Ez a német nyelvű dráma nyerte el 2007-ben a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, amelynek eredeti címe Das Leben der Anderen. A film 17 évvel a berlini fal ledöntése és a szocialista NDK bukása után készült, és ami a kelet-német titkosszolgálat, a Stasi lehallgatásait és azon keresztül a állampolgárok félelemmel teli életét állítja a középpontjába. Eddig a filmig az NDK-ról, illetve annak bukásáról csak vígjátékok készültek, ezért a filmet nagy várakozás előzte meg, ami aztán az Oscar--díjtól függetlenül nem tudott teljesen megfelelni ennek. A filmmel szembeni legnagyobb és legfontosabb kritika a téma megközelítésének módja volt, hiszen a film középpontjában nem a rendszer egyik áldozata áll, hanem egy Stasi ügynök, amely karakter humanizálásán keresztül mintha a kommunista rendszer is némi mosdatáson menne át.

A történet 1984-ben kezdődik, amelynek főszereplője Gerd Wiesler (Ulrich Mühe), a Stasi egyik legintelligensebb, leglojálisabb és legérzelmmentesebb tisztje, aki azt a feladatot kapja, hogy hallgassa le Georg Dreyman-t (Sebastian Koch), akit egyébként a rendszerhez hű íróként tartanak nyilván. Wiesler egy idő után rájön, hogy a lehallgatás valódi célja nem ideológiai, hanem személyes jellegű, mivel Bruno Hempf miniszternek (Thomas Thieme) nagyon tetszik az író népszerű és csinos színésznő barátnője Christa Sieland (Martina Gedeck). Wieslernek mindenképpen kell valami terhelőt találnia az íróval szemben, mivel a felsőbb vezetés el akarja távolítani a nő életéből. Az ügynöki feladatát szilárd ideológiai meggyőződésből végző Wiesler meghasonlik a munkájával, amivel egyidőben egyre szimpatikusabbá válik számára a megfigyelt író, ezért amikor Dreyman valóban rendszerellenes tevékenységbe kezd, aminek katalizátora egyik közeli barátjának öngyilkossága, akit korábban feketelistára tett a rendszer, akkor a Stasi ügynök ezt nem jelenti, amivel a saját karrierjét is veszélyezteti egy idő után...Florian Henckel Donnersmarck írta és rendezte ezt a filmet, ami egyszerre egy politikai thriller és egy emberi dráma, ami azonban minden ígéretessége ellenére sajnos mindkét összetevőjében elbukik a végén. Az egyikben jobban, mint a másikban. Mint politikai thriller tulajdonképen tökéletes is lehetne, ha nem a kommunista terrorgépezet egyik kiszolgálóján keresztül mutatná be a rendszert, aminek szinte elengedhetetlen következménye annak humanizálása, még akkor is, ha nem ez lett volna a film készítőinek szándéka. Itt azonban ráadásul még ez is volt a szándék. Mindemellett azonban remekül bemutatja a kommunista rendszer - habár ők maguk ezt a nyolcvanas években már szocialistának becézték -, paranoid vonását, amit aztán az állampolgáraira is átragasztott, bár az ő részükről ez sokkal inkább volt valóság, semmint paranoia, hiszen bárki eltűnhetett egy pillanat alatt egy-egy rossz megjegyzés miatt. Aztán ahogy a valóságban, úgy a filmben is kiderül, hogy mindez a szenvedés a történelem egy óriási tévedésének következménye volt, akár úgy is fogalmazhatunk, hogy sok hűhó semmiért, mert ez a paranoid terror rendszer szükségszerűen elpusztít mindent maga körül.

A film alaposabb megértése miatt nem árt egy kis történelmi kitérőt tenni, főleg a fiatalabb facebook generáció számára. Az NDK-ban, mint minden kommunista országban az államgépezet nagyon szigorúan kontrollálta az információáramlást. Minden törlésre, megsemmisítésre, elhallgatásra és elhallgattatásra került, ami akár csak halványan is, de inkompatibilis volt a kommunista ideológiával, rendszerrel. Ezt a feladatot az NDK-ban a Stasi, a mindenki élete felett rendelkező kelet-német titkosrendőrség látta le. Manapság sokan példálóznak a német demokráciával, aminek egyik alapja, hogy az állampolgárok nem keresik a kiskapukat és simlizés lehetőségét, mint nálunk, hanem teljesen lojálisak a demokratikus értékekhez és az államhoz. Igen ám, de ugyanez a lojális német mentalitás csavarta a maximumra a nácizmust és a kommunizmust is, nem véletlen, hogy az ex-kommunista országok között egyedül az NDK-ban valósult meg az un. "teljes lefedettség", ami azt jelenti, hogy nem volt olyan felnőtt kelet-német állampolgár, aki körül ne lett volna egy besúgó, vagy ne lehetett volna egy pillanat alatt ismerettségi köréből egyet ráállítani. Ez még a Szovjetunióban sem valósult meg, pedig nekik kétszer annyi idejük volt erre, mint az NDK-nak.A másik megkerülhetetlen téma a filmmel kapcsolatban a kommunizmus utókor általi értékelése, aminél most Európa nyugati felének ítélete a lényegesebb, hiszen ez egy mai német film, és annak rendezője Nyugat-Németországban, New Yorkban és Brüsszelben nőtt fel. Ott, ahol soha nem kellett kommunizmusban élni, ezért azon a részen a nácizmus jelenti a legnagyobb traumát. Ennek pedig sajnos az a következménye, hogy Nyugat-Európa, főleg persze annak baloldala a mai napig is egyfajta idealista romantikával szemléli és mosdatja kisebb-nagyobb mértékben a kommunizmust illetve annak vezetőit, bűnöseit. Számtalan megnyilvánulásukban felfedezhető valamilyen mértékben az, ahogy próbálják a szocializmust jobb színben feltüntetni és bűneit kisebbíteni, és mindenképpen megelőzni azt, hogy a kommunizmust a nácizmushoz mérhető és eszközeiben hasonló diktatúraként lehessen említeni. Többek között emiatt válhat Fidel Castro véreskezű kommunista diktátor hőssé, a demokrácia szabadságharcosává manapság Kanadában. Sajnos ez a film sem kivétel ez alól, függetlenül attól, hogy a rendezőnek érzésem szerint ez nem állt szándékában, ugyanakkor ha öntudatlanul is, de beleesett a fent említett nyugati téveszmébe.

A film a fent vázolt kegyetlen és paranoid kommunista környezetben játszódik, amiben a rendszer ökle a Stasi, ami mint egy hatalmas pókhálóban prédájára váró pók leselkedik minden állampolgára után, akiknek lehetetlen kikeveredniük ebből a csapdahelyzetből, és lényegében mindannyian ennek a póknak az áldozatai, még az is, aki éppen nem áll a figyelme középpontjában, hiszen az állandó félelem érzetet ők sem ússzák meg. Ebben a nagyon hideg, embertelen gépezetben senki sem védett: még a kezdetben rendszerhűnek tartott író, az ebben a rendszerben sikeressé és népszerűvé váló színésznő, de még maga a Stasi egyik legjobb ügynöke sem. Mindannyian egy pillanat alatt áldozattá válhatnak ebben a rendszerben, ahol mindenkit a félelem és az önérdek mozgat és éltet, és ennek megfelelően mindenki végtelenül magányos.A szocialista rendszert részleteiben tulajdonképpen nagyon jól mutatja be a film, ami által nagyon autentikussá és atmoszférikussá válik. Ilyen például az egyetemi oktatás, aminek keretében láthatjuk, hogy Wiesner hogyan oktatja a megfelelő kihallgatás technikákra a leendő Stasisokat. Nagyon eltalált részlet ebben a jelenetben, amikor az egyik hallgató olyat kérdez, amiből a tapasztalt Statis rögtön látja, hogy a srác túl humánus ehhez a munkához, rögtön be is ikszeli a nevét a névsorban, ami előrevetíti a hallgató leendő karrierjét illetve annak hiányát. De az is remek, amikor a liftben egy kisgyerek fecsegéséből rájön, hogy a gyerek apja rendszerellenes, és már kérdezné is a nevét, hogy az apját letartóztassák, azonban karaktere átalakulása miatt Wiesner ekkor már megkegyelmez a gyerek apjának és ezáltal a gyereknek. Sajnos a valóságban valószínűleg nem ez történt volna, mindenesetre ez a jelenet azért össze tudja kicsit szorítani a néző gyomrát.

A filmben remek az a politikai szál, amiben az látható, hogy mi az az információ, ami miatt az író a rendszer ellenségévé válik, amit mindenáron meg akar osztani a nyugati közvéleménnyel. Itt most nem valamiféle komoly katonai vagy politikai titokra kell gondolni, hanem arról, hogy az NDK-ban a világon a második legmagasabb az öngyilkosságok aránya a népességhez képest, és csak egy másik szocialista ország előzi meg, mégpedig Magyarország. (Ami így is volt.) Ebben az egy statisztikai adatban minden benne van, amit erről a rendszerről tudni kell, és ami olyan szinten el tudja lehetetleníti bárkinek - még a látszólag sikeres és rendszerhű emberek  - életét is, hogy az egy pillanat alatt tud darabjaira hullani. Ráadásul nem csak karrier szempontjából kiszolgáltatott az ember ebben a rendszerben, hanem a magánéletében is, ahol még a férjben, feleségben, partnerben, gyerekben sem lehet megbízni. Egyszerűen nincs hova menekülni, nincs egy biztonságos sziget ebben a rendszerben, hiszen nem tudhatjuk senkiről sem biztosan, hogy esetleg nem besúgó-e. Az egyén számára bárki potenciális ellenség lehet, aki körülötte él és mozog. Ilyen helyzetbe kerül a megfigyelt író. A probléma a film politikai részében azzal van, hogy a Stasi egyik ügynökét, nem hogy emberinek, de átalakulása során szinte az emberségesség mintapéldányának ábrázolja, és a film végén, a rendszerváltozás után már-már hőssé válik. Ez, ismervén a kelet-európai valóságot és a rendszerváltás utáni időszakot számomra roppant ironikus volt, a baj az, hogy az alkotóknak nem ez volt a szándéka, hanem holt komolyan gondolták mindezt. Persze a karakter hosszú utat jár be eddig, de átalakulása nem csak, hogy nem meggyőző, de egyenesen irreális, és a nagyon minimalista, egyhangú színészi játék sem igazán segít abban, hogy ez a folyamat meggyőzőbb legyen.

A film másik nagy hibája az, hogy az emberi dráma részét egyszerűen képtelen átadni, mivel érzelmileg nem fogja meg az embert, egyszerűen csak a rendszer hidegsége jön át érzetként a filmből, az egyéni emberek szenvedése és emberi drámái viszont nem. Azt nem tudom, hogy ez szándékos volt-e vagy sem a rendező részéről, ha igen, akkor nagyon rossz döntés volt, ha nem, akkor meg nyilvánvalóan megbukik a film ezen összetevőjében (is). Látjuk ugyan az emberek kiszolgáltatottságát, félelmét, szenvedéseit, de nem érezzük át. Az egyetlen olyan jelenet, amikor éreztem valamit, az a fent leírt kisgyerekes liftes jelenet volt, és ez nagyon kevés, mivel számos drámai jelenet szemtanúi lehetünk a kihallgatásokon keresztül, az ilyen -olyan megfélemlítésekig, amely során valakit azzal zsaroltak, hogy elveszik a gyerekeit, valakit azzal, hogy tönkreteszik a karrierjét. De a főszereplő író is számtalan érzelmi hullámhegyen és legfőképpen völgyön megy át, ugyanakkor ahogy a Stasi ügynök átalakulása során sem érezzük át a kiábrándultságát, a kialakuló szimpátiáját és emiatt az önfeláldozását sem, úgy Dreyman szerelmét, bátorságát a félelmében vagy az emberi csalódását,  majd az emberiségbe vetett hitének visszaszerzését sem érezzük, csak tudjuk.A filmben érdekes a három főszereplő (Wiesner, Dreyman és Christa) kapcsolatának változásai, kár hogy ezek sem okoznak semmilyen emocionális hatást. Az író és barátnője a film elején nagyon emberi karakterek, akik csak próbálják túlélni a szocializmust, annak ellenére, hogy a rendszer látszólag kegyelt és sikeres tagjai közé tartoznak. Nagyon hamar mindketten egyszerre célpontokká válnak, amikor egy nagyhatalmú kommunista miniszternek megtetszik a nő, aki azonban visszautasítja a közeledését. A célpontok megfigyelése és kihallgatása pedig Wiesner feladata.

Wiesnert egy hideg, végtelenül racionális, szakmai berkeken belül elismert és tapasztalt Stasi ügynök, aki jéghidegen képes bárkinek az életét tönkretenni akár egy tollvonással. Visszataszító tevékenységét minden megalkuvás nélkül végzi, ő az a kommunista, aki sziklaszilárdan hisz a rendszerben. Ebből már sejthető, hogy ő majd egy "jó ember" lesz, mivel hitből és nem érdekből szolgálja a rendszert, és mindig az ilyen típusú kommunisták mosdatásával kezdik a rendszer mosdatását is. (Mintha az, hogy valaki hisz egy ideológiában - főleg ha a az baloldali - már kapásból értékesebb, végtelenül ostoba kifejezéssel élve "jó emberré" tenné.) 

"Your subjects are enemies of the Socialism." "Az Önök alanyai a szocializmus ellenségei." - oktatja az ifjú Stasisokat, mintegy figyelmeztetve őket, hogy bármilyen együttérzés őket is a rendszer ellenségeivé teszi. Ő a rendszerből sem azért ábrándul ki, mert az minden embert így vagy úgy, de tönkretesz, aki valamiben is nem ért egyet a kommunista ideológiával - ez számára teljesen rendben van, sőt kifejezetten szükséges - hanem azért, mert rájön, hogy mostani munkájánál személyes okok miatt teszi ugyanezt ez a rendszer.

Wiesner, aki mindent tud mások életéről, szinte nem rendelkezik magánélettel. Egy olyan lakásban és épületben él egyedül, amit a Stasi alkalmazottainak építettek, és szinte megszánja az ember, amikor azt látjuk, hogy egy lepukkant, nagyon közönséges prostinak könyörög, hogy maradjon még egy kicsit a gyors numera után. Ez a prosti az egyetlen a filmben, aki vissza meri utasítani a Stasi ügynököt.Wiesner karakterének - aki munkájánál fogva megszokta, hogy inkább figyelve hallgat és a beszéd javát másokra bízza, legyenek azok akár a felettesei, akár a megfigyelt és kihallgatott áldozatai -, nem sok szövege van a filmben. Mindent, amit megtudunk róla, nagyjából úgy tudjuk meg, ahogy ő ismeri meg az áldozatait: megfigyeljük őt a megfigyelés közben. Szenvtelenül és fegyelmezetten. A néző úgy "kémkedik" Wiesner után, ahogy ő az áldozatai után. Elviekben a nézőnek úgy ellene egyre közelebbinek és szimpatikusabbnak éreznie Wiesner karakterét, ahogy ő is érzelmileg egyre közelebb kerül Dreymanhoz, azonban ahogy már említettem, ebből szinte semmi sem jön át, de tudjuk, hogy ezt kellene éreznünk. Wiesner nem csak a rendszerből való kiábrándulása miatt tud érzelmileg közel kerülni a megfigyelt párhoz, hanem azért is, mert annyira üres az élete. Ezt a folyamatot az ügynök szinte tudattalanul éli meg, mintha már csak akkor venné ezt észre, amikor hazudik felettesének a lehallgatás eredményéről. Ulrich Mühe alakítja a fegyelmezett Wiesner ügynököt, akinek karakterét és átalakulását rendkívül visszafogott játékkal próbálja átadni szenvtelen szövegmondással, amit helyenként minimális szemmozgással, némi hezitálásokkal fűszerez.

Vele nem csak helyzeténél fogva áll kontrasztban az író Dreyman és Christa Sieland színésznő, hanem mert ők munkájuknál fogva kiváló kommunikátorok, akik a kimondott vagy írott szavakat professzionális módon használják. Nem véletlen, hogy nekik sokkal több szövegük van a filmben. Dreyman karaktere egyfajta korabeli szocialista celeb, aki ennek megfelelően karizmatikus és retro kelet-európai értelemben véve jóképű. Dreyman Wiesnerhez hasonlóan tehetséges, és jó abban, amit csinál, ugyanakkor ő az, aki rendelkezik minden olyannal is, amivel lehallgatója nem: boldog magánélet - ami persze csak addig boldog, amíg a rendszer be nem lép életének erre a területére is -, csinos szerető és intelligens barátok, amiknek a Stasi ügynök teljesen a híján van.  Dreymanról kiderül a film során, hogy nem áll távol tőle a kommunista eszme, és nem véletlenül a rendszer kegyeltje kezdetben, és hezitál, hogy kiálljon a feketelistára tett barátjáért, mivel pontosan ismeri a rendszer működését, és nem akar kegyvesztett lenni. Amikor barátja öngyilkos lesz, úgy dönt, hogy megírja az öngyilkosságról szóló cikket egy nyugat-németországi lapnak, amit aztán valaki átcsempész a határon. Dreyman bármennyire is ismeri és fél a rendszertől, mégsem teljesen kiábrándult ember, aminek legfőbb oka, hogy még hisz az emberiségben, és abban, hogy vannak az életben jó dolgok, mint egy igaz kapcsolat, vagy barátság, amelyek persze új értelmet nyernek a film végén. Sebastian Koch alakította a barátja halálából erkölcsi erőt merítő írót, aki a többi színészhez hasonlóan karakterében hiteles volt, de annak érzelmi állomásait mégsem tudta átadni.

Dreyman barátnője, Christa Sieland tehetséges színésznő, azonban túlságosan ambiciózus, és azt szeretné, ha Dreymanhoz hasonlóan őt is a művészi élet elitjéhez sorolnák és azt meghatározó tagjának gondolnák. Ő bizonytalansága és ambíciója miatt sokkal kiszolgáltatottabb, mivel a rendszer nagyobb zsarolási potenciállal rendelkezik esetében, amit persze ki is használnak. Christa szép sorban mindent elárul, önmagát, szerelmét és erkölcsi értékítéletét. Martina Gedeckre is ugyanaz vonatkozik, mint a két férfi főszereplőre, technikailag jó alakítást nyújtott, látjuk rajta a kétségbeesést és a lemondás, ugyanakkor az övét sem lehet átérezni.A film mellékszereplői között is látható pár érdekes karakter, mint Wiesner felettese Grubitz ezredes vagy Hempf miniszter, akik mindketten a korrupt, kicsinyes, és hatalmukkal visszaélő kommunista káder típushoz tartoznak. Náluk elnagyoltabb Dreyman barátainak karaktere, akik pedig a rendszerellenessé váló értelmiségi vonalat képviselik, de igazi egyéniségük a filmben nincs igazán.

A film hatalmas kritikai sikernek számított, amit már csak hollywoodi Oscar-díja is jelez, azonban azok, akik végigélték a kommunizmust, valószínűleg rossz szájízzel állnak fel a tévé elől, annak ellenére, hogy számos érdekes és erős eleme van a filmnek. A kommunista rendszer részleteinek bemutatása és atmoszférája nagyon autentikus, a klausztrofóbiás és paranoiás hatás felerősítésére játszó fényképezése kiváló, ugyanakkor hiányzik belőle szinte minden, ami egy emberi drámát jóvá tehet. A filmben látható humanizmus és a történet lezárása nagyon szappanopera jellegű és hamis tónusú, miközben az emberi dráma része pedig értékelhetetlen, mivel ebből érzelmileg semmit se képes átadni. A film szemmel láthatólag nem akart senkivel szemben sem offenzív lenni, és pont ezen tulajdonsága miatt lett nagyon offenzív a kommunizmus áldozataival szemben. Nagy kár ezért a filmért, szinte fájdalmas belegondolni, hogy egy megfelelő rendező mit tudott volna kihozni ebből a történetből. A filmet azonban az általam adott közepes pontszám - amiben a dühöm is benne van, mivel akár egy kiváló film is lehetett volna - ellenére is érdemes megnézni.

Értékelés: 6/10

Wiesner oktatja a fiatal Stasisokat a megfelelő kihallgatás technikára: