Nemcsak hét Oscar-díjat, köztük a legfontosabbakat (legjobb film, rendező, férfi főszereplő, forgatókönyv, fényképezés, zene, vágás) sikerült megnyernie ennek az 1957-es amerikai-angol háborús filmnek, de az első olyan film volt, amelyik emellett megnyerte a BAFTA-t és a Golden Globe-t is, és nem mellesleg az év legtöbb bevételét termelő filmjeként hatalmas közönségsikert is aratott. A híd a Kwai folyón jelenleg a 36. helyen áll a legjobb amerikai filmek listáján, amely egy második világháborús japán hadifogoly táborban élő angol és amerikai katonák küzdelméről szól.

1943-ban Nicholson brit ezredes (Alec Guinness) egysége megadja magát a japánoknak valahol Indokínában, miután bekerítették őket. A japánok egy hadifogoly és munkatáborba viszik őket, amely Saito ezredes (Sessue Hayakawa) irányítása alatt áll, és akit felettesei azzal bíznak meg, hogy építtessen egy,  a japán hadsereg számára stratégiai fontosságú hidat a Kwai folyón, aminek határidőre el kell készülnie. Saito minden hadifoglyot kétkezi munkára utasít, beleértve a brit tiszteket is,  amit Nicholson ezredes vezetésével a tisztek megtagadnak a genfi konvencióra hivatkozva. Nicholson és Saito közötti büszkeségi háborút végül a birt tiszt nyeri meg, amellyel kivívja az emberi tiszteletét és lojalitását. Saito azért enged végül Nicholsonnak, mert erősen közeledik a híd befejezésének határideje, amit az angolok mérnöki tudása nélkül nem tud megépíteni. Nicholson annak érdekében, hogy emberei megint büszkék lehessenek és hasznosnak érezhessék magukat, valamint saját egójának engedelmeskedve belemegy abba, hogy segít a hidat felépíteni. Azt a hídat, ami ha elkészül, a brit és szövetséges csapatok vereségét is okozhatja Indokínában. Nicholson a híd felépítésének megszállottja lesz, aki emiatt összetűzésbe kerül az amerikai Shears őrnaggyal (William Holden), akinek végül sikerül megszöknie a táborból és elérnie az szövetségesek egyik bázisát. Shearset egy kis csapattal visszaküldik azzal a paranccsal, hogy rombolják le a szövetségesek számára oly veszélyes épülő hidat bármi áron...Mint már annyiszor Hollywood története folyamán, ezen film készítése közben sem  gondolta volna sok ember, hogy a Híd a Kwai folyón egyike lehet a legnagyobb klasszikusoknak, hiszen számos probléma és ellenségeskedés merült fel a sri lanka-i forgatáskor. David Lean rendező nemcsak majdnem megfulladt egyszer, de folyamatosan terrorizálta a stábot, legfőképpen a Alec Guinness-szel nem tudtak kijönni egymással, és szinte soha semmiben nem értettek egyet, annak ellenére, hogy ők ketten több filmben is együtt dolgoztak. Guinness a szerepét kis humorral és több szimpátiával szerette volna játszani, ami csökkentette volna a film alapjául szolgáló regény angol ellenességét, amivel viszont Lean nem értett egyet, ráadásul unalmasnak gondolta mindehhez Guinness-t, amely vélaményének hangot is adott, sokszor nem is éppen udvariasan, és minden szempontból előnyben részesítette William Holden amerikai színészt. Lean a producerrel, Sam Spiegellel is folyamatosan háborúban állt a film költségei miatt, valamint a stáb szinte minden egyes tagjával, ráadásul az egyik rendező asszisztens meghalt forgatás közben egy autóbalesetben. Nemcsak az angoloknak nem tetszett feltétlenül a film, de a japánok is tiltakoztak, hiszen a darab egyik legfőbb pontja az, hogy a japánok nem elég jó mérnökök ahhoz, hogy egy hidat meg tudtak volna építeni, és az egész film a nyugati világ felsőbbrendűségéről szól.  És mégis. A híd a Kwai folyón a háborús filmek egyik legjobbika, ami nem véletlenül nyert annyi díjat, és említik a legjobb amerikai filmek között, hiszen minden eleme kiváló: a forgatókönyvtől kezdve a színészein, grandiózus díszletén, látványos fényképezésén át a híres betétdaláig.Egy háborús film esetén az első és legfontosabb, ami egy néző eszébe jut, az a nagyon látványos csata és akció jelenetek, amelyek legtöbbször tényleg jellemzőek az epikus háborús filmekre. Azonban a műfaj legjobbjai mégsem ezen fontos alkotórész miatt válnak klasszikussá, hanem azért, mert mindegyikük tartalmaz valami olyan összetevőt, amely megkülönbözteti és kiemeli az átlagos háborús filmek sorából. A híd a Kwai folyó esetén ez az összetevő a pszichológiai játék, és bár nem leszünk csatajelenet híján sem, azonban azok többsége pszichológiai jellegű lesz, amelyek célja az ebben a filmben, hogy a hadifoglyok megőrizhessék mentális egészségüket, büszkeségüket, egyszóval emberek tudjanak maradni.A film iróniája, hogy bár Nicholson ezredes megnyeri a legtöbb pszichológia ütközetet Saitoval szemben, az eredeti célt, a mentális egészség megőrzéséért folytatott háborút mégis elveszti. Ez a film legfőbb üzenete is: bármit teszel, akármilyen utat vagy eszközt is választasz magadnak annak érdekében, hogy ember tudjál maradni háborús környezetben, el fogsz bukni, mert a háború őrülete senkit sem kímél. Ennek értelmében a Híd a Kwai folyón egyike a klasszikus háború ellenes filmeknek, amely pont a megfelelő időben készült 1957-ben: a második világháború emléke még elég közeli volt, de a veszteségek már nem számítottak annyira frissnek, ezért a film képes volt arra, hogy egy intelligens pszichológiai játékot állítson a fókuszba, ami annak ellenére erős érzelmi hatást tudott a végén kiváltani a nézőkből, hogy nem jellemző az amerikai háborús filmeknél megszokott érzelmi hatásvadászat.Az Oscar-díjas forgatókönyvet Carl Foreman, majd (miután a rendező kirúgta) Micahel Wilson írták Pierre Boulle francia író azonos című regénye alapján, ami bár kitalált történet, de felhasználta az 1942-43-as burmai vasútépítés egyes elemeit. A forgatókönyv és a történet legfontosabb része az emberi kapcsolatok bemutatása, ami természetesen csak akkor működik jól egy filmben, ha a karakterizálás és a szerepeket játszó színészek is kiválóak, és amely összetevők itt nyilvánvalóan fennállnak.

A film egyik legnagyobb meglepetése, hogy nincs benne igazi hős vagy gonosz, ami nagyon szokatlan egy '50-es évekbeli háborús filmtől, amelyek szinte elképzelhetetlenek voltak ezen karakterek nélkül. Persze elsőre azt gondolhatjuk, és a film is ebben a mederben kezdődik, hogy Nicholson ezredes lesz a hős, Saito pedig a villain. A legtöbb korabeli háborús darab valószínűleg meg is maradt volna ennél, és az egész film arról szólt volna, hogy a szadista japán parancsnok hogyan keseríti meg a hősies brit hadifoglyok életét, akik a film végén aztán valamilyen formában mégiscsak legyőzik a japánokat. Ez a darab szerencsére nem ezt az utat választotta, hanem mind érzelmileg, mind pszichológiailag egy sokkal komplexebb és több rétegűbb alkotássá vált azáltal, hogy a "jót", Nicholson ezredest egy idő után sokkal feketébbnek és veszélyesebbnek, míg a "rosszat", Saito ezredest pedig megsajnáljuk és egyre kevésbé látjuk, érezzük gonosznak, sőt mi több egyre emberibbé válik, ráadásul bejön a képbe egy harmadik főszereplő, az amerikai hadifogoly Shears, aki mindkettejükkel szemben áll, és akinek szintén meg vannak a saját emberi gyengeségei. Ezáltal a klasszikus  "jó" és a "gonosz" párharca egy nagyon érdekes háromszöggé alakul, amelynek mindegyik tagjával szimpatizálhatunk, drukkolhatunk, ugyanakkor meg is vethetjük néhány tulajdonsága, vagy szerepe miatt. Ez a háromszög a film legfontosabb eleme, hármójuk szembenállása és folyamatosan változó kapcsolatai mozgatják a filmet, na és persze a néző lojalitását is, akik egy idő után tényleg összezavarodnak, és nem biztosak abban, hogy kinek és minek is szurkoljanak. A film narratív struktúrája hasonló az Apokalipszis most-hoz: a főszereplő (és a szituáció) egyre fokozódó őrülete, ami itt nem olyan látványosan horrorisztikus, mint a kissé szürreális későbbi utódjában, mintsem inkább realisztikusan ábrázolt, érzelmi hatása talán ezért is sokkal nagyobb. A film 3 órás, ennek ellenére soha nem ül le egy pillanatig sem, sőt ahogy Nicholson ezredes egyre megszállottabb lesz, úgy válik a film is egyre feszültebbé és (pszichológiailag) kínzóbbá a néző számára, akik a katonákhoz hasonlóan bizonytalanok, hogy Nicholson hídépítése, ami annak ellenére az ellenséggel való kollaborációt jelenti, hogy az ezredesnek nem az árulás, hanem a brit büszkeség megtartása a célja vagy Shears kockázatos szökése, amivel katonához méltóan cselekednének, azonban egyáltalán nem garantált sem a siker, sem túlélés, márpedig enélkül a hasznossága is nulla, arról nem is beszélve, hogy Shears nem azért akar megszökni, hogy utána tovább harcolhasson, ahogy az egy jó katonához illik, hanem egyszerűen csak haza akar menni. Ráadásul ha a híd nem épül meg, az egyet jelent Saito halálával is, ugyanis kénytelen lesz harakirit elkövetni, amit a nézők egyre kevésbé szeretnének látni, hiszen Saitoról is kiderül, hogy érző ember, és aki távol áll attól a mindenre elszánt, utolsó leheletükig küzdi szamuráj-típusú kegyetlen fanatikustól, mint amilyen kép esetleg él a néző fejében a japán katonákról. 

A filmet a történet alapján alapvetően három szakaszra lehet bontani:

Az első részben megismerhetjük a három főszereplő motivációit. A szakasz nagyrészt Saito és Nicholson között harcról szól, amelynek elején a néző még hősnek láthatja az angol ezredest, aki azért küzd és vállal be több napos kínzást is, hogy rákényszerítse a japán táborparancsnokot a genfi egyezmény betartására és az angol tisztekkel való megfelelő bánásmódra. Azonban már itt is látható, hogy Nicholson ezt nem feltétlenül tisztjei és a genfi egyezmény betartása miatt, hanem sokkal inkább a saját tekintélyének, irányításának és morális szabályainak megtartása érdekében csinálja, amely során nemcsak a saját, hanem mások életét is veszélyezteti. Nicholson teljes egészében meg van győződve arról, hogy az általa követett szabályok az úgynevezett civilizált világ szabályai, ennélfogva mindig és minden körülmény közepette meg kell tartani őket, hiszen ez az egyetlen és legjobb eszköz a túlélésre, aminek egyik legfontosabb eleme a büszkeség megtartása.Úgy gondolja, hogy anarchiához vezetne, ha elvesztené az irányítást a brit katonák felett - ami miatt Saitoval vállalja konfrontációt - , a szökést pedig teljesen felesleges kockázatnak tartja - ami miatt meg Shears-szel - kerül összeütközésbe. Saitoról megtudjuk, hogy mennyire szigorú parancsot kapott feletteseitől a híd megépítésével kapcsolatban, aminek kudarca esetén sorsa is nyilvánvaló. Saito végül beadja a derekát a cél - a híd megépítése érdekében - , tehát első szakasz végére úgy tűnik, hogy Nicholson kitartása és arroganciája győzedelmeskedik, azonban a néző szimpátiája már megosztott, és jül érzékelhetjük, hogy Saito szemszögéből nézve bizony Nicholson a a film villain figurája. Shearsről pedig annyit látunk ebben a szakaszban, hogy ő a legcinikusabb közülük, aki már réges-régen kiábrándult az egész háborúból, és egyedül az érdekli, hogy minél hamarabb kiszabaduljon - nem csak a hadifogoly táborból -, de az egész háborúból, és végre hazamehessen.

A második rész a híd építése szól, amit Nicholson szükségesnek és jónak lát katonái harci és emberi moráljának fenntartása érdekében, akik ezáltal nem hadifogolynak, azaz gyengének, megalázottnak és kiszolgáltatottnak látják magukat, hanem büszke embereknek, katonáknak, már csak azért is mert a japánok is nagyobb tisztelettel bánnak velük, hiszen szükségük van a munkájukra. Ezzel egyidőben azonban azt is érzékeli a néző, hogy az egész hídépítés már sokkal többről szól Nicholsonnak, mint az, amivel indokolja szükségességét: a hídépítés által továbbra is parancsnoknak, vezetőnek érezheti magát, és elfeledkezhet arról, hogy hadifogoly. Itt már tisztán megmutatkozik nárcisztikus önzősége és egója, ami annyira erős és nagy, hogy még az ellenséggel való kollaborációt is meg tudja ideologizálni magának és katonáinak.A harmadik szakaszban Shears és a híd felrobbantására küldött kis csapat veszi át a főszerepet, ami aztán egy nagyon látványos és izgalmas zárójelenetbe torkollik. Az amerikai Shearsnek sikerül megszöknie, tehát ő az, akit angol Nicholson soha nem tudott az irányítása alá vonni, és megtéveszteni. Minden kiábrándultsága és cinizmusa ellenére, vagy talán pont ezért ő az, aki a legtisztábban gondolkodik és látja azt, hogy élve és épelméjűen akkor lehet mindezt túlélni, ha kikerül a háborús környezetből. Pechjére elkövetett valamit, amivel zsarolhatóvá válik, aminek következtében kénytelen egy kis kommandóval visszamenni a hadifogoly táborba, hogy megsemmisítse a hidat, ahelyett, hogy egy repülőgépen üldögélne a hazafelé tartó úton.

Ha közelebbről megnézzük a három főszereplőt, akkor két közös tulajdonságot fedezhetünk fel bennük: mindegyikük a maga módján próbálja túlélni a háborút, ami miatt mindhárman nagyon emberiek minden hibájukkal együtt, valamint az, hogy a híd önmagában egyiküket sem érdekli, ahhoz csakis a saját túlélési és egyéb önzőbb szempontjaik alapján viszonyulnak.

A film forgatókönyvét amiatt szokták kritizálni, hogy Nicholson ezredes karaktere nem sokban hasonlít az eredeti regényben szereplő karakterhez, akit a valóságos Philip Toosey alezredesről mintázott Pierre Boulle regényíró. Néhányan nagyon sértőnek érezték Nicholson karakterét Tooseyra nézve, hiszen ő a valóságban nem volt kollaboráns. Jó páran a film általános brit ellenességét kifogásolták, ami viszont nem állja meg a helyét, hiszen bár Nicholson problémás karakter, a többi brit katona viszont nem az, ráadásul a a hidat felrobbantani akaró kis kommandó csapat vezetője is angol.A film fő és mellékszereplői is kiváló alakítást nyújtottak, köztük is a legjobb Alec Guinness volt Nicholson ezredes szerepében, aki teljesen megérdemelten kapott Oscar-díjat, a büszke, nárcisztikus és arrogáns brit tiszt szerepében, akik nem akarja, hogy a háború, az ellenség és a fogság megtörje, miközben nem veszi észre, hogy az erkölcsi szabályai, amiben annyira hisz, tévútra vezetik. William Holdennél, a Alkony sugárút sztárjánál jobb színészt nem is találhattak volna a cinikus Shears szerepére, aki az érzelmeit mindig egy-egy gúnyos félmosoly mögé rejti. És ne feledkezzünk meg Sessue Hayakawáról sem, akit Oscarra jelöltek Saito megformálásáért. A mellékszereplők között a legfontosabb talán James Donald volt a tábori orvost szerepében, aki egyfajta csendes megfigyelője volt mindannak az őrületnek, amin a főszereplők átmennek.

A film zenéjét a brit Malcolm Arnold szerezte, elmondása szerint tíz nap alatt, és amit  a későbbiekben "élete legrosszabb munkájának" nevezett, bár azt hiszem megérte a szenvedést, hiszen ő is Oscar-díjat nyert vele. A film betétdala, amit a hadifoglyok fütyülnek, a Colonel Bogey induló világhírű lett, és amit innentől kezdve a filmmel azonosítottak. (Az indulót egyébként Kenneth J. Alford írta 1941-ben.) A filmben sokszor nincs háttér zene, csak a természet hangjai hallatszanak, és ami nagyon autentikussá tette helyenként a filmet.

Jack Hildyard fényképezte ezt a nagyon látványos filmet, amelyben gyönyörű és grandiózus képeket látunk az őserdőről, a hídról, a naplementéről, és amelynek színei is lenyűgözőek. A nappali jelenetek rendkívül színesek, napfényesek, míg az éjszaka játszódó jelenetekben felfedezhető néhány esetben a régi noiroknál használt low key megvilágosítás. Talán mondanom sem kell, hogy ő is Oscar díjat kapott ezért a munkájáért.David Lean rendező, aki híres volt epikus filmjeiről, és a Kwai folyó mellett olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint az Arábiai Lawrence vagy a Doktor Zsivágó, ez esetben sem tudott hibázni. A Híd a Kwai folyón egy nagyon összetett és többrétegű klasszikus, ami a mai napig is össze tudja zavarni nézőjét, hiszen megkérdőjelezi a legfontosabb erkölcsi, etikai szabályokat, és ezt a bizonytalanságot képes a nézőnek is átadni, aki ezáltal nem tudja eldönteni, hogy kinek vagy minek drukkoljon: megépüljön a híd vagy sem? Mi a fontosabb: a hadifoglyok relatív jóléte vagy Nicholson nárcisztikus önzősége és kollaborációja? Jobb legyen vagy sem a híd, mint amilyet a japánok tudnának építeni?  Sajnáljuk-e vagy sem, ha Saitonak esetleg szeppukut kellene elkövetnie? Drukkoljunk-e Shears csapatának, hogy felrobbantsák a hidat vagy sem? Mindezek a kérdések persze sokkal többet jelentenek önmaguknál, mivel rengeteg pszichológiai, etikai és gyakorlati kérdést hordoznak magukban a történetben. 

A híd a Kwai folyón úgy tud egy grandiózus és látványos epikus háborús film lenni, hogy klasszikus háborús csatajelenet alig láthatunk benne, azonban minden egyes jelenete izgalmas és érdekfeszítő, és három órás játékideje ellenére nincs benne egyetlen unalmas perc sem. A számtalan etikai, erkölcsi és pszichológiai kérdést felvető film alatt folyamatosan szembesül a néző azzal, hogy nincs általános igazság a világon, és olyan szabályok, amelyek minden körülmények között követhető annak érdekében, hogy az ember ember tudjon maradni, ha csak az nem, hogy a háborúból senki sem kerülhet ki győztesen. A Híd a Kwai folyón ennélfogva az egyik legjobb háborúellenes háborús film lett, amelyik ráadásul nem a torkunkon keresztül akarja lenyomni az üzenetét.

Értékelés: 10/10