Szóval Sunset Boulevard. Röviden nagyon nehéz elmondani, hogy miért is ez a kedvencem. A film egyszerűen hipnotikus hatással van rám, pedig a témái nem érintenek közelebbről, ráadásul még Humphrey Bogart sem játszik benne, és mégis. A Sunset Boulevard egy nagyon erőteljes, ütős és velejéig cinikus film a tehetséges, de sikertelen hollywoodi író és az elfeledett középkorú némafilm sztár végzetes kapcsolatáról, ami egyben egy nagyon erőteljes kritika Hollywood világáról is, ahol az önutálat, a kiszolgáltatottság és a mentális problémák az élet természetes velejáróinak számítanak.
Joe Gillis (William Holden) munkanélküli és adósságokban úszó hollywoodi forgatókönyvíró véletlenül egy elhagyatottnak látszó villa garázsába keveredik a Sunset Boulevardon. A ház azonban nem lakatlan, hanem hajdan volt némafilm sztár Norma Desmond (Gloria Swanson) él benne a külvilágtól elzárkózottan inasával, Max-szel (Erich von Stroheim). Norma mentálisan kissé zavart középkorú nő, aki saját álomvilágában él, és a nagy visszatérésről álmodozik. Amikor megtudja, hogy Joe író, megbízza a hosszú, magányos évek alatt írt kusza kéziratának a szerkesztésével, abban a reményben, hogy ezzel a forgatókönyvvel vissza tud térni a rivaldafénybe. A közös munka során Norma beleszeret Joe-ba, akit először anyagi eszközök segítségével tart magánál. Joe büszkesége kezdetben tiltakozik a kitartottság ellen, de aztán beletörődik az új helyzetébe kényelemből, kiszolgáltatottságból, és Norma dzsigolója lesz. A cinikus írónak nincsenek illúziói. Ez az állapot addig tart, amíg Joe és Betty Schaefer (Nancy Olson), akivel egy közös forgatókönyvön dolgozik titokban Norma tudta nélkül, egymásba nem szeretnek. Egyre többször jár el éjszakánként Bettyhez dolgozni, és Norma érzékeli a veszélyt. Ekkor már nemcsak anyagi eszközöket, de az érzelmi zsarolást is beveti annak érdekében, hogy megtartsa Joe-t. A férfi nem mondja el Bettynek valódi helyzetét. amikor azonban Norma már a lányt kezdi el telefonon zaklatni, akkor elhatározza, hogy mindent tisztáz mindkettejükkel. Bettyt a villába hívja, ami azonban végzetes következménnyel jár...A film legendás zárójelenete a poszt végén látható.
Hollywood rengeteg önmagáról szóló filmmel állt elő az idők folyamán, amelyek közül jó néhány egészen kiválóra sikeredett, azonban egyik sem veheti fel a versenyt a Sunset Boulevarddal. Ennek oka nem csak az, hogy ettől lesz a leglibabőrösebb a néző, a karakterek itt a legérdekesebbek és legösszetettebbek, de ez a legőszintébb is. Szinte kegyetlenül őszinte: nem véletlen, hogy nem ez kapta meg az Oscar-díjat, ugyanis nagyon sok ember érintve és kényelmetlenül érezte magát, és ami 64 év után is ugyanolyan aktuális, mint 1950-ben volt. Az Alkony sugárút több szinten és téren is bemutatja Hollywood igazi, ragyogás mentes arcát, amely tárgyként kezel mindent és mindenkit: az öregedő és eldobott sztárokon, a tápláléklánc alján lévő kiszolgáltatott alkalmazottakon, sztárok realitásoktól elszakadó világán, a mentális problémákon át a manipulációkig. A film főszereplője Gloria Swanson maga is némafilm sztár volt, és karaktere alakításában is némafilmes eszközökhöz nyúl, ezért Norma és a direkt visszafogottan játszó William Holden karaktere között így még nagyobb a kontraszt.
Nem tudom létezik-e olyan ember a világon, aki ne hallott volna erről a filmről, még ha esetleg nem is látta, amit jelenleg a 3. legjobb amerikai filmként tartanak számon. A Casablanca két fő szálon fut: az egyik a háborús és eszmei mondanivaló, ami miatt tulajdonképpen a filmet készítették, a másik pedig a romantikus szál, amivel fel akarták dobni és népszerűvé akarták tenni az első szálat. A Casablanca készítői nagyon jól megtalálták az egyensúlyt a romantika és a politikai/társadalmi mondanivaló között, ráadásul ezeket sikerült úgy tálalni, hogy teljesen időtállóak lettek azáltal, hogy a karaktereket mozgató motivációk és érzelmek elvonatkoztathatóak a filmbeli eseményektől és így akármelyik korban érvényesek.
A 2. világháborúban a menekülők ezrei próbálnak Amerikába jutni a marokkói Casablancán keresztül, ami a francia Vichy-kormány irányítása alatt állt. A menekülteknek azonban vízumra volt szükségük, amit vagy a korrupt francia hivatalnokoktól, ezen belül is leginkább a rendőrfőnöktől Louis Renault kapitánytól (Claude Rains), vagy a fekete piacon lehetett beszerezni. A város éjszakai életének (és feketepiacának) központja Rick Kávéháza, aminek a tulajdonosa az amerikai Rick Blaine (Humphrey Bogart), aki egy végtelenül cinikus és megkeseredett férfi. Amikor megölnek két német futárt, és ellopják a náluk lévő fontos dokumentumokat (letter of transit), ami korlátlan utazásra jogosít fel, Ugarte (Peter Lorre) egy kisstílű bűnöző Ricknek adja az iratokat megőrzésre. Ugartét menekülés közben lelövik. Renault kapitány elmondja Ricknek, hogy Victor László (Paul Henreid) a cseh ellenállás vezetője Casablancába jött és akit a Gestapo helyi vezetője Strasser őrnagy (Conrad Veindt) mindenképpen itt akar tartani. Figyelmezteti Ricket, hogy esze ágába se jusson vízumot eladni Lászlónak. László és felesége Ilsa Lund (Ingrid Bergman) természetesen Rick kávéházába megy, hogy találkozzon Ugarteval, és megvegye tőle a dokumentumokat, de annak halála miatt más forrás után kell nézniük. Időközben kiderül Rick cinizmusának is az oka: Párizsban szerelmes lett egy nőbe, akivel már a házasságot tervezték, és együtt akarták Párizst elhagyni, amikor a németek bevonultak, ám a nő nem ment el a vasútállomásra a megbeszélt időpontban. Ez a nő persze nem más, mint Ilsa. Amikor Rick meglátja Ilsát, a sebek újra feltépődnek mindkét oldalon. Ilsa nagyon tiszteli és felnéz a férjére, ugyanakkor igazából Rickbe szerelmes. Nyilvánvalóan Rick cinikus álcája mögött érző szív dobog, de vajon ez mire készteti Ricket? Eladja-e Victor Lászlót, hogy el tudjon menni Ilsával Amerikába vagy segít nekik megszökniük? Jelenet(ek) a filmből, Rick alkoholba fojtja szerelmi bánatát.
A film úgy lett egy háborúellenes film, hogy sikeresen propagálta az amerikaiak felé, hogy miért is kellene belépni az európai hadszíntérre az USA-nak, és fordítva: úgy tudta propagálni a háború szükségességét, hogy egy háborúellenes klasszikussá vált, és a legjobb az egészben, hogy a kettő között nincs ellentmondás. A Casblanca ugyanakkor leginkább a szerelmi szál miatt vált híressé és népszerűvé (na és persze a színészeknek köszönhetően), amely végül alárendelődik a háborús erőfeszítéseknek. Szóval, ha valaki esetleg még nem látta volna, akkor hajrá, mert semmit nem öregedett as time goes by, ugyanannyira hatásos és lebilincselő, mint 70 éve volt.
Sergio Leone 1984-es olasz epikus gengszter drámája közel négy órás, azonban amikor véget ér, azt kívánjuk, hogy bárcsak még folytatódna. A volt egyszer egy Amerika ugyanis jóval több, mint egy átlagos gengszter film, aminek központi témái a barátság, szerelem, lojalitás, intrika, erőszak. A film szerkezete is nagyon különleges, ugyanis a történet három különböző idősíkban játszódik, amelyek között a főszereplő visszapillantásain keresztül - nem lineárisan - ugrálunk. A film főszereplői a new yorki zsidó gettó szegénységéből való kitörés és felemelkedés útját a szervezett bűnözésben vélik megtalálni a '20-30-as években. Az ő életüket követhetjük nyomon tinédzser koruktól öregségükig. Már amelyikük megéli azt.
A film közel 50 évet ölel fel és amit a főszereplő David "Noodles" Aaronson (Robert De Niro) szemszögéből láthatunk, az ő flashbackjein keresztül. A film főszereplői egy csapat utcagyerek Noodles, Patsy (James Hayden), Cockeye (William Forsythe) és Dominic (Noah Moazezi), akik Noodles vezetésével már tinédzser korukban kisebb bűncselekményeket hajtanak végre. Hozzájuk csatlakozik Max (James Woods) és a banda külső tagja Fat Moe (Larry Rapp). Fat Moe ambiciózus testvérébe Deborah-ba (Elizabeth McGovern) szerelmes Noodles. (A főszereplőket gyerekkorukban természetesen nem ezek a színészek játsszák). A srácok, mire felnőnek (25-30 év körüliek) New York egyik kemény környékének, az alsó-keleti oldal zsidónegyedének vezető és könyörtelen gengszterei lesznek az alkoholtilalom idején. Ez lesz a második idősík. A harmadikban pedig a 60 év körüli Noodlest láthatjuk, aki visszaemlékezik az életére, az előző idősíkokban történt eseményekre. Noodles, akinek egy rosszul sikerült akció után nemcsak a hatóságok, de a maffia elöl is el kell menekülnie, évtizedekig magányosan és rejtőzködve él, amikor váratlanul egy levelet kap, ami hirtelen visszahúzza a lezáratlan múltjába, nemcsak az emlékeiben, de a valóságban is. Nem tudja, hogy ki és mi okból lépett vele kapcsolatba...Jelenet a filmből, Noodles és Max barátságot köt.
Amiben a Volt egyszer egy Amerikai hasonlít a többi gengszter filmre, például a Keresztapára vagy a Nagymenőkre, az annak a mítosznak az ábrázolása, ami a gengsztervilágot körbeveszi a mai napig. Amiben viszont különbözik, az Sergio Leonenak az a vágya, hogy az egészet egy bűntudattól szenvedő ember szempontjából mutatja be, aki azt hiszi, hogy elárulta a társait, valamint különleges és egészen kiváló három idősíkos flashbackes szerkezete. A filmnek mindemellett van egy olyan szomorú üzenete is, hogy bármit teszel, bármilyen utat is választasz magadnak az éleben, mindenképpen vesztes leszel.
A Zelig Woody Allen legkülönösebb, legkülönlegesebb és legkifinomultabb humorú filmje, amit ő írt, rendezett és a főszerepet játssza. A Zelig egy mockumentary (ál-dokumentum) film, ami egy kitalált történetet megtörtént eseményként prezentál dokumentum film stílusban, ami ezáltal paródiává és szatírává válik. Az események a '20-30-as években játszódnak, aminek főszereplője Leonard Zelig egy rejtélyes, személyiséggel nem rendelkező kisember, aki annak érdekében, hogy elfogadják és szeressék, felveszi környezete és a körülötte lévő emberek jellegzetességét és karakterisztikáját. A film az elképesztően autentikus mockumentary felszín alatt egy romantikus történet nagyon erőteljes mondanivalóval az identitásról, mentális betegségekről, valamint arról az általános emberi igényről, hogy elfogadják és szeressék.
Leonard Zelig (Woody Allen) egy jellegtelen ember, aki olyan különleges képességgel rendelkezik, amivel fel tudja venni a környezetében lévő emberek külső és belső tulajdonságait és jellemzőit, ami által csoporton belülivé válik. Ha republikánusok között van, akkor republikánus lesz, ha demokraták között, akkor pedig demokrata. De láthatjuk Allent többek között feketeként, mexikóiként, indiánként, görögként, kínaiként, skótként, kövér emberként, zsidó rabbiként, pszichológusként, gengszterként és náciként is. Tökéletesen azonosul (még fizikailag is) ezekkel az identitásokkal, és egy-egy ilyen átváltozásánál elfelejti az előző személyiségeit. Zelig, az emberi kaméleon. Közben pszichiáterek és pszichológusok vizsgálják, akik nem tudják eldönteni, hogy pszichotikus vagy csak nagyon neurotikus, mindenesetre nem tudják meggyógyítani, pedig még az elektrosokkot is megpróbálják. Egyikőjük Dr. Eudora Fletcher (Mia Farrow) azonban nem adja fel, és eltökélt szándéka, hogy segít Zelignek. Sok mindent kipróbál a férfivel, többek között a hipnózist is, amelyek persze némi komplikációval is járnak, többek között szerelmesek lesznek egymásba, és összeházasodnak. Azonban hamarosan kiderül, hogy Zelig különböző személyiségeiben már többször is házas volt, sőt gyerekei is vannak, amikre nem emlékezett...Zeliget zavarba hozza pszichológusnője.
A film három szálon fut: Zelig útkeresése, a szerelem és az őt körbevevő társadalom bemutatása, amely szálak természetesen teljesen összefonódnak. A filmben összesen kettő professzionális színész játszik: Woody Allen és Mia Farrow, akiket eredeti híradó és egyéb filmekbe vágtak be. A film elkészítése nemcsak művészi, de hatalmas technikai bravúr volt a maga korában, ami még a digitális technika előtti készült. A színesben látható részekben a "szakértők és szemtanúk" nyilatkozatait és visszaemlékezéseit modern eszközökkel és technikával vették fel, de Woody Allen és Mia Farrow jeleneteihez korabeli kamerákat és lencséket is használtak, majd szándékosan karcolásokat és egyéb sérüléseket is okoztak a filmnek, hogy az minél autentikusabb legyen, majd ezután bevágták az eredeti filmhíradókba. A Zelig minden idők egyik legprofibban megszerkesztett és összerakott filmje.
Vitathatatlanul a Keresztapa a leghíresebb valaha készült gengszterfilm, amit jelenleg a második legjobb filmnek tartanak a Citizen Kane után a Casablancát megelőzve. A film lényege nem is annyira a cselekménye, mint inkább az elképesztően atmoszférikus közege, amiben a történet játszódik. A film nagyban hozzájárult a gengszter világot körbevevő mítosz megteremtéséhez, olyannyira, ha egy maffiáról szóló hírt olvasunk, akkor elsőre egészen biztosan a Corleone család ugrik be mindenkinek.
Vito Corleone (Marlon Brando) öregedő don, a Corleone maffia család vezetője, akinek három fia van: a hatalmas temperamentummal rendelkező Sonny (James Caan), a buta és gyenge Fredo (John Cazale) és az intelligens és fegyelmezett Michael (Al Pacino), valamint van egy lánya Connie (Talia Shire) és egy örökbefogadott fia Tom Hagen (Robert Duvall) ügyvéd, aki egyben a tanácsadója is. Lassan ideje lenne a stafétabotot átadnia valamelyiküknek, azonban a feladatra leginkább alkalmas háborús hős Michael nem kíván a család illegális tevékenységében részt venni. A helyzet azonban megváltozik, amikor Vito Corleone visszautasít egy hatalmas drogüzletet, amiért megpróbálják megölni. A merényletet túléli, de amíg ápolják Sonny veszi át a család irányítását és kitör a maffia családok közötti háború, aminek során Michael, hogy apját és családját megvédje, lelő egy korrupt rendőrfőnököt és a Solozzot, a drogdílert. Micahelnek Szicíliáig kell menekülnie, közben a háborúnak minden családban rengeteg áldozata lesz, többek között Sonny is meghal. Ekkor Vito összehívja az öt családot egy békéltető tárgyalásra, aminek eredményeképpen Michael visszatérhet Amerikába, és átveszi a család irányítását...A film zárójelenete.
A film gengszter karakterei annak ellenére szimpatikusak, hogy végtelenül kegyetlenek, és nyilvánvalóan mások nyomorúságát kihasználva gazdagodnak meg. Ennek az az oka, hogy a film nagyon zárt közegben - tulajdonképpen csak a családon (családokon) belül - játszódik, és az egész film folyamán egyetlen egy ártatlan áldozatot sem látunk. Nincsenek prostitúció által kizsákmányolt nők, nincsenek kirabolt áldozatok, védelmi pénzt fizetők vagy szerencsejáték függők, csak a család van és a gengszter világ romantikája, ami azonban annyira magába szívja a nézőt, hogy együtt gondolkodunk a Corleonékkal, hogy lehetne a legügyesebben mindenkit átvágni és a legkreatívabban kinyírni a többi család vezetőjét. Egyszerűen részei leszünk a családnak.
A Double Indemnity a film noir klasszikusok klasszikusa, amely - többek között - karakterteremtő hatásával írta be magát a filmtörténelembe. Nem véletlenül nevezik paradigmatikus noirnak, mert szinte nincs is olyan az ezt követő film a noirok között, ami ne használta volna fel a Double Indemnity valamelyik elemét, elemeit, de leginkább az itt felállított femme fatale-antihős formulát: a férfi főszereplő alapvetően egy átlag ember, se nem hős, se nem bűnöző, de magától meg sem fordult volna a fejében az, hogy bűncselekményt kövessen el. Az, hogy ez mégis megtörténik, egy nő, a femme fatale rossz hatásának eredménye. Ami miatt ezt meg tudta tenni az a a férfi személyiségében meglévő érzelmi vagy pszichológiai gyengeségnek köszönhető, ami által a noir férfi főszereplője nem hőssé, hanem antihőssé válik. Amivel ezt a femme fatale eléri, az a nők ősi fegyvere: szexuális manipuláció, elcsábítja és ezzel a bűnbe viszi a férfit. És aminek szükséges következménye mindkettejük bukása.
Walter Neff (Fred MacMurray) biztosítási ügynök az irodájában diktafonra mondja vallomását egy gyilkosságról, amit egy nőért és pénzért követett el, azonban mégsem kapta meg sem a nőt, sem a pénzt. Majd ezután kezdődik a visszapillantás, ahol megtudhatjuk, hogy miért és hogyan történt ez a gyilkosság. Neff munkája során összetalálkozik a csinos és szexis Mrs. Phyllis Dietrichson-nal (Barbara Stanwyck), aki elcsábítja és rábeszéli, hogy kössenek biztosítást a gazdag férjére annak tudta nélkül, hogy utána megöljék a pénzéért. Nem is lenne valamire való femme fatale, ha nem sikerült volna rábeszélnie a férfit erre. Neff megtervezi, és közösen elkövetik a tökéletesnek gondolt gyilkosságot. Neff főnöke Barton Keyes (Edward G. Robinson), a tapasztalt kárbecslő rájön, hogy valami nincs rendben a Dietrichson üggyel, és egy idő után azt is kitalálja, hogy nem baleset, hanem gyilkosság volt, amiben valaki segített Mrs. Dietrichsonnak. Közben Neff összebarátkozik Lolaval (Jeanne Heather), Phillys mostoha lányával, aki szintén gyanakodik a mostoha anyjára, sőt szerinte az igazi anyját is Phyllis ölte meg. Neff egyre inkább érzi, hogy Phyllis valamit rejteget...A film eleje, ami a film noirok egyik legjobb nyitó jelenete.
A film központjában a megtévesztés, hazudozás, kapzsiság és a szexuális manipuláció áll, története pedig a legklasszikusabb(á vált) noir szerkezetben: keretezett flashbackben bontakozik ki, ami azt jelenti, hogy a nyitó és a záró jelenet a jelenben játszódik, a kettő közötti pedig a múltban. Szóval mindjárt a film elején megtudjuk, hogy szegény biztosítási ügynökünk gyilkosságot követett el, ugyanakkor ezért nem kapta meg a jutalmát (a nőt és a pénzt). Tudjuk, vagy legalábbis sejtjük, hogy sorsa meg van pecsételve - ő a kudarcra ítélt antihős - , ami felkelti a néző érdeklődését, és ösztönösen meg akarja tudni, hogy mi történt ezzel a kalapos pasassal. A visszatekintés első fele a nő csábításával majd a gyilkosság kitervelésével és végül megvalósításából áll. A flashback második fele pedig Neff bűntudatáról, főleg miután összebarátkozik Lolával Phyllis mostohalányával, valamint félelméről szól, hogy Phyllis csak felhasználta, ráadásul Keyes is egyre jobban közeledik az elméleteivel az igazsághoz, ami által szorulni kezd a hurok Neff nyaka körül.
A Szigorúan bizalmas a legtöbb (9) Oscar-díjra jelölt neo noir detektív film, amely forgatókönyvének alapjául szolgáló könyv James Ellroy azonos című regénye (1990), ami 1953-ban játszódik és szövevényes, fordulatokkal teli története egy csapat los angelesi nyomozóról, korrupcióról és hollywoodi celebről szól. Szigorúan bizalmas nagyszerűen egyesíti ötvenes évek noir hangulatát és annak klasszikus elemeit a modern technikával és képi világgal, aminek köszönhetően műfajának legjobbja.
A film három főszereplője Jack Vincennes (Kevin Spacey), Wendell "Bud" White (Russell Crowe) és Edmund "Ed" Exley (Guy Pearce) a los angelesi rendőrség nyomozói, aki mind személyiségükben, mind nyomozási stílusukban nagyon különböznek egymástól. Ed, a nagyon öntudatos és álszent újonc, aki elutasítja ugyan a piszkos pénzt, ugyanakkor az előrejutásért bármit megtenne főnökeinek, amibe társai beköpése is belefér, és akit emiatt a kollégái patkánynak tartanak. Jack, aki nem hogy nem utasítja el, de egyenesen imádja a "hála pénzt" és aki mindig a szereplési lehetőséget, a kamerákat és híres színészek társaságát keresi. Együttműködik Sid Hudgens-szel (Danny DeVito) a bulvárlap kiadóval, akivel hollywoodi celebeket csalnak csapdába és hoznak kényes helyzetbe. Bud pedig az öntörvényű és keményfejű tökös rendőr, aki sokszor fizikai erővel oldja meg problémáit és szolgáltat igazságot. Őket próbálja meg irányítani több-kevesebb sikerrel a rendőr kapitány Dudley Smith (James Cromwell)......Vicces jelenet, amiben Ed azt hiszi a filmbeli Lana Turnerről, hogy egy prosti.
A film legnagyobb erősségei a forgatókönyv, az atmoszféra és a remek karakterek, amelyeket kiváló színészek játszanak el. A film konfliktusforrása nem is annyira a bűncselekmények, mint inkább a három rendőr személyisége és nyomozási stílusa közötti különbségekből fakad, akiknek azonban meg kell tanulniuk félretenni egymás iránti ellenérzéseiket és együttműködni az ügy felderítése érdekében. 
Az egyik leghíresebb filmkritikus a múlt század "vitathatatlanul legjobb politikai szatírájának" nevezte Stanley Kubrick 4 Oscar-díjra jelölt Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni c. filmjét, aminek a címét ígérem, hogy nem írom le még egyszer végig. A Dr. Strangelove a hidegháborús időszak csúcspontján készült, közvetlenül a kubai rakétaválság után, amikor valóban reális esélye volt a nukleáris háborúnak. A film a szovjet-amerikai szembenállás paranoid és irracionális oldalát mutatja be, amely minden ember életét veszélyeztette.
Jack Ripper (Sterling Hayden), az amerikai Légierő tábornoka, az egyik bázis parancsnoka teljesen bekattan és parancsot ad nukleáris bombákkal felszerelt B-52-es nehézbombázóinak a Szovjetunió megtámadására. Arra gyanakszik, hogy a komcsik flourral szennyezik a vizet, hogy megmérgezzék az amerikaiak "drága testnedveit", aminek véget kell, hogy vessen. Az amerikai elnök President Merkin Muffley (Peter Sellers) összehívja a válságstábot a Háborús Terembe, ahol megtudja egyik tábornokától, a mindig kissé hangos és kissé bunkó Buck Turgidsontól (George C. Scott), hogy a szigorú biztonsági rendszer miatt még az elnök sem tudja visszahívni a repülőgépeket. Az elnöknek nem marad más választása, minthogy a szovjet nagykövettel Alexei de Sadeskivel (Peter Bull) együtt felhívja a szovjet pártfőtitkárt Dimitrij Kiszovot, és elmagyarázza neki a szituációt. Ezután kiderül, hogy a szovjeteknek van egy titkos fegyverük, a Doomsday Machine (Végítélet Fegyvere), ami automatikusan működésbe lép, ha a Szovjetuniót nukleáris támadás éri, és amely képes elpusztítani az egész élővilágot, növényektől az állatokon át az emberig. A gépezetet az elrettentés miatt direkt úgy tervezték meg, hogy ember ne tudjon a működésébe avatkozni. Közben a lezárt bázison állomásozó brit ezredesnek Lionel Mandrakenek (Peter Sellers) sikerül megszereznie a biztonsági kódot, amivel az elnök vissza tudja hívni a legtöbb gépet, a többit pedig az oroszok lövik le. Egy bombázó azonban ha sérülten is, de elszántan tart célja felé. Közben az elnök behívatja tudományos tanácsadóját, az ex-náci tudóst Dr. Strangelove-ot (Peter Sellers), hogy tájékozódjon az emberiség jövőjéről arra az esetre, ha az utolsó repülő eléri célját és ledobja a bombát...A politikai szatíra műfajának legjobb jelenete, az amerikai elnök és a szovjet pártfőtitkár telefonbeszélgetése a világ pusztulásával fenyegető atombombáról.
Kubrick nagyon jól ráérzett, hogy ennek a félelmetes témának a hatásos bemutatására a szatíra és a fekete humor a legalkalmasabb, hiszen jellemző az emberre, hogy a válságos helyzeteket, vagy akár diktatúrákat legkönnyebben a humor segítségével vészeli át. A film karakterei egyszerű és világos karikatúrák. Hiperaktív, kemény és nem túl széles látókörű tábornokok, a hazafias bombázótiszt, aki meghozza az áldozatot a hazájáért, az állandóan mogorva (és szadista) kommunista szovjet, aki még akkor is kémkedik, amikor a világ már elpusztult, és az amerikai elnök, aki az előzőeket erőtlenül próbálja ellensúlyozni.A film érzékelteti azt is, hogy az egész apokaliptikus háborús őrületet a férfi nemnek köszönheti a világ.
A hírnév szárnyán egy angol nyelvű független holland comedy dráma Colin Firth és Peter O'Toole főszereplésével, ami többek közt a hírnév értéktelen és mulandó természetéről, valamint arról szól, hogy valójában mennyire kevéssé járul hozzá az értékes és értelmes élethez. Intelligens, vicces és cinikus film kiváló színészekkel.
A történet 1966-ban kezdődik. Híres filmszínész Cesar Valentin (Peter O'Toole) ellopja a tehetséges, de sikertelen és névtelen író Brian Smith (Colin Firth) könyvét és a saját neve alatt adja ki. Miután Smith sikertelenül próbál az őt állandóan ignoráló színésszel kapcsolatba lépni, hirtelen ötlettől és frusztráltságától vezérelve lelövi Valentint, azonban rögtön a gyilkosság után baleset éri és ő is meghal. Ezután mindketten egy halál utáni állapotban találják magukat egy furcsa szigeten lévő hotelben, amelynek minden lakója már meghalt híres ember. Van itt tudós, író, sportoló, gyilkos, rockzenész és terrorista is, tulajdonképpen bármilyen celeb, aki akármilyen oknál fogva még híres a földön. Minél híresebb, annál előkelőbb lakosztályt kap. Ám abban a pillanatban, ha valakinek a hírneve megkopik, máris költöztetik egy kisebb és eldugottabb helyen lévő szobába. Ha pedig valakit teljesen elfelejtenek a földön, akkor kirúgják a szigetről, és attól a pillanattól kezdve a hotelben sem emlékszik rá senki. Előbb-utóbb mindenkire ez a sors vár...Brian próbálja kitalálni hova került halála után.
A hírnév kétes dicsőség. A film középpontjában a hírnév és annak az emberi természetre és társadalomra gyakorolt hatása áll, amelyeken keresztül olyan, az emberiséget régóta foglalkoztató kérdések is felmerülnek, hogy mi az értelme az életnek, a hely, amit mi a földi életnek gondolunk, valójában micsoda. Pokol? Purgatórium? Mennyország? Esetleg ezek együttese? Mindemellett bemutatja a sekélyes emberi hiúságot, az emberek felszínes motivációit, akik azt hiszik, hogy életüknek akkor van értelme, ha híresek lesznek.
Az Afrika királynője egy 4 Oscarra-jelölt romantikus kaland film, ami az AFI 1998-as legjobb filmek listáján a 17. helyen állt, a 2007-es listán már "csak" a 65. Bizonyos szempontokból valóban kezd öregedni a film, na de két kedvenc színészem játszik végre együtt - mindketten eszméletlen jók -, ráadásul a film nagy részében (egy félórát leszámítva ) csak ketten vannak a képernyőn, arról nem is beszélve, hogy Bogart egyetlen Oscar-díjat nyert szerepe, aki mellett Katharine Hepburn, és a rendező, forgatókönyvíró John Huston is Oscar-jelölést kapott. Az Afrika királynője egy remek és kiváló példája az old school romantikus kaland filmeknek, aminek központjában két középkorú és nagyon különböző ember utazása, átalakulása és szerelme áll.
A film az első világháború kitörésekor játszódik Afrikában német gyarmati területen, ahol Samuel Sayer angol tiszteletes és húga Rose (Katharine Hepburn) nem kívánatos személy lett, és a missziójukat a németek felgyújtják. A tiszteletes beteg lesz és meghal, a már nem annyira fiatal, művelt, kissé merev és sznob Rose pedig várja az első lehetséges alkalmat, hogy elmenjen a kihalt misszióból. Az első - és egyetlen - lehetőség pedig nem más, mint az ápolatlan, elhanyagolt, iszákos és műveletlen Charlie Allnut (Humphrey Bogart) és az ő rozoga folyami gőzöse, az Afrika királynője. Amikor útnak indulnak a folyón lefelé, át a német területen, nincs a földön két egymástól jobban különböző ember, mint Charlie és Rose. Aztán persze a kezdeti sértődések után, mindenféle kalandok közepette szerelmesek lesznek egymásba, összecsiszolódnak, és még a németekkel is harcba szállnak Őfelsége hajóján, az Afrika királynőjén...Charlie részegen beolvas Rosienak.
Bár a film a többi romantikus kalandfilmre jellemző elemeket tartalmaz, mint a két, első látásra össze nem illő karakter, akiknek mindenféle akadályt le kell győzniük, miközben természetesen egy pillanatig sem kétséges, hogy egymásba fognak szeretni. A film fő karakterei azonban nem a szokásos fiatal, szerelemre éhes és flörtölős szereplők, hanem mindketten meglehetősen furcsa, és a film elején kifejezetten "anti-romantikus" középkorú emberek, akik tulajdonképpen egyáltalán nem keresik a szerelmet. A főszereplők, az ekkor 51 éves Humphrey Bogart és a 45 éves Katharine Hepburn koruknak megfelelő karaktereket játszhattak, és nem kellett húsz évvel fiatalabbnak tettetniük magukat, ami erőteljesen megnövelte a film bájos romantikáját. A rendezőnek John Hustonnak köszönhetően pedig nem válik szentimentálissá és (nagyon) giccsessé, amiben a humornak is nagy szerepe van. A film kaland része igazából csak a két főszereplő átalakulásának a keretét adja, a lényeg, ahogy Allnut úrból és a kisasszonyból Charlie-vá és Rosie-vá válnak egymás számára. Rosie meggyőződése és irányítása Charlie gyakorlatiasságával találkozva egy jól működő csapattá alakulnak, akik remekül kiegészítik egymást, miközben mindketten előnyükre változnak meg.
A Sunset Boulevard legendás zárójelenete, amiben megérkeznek a várva-várt kamerák, és Norma "ready for the close-up":
