A hamis áruló egy olyan, a második világháborúban játszódó kémfilm, ami témáit realisztikusan és modern megközelítésben mutatja be, köztük jó néhány olyat is, amit addig nem láthatott a közönség a hasonló műfajú filmekben. De a film legnagyobb meglepetése a korabeli nézők számára az ellenség, a nácik és általában véve az átlag németek naturális, realisztikus ábrázolása, amire addig nem nagyon volt példa amerikai filmek esetén. A hamis árulót európai helyszíneken és nemzetközi színész csapattal forgatták, aminek főszerepeiben William Holden, Lilli Palmer és Hugh Griffith látható. A megtörtént eseményeken alapuló történet pedig egy amerikai születésű svéd üzletember tevékenységét követi nyomon, aki a szövetségeseknek kémkedik Németországban, kihasználva üzleti tevékenységét és kapcsolatait.

Eric Erickson (William Holden) egy amerikai születésű, de házassága révén már svéd állampolgárságú olajjal kereskedő üzletember, aki mindkét háborús féllel üzleti kapcsolatban áll. Mivel Svédország semleges volt hivatalosan, ezért Erickson tevékenysége teljesen legális, azonban a szövetségesek mégis feketelistára teszik és náci  kollaboránsnak nevezik, ami mögött az a szándék húzódott, hogy zsarolással rávegyék arra, hogy nekik kémkedjen. Egy Collins (Hugh Griffith) nevű brit ügynök szervezi be a megzsarolt Ericksont, aki kényszerből igent mondd, annak érdekében, hogy lekerülhessen a listáról és vállalkozása ne menjen tönkre. A férfi nem túl nagy lelkesedéssel ugyan, de kénytelen elkezdeni munkáját, hogy információkat szolgáltasson a német olajiparról. Álcája érdekében elkezdi magát náci szimpatizánsként feltüntetni az ismerősei, üzlettársai előtt, amivel elveszti addigi barátait, házassága felbomlik. Kezdeti cinizmusa és negatív attitűdje azonban idővel megváltozik. A folyamat már akkor elkezdődik, amikor találkozik a németországi kém kapcsolatával, Frau Marianne Möllendorffal (Lilli Palmer), egy magasrangú német katonatiszt feleségével, aki önként, keresztényi lelkiismerete által vezérelve dolgozik a nácik ellen és vállalja a hatalmas rizikót, és akinek személyisége, moralitása nagy hatással van rá. De teljesen elkötelezetté akkor válik az ügy iránt, amikor személyesen is szemtanúja lesz egy nácik által végrehajtott akasztásnak. Tevékenysége során jó néhány németet is be kell szerveznie ahhoz, hogy feladatát teljesíthesse, amit ő nagyon hasonló módon old meg, mint ahogy vele is tették: megzsarolja őket…A filmet George Seaton (pl. Csoda a 34. utcában 1947, Airport 1970 stb.) rendezte, aki teljesen más megközelítéssel állt ennek a második világháborús kémfilm elkészítéséhez, mint ahogy az addig szokás volt. A rendező elsődleges szempontja ugyanis a téma realista ábrázolása volt, ami meglehetősen furcsán és szokatlanul hatott a maga korában, amikor a kémfilmeket leginkább Hitchcock egyes, nem realisztikus filmjei, mint pl. az Észak-északnyugat 1959 jelentették. (Az első James Bond film ugyanebben az évben 1962-ben, A hamis áruló után pár hónappal jelent meg Sean Connery főszereplésével, ami szintén nem a realizmusáról ismert.) Függetlenül attól, hogy a produkció relatíve kis költségvetéssel rendelkezett, mégis eredeti európai helyszíneken forgattak, Svédországban, Németországban és Dániában egy csomó európai színésszel, ami tovább erősítette a film autentikus jellegét.

A forgatókönyvet Charles Grenzbach és George Seaton írták Alexander Klein nem-fikciós, azonos című regénye alapján. Bár a regény igaz történeten alapul, azonban a drámai hatás növelése érdekében a film készítői jó néhány nagyon hatásos és remekül megkomponált jelenetet szőttek bele. A szkriptre jellemző, hogy a szereplők nem beszélnek túl sokat, éppen annyit, amennyi kell a történet mozgatásához, a dialógusok azonban ennek ellenére jónak mondhatóak, hiszen számos remekül megfogalmazott, a témát, a mondanivalót és a szereplők motivációt, érzelmeit, gondolatait kiválóan átadó mondat hallható, míg a többi extra információt a főszereplő narrálásán keresztül ismerhetjük meg, miközben a történet egyre inkább beszippantja a nézőjét.

A forgatókönyv másik erőssége a karakterizálás, amiben mind a német, mind az angolszász karakterek valahol a szürke zónában mozognak. Eddig a közönség azt szokta meg az amerikai filmektől, hogy a németeket leginkább vagy idiótáknak, vagy erőszakos, primitív és brutális állatoknak, esetleg mindkettőnek ábrázolták, míg az angolszász karakterek a tiszta hősök, az önfeláldozó hazafiak és a civilizált, kulturált emberek. A hamis árulóban azonban azt láthatták, hogy a brit kémszolgálat (is) könyörtelenül és hideg érzéketlenséggel próbálja meg elérni célját, a nekik dolgozó kémek pedig korántsem azok a hősies és önfeláldozó lovagok, mint amilyennek eddig ábrázolták őket. A németek pedig ugyanolyan emberek, mint bárki más, akik leginkább azért dolgoznak a náciknak, mert máskülönben a saját és a családjuk élete is tönkremenne. Erickson ezek közül a németek közül zsarol meg és szervez be jó néhányat, akik aztán különböző módon reagálnak majd erre. Sőt, még a Gestapós német tiszt is nagyon emberi karakter ebben a filmben, ami persze nem jelenti azt, hogy a film mentegetni akarná azt, amit tesz.

Erickson beszervezése a film elején:A történet főszereplőjének karaktere nagyon távol áll az amerikai filmekben megszokott james bond-jellegű elbűvölő, hazafias, vagány és hősies kémtől, aki egyedül legyőzi az egész Gestapot, sőt, az egész náci Németországot. Eric Erickson karaktere ugyanis sokkal inkább egy extrém szituációba keveredett mindennapi ember, aki mindemellett egy pragmatikus és cinikus, amerikai gyökerű, de már svéd állampolgárságú olaj nagykereskedő, akinek mindig az üzlet az első. Már önmagában az, hogy lemondott az amerikai állampolgárságról a svédért cserébe, hogy szabadon kereskedhessen mindkét háborús féllel, jelzi azt, hogy Erickson számára a pénz és az üzlet mindennél fontosabb. Még a patriotizmusnál vagy akármilyen más jó ügynél is, amin még a vérzivataros háború sem változtat, sőt, a háborúban inkább csak egy, az üzlet számára még jobb körülményeket teremtő lehetőséget lát, amit meg is próbál kihasználni. Mindez remekül megalapozza Erickson gyakorlatias és kezdetben kissé hidegnek és távolságtartónak ható karakterét, amibe nem fér bele az olyan szentimentalizmus, mint bármilyen jellegű érzelmi elköteleződés hazája vagy akármilyen humanista ügy iránt. Mindez teljesen hidegen hagyja. Mindazonáltal távol áll tőle a fasisztaság, és általános értékítélete is jónak mondható, sőt, az is kiderül róla már az elején, hogy magában rossz véleménye van a nácikról, amit jól mutat az, hogy nagyon nehezére esik náciként viselkedni a barátai előtt. 

Aztán jön az ajánlat, amit nem utasíthat vissza. Ekkor a kissé összezavarodott férfi hirtelen egy olyan veszélyes helyzetben találja magát, amire még álmában sem gondolt, hogy valaha is találni fogja. A feladat végrehajtásához azonban nagyon jól jönnek majd azok a tulajdonságai, ami miatt feketelistára tették, amelyek között is első a gyakorlatiasság. A szükséges német informátorokat, akiket nagyrészt korábbi üzleti tevékenységéből ismert, és akiknek rálátásuk van a német olajiparra és kereskedelemre, azzal az aljasnak nevezhető módszerrel veszi rá az együttműködésre, amivel őt is rávették: zsarolással. Lesz olyan beszervezett német, aki később Ericksonhoz hasonlóan teljes elkötelezettséggel kémkedik majd a nácik ellen, lesz olyan, aki ezzel a háború utáni büntetlenségét és mentességét próbálja megszerezni, és lesz olyan, aki csak a kényszer hatására, félelemből működik együtt.Eric legfontosabb segítsége Marianne Möllendorf, egy mélyen vallásos nő, aki keresztény hite miatt küzd a nácik ellen. Teljesen meglepődik, amikor megtudja, hogy Eric csak azért csinálja mindezt, mert megzsarolták. Mariannet szinte sokkolja a férfi önző motivációja.

Eric: „Kíváncsi vagyok. Attól a pillanattól kezdve, hogy először találkoztunk, azon gondolkodom, hogy magát mivel tartják kézben. Mármint a szövetségesek. Nekem azt mondták, hogy elvesztem a bizniszemet, ha nem működök együtt.”

Marianne: „Oh, értem. Igen, nekem is van valamim, amit elveszíthetek. Ha nem segítek nekik, akkor elveszítem az önbecsülésemet. Ön soha nem ellenzett semmit pusztán amiatt, mert rossz? Erkölcsileg rossz?”

Marianne személyisége, gondolkodásmódja nagy hatással lesz Ericre, aki vonzódni is kezd a nőhöz, de a gyökeres fordulat akkor áll be nála, amikor szemtanúja lesz egy nácik által elkövetett bűncselekménynek, akik felakasztanak egy éppen ülősztrájkot folytató lengyel munkást az utcán. Ez az atrocitás megváltoztatja a hozzáállását és vele együtt az egyik általa beszervezett németét, Oldenburg báróét is, akit a szövetségesek, egész pontosan az oroszok fogságába esett fia életével zsarolt meg.

Gerhard von Oldenburg: „Különös…Olvashatsz több száz atrocitásról, hallhatsz ezerről, de csak egyet kell látni!”

A rendkívül kifejezően és hatásosan megkoreografált és fényképezett akasztás a film kulcsjelenete, ami a játékidő felénél látható. Zsenialitása abban áll, hogy távolról fényképezik, az eddig a pillanatig csak kényszerből tevékenykedő Eric és a báró szemszögéből, akik ekkor egy fenti iroda ablakából, azaz biztonságos távolságról nézik a jelenetet a közbeavatkozás esélye és szándéka nélkül. Olyan távolról, hogy az esemény annyira személytelenné válik, hogy még az áldozat és a hóhér arca ki sem vehető. Ennek kettős oka volt, egyrészről remekül bemutatta azt, hogy a nácik akárkit, akárhol büntetlenül megölhettek, másrészről pedig Eric és a báró így nem tudta csak egy áldozat felé kivetíteni érzelmeit, azt az egész rendszerre voltak „kénytelenek” megtenni, ami után a távolságtartásuk megtört, és innentől kezdve már szívvel-lélekkel, meggyőződésből teljesítik feladatukat.

Az akasztás jelenete:A film egyik érdekes és ezidáig amerikai kémfilmekben nem megjelenített témája a kémkedéssel járó személyes következmények és áldozatok. A megzsarolt Ericnek beszervezése utántól náci szimpatizánsként kell feltüntetnie magát családja, barátai és ismerősei előtt, ami rendkívül kényelmetlenül érinti, már csak azért is, mert a legközelebbi barátja egy zsidó származású férfi, Max, akinek a véleménye és barátsága rendkívül fontos számára. Olyannyira fontos, hogy Max barátságának elvesztését rosszabbul éli meg és mélyebben érinti, mint az, hogy felesége is elhagyja. Erickson azonban kénytelen bevállalni a náciszimpatizáns áruló szerepét, azért, hogy a nácikat legyőzhessék.

A zsidók megjelenítése már sokkal klisészerűbbnek tűnik a filmben, hogy aztán a vége mégis rácáfoljon erre. Bár ennek a legfőbb oka nem is annyira a beteg zsidó (akit egyébként az akkoriban még ismeretlen Klaus Kinski játszott), mintsem inkább az ellenőrzést végző német katona karakterében rejlik, amely jelenet célja megint csak az volt, hogy az átlagnémetet ne sztereotipikusan ábrázolja.   

A film két főszereplője, William Holden amerikai és Lilli Palmer német színésznő nagyszerűek voltak külön-külön is és párban is, kettejük kezdeti eltérő motivációja adja a film egyik legerősebb drámai kontrasztját. A főszereplőket jól egészítették ki az angol, német, dán, svéd mellékszereplők, kezdve mindjárt a nagyszerű alakítást nyújtó brit Hugh Griffithtel.Bár William Holden ekkor egy lépéssel talán már túl volt pályája csúcsán, ebben a filmben mégis karrierjének egyik legjobb alakítását nyújtotta. Nagyon érzékletesen bemutatta karaktare, Eric Erickson kezdeti cinizmusát, mindennel szembeni érzelmi és pszichés távolságtartását, majd pedig karaktere átalakulását, amely során a kezdetben a politikával távolságtartó férfi intellektuálisan és érzelmileg is nagyon is elköteleződik az ügy iránt, miközben személyes érzelmi drámákon is keresztülmegy. Lilli Palmer alakította a meggyőződéses antináci és a szövetségeseknek dolgozó német kémet, aki nem csak Eric legfontosabb segítsége, de egyben erkölcsi iránytűje és vonzalma tárgya is a történetben, aki hatalmas érzelmi, intellektuális és morális hatással lesz a férfire.

Hugh Griffith játszotta Collinst, a cinikus, könyörtelen és kissé akár excentrikusnak is nevezhető brit ügynököt, aki megzsarolja és beszervezi Ericet. Szinte fenyegetőnek ható mosollyal az arcán jól érzékelteti karaktere könyörtelenségét és azt, hogy bármilyen eszközt képes felhasználni a cél elérése érdekében. A színész számtalan híres filmben játszott általában mellékszerepeket, talán az 1959-es Ben-Hurból lehet a legismerősebb, ahol azt az Ilderim sejket alakította, akinek lovait Ben-Hur hajtja majd és amely szerepért Oscar-díjat nyert. Véleményem szerint A hamis áruló Collinsaként ezerszer jobb volt.

A filmben egyetlen karaktert éreztem erőltetettnek, mégpedig az egyik beszervezett német kém Hitlerjugendes fiát, amely karakter sokkal közelebb áll a megszokott sztereotipikus ábrázolásmódhoz, mint a realisztikushot. Bár lehet, hogy ennek leginkább csak a gyerekszínész irritálóan mesterkélt játéka volt az oka.A hamis áruló háttérzenéjét Alfred Newman szerezte, ami a film nagy részében nem rossz, érzékeny és felkavaró, egy-két jelenetben azonban azt éreztem, hogy olyannyira túl sok és túl drámai, hogy zavaróvá vált számomra. Ráadásul felhangzik Wagner Valkűrök lovaglása is, aminél nem hiszem, hogy elcsépeltebb zeneválasztás létezhetne egy nácis film esetén. Bár az is igaz, hogy ez 1962-ben talán még nem volt annyira elcsépelt, mint manapság. A zenével ellentétben a fényképezés tetszett, különös tekintettel a már említett akasztásos jeleneté, ami Jean Bourgoin francia operatőr tehetségéről (is) árulkodik.  

Számomra rejtély, hogy miért nem lehet többet hallani George Seaton rendező filmjéről, miért olyan ismeretlen, amennyire sajnos az, én is csak valakinek az ajánlása miatt néztem meg, pedig ismerem és kedvelem William Holden pályafutását és játékát. A hamis áruló ugyanis nem csak karakterizálásában, valamint témáinak bemutatásában volt újszerű és modern - ami a mai napig is megállja a helyét -, de remekül kapta el a náci Németország mindennapjainak hangulatát is. A film alkotói, élen a rendezővel végül egy tucatsztoriból egy olyan modern, realiszikus és a maga korában egyedi filmet alkottak, számos kiválóan megkoreografált és kifejezően hatásos jelenettel, ami rendkívül hatékonyan adja át üzenetét. Talán egy kicsit szigorúbb vágás elkelt volna, mert a 2 óra 20 perces játékidőt a film második felében helyenként soknak éreztem, de ettől függetlenül A hamis áruló egy mindenki számára ajánlható, roppant érdekes és izgalmas kémfilm, egy egészen kiváló William Holdennel.  

Értékelés: 9/10

A film egyik jelenete, amiben a Marianne az egyik konspirációs találkozójukon azonnal szájon megcsókolja a meglepett Ericet, hogy találkozójukat randinak álcázza, arra az esetre, ha a férfit követték volna: