A film noir műfaja híres a filmek nyakatekert - flashbackek és narráció általi - történet elbeszéléséről. Ezek között is a The Locket c. noir dráma viszi el a pálmát, amelyben háromszoros mélységű flashbacken és három narrátoron keresztül bontakozik ki a történet kronológiailag visszafelé haladva a múltba. A visszapillantás visszapillantásának a visszapillantásában érünk a történet elejére két férfi és egy női főszereplő narrációjában, majd visszaugrunk a jelenbe, ahol befejeződik. A bonyolultnak hangzó szerkezet ellenére a film teljesen érthető és követhető. A The Locket azonban nemcsak szerkezetéről híres, hanem a korszak egyik legjobb freudi pszichológiai noir dráma egy traumatizált nőről, akinek gyerekkorában szerzett pszichikai sérülése meghatározza felnőttkori viselkedését, ami nemcsak a saját végzetét hozza el, de a körülötte levőkét is.

A film a jelenben kezdődik Nancy Monks (Laraine Day) és a gazdag John Willis (Gene Raymond) esküvője napján, amikor a vőlegénynél váratlanul megjelenik Dr. Harry Blair (Brian Aherne) pszichiáter, aki elmondása szerint a nő korábbi férje. A vőlegénynek nem volt tudomása menyasszonya korábbi házasságáról, és hitetlenkedve hallgatja a doktor sztoriját leendőbelijéről, ugyanis Dr. Blair a menyasszonyt megrögzött hazudozónak és tolvajnak festi le. Majd visszapillantásában megjelenik Nancy előtte lévő kapcsolata Norman Clyde (Robert Mitchum) festőművésszel, aki annak idején ugyanúgy felkereste az orvost, hogy figyelmeztesse felesége valódi természetére és múltjára, mint ahogy most ő teszi Willis-szel. És hozzá hasonlóan ő sem hitte el elődje egyetlen szavát sem. Clyde - aki csak Dr. Blair visszapillantásában jelenik meg a filmben - flashbackjéből tudjuk meg, hogy Nancy nemcsak kleptomániás, de gyilkos is, aki miatt ráadásul mást végeztek ki. Ebben a visszaemlékezésben Clyde szembesíteni próbálja Nancyt a problémákkal, amikor is Nancy visszapillantásában visszamegyünk egészen a nő gyerekkoráig. Itt kiderül, hogy egy gazdag család szolgálójának a gyereke, akit a ház asszonya Mrs. Willis (Katherine Emery) igaztalanul vádol meg egy nyaklánc ellopásával, aki nem más, mint leendő anyósa. A család nem ismeri fel a felnőtt Nancyt, és John Willis továbbra is feleségül akarja venni...Ez a bizarr noir  melodráma az egyik első filmek között van, amely azt a freudi elgondolást vizsgálja, hogy egyes emberek állandóan megismétlik múltbeli, gyerekkori traumatikus emlékeiket, ami meghatározza felnőttkori személyiségét és viselkedését. A The Locket is a "kísért a múlt" típusú noirok sorába tartozik, csak annak egy speciális esete. Itt nem az antihős, hanem a femme fatale múltja az, ami a problémákat okozza, ráadásul nem elkövetője, hanem áldozata ennek a sötét múltnak.

A film nagyon hatékony és könyörtelen pszichológiai játékot játszik a nézővel. A The Locket főszereplőnője nem látványosan elmebeteg. Sőt kleptomániáján és állandó hazudozáson kívül igazán nagy gonoszságot sem látunk tőle, azonban gyerekkori sérüléséből fakadó személyiség zavarai miatt nem látja reálisan sem az őt körbevevő embereket, sem önmagát. Ő egy állandóan félreértett áldozatnak gondolja magát, akit a körülötte lévők nem értenek meg, sőt esetleg megpróbálják tönkretenni. A realitás azonban ennek pont az ellenkezője, hiszen amikor valaki közel kerül hozzá és rájön a titkára, annak valamilyen módon befuccsol az élete.

A film a pszichológia témán kívül érint néhány társadalmi kérdést is, ami a háború utáni Amerikában egyre problematikusabbá vált. Az egyik ilyen a közép és felső osztály előítéletessége az alsó osztály tagjaival szemben, valamint a nagyfokú hipokritaságuk. Amikor gyerekkorában a gazdag kislány szeretné meghívni a szülinapi partijára, a lány anyja ezt nem engedi meg, mivel Nancy csak az egyik szolgáló kislánya. Nancy később ezt úgy fogalmazza meg, hogy "amikor a szolgálónő lánya vagy, akkor a világot egy félig nyitott ajtón át látod." Ez a kirekesztettség érzés is hozzájárul, hogy felnőttként a munkája és kapcsolatai által is a társadalmi felemelkedés lehetőségét keresi.A felső osztály előítéletessége nyilvánvaló a filmben, hiszen az egész történet innen ered: a szegény kislányt ártatlanul vádolják meg a film címét adó medálos nyaklánc ellopásával, aminek hatására felnőttkorában kleptomániás lesz. Az ilyen típusú előítéletesség másik - ellenkező irányú - példája, ami egyben a hipokiatizmust is remekül bemutatja, az a jelenet, amikor a társaság egyik tagja - anélkül, hogy ismerné a felnőtt Nancyt -, azt mondja róla, hogy ", csodálatos lány", mert közülük valónak véli. Mrs. Willis valószínűleg soha nem fogja realizálni, hogy milyen károkat okozott viselkedésével, ami még a saját fia boldogságát is megakadályozza. Emberek meghalnak, valakit megölnek, valaki öngyilkos lesz, valaki megőrül, de a filmben a gazdagok ugyanolyan arrogánsak maradnak, mint amilyenek voltak.

A másik fontos háború utáni amerikai társadalmi téma a házasság volt. Az egyre önállósuló nők miatt - amely folyamatot szerették volna megállítani - a házasságot, mint a társadalmi, társasági lét ideális formájaként mutatták be a mainstream médiában. Hollywoodi filmekben csak a noirokban jelent meg a házasság ennek a képnek ellentmondóan. A The Locketben a férfiak folyamatosan figyelmeztetik egymást, hogy ne vegyék el Nancyt feleségül. Igaz, hogy ez a figyelmeztetés csak Nancyre vonatkozik, és nem az egész női nemre, de a lényeg, hogy nem mindenkinek ideális a házasság. Ráadásul a figyelmeztetések központi eleme az, hogy mennyire keveset tud a nőről. Ez a pont már általánosítható, már csak azért is, mert sok esetben - főleg a '40-es években - a házasodó felek nem ismerték egymást igazán, nem éltek előtte együtt, nem volt egymással szexuális életük, szóval az egész házasság egy nagy zsákbamacska volt.A film forgatókönyvét Sheridan Gibney írta Norma Barzan What Nancy wanted c. műve alapján. A történet alapvetően elég egyszerű, amit az érdekes és különleges háromszoros flashback szerkezet tesz egy kicsit bonyolultabbá - annak pozitív értelmében -, anélkül, hogy a követhetőség rovására menne. Ennek a szerkezetnek kettős szerepe van. Egyrészt hozzájárul a néző bizonytalanságához és ezen keresztül a feszültséghez, mivel nem tudhatjuk, hogy mennyit hihetünk el a sztoriból, főleg amit másod vagy harmadkézből tudunk meg. Ugyanis Clyde történetét csak Dr. Blairtől tudjuk meg, tehát másodkézből, míg Nancy gyerekkori emlékeit szintén az orvostól tudjuk Clyde majd azon belül Nancy visszatekintéséből, tehát harmadkézből. Arról nem is beszélve, hogy Dr. Blairről és Clyderól is feltételezhetnénk azt, hogy hazudnak, hiszen mindkettejüket elhagyta a a nő, ezért a rosszindulat is motiválhatja őket. Azonban mindezek ellenére mégis hiszünk a szereplőknek, bár a múltról elmondottakat teljes egészében csak dr. Blairtől halljuk. Azonban velünk ellentétben a vőlegény nem hisz neki, miért is hinne, hiszen annyira hihetetlen a történet. A szerkezet másik célja, hogy a nézők egyfajta regressziós hipnózis állapotába kerüljenek az egyre mélyebbre ásó szerkezettel, azzal párhuzamosan, ahogy a flashbackek a sztori egyre távolabbi múltját fedik fel, míg el nem jutunk a probléma gyökeréhez. A forgatókönyv alapvetően a dialógusokon alapul, már csak a sok flashback miatt is, amire azonban nem jellemző a gyors és pörgős cinikus adok-kapok. Persze azért előfordul néhány, a legtöbbet Robert Mitchum jeleneteiben hallhatjuk, ilyen például az egyik Clyde és Nancy közötti párbeszéd: "nem zavar a lelkiismereted?" "nem, engem inkább a tiéd zavar".

A rendezőnek John Brahmnak, sikerül a film főszereplőjét egyszerre sajnálatraméltónak és félelmetesnek beállítania, akivel szimpatizálunk gyerekként, ugyanakkor felnőttként már ambivalensek az érzéseink iránta. Továbbra is együttérzünk vele, hiszen egyszerűen beleragadt a traumájába, amitől nem tud szabadulni, ugyanakkor az is felmerülhet bennünk, hogy ilyen mértékű sérüléseken szinte minden ember keresztülment gyerekkorában, ez nem indokolhat olyan mértékű pusztítást, amit ő okoz maga körül, és nagyon reméljük, hogy valaki végre megállítja ebben. A csapdába kerülésnek is több rétege van a filmben. Nemcsak Nancy ragad traumája pszichés kelepcéjében, aki nagy valószínűséggel (bár ezt biztosra nem tudhatjuk) egy bájos csinos nő lenne traumája nélkül, hanem a férfiak is körülötte, akik ráadásul egyszerre vonzódnak és taszítódnak is a nőben lévő sötét rejtély miatt.Ezt a rejtélyt Clyde a festőművész úgy fejezi ki, hogy fest Nancyről egy képet, aminek a szemét nem fejezi be. A szem a lélek tükre, és azt csak akkor tudná megfesteni, ha úgy érezné, hogy ismerni a nőt, pontosan tudja, hogy kicsoda. Azonban Nacyben lévő kettősség miatt nem tudja befejezni a képet. Ezt a képet átadja utódjának Dr. Blairnek, aki pedig az ő utódjának, John Willisnek. Egyikőjük sem hisz az előzőnek, pontosabban szólva nem akar hinni, hiszen nagyon szeretik a nőt, ugyanakkor a gyanakvás, a paranoia magjait mindegyik elveti utódjában.

A filmben két tárgynak is kulcsszerepe van a nő pszichológiai állapotának leírásában, amelyek megjelennek a legmélyebb flashbackben, a lány gyerekkorában, és visszatérnek a jelenben az esküvője előtt. Az egyik a zenedoboz, aminek zenéje a nő pszichotikus reakciójához vezet, ami egyszerre lesz katartikus és katasztrofális. Nancy miközben az esküvőjére lépdel, a fülében visszhangzik a zenélő doboz dallama, ami a gyerekkorára emlékezteti és hallja ezzel együtt a Nászindulót. A másik pedig a címadó medál, aminek annyira örült, amikor gazdag barátnője neki adta, és összetört a szíve, amikor annak anyja visszavette, és aminek ellopásával később még meg is megvádolta. A film szerint a medál a totális és feltétel nélküli szeretetet szimbolizálja, amire Nancy a legjobban vágyott egész életében.

Nancy szerepében Laraine Dayt láthatjuk, aki meglepően briliánsan játszik. Ő általában nem túl nagy kihívást jelentő mellékszerepeket játszott, itt azonban ismeretlensége ellenére is bizonyítani tudta, hogy képes addigi karaktereinél sokkal összetettebb szerepeket is remekül alakítani. Nem is értem, hogy miért nem kapott ő jobb lehetőségeket, főleg a The Locket után.Nemcsak azért meglepő remek játéka, mert ez a szerep teljesen más, mint az eddig játszott "szomszéd lány a szomszédból" típusú szerepei, hanem annak összetettségét és kettősségét is remekül hozza. Ő egy igazi, ugyanakkor mégis nagyon különleges femme fatale. Annyira bájos és sármos, hogy minden férfit el tud csábítani, akit csak el akar, és ezzel együtt rögtön tönkre is teszi őket, ugyanakkor motivációja annak ellenére nem femme fataleos, hogy állandóan ékszereket lop. Ő ugyanis nem pénzre, hanem szeretetre vágyik, amit számára gyerekkori traumájából fakadóan az ékszerek jelentik. Nemcsak a lopásban megrögzött, hanem a hazudozásban is, azonban ez sem klasszikusan végzet asszonyos, ugyanis ő hasonlóan a legtöbb mentálisan zavart emberhez, saját maga is elhiszi a hazugságait, és nincs tudatában a bűncselekményeinek. Teljesen őszintén tagadja az ellene felhozott vádakat, még akkor is, amikor ezek bizonyítékaival szembesítik. Nancy egy nem szándékos femme fatale, azonban tevékenységének pusztító eredményét akármelyik tudatos végzet asszonya megirigyelhetné.

Clyde szerepében Robert Mitchum is eltér a megszokott karaktereitől, ha nem is annyira, mint Laraine Day. Itt egy alapjában véve jó fickót játszik, aki annyira szerelmes a nőbe, hogy egyszerűen nem tud nélküle élni, annak ellenére, hogy ismeri a nő sötét oldalát. Gyakran játszott ő olyan antihősöket, akik végül elbuknak a femme fatale miatti vonzalmuk miatt, itt azonban sokkal kiszolgáltatottabb, és sokkal gyengébb karakter, mint általában. Clyde egy kissé nehéz természetű és vitatkozni szerető festő művész, aki legelőször beleszeret Nancybe, de annyira, hogy igazságérzete ellenére hamis tanúskodik, aminek eredményeképpen egy ártatlan ember meghal. Ironikusan azt mondja, hogy "bevettem a tablettákat, amit adtál. Nagyon remek tabletták. Csak néhány perccel ezelőtt ébredtem fel. Végigaludtam az egész kivégzést."Miután Nancy elhagyja Clydeot, megismerkedik dr. Blairrel, akit Brian Aherne játszik. Ő igazából csak a narrátor szerepét játssza, karakterének nincsenek igazi mélységei, azon kívül, hogy szerelmes a nőbe, és bár nem hisz Clyde figyelmeztetésének, azonban a gyanakvás megtelepszik benne. Amikor pedig rájön, hogy Clydenak igaza volt, ugyanazt teszi John Willis-szel, amit Clyde tett vele, mintegy átadva a stafétabotot és a gyanakvást.

A film operatőre Nicholas Musuraca kicsit árnyékosan világítja meg a szereplőket, és az atmoszféra határozottan borongós, néhány esetben már-már barokkos. Egyes jelenetek, főleg Clyde és Nancy közös részei viszont néha vészjóslóan sötéten vannak megvilágítva. Érdekesség: Mrs. Willis házának belső részét használták Hitchcock Notorious c. filmjében is Calude Rains karakterének házának.

A rendező John Brahm egyike volt a '30-as években Németországból bevándorolt rendezőknek. Igaz, hogy nem emelkedett olyan látványos magasságokba, mint Fritz Lang, vagy Otto Preminger, de ő is értett a noirokhoz (Guest in the House, Hangover Square, The Brasher Doubloon) amelyek közül ez a legjobb. Ő mindig is vonzódott az érdekes női karakterekhez, és nagyon értett ahhoz, hogy hogyan lehet az állandóan fenyegető veszély úgy érzékeltetni, hogy a néző azt érezze, hogy az csak arra vár, hogy lecsaphasson valakire. A film sokkal jobb annál, mint amennyire relatív ismeretlenségéből gondolhatnánk először, ugyanis a The Locket egy első osztályú pszichológiai thriller csapdába esett és gyenge karakterekkel, ami a freudi téma innovatív feldolgozása is egyben.

Értékelés: 9/10

Ebben a részletben látható Nancy mindhárom férfi áldozata. Dr. Blair felkeresi az esküvője előtt álló Willist, majd flashbackjében felbukkan Clyde is: