Robert Scott Carey (Grant Williams) és szeretett felesége Louise (Randy Stuart) egy kis yachton töltik vakációjukat valahol az óceánon. Amikor Louise lemegy a kabinba és Robert egyedül marad a fedélzeten, egy félelmetesnek tűnő ködfelhő éri el a hajót, ami egy furcsa bevonatot képez Robert bőrén. Fél évvel később Robert azt kezdi tapasztalni, hogy az addig megszokott és méretére illő ruhái mintha egyre nagyobbakká válnának rajta. Amikor megemlíti orvosának, hogy úgy érzi mintha egyszerűen összemenne, zsugorodna a teste, nem csak tömegben, de magasságban is, a doktor először csak nevet az ötleten, azonban a röntgen felvételek Robert igazát bizonyítják. A vizsgáltatok során megállapítják, hogy a problémát nagy valószínűséggel atomfelhő szennyeződése okozta, amivel Robert az óceánon fertőződött meg. Robert folyamatosan zsugorodik, miközben egyre frusztráltabbá válik, és tehetetlen dühét elsősorban feleségén vezeti le. A zsugorodó férfi egyre kevesebbet mozdul ki otthonról, azonban már otthonában is egyre veszélyesebbé válik számára az élet. Amikor egér méretűre csökken a teste, akkor már az addigi kedvenc cicusa is sokkal inkább a táplálékot látja benne, semmint a gazdit. Robertnek sikerül elmenekülni a macska elől, és a házuk pincéjébe keveredik. Közben a hazaérkező Louise pár félrevezető jelből azt gondolja, hogy Petert megette a macska. A folyamatosan kisebbedő férje közben a pincében próbál életben maradni, ami egyre nehezebb számára: nemcsak kaját kellene szereznie, amire az egyetlen lehetősége az, hogy valahogy kiszedi a csali sajtot az egérfogóból, de még egy számára óriásinak tűnő éhes pókkal is meg kell küzdenie....
A forgatókönyvet Richard Matheson írta saját regényéből, ami annak ellenére filozófikus és szimbolikus, hogy a történetét látszólag a zsugorodásból fakadó események mozgatják.
Mint nagyon sok más '50-es évekbeli, a hidegháború alatt készült amerikai filmben, úgy ebben is megjelenik az atomháborútól, a világégéstől, az emberiség kipusztulásától való félelem. Az erre való utalás nagyon egyértelmű azáltal, hogy a film főhőse egy kísérleti atomrobbantást kísérő atomfelhőben fertőződik meg. Ugyanakkor a film alapvetően még sem ekörül a téma körül forog, ez inkább csak mindennek az elindítója, ami miatt akár egy nagyon hitchcockinak tűnő MacGuffinnak is felfogható. (A MacGuffin egy olyan forgatókönyvi elem, ami előremozdítja az eseményeket, ugyanakkor a történetben még sincs különösebb jelentősége. Hitchcock előszeretettel használta ezt a filmjeiben.)
A lényeg sokkal inkább a Zsugorodó ember egzisztencialista és egyéb (akár noirosnak is) nevezhető témáiban van.
A filmben több szálon és módon is megjelenik ez a téma és félelem.
A modern tudományok indítják el Robert problémáját, hiszen ezek fejlődésének köszönhetjük többek között az atomkor beköszöntét, ugyanakkor annyira azért nem fejlődött, hogy az általa okozott problémát orvosolni is tudja, mivel Robert zsugorodását a modern orvostudomány képtelen megállítani. Ergo a negatív hatás nagyobb, mint a pozitív, főleg Robertre nézve. (Már ha ezt a pozitív hatást egyáltalán pozitívnak gondoljuk.)
De a változásokkal járó félelmek és pesszimizmus leginkább a film nagyon noiros témájában, a férfi maszkulinitásának és irányító szerepének elvesztésében, tehát a társadalmi nemi szerepek változásának bemutatásában mutatkozik meg leginkább, ami felfogható ebben az 1957-es sci-fiben a noirok gender témájának továbbviteleként is. Robert, a film férfi főszereplője kezdetben a klasszikus nemi szerepeknek megfelelően éli életét, azonban a társadalom változásai, azon belül is a nők egyre erősebbé és önállóbbá válásának folyamata közben elveszti maszkulinitását, és egyre kevésbé találja helyét ebben a megváltozó, számára egyre fenyegetőbbé váló - sőt, életveszélyessé, a végén pedig már a létét fenyegető - környezetben.
Mindezeken túl persze a film egy általánosabb egzisztencialista témát, az emberi lét kérdését is megjeleníti, amely során az materialista világgal szemben álló idealizmus, mint a tudat elsődlegessége és felsőbbrendűsége jelenik meg.
A filmet két élesen elkülönülő szakaszra lehet bontani, amelyekben az a közös, hogy szinte minden momentumot szimbolikusan is lehet értelmezni.
Az első rész mutatja be zsugorodásával és férfiasságának elvesztésével járó folyamatot, amelyet még társadalmi környezetben (ami beletartozik a házassága is) él meg. Először nem hisznek félelmének az orvosok, azt mondják neki, hogy ez lehetetlen, ilyen nincs, ez irracionális. Aztán kiderül erről a félelemről, hogy igaz, mivel azt már a modern tudomány által megalkotott röntgengép is kimutatja. Tehát az addig irracionálisnak mondott félelem racionálissá válik. Csakhogy ekkor már késő. A folyamatot a racionalitást képviselő orvosok és tudósok nem tudják megállítani. Ekkor már nem csak a korábbi ruhái esnek le róla, de már egy barátságot is megszakít egy törpével, aki már szintén nagyobbá válik nála. Majd egy idő után már a cicusa is prédának nézi a korábban a táplálkozási lánc tetején álló, a világot uraló férfit.
A film leggyengébb pontja a két főszereplőt, Robertet és Louist játszó színészek, Grant Williams és Randy Stuart játéka, ami néha olyannyira túljátszottnak tűnt, hogy már-már camp-szerűvé tette a filmet. Grant Williams rendelkezik ugyan azzal a fajta kisfiús jelleggel, ami nagyon jól jött karakterénél ebben a filmben, azonban pózai és testbeszéde esetenként szinte némafilmesen túljátszottnak tűntek. Randy Stuart pedig a férje mellett kitartó feleség szerepében próbál megértő lenne, ugyanakkor még sem érzi, érezheti (?) át, hogy min megy Robert keresztül.
Jack Arnold egy ember belső utazásáról szóló filozofikus filmje nagyszerűen vegyíti az abszurdot a realizmussal, miközben számos olyan témával és kérdéssel foglalkozik, amelyek a mai napig is aktuálisak és egyetemesek, a témától elvonatkoztathatóak. A hihetetlenül zsugorodó ember egyszerre hordozza a művész és kommerszfilmek - előnyös - tulajdonságait, ami ezáltal egy intelligens, többrétegű, ugyanakkor mégis roppant szórakoztató filmmé válik.
Értékelés: 9/10
