Öt Oscar-díjra jelölték ezt az erős noir vonásokkal rendelkező pszichológiai thrillert. A film alapjául szolgáló 1955-ös azonos című regényt már kétszer is feldolgozták korábban, másodjára 1960-ban Purple Noon címmel és Alain Delonnal a főszerepben, akinek ez volt akkor az első főszerepe. Anthony Minghella rendező 1999-es verziójának főszerepeiben pedig olyan kiváló színészek láthatóak, mint Matt Damon, Jude Law, Gwyneth Paltrow, Philip Seymour Hoffman és Cate Blanchett. A film főszereplője egy alulról jövő srác, Tom Ripley, aki bármit megtenne, és meg is tesz azért, hogy a felső tízezer életformáját élhesse.

Az ’50-es évek Amerikájában járunk, amikor Tom Ripley (Matt Damon) vécés fiú ellop egy Princeton egyetemi zakót, hogy mellékállásban zongorázhasson egy előkelő kerti partin. A Princetoni zakót látva Tomot megszólítja egy gazdag hajómágnás, Herbert Greenleaf (James Rebhorn), hogy megkérdezze ismeri-e az egyetemen tanult fiát, Dickiet (Jude Law). Miután Tom hirtelen ötlettől vezérelve azt hazudja, hogy igen, Greenleaf felajánl neki ezer dollárt azért, hogy hazahozza Olaszországból a felügyelete alól kikerült, rengeteg pénzt költő és bohém életet élő Dickiet. Tom útközben megismerkedik egy csinos gazdag örökösnővel, Meredith Loguegal (Cate Blanchett), akinek Dickie Greenleafként mutatkozik be, hogy gazdag, felső tízezerbeli srácként felkeltse a nő érdeklődését. Olaszországban Tom megismerkedik a kifinomult ízlésű, jazz rajongó, ugyanakkor nagyon sznob és önző, de érdekes és kifinomult Dickievel, valamint annak szintén művelt barátnőjével, Marge-gel (Gwyneth Paltrow) is, akiknek a bohém, felső tízezerbeli életstílusa lenyűgözi Tomot. Dickie barátsága elnyerése érdekében jazzrajongónak tetteti magát, és sikerrel befészkeli magát az ifjabb Greenleaf életébe. Tom nem csak Dickie életformájához vonzódik, hanem a végtelenül jóképű és magabiztos Dickihez is, aki azonban egy idő után ráun új barátjára, mert unalmasnak tartja. Tom megalázottságában és dühében megöli Dickiet és felveszi a személyazonosságát. Mindeközben azonban hazugságok olyan átvághatatlan hálójába keveredik, hogy számos szituációban elkerülhetetlennek látszik a lebukása, főleg miután Dickie egyik szintén sznob és arrogáns haverja, Freddie (Philip Seymour Hoffman), aki mindig is lenézte Tomot, gyanút fog…Anthony Minghella írta és rendezte ezt az akár hitchcockinak is nevezhető pszichológiai thrillert, romantikus mystery krimit, aminek az alapjául szolgáló 1955-ös, azonos című regényt Patricia Highsmith írta. Bár a film „hivatalosan” nem noir, azonban az sem követ el nagy hibát, aki annak nevezi, mivel Highsmith egzisztencialista regényeinek leggyakoribb témái végtelenül noirosak, amelyek között is a legjelentősebbek az identitás és az erkölcs fogalmához kapcsolódó kérdések. Nem ér minket nagy meglepetés akkor, amikor azt látjuk, hogy ugyanezek a témák állnak A tehetséges Mr. Ripley középpontjában is, kiegészítve társadalmi osztályellentéttel és irigységgel, valamint elnyomott szexuális vágyakkal, amelyek a történet szereplőinek személyiségében és azok kapcsolataiban nyilvánulnak meg és válnak jól láthatóvá.

A film a régi klasszikusokhoz hasonlóan lassabb felépítésű, ami nem jelenti azt, hogy egy másodperce is unalmas lenne. A történet első, rendkívül vibráló atmoszférával rendelkező felében megismerhetjük a szereplőket és a társadalmi hátterüket, valamint azt a felső tízezerbeli bohém életmódot Dickie karaktere által, amihez Tom annyira vonzódik és amit annyira irigyel. Ez a szakaszt éreztem erősebbnek, pedig "csak" bevezetőként funkcionál a történet második feléhez, az izgalmas thrillerhez, ahol viszont nagyon felgyorsulnak az események, ütős fordulatok sorozatát láthatjuk, miközben az atmoszféra sötétebbé válik és az erőszakos cselekedeteké lesz a főszerep.

A karakterek közös tulajdonsága, hogy mindenki, de különösen a két főszereplő, Tom és Dickie pszichés mozgatórugókkal rendelkeznek, minden cselekedetük hátterében pszichológiai okok állnak, amelyekre nem csak a személyiségük, de a családi, társadalmi hátterük is erős befolyást gyakorol.Tom Ripley egy nagyon különleges alsó osztálybeli new yorki, aki erősen vonzódik a felső tízezer luxus életéhez, ugyanakkor esélye sincs ahhoz, hogy mindezt megkaphassa, hiszen ez egyben rengeteg pénzt és megfelelő családi hátteret is feltételez. Nem ritka, ha alsóbb osztálybeli emberek ugyanolyan életre vágynak, mint amilyen a gazdagoké, ugyanakkor ez a legtöbb esetben kimerül a pénz utáni vágyakozással. Tom nem ilyen. Persze ő is szereti az Olaszországi hajókázást, a finom ételeket, minőségi öltönyöket és órákat, valamint a léhűtőnek is nevezhető playboy életmódot, azonban ő nem annyira az anyagi értelemben vett luxus iránt vonzódik, hanem a kifinomult ízléshez és művészetekhez, a műveltséghez és a bohém élethez, ami végtelenül imponáló számára, és amihez persze szintén kell pénz (is). Ami Tomnak nincs. Mint ahogy kifinomult ízlése és műveltsége sem, sőt a bizonytalan személyisége sem olyan, ami illeszkedne a felső tízezer magabiztos és sznob világába. Ugyanakkor Tom Ripley nagyon tehetséges fiatalember. Tehetséges személyiségtolvajlásban, mások utánzásában és hamisításban.

Tom mozgatórugóinak mélyében az áll, hogy utálja unalmas önmagát. A hatalmas belső bizonytalansággal rendelkező fiatalember utálja az alacsony társadalmi helyzetét is, egyszóval az életét, ezért folyamatosan másnak adja ki magát. Mindez már akkor elkezdődik, amikor ellop egy princetoni zakót, hogy zongorázzon egy kerti partin, amivel már megtéveszti a többi embert, még ha csak passzívan is. De nem kell sokáig várni az első aktív hazugságig, amikor azt mondja idősebb Greenleafnek, hogy ismeri a fiát. Majd ezt azzal fokozza Olaszországba utazván, azzal hogy ösztönösen Greenleafnek adja ki magát egy gazdag örökösnő előtt, amely hazugság a későbbiekben a bukásához vezet. Amikor pedig megismerkedik a jóképű, magabiztos és laza Dickievel, már nem csak a felső tízezer luxusélete utáni vágya, de az addig elnyomott homoszexualitása is előtör belőle. Olyannyira megtetszik neki Dickie és annyira irigyli az életstílusát, hogy nem olyanná, akar válni, mint Dickie, hanem konkrétan Dickie szeretne lenni.

Tom: „Mindig is úgy gondoltam, hogy sokkal jobb lenne egy hamis valakinek lenni, mint egy igazi senkinek.”Tom egy tipikus noir (modern) antihős, aki a saját személye miatt ítéltetett bukásra. A személyiségét pedig nagy mértékben meghatározzák a pszichés mozgatórugói, amelyeknek a következménye minden egyes erkölcstelen cselekedete, a hazugságok, az identitás tolvajlás, a gyilkosságok. Tom bűnei ugyanis nem merülnek majd ki az egyre nagyobb és egyre mélyebbre húzó hazugságokban, mivel ezekkel olyan csapdahelyzetbe kerül, ahonnan csak gyilkosságokkal szabadulhat. És a hazugságokhoz hasonlóan a gyilkosságok sötétsége és aljassága is fokozódik, amelyek következtében sokkal rosszabb helyzetbe kerül, mint ahonnan az egész története elindult. A film elején ugyanis még egy jobb életben és boldogságban reménykedő Mr. Ripleyt láthattunk, aki előtt ott az élet, a végén pedig egy olyan embert, aki már tudja, hogy mindezt soha nem kaphatja meg, ráadásul ő az, aki megöli a saját boldogságának még az esélyét is. Ez esetben nem csak átvitt értelemben.

Erős kérdőjelek övezik a filmben Tom szexualitását, aki látszólag szégyenlősen küszködik Dickie iránti vágyaival. Sokszor azonban nehéz eldönteni, hogy mindez valódi homoszexuális vonzalom-e egy másik férfi iránt, vagy inkább ez csak annak a szociopata vágynak a része, hogy azért tetszik neki a biszexuális Dickie, mert ő is olyan akar lenni. És ahogy a szexualitásában nem vagyunk biztosak, úgy abban sem lehetünk biztosak, hogy pontosan hogyan is érez a többi karakter iránt Tom, aki állandóan változtatja identitását, attól függően, hogy éppen kivel találkozik. Nem tudjuk, hogy tényleg kedveli-e ezeket az embereket, vagy csak a saját érzelmi szükségleteit elégíti ki azzal, hogy valamilyen módon megpróbálja megszerezni a figyelmüket. Mint ahogy azt sem tudhatjuk egészen biztosan soha pontosan, hogy hol is kezdődik és végződik a felvett identitása(i) és a saját személyisége.

Az is érdekes karakterével kapcsolatban, hogy az elképzelései a felső tízezer világáról nagyon régi típusú beidegződést mutat, tipikusan az, ahogy az alacsonyabb osztálybeliek elképzelik ezt a réteget. Ez alapján ő sokkal inkább hasonlít Dickie old school, konzervatív apjára, semmit annak bohém, modern fiára, hiszen Tomnak a zongora, a komoly zene és az antik görög szobrok jelentik ezt a világot és a kifinomult ízlést szemben Dickie szaxofonjával, jazz rajongásával és laza, de stílusos öltözködésével. Tom sokkal jobb fia lehetne az idősebb Greenleafnek, mint Dickie. 
Tom Ripley azonban nem mindennapi szociopata. Ő egy nagyon magányos ember, aki ki van éhezve a szeretetre, másokkal való kapcsolatra, olyannyira, hogy az sem érdekli, ha a többi ember nem is az igazi önmagáért kedveli. Mindeközben pedig elköveti a hét főbűn egyikét, az irigységet, amiért nyilvánvalóan bűnhődnie kell még egy modern noirban is. Az antihős legnagyobb tragédiája abban áll, hogy minden, amit csinál, tulajdonképpen logikus döntés, amelyek mögött igazi pszichológiai motiváció áll, amitől nem tud szabadulni. Matt Damon alakította az önmagát és belső bizonytalanságát utáló, valami jobbra vágyó Tom Ripleyt, aki kétségbeesetten vágyakozik mások figyelemre és szeretetére. Matt Damon remekül építette be saját kisfiús kisugárzását szerepébe, amit olyan szintig fokozott, hogy a végén karaktere határozottan veszélyesnek és vészjóslónak tűnt, miközben nem veszti el a néző szimpátiáját, sőt, ahogy kétségbeesésében egyre súlyosabb bűncselekményeket követ el, úgy kezdi el egyre jobban sajnálni a néző.

Dickie Greenleaf felső tízezerbeli, az apja pénzéből élő, az olasz tengerparton aranybarnára sült, magabiztos playboy, aki rendelkezik egy nagyon fontos femme fatale tulajdonsággal: végtelenül manipulatív, amivel a saját nárcisztikus szükségleteit elégíti ki azáltal, hogy az ujjai köré csavar minden nőt és férfit, aki csak felkelti – egy időre legalábbis – az érdeklődését. Szegény Tom azt hitte kezdetben, hogy ő téveszti meg Dickiet, miközben valójában a tapasztalt, de gyerekesen önző Dickie játszik ővele. Egészen addig, amíg rá nem un. Érdekes Dickie viszonya a felső tízezer világával, amit az apjával való kapcsolata mutat. Dickie megveti és lenézi apja oldschool jellegű "burzsoá" hozzáállását a világhoz, ugyanakkor az általa adott pénzből biztosítja bohém életvitelét, miközben megőrizte társadalmi osztályának sznob és arrogáns attitűdjét. Ezek mentén nézi le és neveti ki Tomot, aki se vitorlázni, se síelni nem tud, és kifinomult ízléssel sem rendelkezik semmilyen területen. Sem a művészetekben, sem a ruházkodást illetően, ami neki viszont a kisujjában van. Jude Law is tökéletes volt a nárcisztikus és sznob felső tízezerbeli, modern "burzsoá" bohém Dickieként.  A mellékszereplők is kiváló alakítást nyújtottak. Gwyneth Paltrowt láthatjuk Marge, Dickie melegszívű és lojális, a történet során egyre jobban aggódó barátnőjeként, aki egyre nagyobb veszélyt jelent Tom számára, amivel párhuzamosan a néző egyre inkább Marge életéért kezd el aggódni. Philip Seymour Hoffman játszotta Freddiet, Dickie egyik szintén nagyon sznob, parazita jellegű amerikai barátját, aki legalább annyira ellenszenves, mint amennyire okos és művelt. Ő rögtön felismeri a konkurenciát Tomban, akit csak egy betolakodónak lát. Cate Blanchett egy viszonylag kis szerepet játszik, ami azonban a történet szempontjából nagyon fontos. Ő Meredithet alakította, a kissé hiszékeny és ártatlan gazdag lányt, akinek tetszik Tom, azt gondolván, hogy egy hozzá hasonló gazdag örökös. Jack Davenportot pedig a meleg Peterként láthattuk, aki szintén vonzódik Tomhoz. Ő az egyetlen, aki Tomot önmagáért kedveli. James Rebhorn pedig kiváló karakterszínész volt, és mint mindenhol, itt is remekül hozta Dickie gazdag és konzervatív apját, aki azt szeretné, ha a fia olyan életet élne, ami neki tetszik.

A tehetséges Mr. Ripley erős atmoszférájának felépítésében nagyon nagy szerepe volt Gabriel Yared jazz zenéjének, ami nem csak a film noiros vonását növelte, de a történetnek is fontos része. Mint ahogy John Seale operatőr is atmoszférateremtő, vibráló képeket ad nekünk a festői olasz tengerparti környezetről, majd a film második felében pedig "sötéti" a tónust. Ők mind ketten a rendező régi jól bevált kollégái, akik több filmjében is együtt dolgoztak már, többek között az Angol betegben, és ahhoz hasonlóan itt is remek munkát végeztek.

Anthony Minghella egy erős atmoszférájú, pszichológia mélységekkel rendelkező, látványos és fordulatokban gazdag, kiváló színészcsapattal rendelkező izgalmas thrillert készített, amiben a főszereplő egyre kétségbeesettebben próbálja eltüntetni korábbi bűncselekményeinek nyomait, hogy elkerülje a lebukást, miközben egyre nagyobb bajba kerül. Noir és pszichológiai thriller rajongóknak kötelező.

Értékelés: 9/10