Time Goes By

Harcosok klubja (Fight Club) 1999

2017. február 12. 15:03 - Time Goes By

David Fincher neo-noirja nemcsak a fogyasztói társadalom, de az amerikai társadalom és kultúra elnőiesedésének egy bizarr kommentárja, ami bemutatja, hogy mindez milyen hatással van a férfiasságra. A film főszereplője egy olyan mindennapi férfi, aki teljesen elidegenedik mindentől és mindenkitől, aki egyetlen örömét és ezzel együtt önmagát is az öncélú  verekedésben véli  megtalálni. Bár a film mára már kult státuszt ért el, a kritikai megítélése elég vegyes képet mutat.

A film névtelen főszereplője és Narrátora (Edward Norton) egy anonim önsegítő csoport foglalkozásban vesz részt annak érdekében, hogy kigyógyuljon inszomniás állapotából. Úgy tűnik élete egy kicsit elviselhetőbbé válik, amikor összetalálkozik Marlával (Helena Bonham Carter). Később, egyik repülőútja során megismerkedik a karizmatikus, szabályokra nem sokat adó Tylerrel (Brad Pitt), aki be is fogadja, miután arra ér haza, hogy lakása megsemmisült egy robbanásban. Tyler nem  csak a szappankészítésbe vonja be a jól fizető állását otthagyó Narrátort, de sportból össze is verekednek, aminek látványa és híre aztán számos más férfit is odavonz. Megalakítják a titkos Harcosok Klubját, amelynek lényege, hogy férfiak össze-vissza verik egymást szórakozásból, mintegy protestálva a világ ellen. Úgy tűnik, hogy a vagány és domináns Tyler és a visszahúzódó, csendesebb Narrátor minden társadalmi kötöttséget és szabályt leráznak magukról és a saját kis világukban élnek, amelyen belül minden  szempontból egymás vetélytársaivá válnak, miközben arra is gyanakodni kezdünk, hogy Tyler nem egészen az, akinek mondja magát...Ezt a meghökkentő és a társadalmi szabályok ellen lázadó neo-noirt James Dean Haragban a világgal (1955) és Dustin Hoffman The Graduate (1967) c. filmjeinek folytatásaként emlegetik, ami nem véletlen, hiszen elődeihez hasonlóan  a Fight Clubban is a fiatal generáció lázadása áll az aktuális társadalmi értékrend ellen a fókuszban, ahol a verekedés és erőszak a lázadás metaforája. De úgy is fogalmazhatunk, ahogy a rendező, hogy a Fight Club egy férfivá válás története, amiben nem tinédzserek nőnek fel, hanem 30-as férfiak.

A filmnek számos párhuzamos értelmezése létezik, amelyek külön-külön és együttesen is, egymással összefüggésben is fennállnak.

A Fight Club nem csak a fogyasztói társadalom, hanem azzal együtt a kapitalizmus kritikája is, ami során kapunk jó pár találó, ironikus, vicces mondatot, amelyek azonban sok esetben kicsit mégis elcsépeltnek hangoznak, ilyen például az, hogy "már nem te birtoklod a tárgyakat, hanem azok birtokolnak téged", aminél egy fokkal szellemesebb az a megállapítás, hogy "az embereket az IKEÁS fészekrakó ösztön vezérli ". A film nagyon torznak mutatja be ezt az elidegenedett és eltárgyiasult  társadalmat, amiben fontosabb a vállalatoknak a profit, mint az emberek biztonsága, és a különböző státusz szimbólumok, mint maga az ember. A film azt is kifejezi, hogy ez a folyamat elkerülhetetlen a mai sikerorientált világban, miközben azt is bemutatja, hogy a konformizmus és a fogyasztás megszállottság mintegy kiheréli a férfiakat és kiöli belőlük a maszkulinitást. Az antikapitalista és a fogyasztói társadalmat kritizáló üzenetben a néhány jól hangzó mondat ellenére sincs igazából semmi újdonság, amit ne láttunk vagy hallottunk volna már korábban ezt a témát boncolgató filmekben.Az első üzenetnél sokkal érdekesebb egy másik értelmezés, amely szerint a Fight Club felfogható egy férfi trauma filmként is, amely szerint nem csak a Narrátort, de a világ összes férfiját arra kényszeríti ez a környezet, hogy pszichésen párhuzamos világokban éljenek, mert férfiként csak ott tudják megvalósítani önmagukat. Ennek pedig nem csak a fogyasztói társadalom, de a gender elméleteken alapuló feminista ideológia is az oka, ami a maszkulinitást hibáztatja a történelem minden bűnéért. "Én isten teremtésének egy mérgező mellékterméke vagyok" - mondja a Narrátor, amellyel egyidőben rögtön megjelenik a nőellenesség is (és ezzel a homoszexualitás érzete is): "A nemzedékünket nők nevelték fel. Nehezen tudom elhinni, hogy pont még egy nőre van szükségünk." Klasszikus noir társaival ellentétben, ahol az antihős férfi még általában csak egy femme fatale miatt veszti el férfiasságát, addig ebben a modern noirban már az egész társadalom az oka ennek, aminek gyökere a femme fatale-ok megjelenésének időszakában keresendő, amely időszaktól kezdve (2.vh. utántól) a világ (ezesetben az USA) egyre inkább a nőkről kezdett el szólni. A film szerint a férfi csak akkor nyerheti vissza önmagát és maszkulinitását, ha újra ő irányíthatja a világot, ugyanis már az időközben nőközpontúvá vált szexben sem találhatja meg önmagát, ezért a szexet a nagyon aktív és agresszív verekedéssel helyettesíti. Tyler karakterének megjelenése a filmben pedig azt mutatja, hogy a Narrátor milyen férfi is szeretne lenni. Nem olyan lúzer és alárendelt, mint amilyennek magát látja az alávetettsége miatt öngyűlölő főszereplő, hanem domináns, aktív, kemény és vagány, mint amilyen Tyler. A filmben látható végtelenül agresszív verekedések miatt "macsó pornónak" is nevezik a Fight Clubot, amiben az erőszak dicsőítése látható. "Nem akarok sebhelyek nélkül meghalni". Tyler szerint a verekedés és harc az az eszköz, amivel kiszabadíthatják magukat a modern élet béklyóiból és visszanyerhetik férfiasságukat azáltal, hogy hajlandóak fájdalmat adni és elszenvedni, valamint a halált is kockáztatni. Ezek a világ legférfiasabb tulajdonságai, és ezért találhatják meg a harcban a szabadságot a Harcosok Klubjának tagjai, akik úgy érzik, hogy a külső világban kiszolgáltatottak és alárendeltek, itt azonban végre megint saját kezükbe vehetik a  sorsukat és egy ősi, primitív módon, de megint úgy érezhetik, hogy élnek. Ugyanakkor az is látható a filmben, hogy a Fight Club tagjai a férfiasságuk visszanyerése közben vakon követni kezdik Tylert, akinek szabályait ismételgetik agyatlanul és közben teljes egészében rábízzák a saját sorsukat. Emiatt a film azt is sugallja, hogy a férfi maszkulinitásban alapvetően kódolva van a hierarchizmus, és a folyamatot végén mindig az alfahím, egy abszolút és megkérdőjelezhetetlen vezér áll, aki mindenki felett átveszi az irányítást, tehát a férfiszabadság ezáltal nem más mint egy illúzió, ugyanis a férfiak mindig alávetettségben élnek. Az is nyilvánvaló, hogy jobban szeretnek egy másik férfi alávetettségében élni, mint egy elnőiesedett világéban. (A filmet emiatt és az előző bekezdésben kifejtett erőszak istenítése miatt fasisztának is nevezik néhányan, ami nyilván túlzás, mindenesetre az antikapitalista jellegű lázadó szélsőbalos és a fasiszta jellegű erőszakon alapuló hierarchikus "férfiszabadság" miatt érdekes a kettő együttes jelenléte, amelyek a történelem során is számos esetben összekapcsolódtak már.) 

A forgatókönyvet Jim Uhls írta Chuck Palahniuk azonos című regénye alapján. A regény látszólag egy jó film alapanyag, hiszen számos jól idézhető sora van, azonban ahogy már említettem, ezek végtelenül elcsépeltnek hangoznak, és nagyjából egyidősek az antikapitalizmussal, a forgatókönyv szöveg és dialógus része egy kicsit a noirok Coelho idézet gyűjteményévé teszik a Harcosok klubját.

A szkript erősebb és érdekesebb része a karakterizálás, amit ennek ellenére kicsit visszafogok, mert nem akarom lelőni a film végén található csavart.A Narrátor a noir antihősökkel ellentétben nem alsó vagy alsó-középosztálybeli, mint klasszikus antihős társainak többsége, ugyanakkor legalább annyira kívülálló és elidegenedett, mint alacsonyabb osztálybeli karaktertársai. Bár van egy látszólag jó munkája, ami amerikai értelemben azt jelenti, hogy jól keres, a valóság azonban az, hogy ez a munka teljesen kiégeti és depresszióssá teszi. Az egyetlen, amivel vigasztalhatja magát az az, hogy mindenféle tárgyakkal veszi körbe magát, azonban a reklámok ellenére sem érzi úgy, hogy ezek boldoggá tennék. Tylerben találkozásukkor rögtön a tanárát látja, akinek hatására és tanácsaira elkezdi átalakulását. Fokozatosan elenged mindent, ami előtte birtokolt, a megvásárolt tárgyait, a munkáját, a fájdalomtól való félelemet, miközben fokozatosan felfedi azt, hogy Tylerhez hasonlóan ő is képes erősnek, kötetlennek, szabadnak lenni, aki ráadásul még szeretni is tud. Mindazonáltal ezért elég nagy árat kell fizetnie. Ő egyben a film narrátora is, aki egy szerelmi háromszög egyik tagja. A klasszikus noirokhoz hasonlóan, itt is a nő megjelenése lesz a főszereplő antihős bukásának katalizátora, általa lép be egy bűnös és bűnöző világba, ami esetében azt jelenti, hogy a nő hatására akarja visszaszerezni férfiasságát. Edward Norton alakítása volt a film sava-borsa, aki itt élete legjobbját nyújtotta a helyét és identitását vesztett fehér galléros inszomniás és depressziós Narrátor szerepében.Azt az első pillantásra érzékeli a néző, hogy van valami elmebetegség Tyler Durden, a másik antihős karakterében. Csak elmebetegségének jellegével nem vagyunk sokáig tisztában. Tyler mindaz, ami a Narrator nem és ami lenni szeretne: magabiztos, domináns, másokat megvető és legfőképpen szabad ember. Tyler úgy gondolja, hogy őt egy vízió vezérli, mégpedig egy olyan, ami végső soron a világnak is jó lenne. Ezt a víziót és belső vezérlást szeretné átadni a Narrátornak, ami által ő is megtapasztalhatja a lélek szabadságát. Brad Pitt alakítja a harcias és lázadó férfiak erőszakos vezetőjét, akinek hataloméhsége, valamint közveszélyessége is messze átlépi a félelemre okot adó határt. Tyler karaktere megtestesíti a az abszolút anarchiát, ahol nem a szabadság, hanem az erőszak győz. Brad Pitt a maga szilaj vagányságával a sármjával mintha csak Tyler szerepére született volna.

Helena Bonham Carter játssza a cigarettafüstbe burkolózó rejtélyes Marla Singert, aki amonim önsegélyező foglalkozás függő, mert úgy érzi ott legalább meghallgatják, persze csak akkor, ha azt mondja, hogy halálos beteg. Marla kegyeiért kezd Narrátor az átalakulásába, férfiasságának visszaszerzésébe, a nő azonban eleinte mintha inkább Tylerhez vonzódna...

Fincher a film többi alkotóeleménél is valami teljesen újat akart, ezért a zeneszerzéssel a Dust Brotherst bízta meg, akiknek posztmodern zenéjében számítógépes alapokat, elektromos zenét, dobszólót tartalmazó részeket is hallhatunk, ami mellett többek között Tom Waits és Marlene Dietrich dalok is elhangoznak.A filmet Jeff Cronenweth (Social Network, Gone Girl) fényképezte, aki alaposan tanulmányozta Fincher korábbi filmjeinek képi világát, többek között a Hetedikét, amiből vettek is át technikákat. A Fight Club legtöbb jelenete éjszaka játszódik, de még a nappaliakat is legtöbbször valami árnyékos helyen forgatták. A verekedős jeleneteket pontosan megkoreografálták előzetesen, és az operatőr feladata az volt, hogy a fényképezés a lehető legjobban kihozza ezen jelenetek brutalitását. Az életben azok a sérülések, amiket a verekedő férfiak elszenvednek a filmben valószínűleg törött csontokat, maradandó károsodást és gyakran akár halált is okozhatnak, a filmben viszont ezek a férfiak szinte rögtön felállnak mosollyal az arcukon. Ennek eredményeképpen egyszerre lesz brutálisan véres, ugyanakkor szürreálisan irreális a film, mintha csak valakinek az álmába csöppennénk.

David Fincher filmje egyszerre antikapitalista, fogyasztásellenes, antifeminista és agresszív, ugyanakkor mégsem nevezném férfipártinak, hiszen a filmben mindezek anarchiába, erőszakba, őrületbe és totális destrukcióba torkollanak. Mindenesetre a film minden porcikájában nagyon modernek hat még 18 évvel a készítése után is, amit azonban annak ellenére nem igazán sikerült megkedvelnem, hogy lényegében minden elemében kiváló, és nem sok kifogást tudok felhozni ellene azon kívül, hogy nem fogott meg. Van ez így néha. 

Értékelés: 8/10

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr9912189516

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ernoke 2017.02.13. 15:38:21

Szerintem ez a film valójában a demagóg módon antikapitalista, anarchista nézetek paródiája. Pl. Tyler Durden beáll a buszon a kigyúrt testével, megvillogtatja a hasizmát, és közben fikázza a plakáton szereplő kigyúrt férfiakat. A verekedős részből is csak az derül ki, hogy mekkora csődtömegek a szereplők. A filmben ez a parodisztikus vonal nagyon hangsúlyos szerintem, ezért a legkevésbé sem nevezném antikapitalistának, mivel pont belőlük csinál majmot.

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2017.02.13. 15:55:37

@Ernoke: Őszintén szólva ez nekem nem jött le, pedig általában észreveszem a paródiát, iróniát. Viszont most hogy mondod, tényleg, van ebben valami. :) Eddig csak azt éreztem, hogy valami nincs rendben ezzel a szállal, és egy kicist fura is volt Finchertől ez számomra, de így most már tisztább.
süti beállítások módosítása