána már nem, mivel általában úgy gondolták Hollywoodban, hogy ez nem összeegyeztethető a holokauszttal, amely téma megkerülhetetlen egy nácizmusról szóló filmben. Ugyanakkor nagyon szembetűnő, hogy amíg a fasizmusról és a holokausztról szóló filmek szinte kizárólag drámák, addig a kommunizmusról szóló filmek között nagy arányban találhatóak szatírák vagy akár vígjátékok, függetlenül attól, hogy mindkét rendszer egyformán abszurd volt, és szinte kiprovokálják a szatíra műfaját. Taika Waititi vállalkozott arra a nem könnyű feladatra, hogy áttörje ezt a beidegződést, és úgy készítsen egy félig abszurd szatírát, félig infantilis vígjátékot, valamint mégis ütős drámát a nácizmusról, hogy közben arra is képes legyen, hogy hatékonyan átadja a téma tragédiáját is és empatikus legyen az áldozatokkal.

Nem véletlenül jelölték a forgatókönyvet Oscar-díjra. Jojo Nyuszi ugyanis egy remek humorral átszőtt szívfacsaró történet, ami remekül egyensúlyoz a komédia és a tragédia között, miközben olyan ellentétpárokat mutat be, mint a naivitás és gonoszság, az empátia és érzéketlenség.A film témáit illetően nem ad többet, mint bármelyik nácizmusról szóló film, ami elég nehéz is lenne már, csak éppen más módon mutatja be a szokásos témákat, és ebben áll a film ereje. Mivel az egész történetet egy gyerek szemszögéből láthatjuk, ezért nyilvánvalóan a náci rendszert is egy gyerek szemével kell leleplezni. A témáit illetően itt is megjelenik az antiszemitizmus és gyűlölet, amivel szemben áll a szeretet, a szolidaritás és emberiesség, valamint megjelenik a nácizmus rendkívül hímsoviniszta és macsó „gender szemlélete”, ami szerint a német férfiak legfőbb dolga, hogy harcoljanak, a német nőké pedig az, hogy teleszüljék az országot kis árjákkal.  

Nem sok szatíra kezdődik viccesebben és sokatmondóbban, mint a Jojo Nyuszi. 

A film első jelenetében felhangzik a történelem legnépszerűbb együttesétől, a Beatlestől az egyik híres számuk, az “I Wanna Hold Your Hand”, miközben a náci Németországot mutató filmhíradó részleteket láthatunk, amiben hatalmas tömegek extázisban Heil Hitlereznek a náci rendezvényeken és ugyanolyan módon rajonganak a vezérért és nácizmusért, mint ahogy a tini lányok sikongattak a Beatles koncerteken, amikor meglátták a színpadon a kedvenceiket.

A film humora több forrásból is fakad. Először is a nagyon vicces és szellemes dumákból, amelyekre oda kell figyelni, mert esetenként annyira gyorsan és váratlanul jönnek egymás után, hogy akár le is maradhatunk róluk, ha éppen nem figyeltünk eléggé vagy még az előző mondaton nevetünk.K kapitány: „Amikor annyi idős voltam, mint te, nekem is volt egy képzeletbeli barátom, aki mindig bevizelt az ágyamba, miközben aludtam. Egy csomó bajt hozott rám.”

A humor második forrása a rendkívül vicces karakterei, a harmadik pedig az ezeket játszó színészek elképesztően jó játéka, ami nem csak megnevetteti a nézőt, de nagyon erős érzelmi reakciókat is képes kiváltani belőlük. Az olyan nevektől, mint Sam Rockwell és Jennifer Lawrence az ember ezt már el is várja, de itt az első filmes gyerekszereplők, Roman Griffin Davis és Archie Yates is kiválóak voltak.

A film karaktereit élesen két csoportra lehet osztani, azonban van egy közös tulajdonságuk: mindegyik remekül kidolgozott. Az első csoportba tartoznak a főszereplők, akik összetettebbek, több réteggel rendelkeznek, van jó és rossz tulajdonságuk is, aminek eredményeként drámai és komikusi funkciókat is be tudnak tölteni. Ide tartozik a két gyerek, vagy kamasz főszereplő Jojo és Elsa, valamint a két felnőtt szereplő, Rosie és K kapitány is. A másik csoportba a színtiszta szatirikus karakterek sorolhatóak, mint például Fraulein Rahm és Adolf Hitler, amelyek nem rendelkeznek több réteggel, ugyanakkor az az egy nagyon vicces és jól eltalált, így ezek a karakterek csak komikus célokat szolgálnak.A film főszereplője Jojo, aki úgy bálványozza Hitlert, mint valami rocksztárt vagy világhírű focistát, esetleg egy hollywoodi színészt. Jojo azért annyira lelkes náci, mert szeretne a többséghez tartozni. Ő a társai körében nem túl népszerű és kissé kívülálló fiú, akinek valójában csak egy barátja van, a kövérkés, szemüveges Yorki, aki hozzá hasonlóan egy kicsit kívülálló ebben a környezetben. Aztán ahogy megismerjük a naiv, érzékeny és kíváncsi Jojot, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy személyisége messze áll attól, ami kívánatos lenne a nácik szemében vagy ami igazán jó nácivá tenné. Ő ugyanis nem képes nevetgélve megölni egy nyuszit. Ezért kapja csúfnevét is, a Jojo Nyuszit, ami azonban csak a nácik előtt csúfnév, valójában azt mutatja, hogy érzékeny személyisége miatt soha nem lesz belőle igazi náci. Ráadásul kíváncsi is, ami a nyitott gondolkodás egyik biztos jele. Jojo megtanulja és elismétli ugyan mindazt, amit a náci táborban tanul, többek között a zsidókról, akikről mindenféle rémtörténetekkel traktálják, Jojo azonban mindezt teljesen naivan teszi, miközben ott bujkál benne a kíváncsiság, amely segítségével le is győzi a tanult antiszemitizmusát, és végül összebarátkozik Elsával. Ahogy egyre közelebb kerül a zsidó lányhoz és egyre jobban összebarátkoznak, úgy lesz egyre kevésbé fontos számára képzeletbeli barátja, Adolf Hitler, aki a film második felében már egyre ritkábban jelenik meg. És ezzel a folyamattal párhuzamosan a cipőfűzőjét is megtanulja bekötni, azaz felnő a naiv kisfiú. Ami háborúk esetén általában nagyon gyorsan megtörténik. Roman Griffin Davis gyerekszínész első filmszerepét játszotta – és tökéletes volt - a naiv, valahova tartozni akaró, érzékeny és fantáziadús, ugyanakkor kezdetben az agymosás eredményeképpen veszélyesnek is nevezhető Jojo szerepében, aki próbál értelmet keresni a Hitlerjugendben, hogy aztán rájöjjön arra, azt nem ott fogja megtalálni. Remélhetőleg látjuk még a srácot a jövőben további filmekben is.  Elsát, a szomorkás, már érezhetően sok mindenen átment a tinédzserkorú zsidó lányt Thomasin McKenzie játszotta szintén kiválóan. Elsa Jojohoz hasonlóan előítéletes a másik gyerekkel szemben az addigi tapasztalatai miatt, hiszen életét tönkretette a náci Németországban eddigre már egy évtizede jelenlévő és egyre növekvő mértékű antiszemitizmus, ami már olyan mértékű, hogy az abszurd kategóriájába lépett, ami visszatükröződik azokban a rajzokban, amit Jojo készít. Idővel azonban a fiúhoz hasonlóan ő is megváltoztatja a véleményét a másikról, miután összebarátkoznak. „Jojo, te nem vagy náci. Csak egy 10 éves fiú, aki fura egyenruhába öltözik, mert valaminek a része akar lenni.” Thomasin McKenzie számára akár az áttörést is meghozhatja a filmben nyújtott játéka.

Rosiet, Jojo bohém és szerető édesanyját Scarlett Johansson alakította. Rosie a világ legjobb anyukája, aki nem csak szereti gyerekét, de nagyon jól is bánik vele. Mindemellett titokban antináci is. Azért titokban, mert ezzel is védeni akarja Hitlerjugendes fiát, akit mindezzel együtt megpróbál ártatlannak hagyni és a gyerekkorát ameddig csak lehet, minél jobban kitolni. Mi sem mondd többet Scarlet Johansson játékáról, hogy az összes remek színész közül őt jelölték Oscar-díjra.Pedig itt van ugye Sam Rockwell Klenzendorf kapitány szerepében, aki a Hitlerjugend helyi vezetője. Az ő karaktere a nácik férfiközpontú társadalmának és idealizált macsó férfiképének a karikatúrája. Ő egy kissé cinikus alak, aki élete pechjének tartja, hogy elvesztette fél szemét, ami miatt nem alkalmas háborús szolgálatra, és ami helyett a Hitlerjugendben kell bohóckodnia a kölykökkel. K kapitány nem mellesleg meleg, akinek a hobbija, hogy extrém vagány és nem mellesleg extrém buzis náci egyenruhákat tervez szabadidejében, barátjával, Finkellel, aki a táborban a helyettese. K kapitány karaktere az felnőttben, ami Jojo gyerekben, illetve amilyen jellegűvé Jojo válna, ha a nácizmusban élné le az egész életét. Szolgálná a rendszert, mert nem akarna kívülálló lenni, ugyanakkor személyiségénél fogva nyilvánvalóan nem illik a többi náci közé, mint ahogy K Kapitány sem náci a lelke mélyén. És annak is többször tanújelét adja, hogy emberségét megőrizte, amivel kétszer is megmenti Jojo életét.

Adolf Hitlert maga a rendező Taika Waititi alakítja mégpedig  nagyon viccesen. Addíg, amig Charlie Chaplin Hitlerén egy pillanatig sem tudtam nevetni, mert végtelenül erőltetettnek éreztem, addig Waititi alakításán többször is hangosan felnevettem. Ennek a Hitlernek nyilvánvalóan nincs semmi köze a valóságos Hitlerhez, ugyanis ez annak egy infantilis verziója, aki egy 10 éves kisfiú fantáziájának szülötte. Ez a Hitler nem csak bolondos, de pimasz is, ugyanakkor egy apafigura is Jojo számára. Aztán persze kiderül majd a fiú számára, hogy képzeletbeli barátja rossz tanácsadó, és Hitler gyerekesen nárcisztikus személyiségéről is lehullik a lepel, amikor Jojo nem azt csinálja vagy mondja, mint amit Adolf tanácsol neki.A kedvenc karakterem azonban Yorki volt, a kövérkés, szemüveges, papíregyenruhás fiú, aki Jojohoz hasonlóan egy naiv és kedves, ártatlanul tüneményes kisrác, akivel annyiszor ölelik meg egymást ahányszor csak találkoztak a filmben. Archie Yatesnek szintén ez volt az első filmje, de az első pillantásra látható, hogy ő erre született. A film legszórakoztatóbb alakítását nyújtotta számomra, pedig aztán itt van ugye nagy kedvencem Sam Rockwell is. Archie Yates minden egyes arca, megmozdulása, szövegmondása vagy akár csak szimpla jelenléte őszinte nevetésre készteti a nézőt.

Aztán vannak ugye az egydimenziós szatirikus karakterek, mint az agyhalott Fraulein Rahm, aki már 18 gyereket szült a náci Németországnak és aki nagyon váratlan területekre képes elvinni egy-egy beszélgetést. Őt Rebel Wilson alakította roppant szórakoztatóan a maga stílusában. Hozzá hasonló remek volt Stephen Merchant is a helyi Gestapo főnök karakterében, aki szatirikus szerepe ellenére és éreztetni tudja az állandó mosolygás és látszólagos barátságosság felszíne alatti rosszindulatot és veszélyességet.

Taika Waititi író és rendező sokszor teljesen kiszámíthatatlan, vicces és egyben megható filmje anélkül képes humort vinni a nácizmus bemutatásába, hogy kisebbítené annak bűnét és veszélyességét, vagy válna tiszteletlenné és érzéketlenné az áldozatokkal szemben. A film egységének és atmoszférájának kialakításában nagy segítségére volt Michael Giacchino zeneszerző és Mihai Malaimare operatőr is, akiknek munkája nem csak a minőségét növelte, de az atmoszféra és a műfajok hirtelen változásait is lekövették, sőt lehetővé tették oly módon, hogy ez ne veszélyeztesse a film harmóniáját. Taika Waititi szatírája egy vidám és egyben megrendítő erejű film a nácizmusról, amely párosításban eddig nem sok filmet láthattunk erről a témáról. Talán még ennél is erősebb lehetett volna, ha Waititi még jobban szabadjára engedi a saját infantilizmusát, amit a film második felében már érezhetően visszafogott egy kicsit.

Értékelés: 9/10