Haladjunk tovább a járványfilmek útján, és jöjjön egy végtelenül megosztó, provokatív thriller dráma és üzenetfilm, amelyik az emberiség sötétebbik oldalára koncentrál egy járvány sújtotta, apokaliptikus helyzetben. Egy vakságot okozó vírus szedi áldozatait, akiket egy orvosi felügyelet nélküli, de katonai őrzés alatt álló kórházba, karanténba zárnak, a vak közösségen belül pedig egy idő után farkastörvények kezdenek el uralkodni. A film főszerepeiben Julianne Moore és Mark Ruffalo látható.

A szemész Orvos (Mark Ruffalo) egy ismeretlen okból megvakuló ázsiai beteget vizsgál, aki csak tejfehér ködöt lát annak ellenére, hogy semmi probléma nincs a szemeivel. Hamarosan városszerte újabb esetek bukkannak fel, és az Orvos is megvakul, akit ezért karanténba küldenek. Bár Felesége (Julianne Moore) valamilyen okból kifolyólag immunis a vírusra, azonban magát vaknak hazudva ő is bevonul a férjével a  hadsereg által szigorúan őrzött, elzárt kórház karanténba, ahova egyre több vakká váló ember érkezik. A 1. sz. kórterem további tagjai az Ázsiai (Yoshino Kimura) és Felesége (Yoshino Kimura), a Tolvaj (Don McKellar), a Nő Sötét Szemüveggel (Alice Braga), a Férfi Fekete Szemtapasszal (Danny Glover), a Fiú (Mitchell Nye), akiknek vezetője és képviselője kezdetben az Orvos lesz, miközben a házaspár titokban tartja, hogy a Feleség nem vak. Mivel a betegség nagyon gyorsan terjed, a kormány nagyon drasztikus intézkedéseket kell, hogy meghozzon, aminek eredményeképpen a betegek semmilyen orvosi segítséget nem kapnak, csak a hadsereg adja át a képviselőjüknek a napi kaja adagot. A karanténban egyre rosszabb állapotok uralkodnak, lassan már inkább hasonlít egy koncentrációs táborra, semmint egy kórházra, és már a napi ételadag sem elegendő az egyre több beteg számára. A helyzet még rosszabb lesz, amikor az egyik beteg a 3. számú kórteremből valahonnan fegyvert szerez, és magát Királynak (Gael Garcia Bernal) kiáltja ki, akit a Könyvelőnek (Maury Ghaykin) nevezett ember támogat. Ez utóbbi a születésétől fogva vak, ezért helyzeti előnyben van a most megvakultakkal szemben, sokkal könnyebben kezeli a mostani helyzetet és magabiztosabban mozog, mint a többiek. A Király és követői a 3. kórteremből ráteszik a kezüket a napi ételadagra és csak fizetségért cserébe adnak belőle a többi kórteremnek. Amikor már mindenkinek elfogyott minden értéke, amivel fizethetnének, akkor a Király és emberei azt követelik, hogy más kórtermek női betegei „természetben” fizessenek a kajáért, akik a túlélésük érdekében, a férfiakkal közösen úgy döntenek, hogy belemennek a dologba...  A brazil Fernando Meirelles rendezte ezt a nagyon kemény filmet, amiben a filmbeli vakság az emberiség sötétebbik oldalának metaforájaként működik, amely ha átveszi a hatalmat, akkor az önzőség, az erőszakosság és a közömbösség válik uralkodóvá, ami összességében egy végtelenül antihumánus életet teremt az emberek számára. A Vakság nem követi a hagyományos járványfilmek sémáit, itt nem maga a vírus, a fertőzés illetve az ellene való küzdelem áll a középpontban, hanem annak az emberi közösségre gyakorolt hatása, aminek eredményeképpen szétesik a társadalom, eltűnnek az addig elfogadott szabályok, normák, amelyek célja az volt, hogy lehetőség szerint élhető és humánus környezetet biztosítson az egyén számára a közösségben. A kórházi közösség ezt az összeomló társadalmat szimbolizálja a történetben. 

Ennek megfelelően ebben a filmben ismeretlen a helyszín, csak annyit tudunk róla, hogy egy nyugati nagyváros, ismeretlen a vírus, nincs járványügyi kutatás, igazából azt sem tudjuk, hogy a hivatalos szervek mit tesznek a járvány megállítása érdekében, azon kívül, hogy a betegeket kórházi karanténba helyezik, amely inkább tűnik koncentrációs tábornak egy idő után. A kezdetben járványfilmnek induló thriller nagyon hamar, kb. 20-25 perc után, a karantén megnyitásától kezdve átmegy egy társadalmi drámába.

Az élet nagyon kemény ebben a disztópikus világban. Az emberek egy idő után félállati sorban, túlzsúfoltan élnek, koszosak, szakadtak. A vak betegek sokszor meztelenül, a falat tapogatva mászkálnak, csoszognak a kórház mocskos folyosóin. Olyan alacsonyra süllyednek, amilyenre csak az ember tud az állatvilágban. És éheznek, mert egyre több a beteg, a kaja meg egyre kevesebb.Ilyen embert próbáló körülmények között az ősi túlélő ösztön hatására nagyon sokukban felülkerekedik a kegyetlenség, a mások kihasználása és a bűnözői hajlam, ami még rosszabbá teszi a már addig is nehezen elviselhető életet a többiek, a megalázottak számára, akiken meg a gyáva engedelmesség hatalmasodik el. Akár így, akár úgy, az emberi méltóság megőrzésére nem sok esélye van az egyénnek ilyen körülmények között. És bár végül az egyetlen látó (szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt) végül kivezet egy kisebb csoportot ebből az állapotból, így a remény megmarad az emberiség számára, azonban ettől függetlenül a Vakság nagyon sötét képet fest az emberi fajról.

A kórházi karanténon belül több kórterem van, amelyek különböző típusú társadalmi rendeket jelképeznek. Az 1. kórterem szimbolizálja a demokratikus és humanista társadalmakat, a 3. kórterem pedig a diktatórikus, erőszakos rendszereket. Bár a filmben nincs néven nevezve, de nem nehéz akár a nácizmusra, akár a kommunizmusra asszociálni, ugyanakkor nem is a diktatúra ideológiai alapja a lényeg, hanem a különböző diktatúrák kötelező velejárója, az antihumanizmus. Az 1.kórteremben kezdetben az Orvos a vezéralak, aki megpróbál a közösség érdekében fellépni úgy, hogy előtte kikéri az emberek véleményét és összeegyezteti azokat. Az ő kontrasztja a 3. kórterem vezéralakja, a Király, aki a fegyvere segítségével, erőszakos úton veszi át a hatalmat. Követői neki is vannak, és népszerű embernek számít a maga kórtermében, hiszen az ebben élők így előjogokra tesznek szert a többi kórteremben élővel szemben, akik egy idő után alacsonyabb rendűvé válnak. A 3. kórterem lakói kapják meg az étel nagy részét, akiknek még a nők megerőszakolása is jogukban áll, ami egy idő után az élet és legfőképpen a túlélés „természetes” velejárójának számít majd mindenki számára. Vagy majdnem mindenki számára.A forgatókönyvet Don McKellar írta a brazil, 1998-ban irodalmi Nobel-díjat nyert José Saramango 1995-ös disztópikus regénye alapján. A forgatókönyv nem tartalmazza egyik szereplő háttértörténetét sem, így a filmben csakis az alapján ítélkezik felettük a néző, ahogy a karanténban, azaz ebben a megváltozott, extrém helyzetben viselkednek. A fim bevezető részét, az első 20-25 percet általános szemszögből látjuk, azonban a karanténba kerülés után már a közösség egyetlen látó tagja, a Feleség szemszögéből követjük az eseményeket.

Nagyon feltűnő és egy hollywoodi film esetén nagyon furán hathat, hogy a karaktereknek nincs nevük, hanem csak egy jellemző külső tulajdonságuk, állapotuk, foglalkozásuk szerint hívják őket. Mindez pedig azt az érzetet erősíti, hogy ezek az emberek, mint egyének elvesztették jogaikat, emberi státuszukat, és immár annyira redukálódnak, amennyit a többi ember „lát” belőlük ebben a mindenkit állati szintre süllyesztő közösségben.

A film főszereplője a Feleség, az egyetlen ember, aki immunis a betegségre, azaz aki soha nem hagyja, hogy a rosszabbik oldala vegye át a hatalmat a cselekedetei felett. Ő, a látóképessége megőrzése miatt elviekben előnyben van a többiekkel szemben, azonban ez a különleges tulajdonsága mégis elszeparálja a többségtől, többek között férjével is megromlik az előtte jól működő kapcsolatuk. A Feleség egyre izoláltabbnak érzi magát és a rá nehezedő felelősség is végtelenül nyomasztja. A filmet kritizálók többsége felhozza azt, hogy a Feleség, az egyetlen látó, miért nem lép közbe hamarabb az egyre inkább elfajuló eseményekbe, miért vár olyan sokáig, és hagyja, hogy a „sötét oldal” átvegye a totális hatalmat, amivel visszaélve emberek szenvedését okozza. Erre a válasz az, hogy utólag könnyű okosnak lenni. Egy adott történelmi pillanat azonban mindig nagyon összetett, nem lehet kristálytisztán és élesen látni a megfelelő döntést, cselekvést. Mint ahogy Hitler hatalomra jutása után a többi ország még jó pár évi egyezkedett és engedett HItler követeléseinek abban a reményben, hogy ezekkel majd megelégszik. Nos, mint utólag kiderült, tévedtek. Mint ahogy az 56-os forradalom se a komcsik hatalomra jutásakor azonnal tört ki, pedig korábbi tapasztalatok alapján lehetett sejteni, hogy a kommunizmus egy csomó szenvedéssel jár majd, hanem eltelt 8 év, és akkor következett be, amikor már teljesen elviselhetetlenné vált az élet szinte minden társadalmi osztály és réteg számára. Ezért aztán a Feleségnek is szüksége van egy kis időre, mire cselekvőképessé válik a közösség érdekében. Julianne Moore, mint mindig, most is kiváló volt, és remek testbeszéddel, arcjátékkal fejezi ki karaktere érzelmeit, gondolatait.Férje, az Orvos képviselte kezdetben az 1. kórtermet a kórházban, azaz az egész közösségben egészen addig, amíg a Király át nem veszi a totális hatalmat minden kórterem felett. Az Orvos kezdetben még azzal a pozitív attitűddel és gondolkodásmóddal rendelkezik és cselekszik, ami a karantén előtti társadalomban jellemző volt, azonban annak összeomlása után egyre inkább feleségére támaszkodik. A Király hatalomátvétele után elveszti hitét, reményét, a magáról kialakult korábbi képe összeomlik, ami gyengévé, gyávává és kissé gerinctelenné is teszi egyben. Az Orvos szerepében Mark Ruffalo látható, akinek meg kell tanulnia együtt élni az új önmagával, amivel egy idő után békét köt oly módon, hogy egyre büszkébb lesz Felesége erejére, ami kezdetben sértette férfiúi hiúságát.

A 3. kórterem, majd az egész kórház Királyát, a film legfontosabb villain karakterét Gael Garcia Bernal alakította, aki kegyetlen cinikussággal, vagy cinikus kegyetlenséggel él vissza az erőszakkal szerzett hatalmával, amit úgy próbál megőrizni, hogy követőinek előjogokat biztosít. A Király úgy gondolja, hogy a túlélést erővel tudja biztosítani maga és társai számára, amikor már nem jut mindenkinek elegendő étel. Ami rosszabbá teszi a dolgot, hogy már az önmagában is embertelennek tűnő pragmatikusságot gyerekességgel ötvözi, és ez az az extra faktor, ami miatt igazán kegyetlenné válik az általa létrehozott világ.  

A film másik gazfickója, a Könyvelő szerepében Maury Chaykin látható, aki a járvány előtti vak tapasztalatával a Király legértékesebb szövetségesévé válik. Az ő többi érzékszerve már kifinomultabban működik a többiekénél, ami helyzeti előnyt teremt számára, és amivel vissza is él. Ez a tulajdonsága másokkal szemben lekezelővé teszi, nem tudván azt, hogy van közöttük egy látó, akivel szemben minden korábbi tapasztalata ellenére, hatalmas hátrányban van. És amikor erre rájön, akkor kétségbe is esik, mivel tudja, hogy hatalmát és az azzal járó előjogokat ezzel egy pillanat alatt elvesztette.A történet egyik érdekes mellékszereplője Danny Glover, azaz a Férfi, a Fekete Szemtapasszal, aki egyik szemére már szintén vak volt a járvány előtt is, ami most bölcsebbé és nyugodtabbá teszi a többi újdonsült vaknál, és aki sokkal könnyebben elfogadja magát a megváltozott új helyzetben.  

A rendező nagy figyelmet szentelt annak, hogy egy olyan filmet készítsen, amiben a néző is átérezheti a vakságot. Mindennek megvalósítására pedig a technikai összetevők adnak lehetőséget, azon belül is elsősorban a fényképezés és a hangok különleges használata, amelyek segítségével érzékeltetheti a vakok dezorientáltságát és érzékelésük megváltozását, amiben kiemelkedő fontosságúvá válik a hallás. A legtöbb kritika a filmnek ezt a két összetevőjét érintette, mivel végtelenül zavarónak, idegesítőnek és ízléstelennek írta le több kritikus is, amivel nem értek egyet. Illetve, persze zavaró és frusztráló, na de ez is volt a cél valahol, hiszen egy kegyetlen és embertelen világot kell bemutatni, és azt roppant hatásosan meg is tette. Az uruguayi operatőr, César Charlone a történet „fehér vakságát” denaturált, esetenként túlexponált fényképezéssel és nyugtalanító kameramozgatással próbálta meg bemutatni a karanténon belül. A külső jelentekben pedig remek képeket mutat be a korábban forgalmas nagyváros kiürült utcáiról, amin csak a túlélő vakok zombikhoz hasonlóan kószálnak ennivaló után kutatva. A film háttérzenéjét Antonio Guimaraes szerezte, aminél azonban jóval fontosabb a hangcsapat munkáját, akik a különböző zajokat, mint a fémes zörgéseket, az üvegtörést, a sikítozást felerősítették, amelyek valóban nem kellemesek a fülnek, de roppant hatásosnak bizonyultak az atmoszféra építésnél.Fernando Meirelles rendező vegyes kritikákat kapott filmje nagyon erősen támaszkodik a metaforák használatára, miközben egy olyan világot szándékozik bemutatni, amilyenben akkor él az ember, ha a sötétebbik oldala veszi át a hatalmat. A filmet nem csak technikai elemei, de rosszul értelmezett és szűklátókörű politikai korrektségből is támadták, mondván, hogy negatív színben mutatja be a vakokat. Nos, nem a vakokat mutatja be negatív színben, hanem az emberi fajt, ugyanis a filmben látható vakság egy metafora. (Arról nem is beszélve, hogy vakok is lehetnek hülyék, a kisebbségi lét önmagában nem véd a negatív tulajdonságok ellen.) Amiért inkább lehet kritizálni a filmet, az az a tulajdonsága, hogy meglehetősen erőszakosan próbálja átadni az alapvetően egyszerű üzenetét, ami miatt erősen didaktikussá válik ez a sci-fi thriller, amit egy kicsit darabosnak is éreztem, ugyanakkor kétségtelenül nagyon hatásos. A film tartalmaz pár olyan jelenetet, ami pszichésen megviselheti a nézőjét, ezért én ezt inkább csak 18 év felett ajánlanám.

Értékelés: 7,5/10

A Király átveszi a hatalmat: