A Mellékhatások egy 2013-as neo-noir pszichológiai dráma és thriller, ami részben egy bosszúállás, részben pedig egy tiltott szerelem története, és amelyeknek központjában a hazugságok és megtévesztések állnak. A film egy fordulatokban gazdag krimi, aminek bonyodalmai akkor kezdődnek, amikor egy pszichés problémákban szenvedő nőnek felírnak egy antidepresszánst.

Martin Taylort (Channing Tatum) fehérgalléros bűnözőt, akit most engedtek ki a börtönből, felesége Emily (Rooney Mara) várja otthon. Emily azonban depresszióban szenved, és emiatt még öngyilkosságot is megkísérel: autójával egy betonfalba hajt. Ezután Dr. Jonathan Banks (Jude Law) pszichiáter kezelése alá kerül, aki egyik kollégája Dr. Victoria Siebert (Catherine Zeta-Jones) javaslatára egy új gyógyszert, az Ablixiát írja fel páciensének. A gyógyszer látszólag segít Emilynek, azonban mellékhatásaként zavarok lépnek fel nála: esetenként alvajáróvá válik, aminek nincs tudatában. Az egyik ilyen epizód alkalmával leszúrja férjét, ami után a bíróság előtt ártatlannak vallja magát a gyógyszer mellékhatása által okozott beszámíthatatlanságra hivatkozva. A bíróság pszichiátriai kezelésre kötelezi a nőt, és felügyeletét Dr. Banksre bízzák. A pszichiáternek közben tönkremegy a praxisa az ügy negatív publicitásának köszönhetően, sőt, még a házassága is azután, hogy felesége egy olyan fényképeket kap, amin az orvos Emilyvel félreérthető helyzetben látható. Dr. Banks ezek után elhatározza, hogy saját kezébe veszi a nyomozást, hogy tisztára mossa nevét...Steven Soderbergh Side Effectje Hitchcock filmjeinek nyomdokaiban jár témájában, fényképezésében, karaktereiben, ugyanakkor mégis jellegzetesen Soderbergh film. Dr. Banks karaktere nagyon hasonlít Hitchcock ártatlanul vádolt, üldözött karaktereire, és a film témái között helyett kap a tabu jellegű szex is, ami Hitchock legnagyobb klasszikusainak egyik legfontosabb eleme volt. Mindemellett a Mellékhatások talán legfontosabb témája a tökéletes gyilkosság lehetősége, amit Soderbegh nagy elődje annyi filmjében körbejárt már. A hitchcocki elemeken kívül a klasszikus noirok alap összetevői, a hazugságok, megtévesztések és árulások játsszák a legnagyobb szerepet. A filmben végig érezhető Soderbergh kézjegye is a dialógus vezérelte jeleneteken, történetvezetésen, na és persze kedvenc témáján, a hazugságokon keresztül. Az, hogy ez utóbbi mennyire domináns a filmben, csak a legvégén derül ki, amikor végül mi nézők is láthatjuk a teljes képet., de már a film közepe felé elkezdjük érzékelni, hogy itt senki és semmi sem az, mint aminek látszik.

A film műfaja és szerkezete is a fent említett noir témákat szolgálja, ugyanis az első fele nagyon megtévesztő. Először azt gondolhatjuk, hogy egy, a gyógyszeripart kritizáló drámát látunk, amelyben ízelítőt kapunk a gyógyszergyárak erőteljes befolyásából, aminek következményeként az orvosok nem feltétlenül a legjobb, vagy leghatékonyabb gyógyszert írják fel a betegeknek. Mindemellett az amerikai igazságszolgáltatási rendszer és a pszichiátriai intézmények kapcsolatát is érdekesen ábrázolja, valamint a gyógyszerfogyasztási és felírási szokásokat is provokatívan mutatja be. A film folyamán kiderül, hogy Emily korábban már szedett antidepresszánst, amire nem reagált jól, ami után új orvost és gyógyszert kap. Az a tény, hogy ennek nagyon erős mellékhatása van, ami akár ugyanannyira rossz lehet, mint a kezelendő probléma, valahogy elsikkad, ez nem tűnik fontosnak igazán senkinek, a lényeg, hogy látszólag segít az eredeti problémán. A történet első részében azt gondolhatjuk, hogy a film ekörül a téma körül forog majd, aztán jön a csavar, ami után rájövünk, hogy ez az egész csak megtévesztés volt, és a film átfordul a dráma műfajából egy ütős csavarokban gazdag thrillerbe, ami erőteljesen a klasszikus noirok terepén mozog, és az égvilágon semmi köze sincs a gyógyszeriparhoz, a depresszióhoz vagy egyéb pszichiátriai témákhoz.A film szerkezete is a noirokat idézi azáltal, hogy a kezdő képekben a kamera egy vérnyomokkal teli lakásba közelít, majd rögtön visszaugrunk három hónapot az időben. Bár nem egy konkrét szereplő visszapillantásában bontakozik ki a történet, de mégiscsak flashbackről van szó, aminek a lényege az, hogy a néző mindjárt a film elején megtudja, hogy az eseményeknek tragikus végkifejlete lesz.

A forgatókönyvet Scott Z. Burns írta, aminek legambiciózusabb elemei a meglepő fordulatok, ami nem csak a már fent említett témákra és műfajra vonatkozik, hanem a karakterekre, és a krimi rész kirakós darabjaira is.

Az első szakaszban Emily depressziós és segítségre szoruló, ugyanakkor szimpatikus karaktere áll a fókuszban, miközben a film érzelmileg és társadalmi témáiban is nagyon őszintének tűnik. Emily súlyos érzelmi válságban van férje börtönbüntetése miatt, és Rooney Mara nagyszerűen mutatja be karakterének emocionális hullámzásait, változásait, miközben segítséget is keres ezek miatt. Ez meg is érkezik Dr. Banks személyében, akinek terápiája miatt kezdi jobban érezni magát, egészen addig, amíg a gyógyszerezés össze nem kavar és komplikál mindent. A filmnek ez a része nagyon autentikusnak hat, és a néző is úgy érzi, hogy érti a szereplők érzéseit, pszichéjét.Aztán a második részben az addigi empátiánk, gondolataink, véleményünk semmivé válik, ahogy a film témája és jellege megváltozik, amikor a pszichiáter egy fontos információ birtokába jut. Innentől kezdve vele együtt mi is kezdhetjük újra felépíteni gondolatainkat és érzéseinket a nulláról. Ez egy nagyon kemény és egyben veszélyes játék is a rendezőtől a nézővel szemben, de ebben az esetben abszolút kifizetődő, mert a figyelmünk és izgalmunk erőteljesen fokozódik. Ez a játék, és egyben a nézők reakciója is nagyon hasonlít arra, amit Hitchcock csinált a Psychoval, aminek története alatt háromszor is el tudta érni azt, hogy a nézők szimpátiája és lojalitása váltakozzon a karakterek között. Itt ez most csak kétszer történik meg, a film elején Emily, a második részben pedig Dr. Banks mellé állít minket a rendező. Nagyon ravaszul vesz rá minket a film elején, hogy érzelmeket és gondolatokat beleinvesztáljuk egy illúzióba, ami után teljesen átvágva és manipulálva érezzük magunkat, ugyanúgy, mint Dr. Banks. Az ő frusztrációja a mi frusztrációnkká is válik. Ennél jobban nehéz lenne átadni a nézőnek a film ekkora már főszereplővé váló karakterének érzéseit.

Bár a Side Effects nem remake, azonban mégis rettentő erősen emlékeztet minket a klasszikus noirokra. Az egyik leglényegesebb eszköz az, hogy a film készítői fontos információkat egy darabig nem osztanak meg velünk nézőkkel, ezekre mindig csak akkor kerül sor, amikor az a legnagyobb hatást tudja elérni. Ez tökéletesen jól működik a Side Effectsben. Mivel a film élmény nagyban a fordulatokra épül, ezért elég nehéz a karakterekről igazán részletesen beszélni, úgy, hogy ne fedjünk fel néhány csavart, ezért erről most csak nagyon röviden lesz szó. A színészek összességében jó játékot tettek le az asztalra, azonban nem mindegyikük volt teljesen meggyőző.

Jude Law volt a legjobb közülük Dr. Banks karakterében, aki tökéletes volt mind a páciensének segíteni akaró orvos, mind a frusztrált és bosszúálló „nyomozó” szerepében, és ezen átalakulását is remekül érzékeltette.

Rooney Mara is kiválóan játszotta Emilyt, és főleg a film első részében volt lehetősége arra, hogy érzelmek egész skáláját mutathassa be, ami alapvetően remekül sikerült neki, azonban valahogy a néző mégsem érezte annyira át az ő karakterét, mint Law-ét.

A három főszereplő közül Catherine Zeta-Jones volt a legkevésbé meggyőző a pókerarcú és kemény pszichiáternő szerepében, ugyanakkor talán az ő karakterét volt a legnehezebb jól és meggyőzően eljátszani.Channing Tatum elég feledhetőt nyújtott Emily férjének szerepében.

A filmet a rendező fényképezte Peter Andrews álnéven (és ő is vágta), ami remekül sikerült. A filmjei mindig is híresek voltak remek vizuális világukról, de ez a Side Effects esetén fokozottan érvényes, ami a digitális fényképezés egyik legjobbjának számít. Kamerája mindent elkap a szépségtől a thrillerig, és még ebben is képes Hitchcock nyomában járni olyan intenzíven szuggesztív képekkel, mint amikor pl. csak egy gyógyszeres üveg látható. Érdekes a színek használata is ebben a filmben. A klasszikus noirok jellegzetes fekete-fehér kontrasztokon és árnyékokon alapuló expresszionista fényképezése a neo-noirokban a színek érdekes alkalmazásában nyilvánul meg. Viszonylag ritka a sárga szín dominanciája filmekben, amire itt azonban több példa is látható, főleg a kórházban játszódó jelenetekben.  A fényképezés noiros eszköze még a tükrök alkalmazása, amivel egy-egy adott karakter megváltozott személyiségét fejezi ki.

A Side Effects egy kiváló, ugyanakkor kissé alábecsült neo-noir, ami minden elemében felveszi a műfaj legjobbjaival a versenyt, még ha klasszikussá nem is válhat, aminek alapvetően az az, oka, hogy a története nem igazán alkalmas erre. Mindazonáltal remek rendezéssel, fordulatokkal, fényképezéssel és esetenként kiváló színészi játékkal rendelkezik, amit minden noir, vagy pszichológiai thriller rajongónak teljes szívből tudok ajánlani.

Értékelés: 9/10