Ez a neo-noir crime thiller film egy bűntudat miatt álmatlanságban szenvedő nyomozóról szól, aki egy pszichopata gyilkos után nyomoz egy alaszkai városban, miközben saját problémáival is meg kell küzdenie. Christopher Nolan második neo-noir filmje, amit közvetlenül a mára már kult filmmé vált Memento után készített, és amiben már olyan nagy nevű sztárok játszanak, mint Al Pacino, vagy a nem régen elhunyt Robin Williams.
Egy alaszkai városkában brutálisan megölnek egy tinédzsert, ami után a helyi rendőrség segítségére érkezik két tapasztalt los angelesi nyomozó Will Dormer (Al Pacino) és Hap Eckhart (Martin Donovan). A két nyomozónak azonban megvannak a maguk problémái is, hiszen Los Angelesben a belső ellenőrzés bizonyítékok hamisításával vádolja őket. Eckhart úgy dönt, hogy egyezséget köt velük, ami Dormer karrierjének végét jelentené. Miközben megpróbálják a tinédzser lány gyilkosát elkapni, a sűrű ködben Dormer véletlenül lelövi Eckhartot, azonban ennek bizonyítékait eltünteti attól aló félelmében, hogy szándékos gyilkossággal vádolnák meg, és azt vallja, hogy a gyilkos lőtte le a társát. Eckhart megölésével Ellie Burr (Hilary Swank) fiatal nyomozónőt bízzák meg, aki példaképekének tekinti Dormer nyomozót. Dormer mindeközben a bűntudata, problémái és az alaszkai körülmények (soha nem megy le a nap) kombinációjaként álmatlanságban szenved, ami miatt pár nap múlva már a nehezére esik a tiszta gondolkodás. A tinédzser lány gyilkosa Walter Finch író (Robin Williams) közben kapcsolatot teremt Dormerrel, hiszen tudja, hogy nem ő lőtte le Eckhart nyomozót. Tisztában van Dormer bűnösségével, ezért tőle várja azt, hogy a megölt lány ügyében elterelje róla a gyanút. Kettejük között egyfajta szimbiózisos kapcsolat alakul ki, aminek a lényege, hogy mindketten megőrzik a másik titkát, miközben mindketten tudják, hogy ez az állapot nem tartható örökké, már csak azért sem, mert Burr nyomozó lassanként összerakja a kirakós kép darabkáit...Christopher Nolan köztudottan vonzódik a film noir műfajához - amelyből a legtöbb inspirációját merítette -, és ezért nem véletlen, hogy filmjeire a noirok számos eleme erőteljes hatást gyakorol. Ebben a műfajban a vizuális stílus és a narratív elemek elválaszthatatlanok egymástól, tehát a kép és a történet egymást erősíti, és nincs ez másként Nolannál sem, mintahogy az sem, hogy a főszereplő és az ellenfele nem jók vagy rosszak, mintsem inkább nagyon hasonlóak, majdhogynem egymás tükörképei. Számos filmjében a történetmesélés technikája is noiros, hiszen előszeretettel használ flashbackeket, ami sajnos az Insomniára pont nem jellemző. Ugyanakkor filjeinek témái klasszikus noir témák az emberi természet, identitás tanulmányozásától etikai, morális kérdéseken át az egzisztencializmusig, ezért karaktereinek többsége érzelmileg zavart, moralitásuk megkérdőjelezhető, miközben különböző félelmekkel rendelkeznek, magányosak, esetleg valami miatt bűntudatuk van. Ugyanezek az elemek köszönnek vissza az Insomniában is.
Az Insomnia témája és hangulata sötét, ami még érdekesebb annak fényében, hogy egy alaszkai városkában játszódik, ahol éppen abban az évszakban járunk, amikor nem megy le a nap éjszaka sem. A noirok helyszínei különböző nagyvárosok, azon belül is általában Los Angeles, ami ebben a filmben olyan csavarral látható, hogy a film főszereplője, a dörzsölt Dormer egy los angeles-i nyomozó, aki a bűnös városban követte el azt az erkölcsileg megkérdőjelezhető tettet, ami miatt végül bűnhődnie kell. Az állandóan világos kisvárosban először álmatlanságban szenved, majd a film végére erkölcsileg megtisztul, amiben nagy szerepe van a környezetnek. Az állandó világosságban a bűntudat okozta álmatlanság miatt egyre inkább dezorientált férfinek nincs hova elrejtőznie, miközben minden szem rá, a tapasztalt zsarura tapad, akitől a kegyetlen gyilkossági ügy felderítését várják. Szinte lehetetlen feladatnak tűnik ilyen körülmények között, hogy személyes titkát megőrizze. Ahogy a korábban magabiztos, erős akaratú, kissé nagyképű és arrogáns férfi egyre bizonytalanabbá válik a kialvatlanság miatt, úgy tisztul meg egyre jobban bűne alól, amely folyamat végén belátja, hogy helytelen döntést hozott Los Angelesben az egyik munkája során.Az Insomnia forgatókönyvét Hillary Seitz írta, ami az azonos című 1997-es norvég filmem alapul. A történet alapkoncepciója nagyon okos és érdekes noirt ígér, azonban a forgatókönyv mégsem lett igazán jó, vagy legalábbis nem annyira, mint amennyire ígéretesnek hangzik. Ennek több oka is van, az egyik az, hogy a film csavarai nem igazán ütősek, és elég kiszámíthatóak, amelyekben szinte semmi meglepetés sincs. Ezt akkor engedheti meg magának egy noir, ha a karakterek és téma van annyira összetett, érdekes és izgalmas, hogy ezt ellensúlyozni tudják. Bár rossznak korántsem nevezhető a forgatókönyv, ugyanakkor mégsem annyira egyedi – leszámítva a főszereplő insomniáját és a történet helyszínét -, hogy a film erősségeihez lehessen sorolni. A történet elbeszéléshez sem az egyszerű lineáris formát választottam volna, mert annyira se nem ütős, se nem feszültséggel teli a film, hogy ennek érzete tovább csökkenjen az egyszerű szerkezet miatt. Szerintem szerencsésebb lett volna flashbackek használata, de lehet, hogy ez azon egyszerű oknál fogva nem történt meg, mert Nolan az előző filmjében, a hatalmasat szóló Mementoban már megmutatta, hogy mennyire érti a visszapillantások használatát, és nem akarta ismételni magát. Persze vannak rövid flashek a filmben, de ezek nem történetvezetési célokat szolgálnak, hanem a főszereplő kialvatlanságából fakadó hallucinációkat, vagy korábbi képeket jelenítik meg.
Azt viszont a sztori javára kell írni, hogy a történet fókusza fokozatosan tevődik át a nyomozásról Dormer nyomozó Canossa-járására és a pszichopata gyilkossal való kapcsolatára, miközben a gyilkossági ügy majdhogynem jelentéktelenné válik. Láttunk már erre is példát klaszikus noirok esetében, például az In a Lonely Place esetében. Ebből kifolyólag az Insomnia nem egy apró puzzle darabokból kirakandó krimi történet, mintsem inkább egy noirokra jobban jellemző pszichológiai thriller, már csak azért is, mert már a film közepén megismerjük a gyilkos személyét, amivel lényegében minden rejtély meg is oldódik. Ez az a pont a filmben, amikor a nyomozó és gyilkos közötti macska-egér játékban a szerepeik megcserélődnek. „If you don’t tell I killed her, I won’t tell you killed him.” „Ha nem mondod el nekik, hogy én öltem meg a lányt, akkor én sem mondom el, hogy megölted a partnered.”Ugyanakkor sajnos sem a pszichológiai része, sem a thriller része nem teljesen kielégítő. Bár az insomnia a film érdekes eleme, azt mégsem használja ki teljesen, vagy igazán jól, miközben a thriller része is elveszik a film közepénél, amikor megismerjük a gyilkost. A második szakaszban a nyomozó és a gyilkos kapcsolatának, valamint Dormer lelpleződéstől való félelmének kellene tudni a feszültséget növelni és a figyelmet fenntartani, amit viszont nem sikerült teljesen kielégítően, pedig a különböző szálak, mint hogy Dormer véletlenül lelövi a partnerét, majd a gyilkos zsarolása, és próbálkozása, hogy az addig senki által nem kontrollált Dormert irányítsa és az alaszkai kezdő, de okos és szorgalmas rendőr nyomozása társa halála ügyében érdekesen hangoznak, de a szikra, és a mindezeket egybefogó és mindent átszövő igazán jó atmoszféra egy kicsit hiányzik.
A film karakterizálására is hasonló kettősség jellemző. Röviden jó-jó, de azért nem annyira, mint amilyen lehetett volna.
A legfontosabb persze Dormer nyomozó, akinek egész élete a munkájáról szól, és aki számtalan veszélyes bűnözőt csukatott le karrierje folyamán, most az a veszély fenyegeti egy korábbi hibája miatt, hogy élete legfontosabb része megsemmisül. A film ebből a szempontból nézve egy tipikus kísért a múlt típusú noir, ahol a múltban elkövetett bűnök erőteljesen és persze negatívan befolyásolják a jelent, a jövőről már nem is beszélve. Dormer a legtöbb noir antihőshöz hasonlóan nagyon erős saját erkölcsi kódrendszerrel rendelkezik, annyira erőssel, hogy végül ez okozza a végzetét. Személyiségéből egy olyan ember képe rajzolódik ki, aki ezen kódrendszer alapján mindig azonnal és rögtön tudja mi a helyes és a mi rossz, a probléma azonban abban rejtőzik, hogy a kódrendszere nem csak az őt körülvevő társadalmáéval, de a foglalkozásával és az általános emberi erkölcsi kódrendszerrel sem egyezik.Tragédiája, hogy a makacs és önfejű nyomozó ezt túl későn ismeri fel, amikor a már nem tudja irányítani sorsát. Igaz, hogy annyi ereje még minden kialvatlansága és bizonytalansága ellenére is van, hogy a gyilkos minden próbálkozása ellenére sem tudja kontrollálni. Ugyanakkor a sors ellen már egyre erőtlenebbül küzd, míg az végül le is győzi és megbünteti korábbi bűne miatt, ami lehet, hogy nem is a bizonyíték hamisítás, hanem sokkal inkább korábbi magabiztossága és önhittsége. A film iróniája az, hogy minél kialvatlanabb, tehát minél bizonytalanabbul dönt vagy alkot ítéletet, morálisan annál inkább megtisztul. Hiszen mi is történt előtte? A nyomozó belekerült egy erkölcsileg lefelé tartó spirálba, amiből képtelen volt kikecmeregni. Ennek persze az volt az oka, hogy kezdetben azt sem vette észre, hogy belelépett ebbe a spirálba. Dormer ugyanis egyik nyomozása során, annak érdekében, hogy egy veszélyes gyilkost elkapjon, bizonyítékot hamisított. Ekkor válik jó zsaruból rosszá, majd amikor véletlenül lelövi a partnerét, de eltünteti ennek bizonyítékait, akkor még rosszabbá. Amikor pedig már a jelenlegi gyilkos zsarolja emiatt, akkor kezdetben egy ártatlan emberre próbálja terelni a gyanút, és csak ez az a pont, amikor leesik neki, hogy mivé vált. Ekkor megpróbál ugyan kilépni ebből a spirálból, de ezt is korábbi bűneinek eszközével – a bizonyíték hamisítással – próbálja meg elérni. A film végén már több, mint egy hét kialvatlanság után hozza meg hosszú idő után első, erkölcsileg helyes döntését. Al Pacino játékát általában nagyon nagyra tartják ebben a filmben, azonban szerintem ezt is, mint általában majd’ minden szerepét egy kicsit túljátssza (kivéve a Keresztapákat). Ráadásul nagyon az insomnia hatásának bemutatására koncentrál, aminek az az eredménye, hogy karakterének nincsenek igazán mélységei. De tisztában vagyok azzal, hogy Al Pacino fanoknak egész biztos, hogy bejön az Insomniában nyújtott alakítása.Walter Finch, a pszichopata gyilkos karakterében Robin Williams látható, ami egy elég szokatlan szerep volt az addig főként komédiákban játszó színésztől. Finch és Dormer sokban hasonlítanak egymáshoz, ugyanakkor mégsem teljesen, bármennyire is ezt hiszi a gyilkos, amiről aztán Dormert is mindenáron meg akarja győzni. Finchnek erre alapvetően két oka van, egyrészről a saját lelkiismeretét nyugtatja, hiszen ő sem akarta megölni a lányt, csak éppen így sikerült, másrészről nyilvánvalóan meg akarja úszni a gyilkosságot, aminek egyik eszköze, hogy pszichésen is befolyásolja az amúgy is egyre bizonytalanabbá váló nyomozót. Azonban az alapvető különbség, hogy Dormernek vannak ugyan emberi gyengeségei, de mentális problémái soha nem voltak, ellentétben a sima beszédű és nyílt arccú Finch-csel, aki első ránézésre egy normális fickónak tűnik, aki ennek ellenére vagy talán pont emiatt hátborzongató. Bár ő is szenvedett a gyilkosság után álmatlanságban a nyomozóhoz hasonlóan, azonban ez nála elmúlt anélkül, hogy moralitásában bármilyen változás állt volna be. Robin Williams alakítása azért is volt nagyon jó, mert minél jobban megfigyeli az ember a karakterét, annál inkább kiderül, és lejön róla, hogy mennyire problémás alak, aki igencsak szociopata és magányos, olyannyira, hogy a néző már majdnem szánalmat érez iránta. Williams, ellentétben Pacinoval, mintha egy kicsit aluljátszotta volna karakterét, de második megnézésre viszont arra jutottam, hogy ő teljesen hiteles volt. Az, hogy nem tudott igazán érvényesülni Al Pacino mellett, annak nem az ő visszafogottan kifejező alakítása az oka, hanem Pacino szokásos hatásvadász (néhol akár ripacsnak is tűnő) játéka az oka.
Robin Williamsnek és Al Pacinonak volt ugyan néhány remek közös jelenete, amelyekben remekül látható karaktereiknek kontrasztja és egyben hasonlósága is, azonban összességében olyan érzése van az embernek, hogy a film fontos karakterei mintha nem tudnának igazán összekapcsolódni. Mindenki inkább csak a maga világában mozog, ott egész jól ugyan, de a film második felének lényege a karakterek egymásra hatásában kellene állnia.A film harmadik legfontosabb karaktere Ellie Burr fiatal, idealista és lelkes rendőrnő, akinek eddig nem volt lehetősége igazán komoly ügyben nyomoznia. Burr nyomozó példaképe Dormer, ami nem csak abból derül ki, hogy még a szakdolgozatát is a los angelesi nyomozó egyik ügyéről írta, hanem Hilary Swank testbeszédéből és tisztelettudóan, ugyanakkor lelkesen csillogó szemeiből is, ahogy az általa istenített Dormerre néz. Sajnos ezen kívül igazából más oldalát nem ismerjük meg Burr nyomozónak, mert a karaktere nem nevezhető túl kidolgozottnak. A forgatókönyvben sokkal nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetni erre a szereplőre, már csak azért is, mert neki, a film morális iránytűjének adja át Dormer a stafétabotot egy figyelmeztetés keretében. Hilary Swank kihozta karakterből, amit a gyenge forgatókönyv és ideje rövidsége engedett, ez azonban nem volt sok.
A film fényképezése viszont minden kétséget kizáróan remekül sikerült. Wally Pfister, Nolan legtöbb filmjének operatőre a világítástól a nyomozó agyában egyre gyakrabban bevillanó képeken át a sivár és mégis nagyon látványos alaszkai táj fényképezéséig mindent kiválóan megoldott. Színes neo-noirok esetében a klasszikus noirok sötés és árnyékos, fekete-fehér kontrasztokon alapuló fényképezését a színek tompaságának és élességének váltakozásával érzékeltetik leginkább, miközben jellemzően domináns egy-egy szín a film egészében, vagy egyes fontos jelenetekben. Ez az Insomnia esetében nagyon látványos, ugyanis, ahogy megy előre a film és szenved Dormer egyre jobban a kialvatlanságtól, úgy lesznek a film színei egyes jelenetekben egyre élesebbek, érzékeltetvén azt, hogy Dormert mennyire zavarja a fény. A színek között a történet helyszínének megfelelően a hideg kék és zöld dominál, főleg a háttereknél.David Julyan filmzenéje is remek, ami a nemcsak, hogy jól illeszkedik a film üteméhez, de mintha meg is határozná azt. A zene minden visszafogottsága ellenére hipnotizáló, amiben esetenként zongora és vonós részletek hallhatóak, amelyek a feszültséget voltak hivatottak növelni. Nem a zenén múlott, hogy az mégsem érte el a kívánt szintet.
Christopher Nolan Insomniája alapjában véve egy profin összerakott film, ami azonban sokkal ígéretesebben indul, mint ami a végén lesz belőle. Ugyanakkor bár meg sem közelíti másik híres neo-noirját, a Mementot, azért mégiscsak a műfaj jobb darabjai közé tartozik, annak ellenére, hogy nem hagy bennünk túl mély nyomot. Jó film, de nem nagyszerű, bár lehetett volna akár az is.
