1942-ben kezdett filmekben játszani, pár évig csak kisebb mellékszerepeket kapott főleg western filmekben. 1944-ben szerepelt először egy korai film noirban, a When Strangers Marry-ben, amivel már felhívta magára a figyelmet, majd az 1945-ös háborús filmjéért, a Stroy of G.I.Joe-ért mellékszereplői Oscar-díjra jelölték, ami után már sorban kapta különböző filmekben a főszerepeket.
Legnagyobb – nyilvános - botránya 1948-ban történt, amikor marihuána birtoklásért letartóztatták, amiért aztán 43 napot töltött egy kaliforniai börtön farmon. A média természetesen hatalmas figyelmet szentelt az esetnek, és többek között a Life magazin egyik riportere fényképeket készített róla, ahogy börtönruhában éppen felmos. A stúdiója kihasználta a hatalmas publicitást és ekkor sietve adták ki filmjeit, amelyek általában nagyon népszerűnek bizonyultak.
A marihuanás esete mellett persze voltak más botrányai is. Az 1955-ös Blood Alley filmből kirúgta a rendező William Wellman, miután többször késett és piásan jelent meg, ráadásul még a stáb logisztikai managerét is beledobta a tengerbe a San Francisco öbölben. A szerepét a producer, John Wayne végül maga játszotta el.
Robert Mitchum nemcsak filmjeiben, de az életben is folyamatosan dohányzott, és 1997-ben halt meg tüdőrákban.
Robert Mitchumot a maga idejében nem vették túl komolyan a kritikusok, aminek alapjában véve három oka volt. Mitchum imádta a zsáner filmeket (film noirok, westernek), amelyekkel akkoriban nehéz volt szakmai sikereket elérni, miközben számos nagy költségvetésű és hatalmas sikert arató filmet pedig visszautasított, amit neki ajánlottak fel először (From Here to Eternity, Patton, The French Connection, Dirty Harry stb), pedig csak egy igent kellett volna mondania rájuk. Másrészről Mitchum játéka nem igazodott a kor ízléséhez, amikor szinte elvárás volt a színészekkel szemben a mai szemmel nézve már túljátszottnak tűnő alakítások. Mitchum mimikája és gesztusai sokkal visszafogottabbak voltak, ami miatt olyanokat írtak róla a kritikusok, hogy „csak álmosnak néz ki”, „monoton” és „kifejezéstelen a játéka”. A harmadik összetevő pedig az volt, hogy Mitchum enyhén szólva sem tartozott az ambiciózus színészek közé, és nemcsak a saját játékát degradálta, de általában a színészetet is, olyanokkal, hogy „három arckifejezésem van: jobbra nézek, balra nézek és egyenesen előre nézek”.”Különböző pofákat vágok a filmekben, mert éppen nincs jobb dolgom, amit csinálhatnék.” A színészetről pedig azt mondta, hogy „valójában nagyon egyszerű dolog. Csak időben meg kell jelenni a forgatáson, tudni kell a szöveget, aztán hazamenni.„
Próbáltam a top 10-es listáját változatosan összeállítani, azonban a noirok érezhetően túlsúlyba kerültek, aminek azonban nem csak a blog noir rajongása az oka, hanem mert Robert Mitchum személye és pályafutása leginkább erről a műfajról szól, és ebben emelkedett magasra. Sok hollywoodi háborús és western hős létezik, de a film noir műfajában Humphrey Bogart mellett ő volt a király.
A Kísért a múlt a klasszikus film noirok egyik legjellegzetesebb példája, ami nagyon sok "Legjobb film noir" listán igen előkelő helyet foglal el. Nem véletlenül nevezik a film noirok kvintesszenciájának, ugyanis tartalmaz minden fontos műfaji elemet, ráadásul magas fokon kivitelezve: a csavaros történettől a klasszikus csábító végzet asszonyán át, a vágyai és gyengesége miatt a végzetébe rohanó antihős férfiig és természetesen remek expresszionista fényképezést.
Jeff Bailey (Robert Mitchum) egy poros kaliforniai kis városban él benzinkutasként és egy helyi lánynak, Ann-nek (Virginia Huston) udvarol. Egyik nap egy férfi érdeklődik utána, aki a nagy hatalmú és gazdag bűnözőnek, Whit Sterlingnek (Kirk Douglas) dolgozik. Whit látni szeretné Jeffet, aki vonakodva ugyan, de beleegyezik a találkozóba. Úton a bűnözőhöz Jeff elmeséli a kocsiban Ann-nek a történetét, és azt, hogy milyen kapcsolatban állt Whittel. Ekkor flashbackben megismerhetjük Jeff sötét múltját. A férfi magánnyomozóként dolgozott társával Fisherrel (Steve Brodie), amikor a bűnöző azzal bízta meg, hogy keresse meg neki barátnőjét Kathiet (Jane Greer), aki lelépett 40 ezer dollárjával. Jeff meg is találja a nőt Acapulcoban, ám ahelyett, hogy jelezné ezt Whitnek, beleszeret a nőbe. Kathie ráveszi Jeffet, hogy meneküljenek el együtt, ezért a férfi azt hazudja, hogy Kathie kicsúszott a kezéből, majd a nővel elszöknek és új életet kezdenek. Fisher, Jeff volt társa azonban megtalálja őket és zsarolással próbálkozik, mire Kathie lelövi. A nő elmenekül, és Jeff, miközben próbálja a gyilkosság nyomait eltüntetni, megtalálja Kathie csekk könyvét, amiből kiderül, hogy 40 ezer dollárt tett be a számlájára. Jeff ekkor elhagyja a nőt, ezután Ann városába költözik, és ekkor visszatérünk a jelenbe. Amikor Jeff találkozik Whittel meglepődve tapasztalja, hogy Kathie megint együtt él ex-barátjával, akitől a pénzt lopta. Jelenleg Whitnek az a problémája, hogy könyvelője adócsalása miatt zsarolja, és megbízza Jeffet, hogy lopja vissza az ezt bizonyító dokumentumokat és akkor lezárhatják közös múltjukat. Jeff azonban holtan találja a könyvelőt, és rájön, hogy Whit akarta bemártani őt. Ezután azonban még váratlan és meglepő fordulatok sorozata következik a filmben, aminek végén a főhőst utoléri a végzete...részlet a filmből, Fisher megölése.
Míg a "sima" krimik általában a jelenben kezdődnek, és a sztori előrefelé halad, addig a film noirok nagy részében már a történet vége felé kapcsolódunk be, és visszapillantásokon keresztül ismerjük meg a sztorit. Eddigre a noir főhős sorsa már eldőlt, akár a rossz szerencsének köszönhetően, akár saját gyengesége miatt, de mindenképpen el van átkozva, aki nem menekülhet sötét múltja elől. Jeff egy tipikus noir antihős, aki nem "jó", még ha szimpatikus is a karaktere, és egy darabig elhiszi azt, hogy elszökhet sötét múltja elöl. Ez azonban téves elképzelés részéről, mert a bűnei mindig utolérik az embert.
Az Angyalarc annak az Otto Preminger rendezőnek az utolsó film noirja, aki egyike volt a műfaj megteremtőinek, és akinek nevéhez számos klasszikus noir kötődik. A film a kései noirok közé tartozik, és első ránézésre előző noirokban már számtalanszor feldolgozott elemeket tartalmaz: az elcsábított gyenge férfi, a deviáns és manipulatív végzet asszonya, szexuális vágy, megszállottság és csipetnyi Elektra-komplexus. A rendező azonban átalakítja az átlag noirt az ördögi manipuláció egy hátborzongató tanulmányává, aminek eredményeképpen az egyik legnyugtalanítóbb és legfondorlatosabb film noirt láthatjuk.
Frank Jessup (Robert Mitchum) mentőautó sofőrt és társát egy Beverly HIlls-i esethez hívják, amiben a milliomos Mrs. Catherine Tremayne (Barbara O'Neil) gázmérgezést szenvedett. Mire azonban a helyszínre érnek, a nőt már megvizsgálta és ellátta a család orvosa. Amikor a házból távozik, találkozik a nő mostohalányával Dianenel (Jean Simmons), aki elkezdi a menőautót követni a kocsijával, és egy étteremben beszélgetésbe elegyedik a férfivel. Frank valami kifogással lerázza barátnőjét Maryt (Mona Freeman), hogy Dianenel lehessen, aki mindenáron meg akarja szerezni magának Franket. A nő másnap találkozóra hívja Maryt, egyrészről mert fel akarja mérni riválisát, másrészről közölni is akarja vele, hogy a férfi az előző estét vele töltötte, abban a reményben, hogy a másik nő szakít a férfivel. Mary és Frank régóta spórolnak, hogy saját szerelőműhelyt alapíthassanak, azonban Diane meggyőzi Franket, hogy sokkal többet tehet félre, ha a családjának alkalmazásába áll, mint sofőrként. Frank később rájön, hogy Diane utálja a mostohaanyját, mert őt hibáztatja, hogy imádott apja Charles Tremayne (Herbert Marshall) író éppen alkotói válságban szenved. Frank, aki lassan realizálja, hogy a nő édes felszíne alatt van valami félelmetesen kegyetlen és fenyegető, úgy dönt, hogy otthagyja a családot, azonban Diane könnyedén elcsábítja, és maradásra bírja. Amikor Mr. és Mrs. Tremaynet halálos autóbaleset éri, Diane és Frank hamar gyanúsítottakká és vádlottakká válnak a házaspár meggyilkolásának ügyében. Az egyetlen esélyük az esküdtszék jóindulatának elnyerésére, ha összeházasodnak. Az ügyvédjük terve beválik, mindkettejüket felmentik a bűncselekmény alól, amit Diane egyedül, Frank tudomása nélkül követett el. Frank a bírósági ítélet után el akarja hagyni a nőt...részlet a filmből, a szülők halála.
A film legerősebb része Jean Simmons sötét és pszichológiailag beteges alakítása, ami sok esetben megfagyasztja a vért az ember ereiben. Sok film noirról elmondható, hogy sokkoló és meglepő csavarokat tartalmaz, de ez különösen igaz az Angyalarc végére, ami egyike a legcinikusabb noir befejezéseknek. Robert Mitchum számtalanszor megjárta már film noirjaiban, hogy nem bírt ellenállni a szexis és csábító nőknek, de az Angyalarcban Franként az egyik leghalálosabb végzet asszonya csapdájába keveredik az összes filmje közül, amiből esélye sincs kimászni, még akkor sem, amikor már tudatában van a nőben rejtőző halálos veszélyeknek.
Ez a film az amerikai filmipar egyik legkülönösebb és legkülönlegesebb filmje. Annyira egyedülálló, hogy kortársai nem is igazán tudták hová tenni vagy bármit is kezdeni vele, ennek következtében a maga idejében a kritikusok és a közönség előtt is megbukott. A vadász éjszakáját valóban nehéz befogadni és értelmezni. Groteszksége és szürreális, stilizált világa miatt érzelmileg nem annyira, de a pszichésen nagyon erős hatással van nézőjére, ráadásul van egyfajta deviáns és beteges érzete is. A film annyira egyedi, ráadásul különböző stílusok és műfajok is keverednek benne, hogy jobb híján szokták csak a film noir műfajába sorolni.
A történet a '30-as évek Amerikájában játszódik, aminek főszereplője és központi alakja Harry Powell (Robert Mitchum) a nőgyűlölő, önjelölt prédikátor, aki nem mellesleg egy pszichopata sorozatgyilkos. Egy piti ügy miatt letartóztatják és egy rövidebb időre börtönbe kerül. A börtönbeli családos cellatársát, Ben Harpert halálra ítélik egy halálos áldozattal járó bankrablás miatt, azonban letartóztatása előtt még sikerül a rablott pénzt elrejtenie a kislánya babájába Ezután megesketi a gyerekeit John-t és Pearl-t, hogy soha senkinek nem mondják el a pénz rejtekhelyét, még az édesanyjuknak sem. Powell hiába próbálja kiszedni a férfiből a titkot, az nem árulja el neki. Harper kivégzése után Powell Harperék kisvárosába megy, ahol mindenkit levesz a lábáról prédikátori szerepében, olyannyira, hogy Harper özvegye Willa (Shelley Winters) még feleségül is megy hozzá. John, a kivégzett bankrabló fia az egyetlen, aki nem bízik Powellben, kishúgát több esetben is vissza kell tartania, nehogy elárulja a pénz rejtekhelyét. Powell megöli az anyjukat, miután az rájön, hogy csak az elrejtett pénz miatt vette el feleségül. A gyerekek elmenekülnek, majd egy szürreális utazás után menedékre lelnek Rachel Cooper (Lillian Gish), kóbor gyerekeket befogadó öreg nő házában. Powell azonban megtalálja a gyerekeket... Chiiildreeen..
A film első fele suspense noir, nem véletlenül ez a könnyebben értelmezhető és befogadható rész, ami aztán a második felében átmegy valami nagyon szürreális és horrorisztikus stilizált tündérmesébe vagy gyerek tanmesébe, amelyben a filmtörténelem talán legszebb német expresszionista fényképezését láthatjuk. Powell tiszteletes nőgyűlölő, istenkáromló karaktere maga a megtestesült Sátán, a bukott angyal, míg az ártatlan gyerekeket (lelkeket) maga köré gyűjtő, azokat biztonságba helyező Rachel Cooper pedig egy földre szállt Angyal. A filmben Powell karaktere a legfontosabb, az ő útjáról szól a film, és a Jó és a Gonosz ősi harcáról, ami érinti a vallásos álszentség, a kapzsiság, a kegyetlenség és az elfojtott szexuális vágyak témáját is. Robert Mitchum ikonikus karakterré tette Powell tiszteletest, akinek egyik öklére a Love, a másikra pedig a Hate szó van tetoválva. A film operatőre Stanley Cortez volt, aki valami egészen elképesztőt tudott itt összehozni.
Ezt a neo-noir pszichológiai thrillert sokszor hasonlították a Psychohoz, ugyanis mindkét film nagyban hozzájárult a hollywoodi cenzúra jelentős gyengüléséhez. Csak két év telt el a bemutatóik között, de a filmek főszereplői között jelentős továbblépés történt a Cape Fearben. Itt ugyanis már egy szadista szexuális ragadozó a főszereplő, amit nem rejtenek el a filmben, ráadásul nyíltan a főszereplő tinédzser korú lányára fáj a foga. Mintha a két film között nem két, hanem húsz év telt volna el ilyen szempontból.
Sam Bowden (Gregory Peck) ügyvéd boldog és nyugodt családi élete egy csapásra megváltozik, amikor a börtönből kiengedik Max Cadyt (Robert Mitchum), elszánt szexuális ragadozót, akit az ő tanúvallomása miatt csuktak le. Cady terrorizálni és zaklatni kezdi Bowdent és családját beleértve feleségét Peggyt (Polly Bergen) és tinédzser korú lányát Nancyt (Lori Martin). Cady ismeri az igazságszolgáltatás működését, amit ki is használ, ezért Bowden legálisan nem tud megszabadulni zaklatásától, hiszen Cady pontosan tudja, hogy mi az ami ellen a hatóság felléphet, és mi az, ami ellen meg nem. Közben Cady megerőszakol egy nőt, aki túlságosan fél ahhoz, hogy vallomást tegyen a férfi ellen, és Bowdenék kutyáját is megmérgezi valaki. Bowden egyre radikálisabb eszközökhöz nyúl, hogy távol tartsa családjától Cadyt...
A film bemutatja az igazságszolgáltatás hibáit, azáltal, hogy képtelen megvédeni állampolgárait, akiknek sokszor saját maguknak kell akár fizikailag is elhárítani a rájuk és családjukra leselkedő veszélyt, mert brutális bűnözők szabadlábon garázdálkodhatnak. Ugyanakkor a rendszer hibáinak másik oldalára is fény derül. Ugyanis ebben a filmben úgy tűnik, hogy mintha az igazságszolgáltatás valamiféle közép/felsőosztálybeli férfi klubként működne, aminek szereplői társadalmi helyzetükből és pozíciójukból kifolyólag meg tudják beszélni – és összefogva dönteni tudnak – mások, ez esetben az alacsonyabb osztályú tanulatlan Cady sorsa felől, egészen addig, amíg az ki nem műveli magát a jogrendszerből. A film legerősebb eleme Robert Mitchum játéka, aki elképesztő könnyedséggel tudott veszélyességet árasztani magából, miközben legtöbbször hűvösen nyugodt, néha mérges is, de mindig nagyon-nagyon fenyegető minden mozdulatában és hangsúlyában.
Ez a háborús film – ami a legjobb effektek Oscarját megnyerte – a második világháborúban játszódik, ami egy amerikai romboló hajó és egy német tengeralattjáró macska-egér jellegű harcáról szól. A film alapvetően nagyon egyszerű, nincsenek benne mellékszálak, és mégis képes teljesen lekötni a figyelmünket.
Az amerikai romboló és a német tengeralattjáró parancsnokai Captain Murrell (Robert Mitchum) és Kapitan von Stolberg (Curt Jürgens) nagyon sok mindenben hasonlítanak egymásra: tapasztalt és okos katonák, azonban mindkettőnek már egy kicsit tele van a hócipője a háborúval. Az ő sakkjátszmájukat láthatjuk a filmben, ahogy mindketten próbálnak a másik eszén eszén túljárni, hogy annak hajóját/tengeralattjáróját elsüllyeszthesse, és legfőképpen, hogy ezzel saját embereik életét megmentsék, azonban mindketten elkövetnek egy-egy hibát...
A film briliánsan egyszerű, talán a legegyszerűbb háborús film, amit valaha láttam, azonban ez a tény nem csökkenti, de emeli a film nagyszerűségét. Nincsenek mellékszálak, csak a két szemben álló fél manővereit látjuk. Mindezek mellett nemcsak a maga CGI mentes korában, de még ma is nagyon látványosnak számít. Mindemellett a színészek játéka is kiváló, és bár sok karakter látható a filmben, azonban ez mégiscsak Robert Mitchumról és Curt Jürgensről szól.
A film noir műfaja híres a filmek nyakatekert - flashbackek és narráció általi - történet elbeszéléséről. Ezek között is a The Locket c. noir dráma viszi el a pálmát, amelyben háromszoros mélységű flashbacken és három narrátoron keresztül bontakozik ki a történet kronológiailag visszafelé haladva a múltba. A The Locket azonban nemcsak szerkezetéről híres, hanem az egyik legjobb korai freudi pszichológiai noir dráma egy traumatizált nőről, akinek gyerekkorában szerzett pszichikai sérülése meghatározza felnőttkori viselkedését, ami nemcsak a saját végzetét hozza el, de a körülötte levőkét is.
A film a jelenben kezdődik Nancy Monks (Laraine Day) és a gazdag John Willis (Gene Raymond) esküvője napján, amikor a vőlegénynél váratlanul megjelenik Dr. Harry Blair (Brian Aherne) pszichiáter, aki elmondása szerint a nő korábbi férje. A vőlegénynek nem volt tudomása menyasszonya korábbi házasságáról, és hitetlenkedve hallgatja a doktor sztoriját leendőbelijéről, ugyanis Dr. Blair visszaemlékezésében a menyasszonyt megrögzött hazudozónak és tolvajnak festi le. Majd az ő visszapillantásában megjelenik Nancy előtte lévő kapcsolata Norman Clyde (Robert Mitchum) festőművész, aki annak idején ugyanúgy felkereste az orvost, hogy figyelmeztesse felesége valódi természetére és múltjára, mint ahogy most ő teszi Willis-szel. És Willishez hasonlóan ő sem hitte el elődje egyetlen szavát sem. Clyde - aki csak Dr. Blair visszapillantásában jelenik meg a filmben - flashbackjéből tudjuk meg, hogy Nancy nemcsak klaptomániás, de gyilkos is, aki miatt ráadásul mást végeztek ki. Ebben a visszaemlékezésben Clyde szembesíteni próbálja Nancyt a problémákkal, majd ezután Nancy visszapillantásában visszamegyünk egészen a nő gyerekkoráig. Itt kiderül, hogy egy gazdag család szolgálójának a gyereke volt, akit a ház asszonya Mrs. Willis (Katherine Emery) igaztalanul vádol meg egy nyaklánc ellopásával. Ez a nő pedig nem más, mint leendő anyósa. A család nem ismeri fel a felnőtt Nancyt, és John Willis továbbra is feleségül akarja venni...Részlet a filmből, a flashback flashbackje.
Ez a bizarr noir melodráma az első filmek között van, amely azt a freudi elgondolást vizsgálja, hogy egyes emberek állandóan megismétlik múltbeli, gyerekkori traumatikus emlékeiket, ami meghatározza felnőttkori személyiségét és viselkedését. A másik fontos háború utáni amerikai téma a házasság volt. Az egyre önállósuló nők miatt a házasságot, mint a társadalmi, társasági lét ideális formájaként mutatták be a mainstream médiában, és hollywoodi filmekben szinte csak a noirokban jelent meg a házasság ennek a képnek ellentmondóan. A The Locketben azonban azt láthatjuk, hogy a férfiak folyamatosan figyelmeztetik egymást, hogy ne vegyék el Nancyt feleségül. A film az elsőre nyakatekerten hangzó történetvezetés ellenére kristálytiszta és érthető.
Ez az 5 Oscarra jelölt háborús film műfajának egyik legfontosabb darabja. A Leghosszabb nap 1944 júniusában játszódik, és a normandiai partraszállás történéseit eleveníti meg, amelyeket amerikai, angol, francia és német szemszögből is láthatunk. A film kvázi-dokumentum stílusát erősíti a fekete-fehér fényképezése és számos katonai tanácsadó közreműködése is, többek között James M. Gavin amerikai (Robert Ryan alakítja a filmben) és Günther Blumentritt német (őt pedig Curt Jürgens) tábornokok, akik valóban a történelmi események részesei voltak. A filmben elképesztő mennyiségű sztár színész játszott, többek között John Wayne, Robert Mitchum, Richard Burton, Sean Connery, Henry Fonda stb. azonban ennek ellenére nincs központi főszereplője a filmnek.
A történet különböző, az eseményekben érintett résztvevők szemszögéből láthatjuk, és szinte minden jelenetben megismerünk egy újabb karaktert és szituációt. A történet lefed minden fontosabb eseményt a D-Day kapcsán, a támadás előtti éjszakától a hajnali támadásig és az azt követő eseményekig. Szövetséges (amerikai, angol és francia) csapatok partra szállnak Franciaországban, nagy részük a tenger felől támad, de ejtőernyősöket is ledobnak, hogy rögtön el tudják foglalni a fontosabb stratégiai pontokat, városokat, hidakat. Ezalatt a németek még mindig Calais felől várják a támadást, ezért Normandia partjait csak kisebb erővel védik...
A film legnagyobb erejét relatív tárgyilagossága adja, ami a kvázi-dokumentum stílusából fakad, amit erősít az is, hogy a nem angol anyanyelvű szereplők saját nyelvükön beszélnek, amiket angol felirattal láttak el a filmben. Ugyanezt a tárgyilagosságot erősíti az, hogy ebben a filmben nincsenek „gonoszak” és „jók”, mint a legtöbb második világháborús filmben, hanem mindkét oldalon katonák vannak, akik végzik a rájuk bízott munkát. Robert Mitchum remekül játszott, és még a sok kiváló színész közül is ki tudott tűnni játékával.
Ez a kevéssé ismert neo-noir krimi a remek rendezésével, forgatókönvyével és Robert Mitchum tökéletes alakításával felveszi a versenyt a korszak elismert és hasonló műfajú krimijeivel (The French Connection, The Seven-Ups), ami sajnos nagyon méltatlanul ismeretlen. A filmben több fontos karakter is van, amelyek sorsa összefonódik, miközben a túlélésükért küzdenek Boston alvilágában és általában az életben.
Eddie Coyle (Robert Mitchum) öregedő teherautó sofőr és kisstílű fegyverközvetítő, aki Scalise (Alex Rocco) által vezetett bankrablók és a fegyvereket számukra eladó Jackie Brown (Steven Keats) között áll. Coyle mindeközben éppen ítélethirdetésre vár egy korábbi bűncselekménye miatt, azonban aggódik felesége és gyerekei miatt. Annak érdekében, hogy megússza a börtönbüntetést, megkeresei Foley ügynököt (Richard Jordan), hogy információkat ajánljon fel a szabadsága fejében. A probléma azonban az, hogy Foleynak van már egy másik besúgója, Dillon (Peter Boyle), aki ugyanazokban a körökben forog, mint Coyle. Közben Jackie Brown továbbra is fegyverekkel kereskedik, Scalise bankokat rabol, Coyle készülődik a börtönbüntetésre, Foley vezetésével pedig a bűnüldözés és igazságszolgáltatás is működésbe lép, ami miatt mindenki Coylet vádolja...
A filme egészét a bostoni helyszíneken filmezték, amiben van néhány akciójelenet is - némelyik talán kicsit hosszú is - , azonban még sem ezekről szól a film, hanem leginkább Eddie Coyle karakteréről. Annak ellenére, hogy a filmben több fontos szereplő is van, bátran kijelenthető, hogy ez a film Robert Mitchum filmje. Ő Coylet szimpatikusá teszi, annak ellenére, hogy nem próbálja meg jó fickónak feltüntetni. Robert Mitchum egyik legjobb alakítása Eddie Coyle karaktere.
Nicholas Ray rendezte ezt a nem szokványos western filmet, ami olyan pszichológiai jellegű témákat is érint, mint a kétségbeesés, önpusztítás, férfiasság. Ez egy olyan western film, amiben nem vadnyugati párbajhősöket láthatunk, hanem azok későbbi utódjainak, a rodeósok életébe és konfliktusaiba kapunk bepillantást. Az alapvetően egyszerű történet a biztonságos családi élet és a rodeósok gyökértelen, valamint veszélyes élete közötti választásról szól. A film témája manapság már nem kelt túl nagy érdeklődést, főleg nem Amerikán kívül, azonban Nicholas Ray mélységet és komplexitást tudott adni a filmnek, amelyben a karakterek is érdekesek, és a színészek is kiválóak, emiatt aztán mégiscsak érdemes megnézni a The Lusty Ment.
A sztár rodeós Jeff Merritt (Robert Mitchum) sérülése után kénytelen abbahagyni az aktív versenyzést, ami miatt bizonytalanná válik jövője. Hazamegy városába, és elszegődik egy ranchra dolgozni, ahol megismerkedik és összebarátkozik a fiatal Wes Merrittel (Arthur Kennedy) és feleségével Louise-zel (Susan Hayward). A fiatal párnak az az álma, hogy egy saját farmot vegyenek, azonban erre nincs pénzük. Jeff meggyőzi West, hogy ő meg tudja neki taniítani a rodeózást, amivel nagyon sok pénzt kereshetnek együtt. Wes beleegyezik ebbe annak ellenére, hogy eflesége kifejezi kétségeit és ellenérzéseit ezzel kapcsolatban, mert nem szeretné, ha férje is olyanná váljon, mint Jeff: magányos, gyökértelen, kiégett és egy levegőben lógó alak. Ennek ellenére elindulnak hármasban az útra, amely során mindannyiuk személyisége, érzéseik megváltoznak, ami miatt aztán különböző összeütközésekre kerül sor közöttük...
A három főszereplő színész alakítása nagyon természetes, és nem csak a maga korában számított annak, hanem mai szemmel nézve is. Robert Mitchum remek a kissé borongós ex-rodeó sztár szerepében, akit szemmel láthatóan megzavart az a tény, hogy öregszik, és nem igazán tudja, hogy ezt hogyan kezelje, és mit is kezdjen magával. Arthur Kennedy szintén nagyszerű az alapvetően rendes és tisztességes ember szerepében, aki azonban a pénz és a dicsőség megszállottjává válik. Susan Hayward pedig remek a férje és kapcsolatuk miatt aggódó, alapvetően csak egyszerű életre vágyó nő szerepében, aki persze a két férfi közötti rivalizálás egyik okává is válik.
Bár Robert Mitchum főleg noirokban, westernekben és háborús filmekben szerepelt, és a romantikus komédia nem volt igazán az ő terepe, azért mégicsak fel akartam egy ilyet is tenni erre a listára. Azért ezt a filmet választottam, mert remek partnerei vannak Cary Grant, Deborah Kerr és Jean Simmons (akivel az Angel Faceben is együtt játszott) személyében.
Victor (Cary Grant) és Hillary Rhyall (Deborah Kerr) arisztokratikus angol házaspár, akiknek azonban anyagilag manapság nem megy túl jól, ezért kénytelen turisták előtt megnyitni a kastélyukat, ahol idegenvezetéssel körbe is nézhetnek. Az egyik turistának, Charles Delacro (Robert Mitchum) amerikai olaj milliomosnak azonban még a kastélynál is jobban megtetszik annak úrnője, és udvarolni kezd Hillarynak, miközben a férj előtt is nyilvánvalóvá teszi szándékait, mert így tartja fairnek. Victor tökéletes úriember, aki nem mutat féltékenységet, habár nagyon fél attól, hogy elveszti feleségét, sőt inkább meghívja Delacrot vendégségbe korábbi barátnőjével Hattie Duranttal (Jean Simmons) együtt...
A film száraz angol humora, valamint a színészek játékossága miatt érdemes megnézni ezt a kissé alábecsült romantikus vígjátékot. Bár egy pillanatig sem kétséges, hogy Hillary nem fogja elhagyni Victort, azonban ennek ellenére élvezetes és szórakoztató a The Grass is Geener. Ráadásul érdekes Mitchumot ilyen típusú filmben és karakterben látni, néha jó a változatosság egy-egy noir, western és háborús film között.
