Raymond Chandler krimiíró regényei roppant népszerűek voltak a '40-es évek Hollywoodjában a noir korszak csúcsán, amikor négy könyvét is megfilmesítették, kivel mással, mint népszerű magándetektív karakterével, Philip Marlowe-val a főszerepben. Ilyen volt a Murder, My Sweet 1944 Dick Powellel, a The Big Sleep 1946 Humphrey Bogarttal, a The Lady in the Lake 1947 Robert Montgomeryvel, és még ugyanebben az évben jelent meg a The Brasher Doubloon George Montgomeryvel a cinikus Marlowe karakterében. A négy '40-es évekbeli Marlowe detektív film közül talán ez a legutolsó a legismeretlenebb, ami az előzőekkel ellentétben B filmnek számít, így nem meglepő módon sokat merített a korábbi Bogart-féle magándetektíves filmekből, elsősorban a már említett Hosszú álomból, de egyes jeleneteiben és karaktereiben a Máltai sólyom is megjelenik benne.
Egy idősebb gazdag özvegyasszony, Mrs. Elizabeth Murdock (Florence Bates) azzal bízza meg Philip Marlowe magándetektívet (George Montgomery), hogy találja meg a tőle ellopott híres és sokat érő érmét, az ún. Brasher Doubloont, lehetőleg csendesen, a rendőrség beavatása nélkül, miközben Mrs. Murdock elkényeztetett fia, Leslie (Conrad Janis) szemmel láthatólag nem örül a detektív megjelenésének. Bár Marlowe nem kedveli meg Murdockékat, azonban megtetszik neki Mrs. Murdock titkárnője, személyi asszisztense, a kissé fura és neurotikus Merle Davis (Nancy Guild), ezért elvállalja az ügyet. A nyomozása során Marlowe belebotlik pár hullába, miközben számos sötét alakkal találkozik. Meglátogatja egy Eddie Prue nevű gyanús fickó, aki elmondása szerint Vince Blair (Marvin Miller) nevű gengszternek, a Lucky Club tulajdonosának dolgozik. Ő dupla fizetést ajánl Marlowenak, ha leszáll az ügyről….
Bár John Brahm B vonalas rendezőnek számított Hollywoodban, azonban nevéhez több '40-es években készült noir is fűződik, többek között az 1946-es The Locket Robert Mitchummal, ami talán a legjobbja. Brahm tehát nem volt ismeretlen kedvenc műfajunk terepén, így a film B státusza ellenére is benne volt a lehetőség egy minőségi magándetektíves noirra. A The Brasher Doubloon azok közé a B filmek közé tartozik, amelyek mentesek mindenféle melléktémától vagy mélyben meghúzódó társadalmi üzenettől. A The Brasher Doubloon az, aminek előszörre is látszik - ellentétben karaktereivel - , egy '40-es évekbeli B filmekre jellemző hosszúsággal rendelkező, azaz 72 perces játékidejű feszes és gyors ütemű magándetektíves noir mystery krimi.
A forgatókönyvet Dorothy Bennett és Leonard Praskins írták Raymond Chandler The High Window c. 1942-es krimijéből. A könyv megfilmesítési jogait a 20th Century Fox szerezte meg 1942-ben, amikor rögtön készítettek is belőle egy noirszerű mystery filmet Time to Kill címmel, ami azonban a háborús időszakban nem keltett túl nagy feltűnést. A ’40-es évek közepén azonban hirtelen nagyon megnőtt az érdeklődés a magándetektíves filmek iránt köszönhetően a Murder, My Sweet és a Hosszú álom sikerének, ami után a stúdió vezetői úgy döntöttek, hogy még egyszer megfilmesítik Chandler regényét, immáron The Brasher Doubloon címmel. Chandler könyvének története egyébként a körül forog, hogy egy embert kilöknek egy magas épület ablakán, amit valaki véletlenül filmre vesz egy utcai parádé során.
Mivel Chandler regényei többek között a végtelenül túlbonyolított és rengeteg szereplővel játszódó történeteikről híresek, ezért ezt a filmben jelentősen egyszerűsíteni kellett. A sztori ennek köszönhetően teljes mértékben követhetővé válik a 72 perces hossz ellenére is, ugyanakkor fel kellett adni a regény narratív mélységét. A forgatókönyv ennek ellenére rendelkezik néhány jobb csavarral, és Chandler cinikus és kemény szövegeivel is, illetve annak egy kicsit tompított változatával, aminek a visszafogottabb jellege jobban illeszkedett a főszerepet játszó színész személyiségéhez. George Montgomery ugyanis egy fiatal és simaarcúan jóképű színész volt ekkor, híján Humphrey Bogart vagy Dick Powell cinikusságának és keményebb, viharvertebb fizimiskájának. A főszereplő karakterének kevésbé „hardboiled” jellege nem tett ugyan jót a filmnek, bár ezért valamelyest kárpótolnak minket a kissé (jó értelemben vett) fura mellékszereplők, akik viszont megszínesítik ezt a B noirt, miközben egyre furább alakokkal találkozunk.
A The Brasher Doubloon szereplői közül senki sem az, aminek látszik, mindegyiküknek van valami vaj a füle mögött. Vagy azt hiszi, hogy van valami vaj a füle mögött, mindenesetre senki sem könnyíti meg Philip Marlowe dolgát.
A The Brasher Doubloon mindezekkel együtt egy tipikus magándetektíves noir annak minden elemével, hullájával, karakterével, antihősével, femme fatale-jával, amiben mindenki hazudik, mindenki rejteget valamit, és mindenki át akar vágni mindenkit, főleg persze Marlowe-t.
A film nagyon ígéretesen és atmoszférikusan indul, az első jelenetét akár oktatni is lehetne B noir rendezők számára. Egy hatalmas és előkelő háznál megáll egy autó, amiből kiszáll egy kalapos pasas, miközben napos, de szeles időjárás miatt a néző már az első másodperctől kezdve érzékelheti az autóból kiszálló főszereplőre leselkedő veszélyt a gazdag környezet és napos idő ellenére is. Mindezt aztán a főszereplő szájából hallható narráció meg is erősíti, amiben az időjárás okozta rossz előérzetet már egy vonzó csinos nő is erősíti:
Philip Marlowe narrációja: „Sajnáltam magam, hogy egészen Pasadénáig ki kellett jönnöm egy lehetséges eset miatt egy ilyen napon. Hogy utálom a nyári szelet – hirtelen jön a Mojave-sivatag felől és egy hétig érzed a homok ízét a szádban. Tudtam, hogy a telefonban lévő női hang fogott meg és emlékeztetnem kellett magam arra, hogy az ember fülei gyakran csúnya viccet űznek a szemeivel. De ezúttal nem kellett csalódnom…”
Aztán ahogy megkezdi a nyomozását, úgy találkozunk egyre több fura alakoakkal, miközben egyre több elemnél ismerjük fel a korábbi magándetektíves noirokat. A film jó néhány jelenetét akár be is másolhatnánk a Hosszú álomba vagy A máltai sólyomba, ha ugyanazok a színészek játszanának benne. De olyan összetevőkben is megidézi elődjeit, mint a rendőrség szerepe, amelyik A máltai sólyomhoz hasonlóan itt is a magándetektívet okolja az egyre több hulla felbukkanásáért, amiért Marlowe kezdi nagyon kényelmetlenül érzi magát, és egyre több olyan szituációba keveredik, amelyből egyre nehezebb kimásznia:
Marlowe: „Mennyire utálok hullákat találni. A magándetektíveknek a törvények által szigorúan körülírt területen belül kell dolgozniuk. A gyilkosság jelentősen leszűkíti ezt, olyannyira, hogy vagy nem is tudsz működni, vagy nem érdemes 25 dollárért a kockázatot vállalni.”
Merthogy Philip Marlowe itt is napi 25 dollárért és költségekért dolgozik, mint a Hosszú álomban. És ahhoz hasonló a femme fataleal való kapcsolata is, beleértve azt, hogy a nő soha nem mondd teljesen igazat, amiből egy idő után elege is lesz az antihősnek. Mindezt szóvá is teszi, bár sokkal kedvesebben és kevésbé cinikusan, mint a Bogart-féle Marlowe:
Marlowe Merlének: „Tudom, hogy ez most radikálisnak hangzik majd, de felmerült Önben valaha is az, hogy sokkal könnyebbé tenne mindent, ha esetenként igazat mondana?”
George Montgomery ugyanis egy sokkal kedvesebb és udvariasabb Philip Marlowe, mint nagyobb nevű elődjei voltak. Persze itt is intelligens és éles a nyelve, hiszen ugyanazt a Chandler karaktert játssza, mint Bogart és Powell, csak éppen meg sem közelíti az előző kettő karcosságát és cinikusságát. Talán ez utóbbi a legnagyobb probléma, hiszen azért a dialógusok szövegeiben benne van a chandler-i cinizmus, de annak egy része elveszik Montgomenry szövegmondása miatt. A színész ugyanis szemmel láthatóan nagyon erőlködik, hogy a szája szegletéből beszélve minél cinikusabban hangozzon, de valahogy nem sikerül neki és inkább csak erőltettetnek tűnik, és a hangja se elég kemény, mély vagy rekedtes ehhez, az legalább annyira sima és bársonyos, mint a fizimiskája. George Montgomery ugyanis túl jóképű, túl fiatal, túl kisimult arcú. Ehhez a karakterre nagyobb karizmára, több cinikusságra és néhány barázdára is szüksége lett volna az arcán.
Merle Davis a film neurotikus és fóbiákkal rendelkező végzet asszonya, aki nem szereti, ha megérintik. Magándetektíves noirokban jártas nézők persze az első pillanattól kezdve sejtik, hogy Marlwoe segítségével kiláball majd ebből a fóbiájából, aki nagyon nagyvonalúan már a film 10. percében felajánlja, hogy kigyógyítja belőle. Davis karaktere Marlowehoz hasonlóan „tompított”. A femme fatale esetében ez úgy értendő, hogy ez a végzet asszonya sokkal kevésbé tűnik végzetesnek, mint általában ez a karakter típus a noirokban. Bár Merle Davis más jellegű, mint Lauren Bacall Hosszú álombeli karaktere, annál sokkal jámborabb, szégyenlősebb, bűntudattal telibb verziója, amit jól mutat a csat a hajában, amely nélkül a frizurája pont ugyanolyan lenne, mint Bacallé. Így viszont inkább csak egy hajcsatos iskoláslányként fest, semmint szexis és igazán végzetes végzet asszonyaként, amit tovább erősít Nancy Guild kissé naiv játéka, aki igazából csak a kinézetére próbál meg leginkább támaszkodni. Nehéz is őt végzet asszonyának nevezni, még ha karaktere elviekben az is.
Amit a film veszít a főszereplőkön, azt valamennyire behozza a mellékszereplőkön, és kárpótolja a nézőket.
Ide tartozik Florence Bates sármosan fanyar játéka a gazdag özvegy, Mrs. Murdock kissé hátborzongató karakterében, aki megvető érzéketlenséggel kezeli Marlowe karakterét. Mrs. Murdock és Marlowe első találkozása nagyon erősen emlékeztet a Hosszú álom azon jelenetére, amikor Bogart találkozik General Sternwooddal, a megbízójával. Florence Batest többek között Hitchcock egyik klasszikusából, az 1940-es Rebeccából már ismerhetünk, amiben a leendő második Mrs. de Winter munkaadója volt a film elején. Nagyszerű volt Fritz Kortner is Vannier szerepében, aki úgy játszotta szerepét, mintha azt Peter Lorre játszotta volna az M 1931-ben. Sőt, van még egy „Peter Lorre szerepidézés" ebben a filmben, ami pedig a nem creditelt Alfred Linder nevéhez fűződik, aki Eddie Prue karakterét alakította. Prue látogatása Marlowe irodájában pedig A máltai sólyom azon jelenetére emlékeztet nagyon erőteljesen, amikor Lorre Joel Cairoként először találkozik Sam Spadedel a detektív irodájában. Mrs. Murdock elkényeztetett és nagyképű fiát az az itt még nagyon fiatal, szinte tinédzser Conrad Janis játszotta kellően tenyérbemászóan, akit később a Mork and Mindy, azaz nálunk az Úr az űrből címmel futó sorozatból ismerhetünk, amiben Mindy apját játszotta.
A The Brasher Doubloon noir látványvilága a film legjobb összetevőinek egyike, köszönhetően Lloyd Ahern expresszionista fényképezésének, aki nagyszerűen vegyítette ennek elemeit a fura szögekkel, a torz képekkel és az árnyékok remek alkalmazásával. A filmben ráadásul a korban nem megszokott helyszínen történő fényképezés is látható, aminek eredményeképpen nem csak a belső, de a külső, Los Angelesben játszódó jelenetek is nagyon atmoszférikusak. A film zenéje már inkább csak az átlagos korabeli nagyon drámai nagyzenekari háttérzenét jelenti, amivel a szerzője, David Buttlph a film feszültségét és drámaiságát szerette volna erősíteni egyes helyeken.
John Brahm rendező szemmel láthatóan a nagy elődök által pár évvel korábban kitaposott úton próbál járni, ami hellyel-közzel sikerült is neki. Természetesen nem éri, érheti utol az A kategóriás Hosszú álmot, A máltai sólymot, vagy a Gyilkosság a gyönyörömet, de a Brasher Doubloon ennek ellenére figyelmet érdemel, hiszen egy remek atmoszférájú, stílusos és feszes B magándetektíves noirról beszélünk, aminek egyedien fura karakterei, remek fényképezése, és a mellékszereplők remek játéka, vagy akár nagy elődeire tett utalásai miatt is érdemes megnézni.
Értékelés: 7/10
Képek forrása: movieposter.com, tmdb.org, dvdbeaver.com.
A teljes film a Youtubon megnézhető:
