Ennek a noir börtöndráma elkészültét az 1946-os ún. „Alcatrazi csata” inspirálta, amikor egy rosszul sikerült szökés után a rabok nem adták meg magukat, hanem kilátástalan helyzetük ellenére két napig folytatták a harcot és az ellenállást, miközben a lázadás két napja alatt két börtönőr és három rab is meghalt. Bár a Brute Force egy kitalált történet és nem konkrétan erről a lázadásról szól, de mégis csak az Alcatrazi csata valódi eseményei inspirálták elkészültét.

Westgate börtönben korántsem mennek jól a dolgok. A.J.Barden (Roman Bohnen) börtönigazgató egy végtelenül gyenge ember, akinek ráadásul semmilyen elképzelése sincs arról, hogy hogyan is kellene vezetnie egy börtönt, ezért aztán azt nagyjából rá is bízza Munsey századosra (Hume Cronyn), aki a besúgás, a megfélemlítés és az erőszak hármasával akarja a rendet fenntartani. Az egyik rab öngyilkossága után – amit Munsey provokált ki - cellatársai elhatározzák, hogy megszöknek, akiket a keményfejű Joe Collins (Burt Lancester) vezet. Úgy gondolják, hogy lehet esélyük a  szökésre, ha a háborúban már bevált taktikát alkalmazzák, és egyszerre kétfelől támadnak az őrtoronyra. A terv azonban befuccsol és az események vérontásba torkollnak.Jules Dassin viszonylag ismeretlen rendezőnek számított, annak ellenére, hogy számos remek noirt (pl. Thieves’ Highway, Night and the City, The Naked City) rendezett ebben a korszakban. Dassin lengyel és ukrán zsidó felmenőkkel rendelkezett,  és New York szegény környékén nőtt fel. A harmincas évek elején csatlakozott az amerikai kommunista párthoz, azonban 1939-ben kilépett belőle, azonban jellemző, hogy nem a kommunista rendszer kegyetlenségei és embertelensége miatt, hanem mert lepaktáltak Hitlerrel az un. Molotov-Ribbentrop paktum során. Kilépése ellenére továbbra is radikális baloldali maradt, és ideológiájának, társadalomkritikájának számos eleme megtalálható filmjeiben. Nem véletlenül került fel 1950-ben, az un. McCarthy-rendszerben alkalmazott feketelistára, ami miatt nem kaphatott Hollywoodban munkát.

Ennek megfelelően, mint majdnem minden filmjében, a Brute Force-ban is nagyon éles - ugyanakkor egyoldalú - társadalomkritika látható. Ebben a filmben ez a társadalom megalkot egy nagyon kemény börtönrendszert, amiben az elítélteknek esélye sincs arra, hogy talpra álljanak, és valaha is normális és teljes életet élhessenek.  A film félreteszi a korszak cenzúrája által megkövetelt morális alapállást, miszerint „bűn nem lehet kifizetődő”. Persze nem abban az értelemben, hogy  a történet happy enddel érne véget a fellázadt rabok számára, hanem inkább a film nézőpontjából értve. A korszak filmjeiben megszokott morálisan elítélendő bűn és „bűnös viselkedés” helyett inkább arra fókuszál, hogy a nézők a rabokkal szimpatizáljanak, és elítéljék az embertelen börtönrendszert, amit egy hipokrata és ugyancsak embertelen társadalom hozott létre.

Dassin börtönében megfordul a kor filmjeiben megszokott moralitás, hiszen itt az elítéltek erkölcsileg messze a fogvatartóik fölé emelkednek. A filmben szereplő rabokat olyan embereknek mutatja be, akik követtek el ugyan hibákat életük folyamán, azonban ezért túl nagy büntetést kapnak. A rab karakterek erkölcsi felmentésére olyan eszközöket használ, ami erősen csökkenti a film realizmusát. Ilyen a rabok azon, szinte közös jellemzője, hogy mindannyian csak piti bűnöket követtek el, vagy mások miatt bűnhődnek. Igazi kegyetlen gyilkos, erőszaktevő egy sincs köztük.Bár ez a film nem tartozik a tipikus bűnbe taszító femme fatale és gyenge antihős típusú film noirok közé, mégiscsak megjelenik a nők miatt elbukó férfi vonal ebben a börtöndrámában: 

Annyi noir film bemutatása után gondolom már mindenki sejti, hogy ezek a szegény férfiak többsége a nők miatt kerültek börtönbe. Az egyikük azért lopott, hogy bundát vehessen a feleségének, a másik átvállalta a nője által elkövetett bűncselekményt, a film főszereplője, Joe pedig tolószékben ülő rákos szerelme miatt akar annyira megszökni, mert az csak akkor hajlandó az életét megmentő operációra, ha Joe ott van mellette. Szerintem jó néhány ember elmorfondírozik modern filmek nézése közben, hogy vajon mikor kezdték el azt a végtelenül egyszerű és manapság már nagyon elcsépelt „rákos (később esetleg AIDS-es), de mindenképpen tolószékes” vonalat annak érdekében, hogy a nézőket érzelmileg elkötelezze, de azt hiszem jó helyen járunk, ha a ’30-40-es évekre tippelünk.

Mindazonáltal ez a femme fatale jellegű vonal teljesen felesleges ebben a klausztrofóbiás érzetű,  zárt helyen játszódó börtöndrámában, mert a női szereplőkkel játszódó külső jelenetek - amelyeket a börtönben ülő férfiak flashbackjein keresztül láthatunk -, megtörik nem csak ezt a klausztrofóbiás érzetet, de nem is illeszkedik ebbe a nagyon maszkulin férfidrámába, ráadásul gyengédebb hangulatával, puhább érzetével rontja és megtöri a film atmoszféráját alapvetően meghatározó „nyers erőt”. A szimpatikus rabokkal szemben állnak a börtönt irányító emberek és alkalmazottak, akik – bár különböző okok miatt és mértékben, de – mindannyian alkalmatlanok feladatuk megfelelő elvégzésére. A gyenge és ötlettelen, perspektívával nem rendelkező börtönigazgató, akinek halvány lila fogalma sincs arról, hogy mi is lenne nem csak az ő dolga, de általában arról sem, hogy mi a börtön feladata. A börtön valódi irányítója, Munsey százados pedig megtestesíti azt az átlagembert, akinek az ambíciója sokkal nagyobb, mint amire a tehetsége vagy a képességei alkalmassá teszik. Munsey szerint a jó börtön szigorú, amely legfontosabb feladata a rabok megtörése, ami által a hatalom - amit itt ő testesít meg a filmben - kézben tarthatja őket. Mellettük áll harmadikként a börtönorvos, aki ugyan egy jószívű ember, még sajnálja is a szenvedő rabokat, és nem ért egyet Munsey brutalitásával, azonban ahelyett, hogy igazán tenne valamit vagy ellenállna ennek a leegyszerűsített brutalitásnak, inkább csak piál.

A film címe kétértelmű, pontosabban szólva nehéz eldönteni, hogy kire is vonatkozik.  A film legelején a néző rendelkezhet olyan prekoncepcióval, hogy ez a brute force (nyers erő vagy akár brutális erőszak) a rabokra vonatkozik, akik egyrészről így élnek a börtönben, másrészről pedig úgy gondolják, hogy csak ilyen módon, ennek segítségével lehetnek szabadok. A film egyik - a maga idejében sokkoló - jelenetében egy besúgót a többi rab lángszóróval fenyeget, amivel arra kényszerítenek, hogy egy hatalmas prés alá meneküljön, ami aztán agyonnyomja.Aztán ahogy megy előre a film, rájövünk, hogy ez a „brute force” nem feltétlenül (csak) a rabokhoz kötődik, hanem inkább a börtön vezetéséhez, azon belül is Munseyhoz, aki a verést, zsarolást és megfélemlítést is felhasználja annak érdekében, hogy kézben tarthassa a rabokat. Sőt a film még ezen is túlmegy, és elér egészen a politikai vezetőig, a polgármesterig, aki próbál a társadalmi elvárásoknak megfelelni, és aki szerint egy jó börtön legfontosabb eszköze a szigorúság. Ezt fogalmazza meg a részeges orvos "Not imagination, not cleverness, just force... brute force." „Nem ötletesen, nem okosan, csak erővel...nyers erővel.” A filmben a rabok erőszakossága mintha csak válaszreakció lenne a hatalom embertelenségére.

Ugyanakkor a cenzúra miatt tettek a filmbe pár kiskaput, amivel elkerülték azt, hogy az egész börtönrendszert és mindenkit, aki ebben dolgozik rossznak tüntesse fel, hiszen a börtönőrök között is vannak olyanok, akik nem szimpatizálnak Munsey eszközeivel. Ez látható a film egyik kulcsjelenetében, amikor csukott ajtók mögött, hangosan szóló Wagner zene mellett Munsey éppen brutálisan megver egy rabot, amivel minden – a zárt ajtó előtt ülő - börtönőr tisztában van. Bár jópáran fintorognak, de mégsem tesznek semmit. Ők jelképezik az embertelen társadalmat, ami azért lehet annyira rossz, mert még azok sem hajlandóak  megmozdulni, akik nem értenek egyet annak működésével.Ugyanebben a jelenetben mind ezeken túl megjelenik még egy vonal, ami roppant népszerű volt (?) radikális baloldaliak között, miszerint a hatalom csakis rossz lehet, olyannyira, hogy az jellegéből fakadóan szükségszerűen fasiszta. Munsey karakterében ölt testet a hatalom, akit a film nácinak láttat, tehát a rendszer is náci. Ezt erősíti a jelenet közben a lemezjátszóról hangosan szóló Wagner, aki roppant népszerű zeneszerzőnek számított a nácik körében, és szemtanúk beszámolója alapján tudható, hogy egyes koncentrációs táborokban szintén az ő zenéje szólt, miközben szelektálták az embereket. Bár ez az elem a későbbiekben számos filmben megjelent azóta és elcsépeltté vált, azonban 1947-ben, két évvel a háború után még nagyon újszerű volt.  

A filmben jó pár olyan erőszakos jelenet van, amelyekben látható fizikai és pszichológiai erőszak sokkolónak számított a maga korában, 1947-ben. Ide sorolható a besúgó présgépes megbüntetése, a lekötözött rab megverése, a pszichésen megkínzott rab öngyilkossága, az utolsó jelenet erőszakossága stb. Nem csoda, hogy alig ment át a cenzúrán, ami nem csak az erőszakot, de a film általános antiautoriter tónusát is kifogásolta.

A forgatókönyvet Richard Brooks írta, ami egyes noir témákat, mint kilátástalanság, fatalizmus, erőszak és embertelen társadalom, a börtönök sötét, zárt és erőszakos világába helyezi. A forgatókönyvnek számos gyengesége van, de ezt megszokhattuk már B movieknál. Sem a dialógusok, sem a karakterizálás nem tartozik a műfaj legjobbjai közé, de ami a legnagyobb gyengesége, az a már említett felesleges, a flashbackekben feltűnő femme fatale vonal.A karakterek között nem a főszereplő Joe Collins, hanem a film legunszimpatikusabb szereplője, Munsey volt a legérdekesebb és egyben talán a legösszetettebb is. Ő egy olyan középvezető, aki tehetsége révén nem érdemli meg, hogy magasabbra jusson, azonban ezt ebben a hibás rendszerben megteheti, hiszen élvezi felettesei támogatását. Kedvenc mondata, amit többször is hangoztat a filmben, hogy  „a kedvesség valójában gyengeség”. Hume Cronyn fizikai adottságai  pont az ellenkezője annak, mint amire azt mondanánk, hogy tisztelet parancsoló, hiszen egy alacsony és vékony ember volt, mégis egészen kiváló játékával elérte azt, hogy sugárzik belőle a fenyegetés, és udvariassága ellenére - vagy pont azért - a szadizmus és brutalitás is. Sikerült annyira félelmetesnek alakítani Munseyt, hogy sokkal veszélyesebbek látszik, mint az remek fizikai adottságokkal rendelkező izmos és magas Burt Lancester, akiben amúgy végig fortyog a düh a film alatt. Munsey megteheti azt, hogy fegyvertelenül sétál a rabok között, mert félelmetesen hideg nyugodtságával is kordában tudja őket tartani.  Ő a legrosszabb típusú börtönőr, aki csak létezhet: látszólag udvarias, ugyanakkor végtelenül brutális, és akinek nagyobb hatalma van, mint amennyit valójában megérdemel.

Joe Collinst, a rabok szökni készülő csoportjának vezetőjét, akik fellázadnak Munsey despotizmusa miatt, Burt Lancester játssza. A Brute Force volt élete második filmszerepe a The Killers után, és mindkét filmben látható, hogy miért is vált sztárrá ő nagyon gyorsan. Annak ellenére, hogy Hume Cronyn jobb színésznek tűnik ebben a filmben, mint ő, mégis nagyon erősen érzékelni lehet a karakterében tomboló elfojtott dühöt, amiről az is érződik, hogy előbb vagy utóbb, de ki fog törni belőle, és az senki számára nem jelent majd túl sok jót.A rabok között még meg kell említeni Gallagher karakterét, aki már koránál fogva is inkább az agyat képviseli Lancester fiatal karakterének nyers erejével szemben. Gallagher azonban szintén kifogy  türelemből és kompromisszumkészségből, amikor a raboktól megvonnak minden olyan dolgot, ami életüket egy kicsit jobbá teheti bent. Gallagher szerepében a háromszoros Oscar-jelölt Charles Bickford játszott még Cronyn és Lancester mellett kiemelkedően.

Hiába játszották a film női karaktereit noirokban jártas kiváló színésznők, mint Ella Raines (pl. The Phantom Lady),  Ann Blyth, a Mildred Pierce Oscar-jelölt színésznője, vagy a Cross-Cross női sztárja Yvonne De Carlo, még ők sem tudtak igazán mit kezdeni ezekkel a felesleges szerepekkel.

A Brute Force egyik legnagyobb erőssége William H. Daniels noiros fényképezése volt, ami nagyban hozzájárult a film sötét hangulatának megteremtéséhez. 50 éves pályafutása alatt négyszer jelölték Oscar-díjra, amelyek közül a The Naked City c. noirért meg is kapta. Ez a film sem okoz csalódást ebből a szempontból, hiszen a börtönben játszódó belső jelenetek kellően fenyegetőek, ridegek és sötétek, meghatározván a  film atmoszféráját. Számos jelenetet nagyon furcsa szögből fényképezett, amelyekkel növelte a zárt tér klausztrofóbiás hatását.

A film viharos és drámai zenéjét Rózsa Miklós szerezte.

A visszapillantásos jeleneteket leszámítva a Brute Force egy sötét és dühös, nagyon maszkulin börtön dráma, ami nem tartozik ugyan a film noirok legjobbjai közé,  azonban a maga idejében sokkoló erőszakossága, radikálisnak mondható társadalom kritikája, néhány remek színészi játék miatt érdemes megnézni. Arról nem is beszélve, hogy nagyon sok későbbi börtönös filmet inspirált és merített a Brute Force-ból.

Értékelés: 7/10