Billy Wilder ezzel a romantikus komédiával tisztelgett barátja, az 1947-ben elhunyt Ernst Lubitsch rendező, író előtt, aki számtalan remek filmet készített ebben a műfajban (Ninotchka, The Shop Around the Coner stb) és filmjeire jellemző volt, hogy nagyon egyedi atmoszférával rendelkeztek. Wilder Délutáni szerelmében egy ártatlan fiatal lány szerelmes lesz egy gazdag nőcsábászba, aki azonban mindig csak a rövid élvezetek részesíti előnyben. A lány azonban szellemességgel, fantáziával és intelligenciával kiegyenlíti tapasztalatlanságából fakadó hátrányos helyzetét, és eléri, hogy a férfi végül komolyan vegye.

A történet Párizsban játszódik, ahol Claude Chavasse (Maurice Chevalier) magándetektívet felfogadja egy férfi, hogy kövesse hűtlen feleségét. A nyomozása alatt kiderül, hogy a nő egy Frank Flannagan (Gary Cooper) nevű gazdag amerikaival csalja meg  férjét, aki emiatt elhatározza, hogy lelövi Flannagant. Beszélgetésüknek fültanúja a detektív nagy fantáziával rendelkező lánya Ariane (Audrey Hepburn), aki elhatározza, hogy megmenti Flannagan életét. Bemászik a férfi hotelszobájába, hogy figyelmeztesse a párt, majd amikor betoppan a férj pisztollyal a kezében, eljátssza Flannagan szeretőjének szerepét. Persze szinte rögtön szerelmes lesz a férfibe annak ellenére, hogy nagyon jól ismeri felszínes természetét apja aktáiból, akinek számtalan ügyfelének hűtlen felesége Flannagannel csalta a férjét. Amikor Flannagan legközelebb visszatér Párizsba, Ariane felveszi vele a kapcsolatot, és azért, hogy a férfi érdeklődését hosszútávon is felkeltse és ne csak egy legyen a férfi sok-sok hódítása között, megpróbálja féltékennyé tenni azzal, hogy mindenféle szeretőket és sztorikat talál ki magának. Ezeket apjától hallotta korábban, aki mindig megosztja vele munkája részleteit. Ariane és Frank minden délután találkoznak, és ezeken a matiné jellegű randevúkon a lány állandóan nem létező hódításaival és kapcsolataival eteti Flannagant, aki valóban féltékeny lesz és rákattan emiatt a titokzatos lányra, akiről azonban azon kívül, hogy hány szeretője volt, nem tud semmit. Flannagan végül felfogadja Chavasse-t, hogy derítse ki, hogy ki ez a titokzatos nőszemély, aki az őrületbe kergeti...A film elkészítésének alapvetően egyetlen célja volt: Billy Wilder rendező ebben a kifinomult, szellemes, stílusos és bájos romantikus vígjátékban megpróbálta Ernst Lubitsch filmjeinek világát és atmoszféráját újrateremteni, ami szerintem sikerült is neki, mindazonáltal a film nem aratott túl nagy sikert 1957-ben. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a kritikusok és a nézők többsége úgy gondolta, hogy az 56 éves Gary Cooper koránál fogva egész egyszerűen rossz választás volt Frank Flannagan szerepére az akkor 28 éves Audrey Hepburn mellé, ami annyira lekötötte a figyelmüket, hogy nem voltak hajlandóak észrevenni a film szellemességét és báját. Való igaz, hogy a majdnem harminc év korkülönbség kicsit soknak tűnhet, főleg úgy, hogy Hepburn mindig legalább tíz évvel fiatalabbnak nézett ki koránál, míg Gary Cooper ebben a filmben egyetlen évet sem tagadhatott le. Ugyanakkor korabeli hollywoodi filmekben egyáltalán nem volt ritka az ilyen jellegű romantikus kapcsolat, csak hogy ne menjünk messzire például Humphrey Bogart – aki két évvel idősebb volt Gary Coopernél - és Audrey Hepburn párosa a nagy sikerű Sabrinában, vagy Bogart és 25 évvel fiatalabb felesége Lauren Bacall négy közös és népszerű filmje, akik a maguk korában Hollywood legnépszerűbb párosát alkották. Arról nem is beszélve, hogy Audrey Hepburn pályafutására jellemző volt, hogy nagyon sok filmjében partnere jóval idősebb volt nála. Bogart és Cooper mellett Cary Grant (aki csak három évvel volt fiatalabb Coopernél) a Charade-ban, vagy akár Fred Astair – aki Bogarttal volt egyidős - a Funny Faceben, de Rex Harrison a My Fair Ladyben sem tűnt fiatalabbnak Gary Coopernél, és ezeket a filmeket nem vetették a tűzre a két főszereplő közötti korkülönbség miatt. Szóval a korkülönbség szerintem nem probléma, az már más kérdés, hogy Gary Cooper játszott már ennél meggyőzőbben is, mindazonáltal mégsem volt rossz a játéka.A film forgatókönyvét Billy Wilder és I.A.L. Diamond írták Claude Anet Ariane, jeune fille russe c. regényéből, ami Wilder és Diamond első együttműködése volt, amit aztán számtalan nagy sikerű film követett (pl. Some Like It Hot, The Apartment stb).

A forgatókönyvírók pedig mindent megtettek, hogy ez a korkülönbség ne a film gyenge, hanem erős pontjai közé tartozzon. Romantikus komédiákban nagyon gyakori, hogy a főszereplők előtt mindenféle akadály tornyosul, amit le kell győzniük szerelmükért. Ez az akadály legtöbbször a társadalmi különbség volt Hollywood klasszikus romantikus vígjátékaiban (pl Sabrina), itt azonban a korkülönbség az, amit le kell győzniük. Ráadásul a Charadehoz hasonlóan ebben a filmben is a fiatal nő az, aki mindenáron be akarja cserkészni az idősebb férfit, tompítván és elkerülvén a „vén kecske is megnyalja a sót” típusú érzetet.

Ariane kicsit középiskolás lányok fellángolásához hasonlító szerelmének oka abban áll, hogy Flannagan mindent reprezentál, ami után egy tapasztalatlan nő vágyhat: a kaland, a romantika, a rejtély, a hódítás és persze kicsit a férfi státusza is. A férfit pedig a lány titokzatossága, bájossága és szellemessége vonzza, amelyekről érzékeli, hogy a lány többet ér, mint egy hétvégi kapcsolat. Persze a film le sem tagadhatja műfaját, hiszen roppant valószínűtlen, hogy egy olyan férfi, aki egész életében a nőcsábász volt, és a rövidebb, könnyedebb kapcsolatokat preferálta, majd hirtelen megjavul az ártatlan és bájos lánynak köszönhetően, akivel közösen és boldogan leélik hátralévő életüket, na de bocsássuk ezt meg egy romantikus vígjátéknak. Inkább csak élvezzük, ahogy a tapasztalatlan, de okos, elbűvölő és szellemes lány manipulálja és legyőzi ezt az életet nagykanállal evő férfit a saját játékában, azáltal, hogy kitalál magának egy, a férfi természetéhez hasonló promiszkuis karaktert magának. A játéka eredményesnek bizonyul, hiszen ezáltal a férfi legalább annyira a lány megszállottjává válik, mint fordítva.A filmnek meg kellett felelnie a cenzúrának is, ezért a férfit minden nap meglátogató nő mindig teljes egészében fel van öltözve, jelezvén azt, hogy a napi randevújuk teljesen ártatlan és szexmentes, amit erősít az a tény is, hogy a találkákra mindig délután kerül sor, ami sokkal ártatlanabb, mint egy esti randevú, ezáltal sokkal inkább barátoknak tűnnek ők ketten, semmint szeretőknek. A film utolsó jelenetében is ezért tették az apa narrációját a filmbe, ami kifejezi azt, hogy a szerelmesek összeházasodnak. Ez tulajdonképpen nem is volt rossz, ugyanis a film az apa narrációjával kezdődik, amiben elmondja, hogy Párizs a szerelmesek városa, amivel megalapozza a könnyed és bájos atmoszférát, így az ő narrációi mintegy keretbe foglalják a filmet.

Ugyanakkor persze igaz, hogy a forgatókönyvnek és a filmnek számtalan hibája is van. A legfontosabb talán az, hogy elég későn indul be úgy igazán, mert eltelik majdnem egy óra, mire bemelegszik ez a kicsit hosszúra nyúlt film. Amikor azonban Ariane elkezd játszani Flannagannel, már ellenállhatatlanná válik a történet, és nem is tűnik fel, hogy valójában mennyire kevés tartalom és kontextus van benne. Még a két főszereplőről sem tudunk meg igazán túl sokat. Ariane kora nincs meghatározva, de valószínűleg a húszas évei elején járhat, aki zenét tanul, azonban semmit nem tudunk meg arról, hogy alapjában véve mit gondol az életről, a környezetéről, amiben él és mit szeretne az élettől (már Frank Flannaganen kívül).Ehhez hasonlóan azt sem tudjuk biztosan, hogy Flannagan karaktere alapvetően felszínes és erkölcstelen, vagy csak enyhén botrányos, és esetleg csak azért éli a gazdag playboyok életét, mert nincs más éppen  az életében. A film ezeket nem tartotta fontosnak elmondani, illetve ha diplomatikusak akarunk lenni, akkor azt mondjuk, hogy ezeket a néző fantáziájára bízza.

A zene viszont nagyon fontos szerepet játszik ebben a romantikus komédiában, amit Franz Waxman (a Sunset Boulevard Oscar-díjas zeneszerzője) nevéhez kötődik, akinek számtalan segítője is volt, mint például Albert Sendrey vagy Matty Malneck. Ez utóbbi három dalt is írt a filmhez, mint például a C’est si bon-t, valamint részlet hallható Richard Wagner Tristan és Isoldájából is. Nagy jelentőséggel bír a filmbeli cigánybanda által játszott cigány, illetve néhány esetben magyaros zene. A film egyik legjobb jelenete is a cigányzenéhez kötődik. Flannagan ezzel a bandával huzatja a zenét, miközben Ariane után vágyakozik, és a nő által diktafonra mondott szertőinek névsorát hallgatja. Ez a jelenet látható a poszt végi videóban, ami talán a „leglubitschosabb” jelenet a filmben.

Billy Wilder először Cary Grantet szerette volna Frank Flannagan szerepére, azonban ő nem vállalta el, és a rendező ezután döntött Gary Cooper mellett, akivel sok területen nagyon hasonló volt az ízlése. Ariane szerepére Audrey Hepburn volt a kizárólagos és egyetlen jelöltje, aki szerencsére el is fogadta a szerepet, hiszen nélküle ez a film sem lett volna olyan bájos, mint amilyen lett végül.Ariane, aki nagyon szeretne hódítani, azonban ezt a férfi megismeréséig inkább csak a fantáziájában élte ki, annak ellenére, hogy van egy barátja. Azonban ezt a fiút nem kell meghódítania, mert ő anélkül is szereti már a lányt, és amúgy sem annyira nagy kihívás, mint Frank Flannagan, akiről apja már egy vastag aktányi információt összegyűjtött hűtlen feleségek utáni nyomozásai közben. És éppen ez vonzza a lányt annyira, aki tudja, hogy az egyetlen mód, amivel a férfi figyelmét magára irányíthatja, ha elérhetetlennek és rejtélyesnek mutatja magát. Taktikája működik, hiszen férfi minden egyes találkozásuk után egyre szerelmesebb lesz a lányba, akiről ráadásul azt hiszi, hogy egy tapasztalt nő, mert hát ő nem akarna valami naiv kislányt magának. Audrey Hepburn a film központi és legfontosabb része, aki itt is ugyanazzal a bájos humorával és ártatlan kisugárzásával hódít, mint szinte az összes filmjében. Bár az általa játszott karakterek palettája nem volt túl széles, azonban az ilyen típusú szerepekben, mint Ariane is, egyértelműen és messzemenően ő volt a legjobb.

Frank Flannagan egy középkorú gazdag playboy, aki nagyszerű szerető, azonban önmagában elég üresnek és felszínesnek tűnik a rövid kapcsolataival és a fizikai örömök keresésével. Franknek szüksége van valamire vagy valakire, aki képes ürességét megtölteni. Persze kérdés, hogy a nőcsábászatban veteránnak számító Flannagan, hogy-hogy nem lát keresztül a magát femme fatalenak kiadó ártatlan lányon, na de ezt is tudjuk be a romantikus komédiák ártalmatlan képtelenségeinek. Mindenesetre karakterének ad egyfajta magyar nábobi jelleget az a tulajdonsága, hogy szerelmi bánatát piába és cigányzenébe fojtja. Gary Coopert sokan és sokszor kritizálták ezért az alakításáért, na meg leginkább a kora miatt, azonban egyáltalán nem volt olyan szörnyű, mint ami elterjedt erről a szerepéről. Mondjuk lehetett volna kicsit könnyedebb és játékosabb is, hiszen volt tapasztalata Lubitsch-féle vígjátékokban, amit itt nem sikerült úgy istenigazából megismételnie, azonban ettől függetlenül nem „rontja el” a filmet.Ariane apját, a magánnyomozót a francia Maurice Chevalier játssza, aki Hepburnhöz hasonlóan remek volt. Ő egy nagyszerű és melegszívű apa, aki naivan megosztja munkája tapasztalatait és beszámol azok részleteiről lányának. Chevalier kiválasztása a szerepre nem volt véletlen, hiszen nagyon jól ismerte Ernst Lubitsch stílusát, mivel öt filmjében is játszott, ezért az sem meglepő, hogy remekül hozta vissza azok hangulatát. Itt is játékos és vicces volt, akin látszott, hogy nagyon élvezi a szerepét.

A filmet jó pár kritika érte, amelyek közül néhány még igaz is a forgatókönyvvel kapcsolatban, azonban Gary Cooper kora miatti kritikákkal szerintem nem érdemes foglalkozni. De ami a lényeg, hogy a film minden hibája ellenére bájos, szellemes, stílusos, romantikus és szórakoztató, amit minden Audrey Hepburn és általában a klasszikus romantikus komédia rajongónak látnia kell.

Értékelés: 8,5/10

Gary Cooper a cigánybandával, miközben Ariane felsorolását hallgatja szeretőiről: