A Hope Springs egy romantikus dráma némi vígjáték elemmel egy öregedő házaspárról, akik elmennek egy házassági tanácsadó pszichológushoz annak érdekében, hogy visszahozzák a szenvedélyt és az intimitást a kapcsolatukba. A filmet romantikus komédiaként reklámozták, ami egy kicsit megtévesztő, hiszen bár számos vicces jelenet és szituáció látható a filmben, az mégis inkább a drámához áll közelebb. A film őszintén, komolyan és néha viccesen beszél az időskori szerelemről, összetartozásról, szexualitásról, amelyet olyan remek színészek adnak elő, mint Meryl Streep, Tommy Lee Jones és Steve Carell.

Kay (Meryl Streep) és Arnold (Tommy Lee Jones) középkoruk végén járó házaspár, akinek kapcsolata nagyon kihűlt az idők folyamán. Manapság már külön hálószobában alszanak és nem hogy szex, de még bizalmasabb és szeretetteljes érintés sincs köztük jó pár éve, és már nem is igazán beszélgetnek egymással a napi rutin pár mondaton kívül. Kay végül megelégeli ezt a helyzetet és befizeti magukat Arnold minden ellenkezése ellenére egy intenzív egy hetes házassági tanácsadásra, Dr. Feld-hez (Steve Carell). A pszichológus próbálja rávezetni őket, hogy nyíljanak meg egymásnak, miközben a felszínre kerül mindkét fél hosszú évek alatt összeszedett sérelme, kielégítetlen érzelmi és testi vágya. Kay és Arnold realizálják, hogy 30 éves házasságuk megújítása sokkal nehezebb és fájdalmasabb, mint azt bármelyikük is gondolta volna...A Hope Springs egy édes-bús szerelmi történet negyvenen, de még inkább az ötvenen felülieknek, akik már átmentek egy olyan elidegenedési folyamaton kapcsolatukban, amin Kay és Arnold. Természetesen nem csak számukra nyújt nagyszerű szórakozást ezt a film, hanem mindenkinek, köszönhetően a két főszereplő kiváló játékának.

A film központi témái szinte mindent felölelnek, ami érzelmi vagy szexuális problémát okozhat egy házasságon belül. Persze mindezt amerikai környezetben kell érteni, ahol a középosztálybeli házaspárnak a számlák kifizetése nem okoz problémát. Szóval kapcsolatuk és elidegenedésük legfőbb okai bennük keresendő, és nem olyan külső nyomasztó okokban, mint az anyagi problémák, vagy egy helyes szőke titkárnő a férj munkahelyén. Ez a film csakis és kizárólag a két főszereplő személyiségéről, attitűdjeiről és egymásra gyakorolt hatásukról szól, mindezt úgy, hogy Kay és Arnold alapvetően szeretik egymást, központi jelentőségűek egymás életében, nem veszekednek, nem csapkodják a tányért a földhöz, csak éppen úgy éldegélnek egymás mellett, mint két idegen. 30 év házasság és a gyerekek felnevelése után úgy tűnik, mintha nem lenne több mondanivalójuk egymás számára. Érzelmeik lennének ugyan, csak éppen ezeket nem tudják kimutatni, és mintha bele is törődtek volna, hogy ez az ő korukban már felesleges. Ők azok, akik 30. házassági évfordulójukra egy nagyobb tévécsomag előfizetéssel lepik meg magukat.

A film egyik legmeglepőbb része talán a szexualitás és fizikai intimitás központba helyezése. Talán társadalmunk fiatalság kultusza az oka, hogy az idősebb korosztály testisége nincs előtérben és mintha valamiféle társadalmi tabu érzete lengené körül ezt a témát.Ennek talán az is az oka, hogy senki nem szeret a szüleire vagy nagyszüleire szexuálisan aktív emberekként gondolni, ugyanakkor ez a megszokás abból is fakad, hogy filmek döntő többsége csinos és üde fiatalok romantikus és szexuális kapcsolatáról szól. Ez a film az üdítő kivételek egyike, amiben ezeket a témákat idősebb emberek kapcsolatában vizsgálja. A két főszereplő kifejezetten emberi, ahogy hol szomorúan, hol viccesen, hol ügyetlenül próbálják érzéseiket, vágyaikat, sérelmeiket kifejezni. Kay és Arnold azonban már odáig jutott az elidegenedési folyamatban, hogy egyedül nem tudják már problémáikat megoldani, nyilvánvalóan segítségre van szükségük. David Frankel rendező empátiával, finom humorral és némi pátosszal nyilvánvalóan idősebb korosztály számára készítette filmjét, azonban szerintem roppant szórakoztató és tanulságos lehet mindenkinek. A film teljesen egészében arra fókuszál, hogy min mennek ők ketten keresztül a feldolgozás folyamatában, és még ha a néző nem is tudja teljes egészében beleélni magát a helyzetükbe, egész biztos, hogy ismer olyanokat, akik hasonló házasságban élnek, akár szülők, akár nagyszülők, vagy szomszéd néni és a szomszéd bácsi, esetleg valaki a munkahelyén vagy egyéb ismeretségi körében. A film néha szomorú, néha vicces, de szinte folyamatosan árasztja magából az édes-bús hangulatot finom humorral átszőve, amiben nincsenek alpári viccek, nincsenek akció jelenetek, hanem „csak” emberi kapcsolatok, beszélgetések, elnyomott érzelmek és vágyak vannak. Egy szóval egy igazi szórakoztató, dialógusvezérelt karakterfilm, annak is azért a  könnyedebb verziója.

A film forgatókönyvét Vanessa Taylor írta, ami alapvetően három szakaszra tagolja a filmet. Első szakaszban megismerjük a házasság jelenlegi helyzetét, amiben a két fél idegenként él egymás mellett, a másodikban látható a terápia, majd a harmadikban a terápia feldolgozását és a megújított házasságot.A film karakterizálása is jónak mondható, annak ellenére, hogy Kay és Arnold eléggé sztereotipikus karakterek, viszont mindketten nagyon embereik, akik nem tökéletesek ugyan, de érzékenyek és sérülékenyek is.

Kezdetben egyértelműen Kay a szimpatikusabb figura, aki mintha egész életében alárendelte volna magát a nagyon domináns Arnold életének, azáltal, hogy a kényelmét biztosította. Mintha házasságuknak ez lett volna az alapja, és ez a legfőbb oka, hogy a melegszívű Kay tele van elfojtott vágyakkal. Arnold vele szemben érzelmileg hanyagnak és hidegnek tűnik, akit mintha csak az érdekelne, hogy a napi rutinját döccenőmentesen és zavartalanul végig tudja csinálni, amihez a nyugodt és kényelmes feltételeket Kay biztosítja. Arnold mintha elfelejtette volna, hogy milyen is egy szerető férj. Ennek ellenére nem rossz ember ő, és már a film korai szakaszában is látható, hogy ő is elfojtja érzelmeit, amelyek között egy jó nagy adag méreg és tüske is van. Ő olyannyira zárt érzelmileg, hogy Kay óvatos próbálkozásai rendre kudarcot vallanak, ami miatt a nő rendkívül magányosnak, szinte láthatatlannak és érdektelennek érzi magát. Kay nem feltétlenül szexre vágyik, mint inkább valami olyan érzelmi inputra, ami által újra vonzónak, fontosnak érezheti magát, és legfőképpen arra a tudatra, hogy férje szereti őt. Dr. Feld az utolsó reménye, nemcsak arra, hogy a házassága, de arra is, hogy a saját önértékelése is rendbe jöjjön.

Ebben az állapotban jutnak el a pszichológushoz, és a film is ekkor válik igazán szórakoztatóvá. Dr. Feld olyan kérdéseket tesz fel, amelyek arra kényszerítik mindkét felet, hogy szembenézzenek a magukba zárt gondolataikkal, érzelmeikkel, fájdalmaikkal, tüskéikkel, és amelyeket ezúttal ki is kell fejezniük a másik félnek. Ez az őszinte magunkba nézés akkor sem könnyű, ha ezt egyedül tesszük meg, de ha ráadásul ott van az érintett másik fél is, akkor kifejezetten nehéz és fájdalmas tud lenni. A pszichológus irányítása és kérdései során egyre mélyebben és részletesebben kell problémáikról beszélniük. Beszélgetéseik egyik központi kérdése a szex, amely téma szemmel láthatólag iszonyatosan kényelmetlen mindkettejük számára. A folyamat során persze vannak sikerélményeik, és vannak mélypontjaik is.Kay problémáit nagyrészt ismertük már, ezért ebben a szakaszban sokkal meglepőbb lesz Arnold előbújása. Nem feltétlenül sértettségének és zárkózottságának oka ér minket váratlanul, hanem inkább az, hogy a mindig fölényes és kioktató Arnold valójában mennyire érzékeny ember. Ekkor kiderül, hogy igaz, hogy mostanában Arnold volt a hidegebb és elutasítóbb fél, ugyanakkor ezt megelőzően Kay zárkózott el Arnoldtól, ami után a férfi egyszerűen kikapcsolt üzemmódba helyezte magát. Kay közben csak arra vágyott volna, hogy férje ne csak a szexet kívánja annyira szenvedélyesen, hanem őt magát is, és ekkor Kay még azt is felhozza Arnold ellen, hogy szex közben mindig becsukta a szemét, amit a nő úgy értelmezett, hogy a férfi már nem tartja vonzónak, tehát nyilvánvalóan nem személy szerint őrá, hanem csak általában a szexre vágyik. Eközben pedig a férfi azt érezte, hogy a nő egyre elutasítóbb a szexben, amire ő úgy reagált, hogy akkor inkább ne legyen, mert nem igazán élvezetes a olyan emberrel a szex, akiről úgy érzi, hogy nem igazán vágyik rá. Márpedig ezt Kay passzív-agresszív módon még szex közben is folyamatosan a tudtára adta.

Ami miatt mind a karakterek, mind a szituációjuk sztereotipikusnak mondható, az az, hogy úgy tűnhet mintha a passzív-agresszív viselkedésű nőt inkább a szerelem érdekelné a szexben is, a domináns férfit meg a jó szex, valójában azonban egyikőjüknek sem a szex hiányzik, hanem inkább a szenvedély és a szerelem, amit a szex ki tud fejezni. A filmnek ebben a szakaszában láthatóak a legjobb jelenetek, azon belül is azok, amelyek a pszichológus szobájában játszódnak. Ekkor érdemes figyelni a színészek testbeszédét, ahogy éppen közelebb vagy távolabb húzódnak egymástól a kanapén, vagy ahogy Meryl Streep éppen begombolja a kardigánját, amikor a szexuális életük jön szóba. A feldolgozás folyamatában mindketten többször is megsértődnek, és a terápia után úgy térnek haza, hogy bár már ismerik a másik problémáit, a kérdés az, hogy tudnak-e változtatni saját attitűdjükön a másik kedvéért. Kayről kiderül, hogy prüd és kb. egy iskolás lány szintjén áll a szex néhány területén (Na nem mai iskolás lányokén, hanem 40-50 évvel ezelőttiekén.).Kaynek Nemcsak az orális szexszel gyűlik meg a baja, de még saját szexuális fantáziája sincs.Dr. Feld szexuális fantáziájáról szóló kérdésére elmeséli vágyát, hogy a tengerparton újra örök hűséget fogadnak majd Arnolddal egymásnak. Nem csoda, hogy Arnoldnak elment a kedve egy idő után az egésztől. Arnold, aki foglalkozására nézve könyvelő és adótanácsadó, legfontosabb szexfantáziája az orális szex körül forog, amire leginkább az irodájában vágyna. Arról fantáziál, hogy Kay munka közben az asztal alatt részesítené ebben örömben. Adózási időszakban. Ez valóban nagyon romantikus. Ebben a szakaszban azonban már nem söpörhetik az ágy alá a problémákat, már csak azért sem mert eddigre mindkettejükről kiderült, hogy nem egészen azok az emberek, akiknek hitték magukat és a másikat. Kay nem annyira ártatlan és önzetlen, a maga passzív-agresszív viselkedésével, míg a kötelességtudó Arnold bár korántsem annyira hideg fickó, mint látszik, azért a romantika mégiscsak nagyon távol áll tőle. Hazaérkezésük után mintha Arnold próbálkozna jobban a maga módján, és sértődöttségében Kay zárkózik be, aki a házasság befejezésén gondolkodik.

Mivel a Hope Springs egy három karakteres emberi kapcsolatokról szóló dráma, ami igazából csak akkor működhet jól, ha a legfontosabb szerepeket játszó színészek ezt hitelesen tudják eljátszani. És ez az a pont, ami ezt a filmet igazából nagyszerűvé teszi, ugyanis mindhárman (Tommy Lee Jones, Meryl Streep, Steve Carell) egészen kiválóak voltak. Az talán nem újdonság, hogy Meryl Streep képes egy emberi kapcsolatokról szóló romantikus drámában nagyszerűen játszani, de amikor Tommy Lee Jones nevét megláttam, aki szinte kizárólag valamilyen ügynököt, rendőrt, vagy valamilyen gonosz karaktert játszott karrierje során és csak a legritkább esetben volt romantikus szerepe, akkor kétségeim támadtak, azonban a színész olyan mértékben rácáfolt az előítéleteimre, hogy a végén már azon mérgelődtem, hogy miért nem kapott Oscar-díjat ezért az alakításáért. De legalább egy jelölést, abban az évben, amikor Hugh Jackmant és Bradley Coopert jelölték.A film legjobb eleme Tommy Lee Jones Arnold szerepében. Jones hollywoodi filmek csendes, erős cowboya, ügynöke, rangere, marshallja ez esetben egy – csak látszólag – erős és domináns férfi bőrébe bújt, akiről aztán kiderül, hogy mennyire törékeny érzelmileg és szinte fájdalmasan szégyenlős. Inkább mélyen elrejti érzéseit, semmint hogy ki kelljen őket mutatnia, és inkább úgy csinál, mintha jól érezné magát merevnek és hidegnek tűnő személyiségében, ami valójában csak a jól felépített páncélja. Mindemellett persze valódi hibái is vannak, mint például a mindent és mindenkit érő állandó fikázása, kioktató stílusa, valamint a zsugorisága. Tommy Lee Jones nem félt a számára idegen területnek tűnő karaktertől, amiben aztán megmutatta, hogy milyen csúnya, tüskés, ugyanakkor törékeny és érzékeny is tud lenni. Szerintem élete legjobb alakítása volt ez, amiért akár az Oscar-díj is kijárt volna.

Abban szerintem mindenki egyetért, hogy napjaink (meg az elmúlt 30-40 év) legnagyobb hollywoodi színésznője Meryl Streep. Ő már számtalan nagyon különböző karakterben és műfajban bizonyított, de ami a leginkább jól áll neki, azok a csendesebb drámák sérülékenyebb női szerepei. Márpedig Kay ilyen, akit Meryl Streep aranyosnak, nagyvonalúnak, töprengőnek mutat be, aki leginkább azon gondolkodik, hogy mikor vált a férje ennyira hideggé. Ugyanakkor róla is kiderül, hogy ő sem volt mindig annyira megértő és önzetlen, mint amilyennek gondolja saját magát, és először mi nézők is. Meryl Streep az ilyen típusú filmekben tud a legközelebb kerülni a nézőkhöz, mert ezekben a szerepekben tudja leginkább apróságokkal kifejezni a karakterét, és ebben nincs nála jobb.Steve Carell játssza a házassági tanácsadó pszichológust, meglehetősen egyszerűen, de nagyszerűen. Bár az ő karaktere nem nevezhető összetettnek, hiszen ő csak egy pszichológus, aki betölti funkcióját és feladatát a filmben, akit látszólag akármilyen színész el tudott volna játszani. Steve Carell azonban olyan szinten autentikus és hiteles ebben a szerepben, hogy nélküle korántsem lenne teljes a film.

A Hope Springs elsősorban a forgatókönyv és annak karaktereit alakító színészek filmje, aminek persze a zene és a fényképezés is erősíti az atmoszféráját, és mindezeket egy csendes, de jól összefogott rendezés fogja össze. Sajnos nagyon alulértékelt a film, döbbenten láttam hogy az IMDB-n 6,3 pontot kapott, aminél véleményem szerint sokkal, de sokkal jobb. Persze nem klasszikus, és soha nem lesz az, erről szó sincs, de az egyik legjobb idősekről, időse(bb)eknek szóló hollywoodi dráma és vígjáték.

Értékelés: 8/10

Az egyik jelenet a pszichológusnál: