Ez az 1950-es film noir a műfaj egyik ikonikus és meghatározó filmjének, a Double Indemnity által vágott ösvényen halad, és felfogható a nagy előd tompított, romantikusabb verziójának is. A film egy olyan családos férfiról szól, akit elcsábít egy hátsó szándékokkal és titkos tervvel rendelkező rejtélyes nő.
Thelma Jordon (Barbara Stanwyck) egyik éjjel bekopog a nős kerületi ügyész Cleve Marshall (Corey Wendell) irodájának ajtaján, aki éppen válságban lévő házassága miatt egyedül iszogat ahelyett, hogy hazamenne feleségéhez és gyerekeihez. Nagyon gyorsan kapcsolat alakul ki közöttük, azonban Cleve érzi, hogy a titokzatos nő titkol valamit. Gyanúja nem alaptalan, hiszen a nő a (másik) szeretőjével azt tervezik, hogy kirabolják Thelma gazdag nagynénijét, amihez egy balekot keresnek, és amit meg is találnak Cleve személyében. Amikor a nagynénit lelövik rablás közben, Thelma Clevet hívja, hogy eltüntesse a nyomokat. Mindennek ellenére Thelmát letartóztatják gyilkoság vádjával, és Clevere, a kerületi ügyészre bízzák az ügy lezárását, aki próbálja szabotálni a nyomozást...Robert Siodmak rendező utolsó előtt film noirja volt a Thelma Jordon akta, ami után két évvel visszatelepült Németországba. A rendező eddigre már elkészítette klasszikussá vált noirjait (The Killers, Criss Cross) és nagyjából mindent kihozott a műfajból, amit ki akart. Utoljára még rendezett egy olyan noirt, ami igazán sok újat már nem hozott a műfajba, viszont izgalmas és ötletes variációja a műfaj egyik legfontosabb darabjának, a Double Indemnitynek, és ennél fogva az úgynevezett "domestic noirok" közé tartozik. Ez a noiroknak az a típusa, amelyben a főszereplők se nem nyomozók, se nem profi bűnözők, tehát átlagosnak nevezhető emberek, akik valami oknál fogva bűncselekményt követnek el, ami miatt aztán az addigi átlagosnak nevezhető életük is a feje tetejére áll. Általában az ilyen típusú noirokban látható a klasszikus (a Double Indemnityben felállított) femme fatale-antihős formula, amelyben egy rejtélyes és vonzó nő elcsábítja a (nem bűnöző) gyenge férfit, hogy felhasználja céljai (általában pénzszerzés és/vagy gyilkosság) érdekében.
A Thelma Jordon több okból is felfogható a Double Indemnity „tompított” változatának, amihez számos elemében nagyon hasonlít, ugyanakkor jelentősen el is tér tőle. Mindkét filmben egy jó egzisztenciával rendelkező férfit csábít el a femme fatale azzal a szándékkal, hogy valamilyen bűncselekmény elkövetésére vegye rá, hogy aztán a végén átvágja, és megtegye baleknek. Ugyanakkor a két film végzet asszonya jelentősen eltér, függetlenül attól, hogy mindkettőt Barbara Stanwyck alakítja. A Thelma Jordonban a film egészének megeflelően a karakterek is visszafogottabbak. A Double Indemnity szívtelen és hideg ribancával szemben Thelma Jordon kevésbé hideg és kegyetlen, ráadásul elköveti azt a hibát, hogy beleszeret balekjába, ami miatt Cleve megmenekül attól a sorstól, ami Walter Neffre várt.Phyllis annyira hideg, hogy képtelen bárkit is szeretni vagy megkedvelni, vele szemben Thelma Jordon „rossz lányosságát”, tehát morális gyengeségeit nem annyira hideg kegyetlenséggel súlyosbítják, hanem azzal, hogy ez alkalommal egy nős és gyerekes apát csábít el, szemben a Double Indemnity egyedülálló Walter Neffével. Thelma kevésbé elvetemült voltából fakad, hogy rendelkezik érzelmekkel és lelkiismeret-furdalással, és ironikus módon ezek a jó tulajdonságai okozzák majd a végzetét. Az ő kevésbé „rossz” jellegéből fakad az is, hogy az antihős sorsa sem annyira végzetes, mint a Double Indemnityben. Ez persze annak is köszönhető, hogy Cleve – a hűtlenséget leszámítva – ártatlan a bűncselekményben, szemben Walter Neffel, aki mind a tervezésben (vagy legalábbis a tervezés egy részében), mind a kivitelezésben aktívan részt vett. Ő pontosan tudta, hogy súlyos bűncselekményt fog elkövetni, míg vele szemben Cleve nem volt tudatában Thelma és barátja által tervezett és kivitelezett rablásnak/gyilkosságnak, csak volt annyira ostoba, hogy segített a nőnek a nyomok eltüntetésében.
A domestic noiroknak meg van az az előnyös vonásuk a detektív történetekkel szemben, hogy könnyebb a hatásuk alá kerülni, valahogy jobban magukba szívják a nézőket. Ezekben a filmekben nem egy nyomozó küszködik a nagyváros ezernyi bűnével, hanem egy átlag ember lép rossz útra, amivel az átlag néző sokkal könnyebben tud azonosulni. Az ilyen típusú noiroknak van egy másik tulajdonsága is, ami érdekesebbé teszi őket, mint a gengszter és/vagy nyomozó figurákat felvonultató noirokat, mégpedig az, hogy ezek a filmek általában az amerikai álmot hamisnak vagy egyfajta illúziónak ábrázolják, mivel szinte mindig arról szólnak, hogy az úgynevezett amerikai álom (megfelelő egzisztencia, munka, és szerető család) nem feltétlenül garantálják egy-egy adott személy boldogságot. Ez látható a Thelma Jordon aktában is, amelyben a házasságot egyfajta csapdahelyzetnek látjuk a főszereplő karakterén keresztül. A középosztálybeli családos Cleve nem találja helyét házaséletében, aminek ez esetben – nem a túl önálló és modern feleség az oka, ellentétben a legtöbb ebben a korszakban készült filmmel (pl: Mildred Pearce) – hanem apósa, aki mellett Cleve másodhegedűsnek érzi magát a családban. Ezen oknál fogva feleségétől is elhidegül és inkább iszik az irodájában, mint megy haza, hogy a családjával töltse idejét. Bár erkölcsi vétke (hűtlenség) - mai szemmel nézve legalábbis – minimális, azonban ez sem maradhat büntetlenül. És bár a film végén antihősünk nem hal meg, nem padlózik teljesen, de lehetséges, hogy elveszti addigi középosztálybeli életét, bár sora nyitva marad a film végére.A forgatókönyvet Marthy Holland történetéből Ketti Frings írta, amely két szakaszra osztja a filmet. Az első 30-40 perc elég lassúnak mondható, és karakter építéssel foglalkozik, amiben mind a két főszereplőt megkedveljük, függetlenül attól, hogy Cleve megcsalja feleségét, Thelma esetében pedig érezzük, hogy rejtélyességével valamilyen sötét tervet, dolgot próbál titkolni. Az első perctől kezdve nyilvánvaló, hogy Cleve nagyon gyenge ember, sőt még felesége is gyenge, aki apja befolyása és irányítása alatt áll. Thelma viszont erős, és Clevenek ez az erő tetszik meg annyira, hogy azonnal beleszeret a nőbe, annak ellenére, hogy feleségét és gyerekeit is szereti. Thelma, bár rosszban töri a fejét, és Clevehez egyértelműen hátsó szándékból közeledik, idővel azonban megsajnálja és megszereti a férfit. Tetszik neki intelligenciája és bizonyos értelemben vett úriembersége, amelyek olyan tulajdonságok, amivel régebbi szeretője nem rendelkezik. Kapcsolatuk egy idő után valódi érzelmeken alapul, ami még akkor sem szakad meg, amikor már gyülekeznek a viharfelhők. Cleve és Thelma különböző okoknál fogva ugyan, de két, nagyjából egyformán hibás és gyenge karakter, akik mindketten nagyon sok rossz döntést hoznak, ami nyílegyenesen vezet a bukásukhoz. A történet igazából a második szakaszban kezd beindulni, a bűncselekmény elkövetésekor, ami után aztán elkezdődik a macska-egér játék.
A filmet George Barnes fényképezte, ami a filmhez hasonlóan „tompított” jellegű, abban az értelemben, hogy bár ez is sötét megvilágítású és noirosan árnyékos, azonban a film ezen tulajdonságai soha nem annyira élesek, mint Siodmak más filmjeiben, amelyek pont a nagyon erős expresszionizmusokról híresek (pl. The Killers). A Thelma Jordonban is látható pár olyan jelenet, amelyeket los angelesi helyszíneken forgattak, ami érezhetően növeli a film noiros atmoszféráját, ami ez esetben egy kicsit talán gyengébb, mint Siodmak többi filmjénél.Wendell Corey játssza Cleve Marshall családos kerületi ügyészhelyettest, akinek bár mindene meg van ahhoz, hogy boldog legyen, felesége családja miatt még sem az. Corey el tudja nyerni a nézők szimpátiáját azzal, hogy mindenki megsajnálja, mivel messziről lerí róla, hogy ő egy lúzer. Cleve még azt a hibát is elköveti a hűtlenségen kívül, hogy szerelme vakká teszi, ami miatt teljesen kiszolgáltatottá válik a femme fatalénak. Ezer szerencséje, hogy ez a végzet asszonya nem annyira kőszívű, mint kolléganői többsége. Corey jól hozza a lúzer figurát, azonban valahogy nem rendelkezik azzal a kisugárzással, ami szükséges lenne ahhoz, hogy Stanwyck egyenrangú partnere lehessen. Ez okozza azt, hogy a film leghihetetlenebb eleme, hogy Stanwyck karaktere beleszeret ebbe a karizma nélküli lúzerbe. Őszintén szólva még az is elég hihetetlen, hogy elégedetlen feleségével, mert még ő is egyértelműen magasabb ligába tartozik, mint Corey karaktere.
Barbara Stanwyck alakítja Themát, a rejtélyes femme fatale-t, aki jól hozza karaktere kettősségét, az egyszer kemény, máskor pedig nagyon sérülékeny vonzó nőt. Ez a kettősség elég ritka egy végzet asszonyánál, mert bár a keménység keveredhet más tulajdonságokkal, de érzelmi sérülékenységgel ritkán. Ebből kifolyólag Thelma nem egy klasszikus szexuális ragadozó femme fatale, hanem inkább egy olyan nő, akit még ki is használnak a férfiak, ami a régebbi szeretőjével való kapcsolatban kerül a felszínre. Thelma karaktere sokkal nagyobb változáson megy át a film folyamán, mint a legtöbb femme fatale, hiszen a végére már-már teljesen megjavul(na), ami szinte a tökéletese ellentettje a film eleji csábító és hódító nőnek. Ez persze abból is fakadt, hogy Stanwyck itt már nem volt annyira fiatal (46), ami az ’50-es években egyet jelentett azzal, hogy egy színésznő hamarosan inkább anyatípusú mellékszerepeket fog játszani, és a szexis főszereplőnő helyét átadja a fiatalabb generációnak. Stanwyck ezzel a szereppel lépett erre az útra, amiben ugyanolyan remek volt, mint hat évvel korábban a Double Indemnity jéghideg kegyetlen ribancáéban.Robert Siodmak talán soha nem foglalkozott noirjaiban annyit a karakterek romantikus érzéseivel, mint a Thelma Jordonban, ami érezhetően nem élete legfontosabb filmje volt, és inkább a Double Indemnity népszerűségét kihasználva szándékozott közönség és kasszasikert elérni. Ez az oka a noiros elemek tompításának is, amivel szélesebb közönséghez akartak elérni. A film nagyon profi szinte minden összetevőjében, és minden noir rajongónak megfelelő másfél órás időtöltést jelent, de még sem annyira különleges, ütős és egyedi, mint a klasszikusabb noirok.
