Meglehetősen hírhedtnek számított megjelenésekor ez a maga korában végtelenül cinikus és könyörtelen noir krimi, aminek az lett a vége, hogy jó néhány államban tiltólistára tették és be sem mutatták, arra hivatkozva, hogy ”a brutalitást mocskosan és szadisztikusan ábrázolja”. A valódi ok azonban sokkal inkább az volt, hogy a rendőrökről és általában véve a hatóságokról nagyon negatív képet fest. Bár ma már valószínűleg 16-os karikát sem kapna, de cinizmusa azért még mindig átjön. A filmet nem véletlenül hasonlítják a White Heat című egy évvel korábbi, nagyon hasonló gengszter noirhoz: nem csak a történetük nagyon hasonló, de mindkettő főszerepében a gengszter karakterek egyik koronázatlan királya, James Cagney látható.

A film elején hét ember áll a bíróság előtt gyilkosság és egyéb bűncselekmények vádjával, majd a vallomások által, flashbackben bontakozik ki a történet. Börtönbüntetését töltő elítélt bűnöző, Ralph Cotter (James Cagney) egyik társával szökést terveznek két külsős és egy lefizetett börtönőr segítségével, aki fegyvert rejt el a számukra. A társa húga, Holiday Carleton (Barbara Payton) és egy Jinx Raynor (Steve Brodie) nevű alak várja őket a közelben egy autóval, azonban szökés közben Cotter társa megsebesül, ezért a gengszter megöli, hogy ne akadályozza a menekülésben. Holidaynak a későbbiekben természetesen azt hazudja, hogy az őrök lőtték le. Cotter első lépésben végrehajt egy rablást Jinx-szel, amivel két korrupt és kemény rendőr, Weber detektív (Ward Bond) és Reece nyomozó (Barton MacLane) látókörébe kerülnek, akik már régóta a helyi bukméker irodákat irányító maffiavezető fizetési listáján vannak. Cotter rablás által szerzett pénzét is elveszik, azonban a gengszter túljár az eszükön és megzsarolja őket egy szürke zónában tevékenykedő ügyvéd, Cherokee Mandon (Luther Adler) segítségével. Cotter közben összejön Holidayjel, az addig normális életet élő magányos lány ezzel rossz útra tér a vagány és ravasz gengszter kedvéért, nem tudván, hogy ő ölte meg a testvérét. A későbbiekben problémák támadnak kettejük között, mivel az ambiciózus férfi egyre nagyobb érdeklődést tanúsít egy befolyásos apával rendelkező, gazdag örökösnő, Margaret Dobson (Helena Carter) iránt. A zsarukkal a zsebében Cotter kitervel egy nagy rablást…Gordon Douglas rendezte ezt az old school, gyors ütemű noir krimit és heist filmet, ami az olyan klasszikus gengszterfilmek nyomában jár, mint a The Public Enemy (1931), azzal a kiegészítéssel, hogy mindemellett rendelkezik a noirok társadalmi témáival, valamint pesszimizusával és cinizmusával. Douglas filmje egyfajta átmenet a klasszikus femme fatale és antihős karakterekkel működő, és a fordulatok miatt esetenként kissé erőltetett cselekmény elemekkel rendelkező noirok, valamint az ’50-es évekre egyre inkább jellemző, realistább heist noirok között, amelyek fókuszában a hivatalos szervek korrupciója áll.  

A forgatókönyvet Harry Brown írta Horace McCoy 1948-as azonos című regényéből, ami a heist noiroknál megszokott elemeket, karaktereket tartalmaz. Bár a szkript cselekményében van pár kissé erőltetett elem, azonban ezek nem feltűnőek, már csak azért sem, mert meglehetősen gyors ütemű a cselekménye, ami elfedi annak hibáit. A történet végén pedig ott lesz a szokásos ironikus noir csavar.

A regény megfilmesítési jogát William Cagneynek, James bátyjának sikerült megvennie, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy saját produkciós cégük által gyártott film megismételje a White Heat hatalmas közönség és kasszasikerét, ezért a két film összehasonlítása elkerülhetetlen.

Mindkét noir arról szól, hogy egy törvényen kívüli gengszter figura pénzt és társadalmi felemelkedést szeretne kiügyeskedni és kierőszakolni magának. Közös jellemzőjük, hogy mindegyikük túl sokat akar és felülbecsüli saját eszét és erejét, nem objektíven felmérve a lehetőségeiket, azt gondolván, hogy ismerik az életet, és tudják hogyan működik a társadalom és benne az emberek. A két film közötti egyik különbség a gengszter főszereplők minden motivációs hasonlósága ellenére, a két karakter személyiségében rejtőzik. Ralph Cotter sokkal többet támaszkodik céljai elérése érdekében a simulékonyságára, szellemességére és ravaszságára, így ő a White Heat pszichotikus, végtelenül erőszakos és magas lángon égő, brutális Codyjának intelligensebb és egyben manipulatívabb verziója.A két film közötti leglényegesebb különbség pedig a hivatalos szervek, illetve azok alkalmazottainak korruptságának ábrázolásában rejlik. Addig, amíg a White Heatben a nyomozóhatóságok megfelelően végzik munkájukat, aminek eredményeképpen sikerül a bűnözőt megállítani, itt szinte csak korrupt hivatalos közegekkel találkozunk, ami által a film nagyon pesszimista képet fest a rendőrségről, a börtönőrökről, a hatalommal rendelkező magasabb társadalmi osztályok tagjainak kiváltságairól, amelyeken keresztül a mindent a pénz mentén megítélő amerikai társadalom romlottságát is bemutatja. Mindez a filmben kap egyfajta kapitalizmust bíráló jelleget is. A pénz utáni általános vágy okozza a társadalom nem megfelelő működését, amiben a korrupt rendőrök, egy, az alvilággal szoros kapcsolatban lévő ravasz ügyvéd vagy egy hatalommal rendelkező befolyásos ex-politikus és gazdag üzletember rosszabbnak, embertelenebbnek tűnnek, mint az alulról jövő gyilkos bűnöző, akinek alacsony társadalmi helyzetéből kifolyólag csak brutális eszközözök állnak rendelkezésére ahhoz, hogy úgymond feltörjön és elérje ugyanazt, amit a többiek. Akik azt egyébként szintén nem törvényesen tették, hála a rendszer nem megfelelő működésének, csak nekik helyzetükből kifolyólag nem volt szükségük olyan brutális eszközöket felhasználni, mint amilyen a gyilkosság.

A rendőrség nem megfelelő és korrupt működésébe nem csak az tartozik, hogy egyes, egyébként megbecsült tagjai nyilvánvalóan kapzsik és korruptak, ezért együttműködnek rablókkal, gyilkosokkal és egyéb alvilági alakokkal, hanem az is, hogy elengednek egy gazdag és befolyásos családból származó sebesség túllépőt, akit nyilvánvalóan megbüntettek volna, ha nem egy neves família örökösnője. A befolyásos család feje pedig olyan, mintha egy külön hatalmi szerv lenne, ami minden társadalmi hatalmi szerv felett áll, ugyanis mindenki neki áll haptákban.Nem véletlenül tiltották be a filmek sok-sok államban, a csoda, hogy egyáltalán átment a cenzúrán. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy mindez nem olyan brutális jelenetekben nyilvánul meg, amibe konkrétan bele lehetett volna kötni, hanem inkább csak mintegy az élet mindennapi részeként jelenik meg, ami azonban végigvonul az egész filmen. És ehhez az erősségéhez kapcsolódik azonban egyben a film legnagyobb hibája is: nincsenek benne olyan ikonikus jelenetek, amelyek igazán emlékezetessé tették volna, mint a White Heat-et, ami több ilyen jelenetet is tartalmaz.

Mint minden olyan filmet, amiben James Cagney játszik – főleg ha gengszter karaktert alakít -, meghatározza a színész energikus és karizmatikus játéka. Ebben a filmjében sincs túl sok olyan jelenet, amiben ne lenne benne. A történet cselekménye az ő karakterére fókuszál, függetlenül attól, hogy csak a flashbackben jelenik meg. Ralph Cotter gengsztert követjük a börtönből szökésétől kezdve, gyilkosságokon, rablásokon és két romantikus kapcsolatán keresztül, egészen a történet ironikus végéig. Már a legelején megismerjük önző és könyörtelen személyiségét, amikor hidegen fejbe lövi megsebesült társát, aki lelassítaná a menekülésben. Ralph számító és manipulatív, azaz függetlenül attól, hogy egy nagyon kemény fickó, femme fataleokra jellemző tulajdonságokkal rendelkezik. Végtelenül önző, figyelmen kívül hagyja mindenki más érdekét, érzelmét, aminek az lesz a következménye, hogy ő lesz az, aki két olyan nőt is rossz útra térít céljai elérése érdekében, ami alapvetően nem szexuális jellegű, még ha azzal is járnak. Azaz itt nem a nők, hanem a férfi főszereplő lesz a „legvégzetesebb” karakter. Ralph egyáltalán nem őrült vagy akár brutális, inkább csak hideg fejjel és szívvel megteszi azt, amiről úgy gondolja, hogy meg kell tennie ahhoz, hogy "előrébb jusson". Ez pedig nem egyszerűen csak a pénzszerzés, hanem ezzel együtt a társadalmi felemelkedés is, és ebben a filmben végül ez a vágya okozza majd a végzetét.A kapitalizmusban ugyanis a film szerint bárki számára megadatott a meggazdagodás lehetősége, ha azt nagyon akarja és megfelelően erkölcstelen és erőszakos hozzá, de ez nem feltétlenül jár együtt társadalmi felemelkedéssel, még akkor sem, ha a „felsőbb körök” nincsenek elzárkózva a bűnözőkkel való együttműködéstől. Már csak azért sem, mert van egy közös tulajdonságuk: a pénz utáni vágy. És ha Ralph Cotter közéjük született volna, akkor egy intelligens, szellemes és ravasz üzletemberként tartották volna számon... James Cagney nagyon energikusan hozta a mindenkit kihasználó gengszter karakterét, azonban mivel a karakter kicsit visszafogottabb volt, ezért az ő játéka is tartalmazott olyan részleteket és kifinomultságot, amit máskor esetleg nem.  

A gengszter körül két nő tűnik fel a történetben, és a megszokottal ellentétben egyikük sem kifejezetten femme fatale vagy jó kislány karakter, hanem inkább mindketten ezek keveréke, akik a manipulatív antihős hatására térnek rossz útra.

Holiday egy olyan magányos nők, akit jellemzően mindig a férfiak visznek a rosszba. Már akkor elindult ezen az úton, amikor testvérét akarja kiszabadítani a börtönből, de igazán rossz hatás majd csak Ralph gyakorol rá, akinek szellemessége és játékossága elcsábítja. Mindez azért lehetséges, mert a nő emocionálisan instabil és gyenge, amit könnyedén kihasznál egy olyan dörzsölt fickó, mint Ralph Cotter. Barbara Payton remekül adta át karaktere érzelmi gyengeségét és kiszolgáltatottságát Holidayként, akit a rossz fiú vitt a bűnbe.Ralph másik nője, a történetbe csak később belépő Margaret, az unatkozó gazdag lány, akit Helena Carter alakított. Az apja által mindig nagyon őrzött és emiatt elkényeztetett, unatkozó lány pedig tipikusan az a nő, akit a veszély érzet és a rossz fiúk vonzanak. Ralph pedig ennek a nőnek is kihasználja a gyengeségét, sőt olyannyira jó ebben a játékban, hogy ezzel együtt meggyőzi annak szigorú és a család anyagi és társadalmi helyzetére nagyon vigyázó apját is.   

A főszereplők mellett a mellékszereplők is kiválóak voltak, többek között Luther Adler a szürke zónában mozgó ügyvédként, valamint Ward Bond a kemény, de korrupt rendőrtisztként.

Bár Gordon Douglas rendező noirja nem rendelkezik igazán egyedi vagy különleges tulajdonsággal, igazán emlékezetes jelenettel (ugyanakkor rosszal sem), és helyenként kissé inkoherensnek érződik, ugyanakkor gyors, energikus, valamint témáinak ábrázolásában újszerű, ütős és cinikus volt a maga korában. Főszereplője, James Cagney pedig nagyjából ott folytatja, ahol előtte egy évvel abbahagyta a White Heatben, ez alkalommal egy kicsit visszafogottabb gengszterkarakterben. A Kiss Tomorrow Goodbye azonban mégis mindig a White Heat árnyékában maradt azon oknál fogva, hogy azután jelent meg egy évvel, így mindenki a nagy előd utánzatként tekintett rá, pedig nem rossz film ez a „saját jogán” sem a remek szereplőgárdájával, noiros dialógusaival és a megszokott történet újszerű ábrázolásával.

Értékelés: 8/10

A film a Youtubeon végignézhető: