Hat Oscar-díjra jelölték Wolfgang Petersen eredetileg német nyelvű háborús filmjét, ami akkor rekordnak számított egy idegen nyelvű film esetén. A Das Boot 32 millió nyugatnémet márkás költségvetésével a német filmipar addigi legdrágább termékévé vált, így aztán a producerek többet is ki akartak hozni ebből a budgetből, mint egy mozifilmet, aminek érdekében annyi felvételt készítettek, hogy kijött belőle egy közel öt órás TV minisorozat is. Az eredeti moziverzió két és fél órás volt, amit a későbbiekben három és fél órássá vágatott a rendező, ebből lett a Director’s Cut. Ennek az utóbbinak az angol nyelvű verziójáról szól a poszt is. Szerencsére az angol szövegű változatban is a film eredeti német színészeit hallhatjuk, akik saját magukat szinkronizálták, mivel a legtöbben kiválóan beszéltek angolul is, így a színészi játék egyik legfontosabb összetevője, a szövegmondás eredetisége sem sérül. A Das Boot a németek szemszögéből mutatja be a második világháború egy szeletét, miközben egy német tengeralattjáró, az U-96 és legénysége veszélyes járőrútját kíséri nyomon az Atlanti-óceánon, ami elsüllyesztendő ellenséges hajókra vadászik.
1941 októberében az U-96 tengeralattjáróra vezénylik a haditudósító Werner hadnagyot (Herbert Grönemeyer), akinek az a feladata, hogy a német tengeralattjáró személyzetének munkájáról és hősiességéről tudósítson. Werner az út során megismeri a tiszteket és a legénységet is, néhányukkal közelebbi, baráti kapcsolatba is kerül. Nagyon sokat tanul az U-boot veterán, sokat tapasztalt kapitányától, Henrich Lehmann-Willenbrocktól (Jürgen Prochnow), aki megveti Hitlert és a nácik felső vezetését, ugyanakkor ettől függetlenül hazáját szolgálva próbálja végrehajtani küldetését utánpótlást szállító angol és amerikai teherhajók után kutatva. A feladat azonban nagyon veszélyes, hiszen ebben a fegyvernemben a vadász egy pillanat alatt űzött vaddá válhat, amikor ellenséges rombolók jelennek meg a teherhajók mellett. Ráadásul az új parancs szerint Olaszország felé kell venniük az irányt, ami azt jelenti, hogy valahogy át kell csusszanniuk Gibraltáron, a rendkívül szűk tengerszoroson, amit az angol haditengerészet óriási erőkkel ellenőriz…
Politikai, ideológiai kényessége miatt nem túl sok film született a második világháborúról úgy, hogy azt német oldalról mutatná be. Bár készült ilyen Hollywoodban is, pl. az 1965-ös Battle of the Bulge, azaz A halál ötven órája, azonban ezek többsége inkább német, esetleg valamilyen európai koprodukcióban készült film, amiben volt (nyugat)német részvétel (pl. az 1977-es Vaskereszt vagy az 1993-as Sztálingrád). Ezen filmek közös jellemzője és célja, hogy bemutassák a háborúk pusztítása miatti teljesen felesleges veszteség mellett azt, hogy a német oldalon is emberek, és nem ördögök harcoltak. Vagy legalábbis a nagy többség teljesen emberi volt. A Das Boot is ezek közé tartozik, ami mindezek mellett azt is megjeleníti, hogy milyen idegőrlő körülmények között kellett egy tengeralattjáró személyzetének a feladatát végezni, miközben ez volt az egyik legtöbb halálos veszteséget produkáló fegyvernem, ahol a 40 ezer német tengeralattjárón szolgáló tengerész közül 30 ezer soha nem tért haza.
Érdekes módon a filmet mindenhol pozitívan fogadták, többek között az USÁ-ban is, addig Németországban, pontosabban szólva az NSZK-ban meglehetősen ellentmondásos volt a megítélése. (A film bemutatásakor még álltak a kommunista országok Európában is és így a német egyesítés is majd csak egy évtized múlva történik meg az európai kommunista rendszerek bukása után.) Az NSZK-ban ugyanis a baloldal és a baloldali kritikusok nem tartották elég antifasisztának a filmet, ami persze badarság, hiszen a film egyik legfontosabb jellemzője a náci ellenesség.
A forgatókönyvet is a rendező, Wolfgang Petersen írta Lothar-Günther Buchheim’s 1973-as azonos című regényéből.
A szkriptre (és a filmre) jellemző, hogy bizonyos szempontból sötétebb, mint amit a történelem produkált, bizonyos szempontból meg mintha egy kicsit szépítene a valóságon. És érdekes módon mind a kettő ugyanarra az okra vezethető vissza: a nácizmustól való elhatárolódás. A film készítői nem szerették volna azt sugallni bármilyen formában, hogy a háború nyerhető lett volna a németek számára, mert ez a nácizmus győzelmét vagy annak való drukkolását is jelentette volna, ezért a személyzet sorsa sötétebb a filmben, mint a valóságban volt. A szépítés pedig abban nyilvánul meg, hogy a filmben a német tengerészek vagy Hitler és náciellenesek, vagy nem érdekli őket a politika, és mindösszesen egy náci szimpatizáns ember van a fedélzeten, de idővel még ő is visszavesz ebből. Ezzel szemben Herbert A. Werner, korábbi tengeralattjáró parancsnok szerint 1941-ben és 1942-ben - amikor a film játszódik - még a náci párthoz való lojalitás alapján válogatták össze a tengeralattjárók legénységét, és csak 1943-tól, a hatalmas veszteségek után „hígult fel” a személyzet politikailag. A film lehet, hogy azért is kicsit „szebb” ebből a szempontból, mint a valóság volt, mert az eredeti U-96 kapitánya, Heinrich Lehmann-Willenbrock – aki a 6. legtöbb ellenséges hajót elsüllyesztő német tengeralattjáró parancsnok volt a 2. vh-ban - tanácsadóként dolgozott Petersennek. Nem véletlenül az ő karaktere lett a legantinácibb német tiszt a filmben...
Mindennek megfelelően a Das Boot egyik legfőbb célja, hogy a köztudatban elválassza a „náci” és a „német” szavak jelentését egymástól, ezért a tengeralattjáró személyzet tagjai alapvetően szimpatikus és emberi karakterek, akik feleségükről, barátnőjükről beszélgetnek, hülyülnek egymás között, miközben azt is láthatjuk, hogy a háborúk mennyi és mennyire felesleges veszteségek okoznak minden oldalon. A tengeralattjáró ennek ellenére nem igazán tipikus háborúellenes film, sokkal inkább náci rendszer és elit ellenes. A kapitány sem a háború ellen beszél tiszttársai körében, mintsem inkább a nácik stratégiai, taktikai és egyéb hülyeségei ellen. A német átlag katona részvételét a vezetőik által indított háborúban úgy mutatja be, amit Nürnbergben nem fogadtak el a náci vezetőktől, miszerint a munkájukat végezték és parancsot teljesítettek. És ami esetükben a realitás volt. Nácinak és legfőképpen náci vezetőnek lenni nem volt kötelező még a nácizmusban sem, a német katonának viszont nem volt más választása, mint hogy harcoljon, különben egyszerűen kivégezték volna.
Petersen azzal is próbálja erősíteni azt, hogy a német katona és a náci nem ugyanaz a két fogalom, hogy szvasztika és egyéb náci szimbólumok alig láthatóak a filmben, a tengeralattjárón egyáltalán, csak amikor a kikötőben, civil(ebb) környezetben mozog a történet. A fedélzeten soha nem hallhatunk Heil Hitlert vagy láthatunk náci köszöntést, ez megint csak a szárazföldön fordul elő pár alkalommal, amikor civilekkel találkoznak. Még a tengeralattjárósok ruhájáról is alig lehet megmondani, hogy német katonai egyenruha, főleg miután hosszú heteket, hónapokat töltenek a nyílt tengeren és szakálluk lesz. Ekkor már nem csak német katonára, de még katonára is alig emlékeztető külsővel rendelkeznek.
A történetben a búcsúbulitól kezdve követjük nyomon a német tengeralattjáró és személyzetének történetét, miközben megismerhetjük a tengerészek személyiségeit, néhányuknál a (családi) hátterüket. Ellenséges hajókra vadászás közben a személyzetnek az unalom és feleslegesség érzetét is kell elviselni, akik alig várják már, hogy valamilyen akció történjen végre. Amikor pedig teljesül a kívánságuk, akkor pedig az egekig szökő izgalommal, feszültséggel és halálfélelemmel kell megküzdeniük. Jellemző, hogy amikor végre kikeverednek egy nehéz és veszélyes szituációból, akkor jön egy annál is veszélyesebb helyzet.
A forgatókönyv és a film egésze remekül építi fel a tengeralattjáró jellegéből, fizikai korlátaiból, a szűk helyen való összezártságból fakadó klausztrofóbiás hangulatot, ami rendkívüli módon ráerősit a remekül felépített feszültségre. Egy olyan helyen járunk, ahol 40 ember él együtt egy olyan szűk térben, ami szinte átérhető kitárt karokkal, és ahol az ágyat meg kell osztani valaki mással, miközben teljesen csendben kell lenni, hogy az éppen rájuk vadászó ellenséges rombolók ne hallják meg őket, mivel a járműjük - ahonnan nem nagyon van hova menekülni - legkisebb sérülése is mindenki életébe kerülhet. A kapitány és a legénység tökéletesen tisztában van azzal, hogy az esélyek az ellen szólnak, hogy visszatérnek a kikötőbe, amely tudat megteszi a maga pszichésen romboló hatását a személyzet körében.
A filmben látható tengeri csaták alatt az ellenség arca láthatatlan. Látjuk a szövetséges rombolót, vagy teherhajót, de az embereket nem, vagy csak nagyon távolról. Még abban a jelenetben sem vehetőek ki az emberek arcai, ahol a legközelebb kerülnek hozzájuk, amikor az általuk megtorpedózott hajó legénysége az égő hajójukon vagy a vízbe ugrálva kiáltozik segítségért. Ez két ok miatt történt. Egyrészről a tengeralattjáró német szereplőit így kevésbé érezzük felelősnek ezeknek az emberek halálában, magyarán szimpatikusabbak tudnak maradni a néző szemében, másrészről a Das Boot csak így lehetett a nemzetközi piacon sikeres, elsősorban az USÁ-ban és Angliában. A briteknek egyébként több gesztus is tesznek a film készítői. Nem csak Churchill képességeit dicsérik szemben a náci vezetőékkel, hanem még a leghíresebb angol katonainduló, az első világháborús It’s a Long Way to Tipperary c. dalt is elénekelik a német tengerészek, akik jobban preferálják ezt, mint a náci indulókat. (Poszt végi videóban látható a jelenet.)
A film szereplői mindennapi, hús-vér emberek, ami tulajdonképpen még az egyetlenegy náci ideológiájú karakterről is elmondható. A színészcsapat is kiváló volt, mindegyikük hitelesen és érdekesen játszotta karakterét, még a legkisebb mellékszerepeket is.
Az U-Boot veterán, sztoikus, sokat látott tapasztalt kapitánya, Henrich Lehmann egyike azoknak a hivatásos német tiszteknek, aki nagyon lenézték az első világháborúban tizedesként szolgált Hitlert, aki a másodikban már katonai stratégának képzelte magát, aminek aztán meg is lett az eredménye. A kapitány egyébként is utálja a nácikat, de szakmáját, a háborúzást ennek ellenére szeretné minél jobban és profibban végezni, már csak azért is, mert ellenkező esetben sem ő, sem a legénysége nem marad életben. A kapitány amolyan csendes, visszafogott, régifajta hős típus, aki bár utálja országának náci vezetését, de hazájáért készen áll a harcra, függetlenül attól, hogy már kiábrándult és megkeseredett, mivel tisztában van azzal, hogy ez a háború nem nyerhető és azzal is, ha esetleg megnyernék, akkor még rosszabb lesz a világnak. Ő még az a régifajta katona, aki nem gyűlöli, hanem tiszteli az ellenséget, mint ahogy az alatta szolgálók is tisztelik őt és bíznak vezetői képességeiben, szaktudásában. Egyszóval a kapitány egy profi katona, aki profin próbálja az alá beosztottakat és a nehéz szituációkat is kezelni, önkontrollját a legritkább esetben veszti csak el, de ilyenkor is hamar visszafogja magát. Jürgen Prochnow a viharvert ábrázatával tökéletes volt szerepében, olyannyira, hogy a Das Boot után hollywoodi karriert is befutott és a ’80-90-es években számos amerikai filmben is feltűnt, igaz általában csak mellékszereplőként.
A történetet azonban nem az ő, hanem Werner hadnagy szemszögéből láthatjuk, aki haditudósítóként kezdetben teljesen zöldfülű a tengeralattjárózásban és az azzal együttjáró összezártságban, harci tapasztalatokban. Herbert Grönemeyer játszotta ezt a tapasztalatlansága miatt kezdetben sokat cikizett karaktert, aki a végére már egyike lesz a sok torzonborz és szakállas tengerésznek, akiktől meg se lehet különböztetni.
A fedélzeten lévők között egyedül a szintén zöldfülű első tiszt a náci szimpatizáns, akit Hubertus Bengsch alakított. Ő a film elején azt mondja, amit a náci propagandában hall, és roppant leereszkedően viselkedik mindenkivel a környezetében, mivel mindenkinél jobbnak, magasabbrendűnek gondolja önmagát. Nagyon merev és pedáns, jellemző, hogy szerinte a jó katona egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy az egyenruhája és higiéniája mindig kifogástalan. Idővel, a háborús tapasztalatok hatására visszavesz náciságából. Gibraltárnál kezdődik ez, ahol már kifejezi pesszimizmusát is, majd a borotválkozással is felhagy. A történet végére már ő is csak borostás, és rendetlen egyenruhás német tengerész.
Klaus Wennemann játszotta a csendes mérnök főhadnagyot, aki beteg felesége miatt aggódik. Őt a kapitányhoz hasonlóan nagyon tiszteli a legénység. Martin Semmelroggét láthatjuk a kissé közönséges, vörös hajú másodtiszt szerepében, aki szeret bohóckodni. Ő kezeli az Enigmát, azaz a német dekódoló gépet. Az egyik legfontosabb mellékszerep Erwin Ledernek jutott, aki a tengeralattjáró tapasztalt gépészét, Johannt játszotta, aki már-már fétisszerűen imádja a gépeket. Az egyik tengeri ütközetben azonban idegileg összeroppan, később azonban sikerül bebizonyítania a kapitánynak, hogy továbbra is számíthat rá. Martin May játszotta azt a fiatal kadétot, aki minden szabadidejét azzal tölti, hogy terhes francia menyasszonyának írjon soha fel nem adott leveleket. Nagyon szereti és nagyon aggódik a lányért, akinek csúnya sors jut, ha a francia ellenállás megtudja, hogy egy német katonától vár gyereket. Heinz Hoenig pedig a mindig megbízható és feladatát pontosan ellátó Hinrichet, a rádióst és szonár kezelőt alakította.
A tengeralattjáró minden porcikájában kiváló, de ezek között is különösen jók a technikai jellegű összetevők. A film atmoszférája szempontjából nagyon fontos kalusztrofóbiás hangulat felépítéséhez nagyon sokat hozzátett Jost Vacano operatőr kiváló munkája, amit az is segített, hogy két olyan díszlet tengeralattjárót építettek, aminek dimenziói, méretei megegyeztek a valódiéval. Az egyiket a víz felszín felett játszódó jelenetekhez használták, a másikat pedig a belsejében játszódókhoz, ahova mindenkinek be kellett zsúfolódnia. Belül Vacano egy kézi Arriflex kamerát használt, és felvételeinek köszönhetően a szűkös hely és kevés helyszín ellenére is nagyon mozgalmasnak látszik a film.
A tengeralattjáró belsejében játszódó jelenetek forgatásakor hangfelvételre nem volt lehetőség, mert annyira szűkös volt a hely, a dialógusokat a hangokkal együtt az utómunkálatok során adták a filmhez, ami egyébként kiválóan használja a hangot. A romboló hajócsavarja, a szonár félelmetes ping hangjai, a süllyedő hajótest, a nyomás miatt recsegő tengeralattjáró mind, mind sokat hozzátettek a feszültség növeléséhez, Milan Bor, Trevor Pyke, Mike Le Mare hangmérnököket Vacanohoz hasonlóan teljesen megérdemelten Oscar-jelölést kaptak, mint ahogy a legjobb vágás is Hannes Nikelnek köszönhetően.
És hát a zene. Klaus Doldinger fülbemászó, egyszerre katonai, egyszerre epikus, ugyanakkor soha nem pátoszos zenéje és fő témája annyira jó volt, hogy nemzetközi sikert ért el, valamint még egy német rave együttes is alakult a film tiszteletére U-96 névvel, akik technósították Doldinger főtémáját. A háttérzene mellett a történet részét képezően felhangzik több korabeli dal is, mint a már említette első világháború angol katonainduló, az It’s a Long Way to Tipperary, vagy például a francia J’attendrai című szám is.
Wolfgang Petersent pedig a legjobb rendezés és legjobb forgatókönyv kategóriákban is jelölték, aki a filmnek köszönhetően, Jürgen Prochnow színészhez hasonlóan, hollywoodi karriert kezdhetett. Bár olyan filmeket készített itt, mint az Outbreak, az Air Force One vagy a Trója, neki is a Das Boot maradt a legnagyobb sikere, ami azóta is megkérdőjelezhetetlenül a legjobb tengeralattjárós háborús film. Az erőteljesen klausztrofóbiás érzetű, feszültséggel teli, izgalmas, minden elemében kiváló Das Boot még azt a nem kis bátorságot igénylő elemet is bevállalta, hogy a németek szempontjából mutatja be a második világháború egy szeletét. Sikerének egyik kulcsa az, hogy úgy tud objektív maradni, hogy közben nem válik érzéketlenné a háborút megjárt katonákkal szemben, és bár kis mértékben ugyan, de valamelyest módosított a valóságon, mégis az összes második világháborús film közül ez tűnik a legőszintébbnek.
Értékelés: 10/10
A kapitány Göringet, a Luftwaffe parancsnokát szidja, Churchillt élteti és a végén eléneklik a Tipperaryt:
