Tíz Oscar-jelöléséből ötöt megnyert Billy Wilder romantikus drámája és komédiája, ami az utolsó fekete-fehér film volt, ami el tudta nyerni a legjobb film Oscar-díját 1960-ban, amikorra a színes film már általánosan elterjedté vált. A Legénylakás nemcsak hatalmas szakmai, de óriási közönség sikerré is vált, ami a 3 millió dolláros költségvetéséből 24 milliót csinált rövid idő leforgása alatt. A Legénylakást jelenleg a 80. legjobb amerikai filmként tartják számon, aminek főszereplői Shirley MacLaine és Jack Lemmon. A történet pedig egy olyan egyedülálló férfiról szól, aki gyors munkahelyi előremenetele érdekében megengedi főnökeinek, hogy lakását szerelmi, vagy még inkább szexuális légyottokra használják, amiből aztán számos bonyodalom és félreértés keletkezik.

C.C. Bud Baxter (Jack Lemmon) egy végtelenül gyenge akaratú és magányos hivatalnok egy hatalmas biztosítási cégnél. Gyors munkahelyi előremenetele érdekében kölcsönadja jó helyen lévő lakását főnökeinek pár órára szerelmi légyottokra. Baxter "szolgáltatása" annyira népszerű, hogy naptárat kell vezetnie az időpont foglalásokról. Munkahelyén közben megtetszik neki az egyik liftes lány, Fran Kubelik (Shirley MacLaine), nem tudván arról, hogy Fran a cég nős igazgatójának, Jeff Sheldrake (Fred MacMurray) titkos szeretője, aki azzal a szokásos dumájával csábította el a lányt, hogy majd elválik feleségétől. Mint ahogy egy csomó más nőt is. Fran is Baxter lakásában találkozik Sheldrake-kel, majd az egyik találka után öngyilkosságot kísérel meg. A szomszéd orvosnak köszönhetően a kísérlet nem sikerül, és pár napig, amíg jobban nem lesz, Baxternél kell maradnia. Ezután a férfinek döntenie kell a szerelme és a kitűnő állása között...Az ötvenes évek Hollywoodja arról szólt, hogy az egyre nagyobb konkurenciát jelentő tévével szemben a mozi a grandiózus látványával versenyben tudjon maradni a nézők kegyeiért folytatott versenyben. Nem véletlen, hogy ez az időszak volt a nagyon látványos epikus történelmi filmek és csili-vili musicalek aranykora, amelyek egymást váltogatva nyerték a legjobb filmek Oscar-díjait: 1957 Híd a Kwai folyón, 1958 Gigi, 1959 Ben-Hur majd 1961 West Side Story. Mi sem bizonyítja jobban Billy Wilder cinikus fekete-fehér dramedyjének erejét és minőségét mint az, hogy 1960-ban a felsorolt giga produkciók közé ékelődve tudta elnyerni a filmgyár legfontosabb díját.

Az Legénylakás a korszak legnépszerűbb és vibrálóan színes, grandiózus filmjeihez képest egy régifajta, visszafogottabb, nem a látványra, hanem sokkal inkább a karakterekre összpontosító film, ami a '40-es évek második felére jellemző cinizmusával is kitűnik az '50-60-as évek fordulóján készült nagyon idealisztikus produkciók közül. Billy Wilder legjobb filmjeire mindig is jellemző volt a tömény cinizmus (pl. Alkony sugárút vagy az Ace in the Hole), amely vonalat vitte tovább ebben az 1960-as filmjében is. A Legénylakást sokszor - nagyon félrevezetően - romantikus vígjátékként aposztrofálják, a szellemes és cinikus szövege, az esetenként félreértésekre okot adó szituációi és a szerelemesek egymásra találása miatt, azonban a filmet körbelengi egy nagyon mélyen szomorú és magányos érzet, hangulat, amiben még az öngyilkosság témája is megjelenik.  A Legénylakás ezen tulajdonságai miatt sokkal inkább nevezhető dramedynek, semmint vígjátéknak, és sokkal jobbnak is látjuk a filmet, ha ezzel a szemmel és tudattal nézzük.

Billy Wilder mindig nagyon alapos és éles szemű megfigyelések után mutatta be az emberiség moralitását, hibáit, gyengeségeit a maga végtelenül mély, ugyanakkor mégis szellemes (és roppant szórakoztató) cinizmusával, ami ebben a filmjében ötvöződik némi könnyedebb, inkább a vígjátékokra jellemző félreértésekből fakadó humorral és színészi játékkal, valamint a romantikus filmek happy endjével.A Legénylakás a férfiak irányította amerikai nagyvállalatoknál - és átvitt értelemben Hollywoodban - uralkodó szexizmusnak állít egy kegyetlenül cinikus tükröt, amelyeket olyan mohó, érzéketlen és végtelenül önző férfiak irányítanak és formálnak képükre, akik azt hiszik, hogy természet adta joguk minden alattuk dolgozó nő lefektetése, és akikre a tulajdonukként, a játékszereikként tekintenek. Ezeknél a cégeknél nem csak a korszellem miatt nem jöhetett számba egy nő vezetőként, hanem azért sem, mert előrelépésre csak annak (a férfinek) volt lehetősége, aki elfogadta a vezetőség által diktált játékszabályokat és ugyanazokat a dolgokat tartja értéknek, ami által ő is hasonlóvá válik hozzájuk. Nem véletlen, hogy filmben Baxter akkor kap csak némi tiszteletet az őt kihasználó, végtelenül alacsony erkölcsi szinttel rendelkező főnökeitől, amikor azt hiszik, hogy a lakása ágyában fekvő, az öngyilkosság után éppen lábadozó Frant Baxter csábította el. Mindezeken túl Wilder azt is sugalmazza a filmben látható és a korban tipikusnak mondható amerikai biztosítási cég vezetőinek és Baxter karakterén keresztül, hogy a legkönnyebb út a sikerorientált Amerikában az előrejutásra az erkölcstelen és gerinctelen viselkedés.

Ennél fogva az egész film az erkölcsi tisztesség illetve annak hiánya körül forog, ami mindezek mellett  - ma már talán hihetetlennek tűnik -, de 1960-ban még úttörőnek számított a szexuális szabadosság bemutatásában is. Ebben az össznépinek tűnő játékban,valamilyen szinten mindenki bűnös, azonban annak mértéke különböző, mivel nagyon sokan kiszolgáltatottságuknál vagy naivságuknál fogva vesznek részt.  

A történetben számos - nős - férfi folytat titkos szexuális viszonyt, akik legtöbbször valamilyen "aranyásónak" tűnő nővel mennek Baxter lakására egy-egy "találkára". Ezek a nők nem tűnnek sokkal jobbnak a férfiaknál, akik - a főszereplőhöz, Baxterhez hasonlóan - valamilyen előnyhöz szeretnének jutni ezekkel a kapcsolatokkal. Annyival szürkébbek egy fokkal, hogy ennek az össznépi játéknak nem ők írják a szabályait, hanem az őket lefektető férfiak, azonban úgy tűnik, mintha abban néhányan örömmel vennének részt. Náluk sokkal kiszolgáltatottabbaknak tűnnek a "játék" naivabb résztvevői, mint Fran, aki tényleg szerelmes, vagy legalábbis szerelmesnek gondolja magát.Ennek ellenére azért ő sem teljesen "tiszta" erkölcsileg, mert egészen addig a játékban marad, amíg úgy gondolja, hogy a férfi elválik feleségétől, elhagyja a gyerekeit és majd feleségül veszi őt az igazgató úr. Tehát Fran is valamilyen előnyért, "fizettségért" cserében maradt ebben a kapcsolatban, amiből már csak akkor akart öngyilkosság útján kilépni, amikor rájött, hogy "jutalmát" sose fogja megkapni. Billy Wilder nagy valószínűséggel ismerte azt a mondást, hogy minden ember kurva, csak az ár kérdéses, ugyanis ezt jelenítette meg a prüdéria és álszentség aranykorában ebben a nagyon provokatívnak számító filmjében, amiben a szereplők lényegében nem mások, mint stricik és kurvák. Az idők változását jól jellemzi, hogy egy mai néző a film provokatív jellegét talán már észre sem veszi, és a történet "lakás kiadós" vonalában már inkább csak a vígjátékot látja.

A forgatókönyvet Billy Wilder és gyakori munkatársa I.A.L. Diamond írták a rájuk jellemző maró és cinikus szellemességgel, ugyanakkor mégis egy jó nagy adag humanizmussal, aminek történetét a karakterek és a dialógusai hajtják előre.

A filmben a humor több forrásból ered, egyrészről Baxter karakterét alakító Jack Lemmon kiváló játékából, aki egyszerre tud nagyon finoman drámai és bohózatszerűen vicces lenni. másrészről pedig a félreértésekből származó és vígjátékokra jellemző szituációkból, és természetesen a film kiváló szövegéből, ami helyenként nagyon cinikus, helyenként nagyon romantikus, de mindig nagyon szellemes.

"Tudod, eddig úgy éltem, mint Robinson Crusoe. Úgy értem, hogy hajótörött voltam 8 millió ember között. Egészen addig, amíg meg nem láttam a lábnyomodat a homokban."A történet helyszíne - New York - olyannyira jó választásnak tűnik ehhez a szomorú és magányos atmoszférájú filmhez, hogy szinte önálló karakteré válik  szegényesnek tűnő lakásaival, az eső áztatta utcáival, ahol Baxter addig álldogál este egyedül a sötétben, amíg meg nem fázik, mert éppen valamelyik főnöke használja a lakását.

A film legtöbb karaktere - átvitt értelemben véve stricik és prostik - unszimpatikus, amibe kezdetben még a két főszereplő is beletartozik. Baxter és Fran azonban idővel - ahogy visszanyerik, illetve visszaszerzik a gerincüket - szimpatikussá válnak, és akiknek szurkolunk azért, hogy ki tudjanak lépni ebből a cinikus és lealacsonyító össznépi játékból és megtalálják a boldogságot egymás oldalán. Baxter és Fran már csak azért is összeillenek, mert nagyon hasonlítanak egymáshoz: mindketten végtelenül magányosak és szomorúak. És mindkettejüket játszi könnyedséggel használják ki önző emberek, aminek nem csak a kiszolgáltatott helyzetük, a főnökeik hatalmukkal visszaélő attitűdje, de a saját gyenge akaraterejük és befolyásolható személyisége is az oka. Frannél ehhez még némi naiv butaság, míg Baxternél a könnyű előrejutás lehetősége is hozzájárul. Mindkét "extra" csak tovább növeli a személyiségükben alapvetően meglévő gyengeséget, aminek az lesz az eredménye, hogy mindegyiküket folyamatosan megalázzák, miközben mindketten arról álmodoznak, hogy mindebből majd valami jó fog kisülni számukra hamarosan. Megaláztatásból és kihasználásból azonban jó még sose sült ki, és ezt nekik is meg kell tapasztalniuk előbb vagy utóbb valamilyen formában. Baxter, akit főnökei csak "buddy boynak" azaz "haver fiúnak" szólítanak akkor szembesül mindezzel, amikor rájön, hogy szerelme a saját lakásában dug a főnökével. Ebben a pillanatban még magányosabbá válik, mint bármikor előtte. Frannek ez a pillanat pedig a karácsonyi partin jön el, amikor az igazgató titkárnője elsorolja neki Sheldrake korábbi szeretőinek nevét, akiket szintén könnyedén befűzött azzal, hogy elválik feleségétől.A film második fele, Fran öngyilkossága után már leginkább a két főszereplőről szól, a köztük kialakuló barátságról, összetartozásról és azt mutatja be, hogy hogyan is próbálják túltenni magukat az őket ért addigi megaláztatásokon. A folyamat végére pedig mindketten eljutnak oda, hogy felismerik addigi életük és rossz döntéseik káros hatását, hiábavalóságát, értéktelenségét és megtanulnak kiállni magukért.

A Legénylakás egyik legnagyobb ereje a színészi játék, azon belül is elsősorban Jack Lemmon és Shirley MacLaine alakítása, akik miatt a néző képes úgy átérezni a film mélyen érzékeny és szomorú atmoszféráját miközben jókat mosolyog és szórakozik.

Szerintem mindenki találkozott már valamelyik munkahelyén Baxter-típus emberrel, aki azt gondolja, hogy a seggnyalás és a főnököknek tett szívességek a leghatékonyabb karrierépítő tényezők. Jack Lemmon nagyszerűen kombinálja játékában a nagyon finom drámai érzelemkifejezést, melankóliát a bohózatokra jellemző testbeszéddel és arcjátékkal, aminek eredményeképpen a néző idővel megkedveli karakterét. Baxter nem is él vissza ezzel a bizalmával és eljut addig a film végére, hogy kiáll magáért, a valódi értékekért és kiszáll a cinikus és valójában minden embert megalázó "játékból". Shirley MacLaine alakítja a Baxterhez hasonlóan gyenge és magányos Frant, aki érzékeny játékával karaktere törékenységét is kifejezi. A két magányos lélek között sokkal inkább egy érzékeny és mély, inkább barátság-típusú szerelem alakul ki, és nem egy "látványos", lángoló és szikrázó, a romantikus filmekre leginkább jellemző szerelem. De ez így van jól, mivel ez nagyszerűen illeszkedik a film és a karakterek általános jellemzőihez, stílusához, és az ilyen típusú szerelem az, amelyik hosszú távon képes az ember személyiségét előnyösen megváltoztatni.A mellékszereplők között Fred MacMurray volt remek az végtelenül érzéketlennek tűnő családos igazgató személyében, aki mindig csak eldugott helyen lévő kínai éttermek leghátsó asztalánál akar találkozni szeretőjével, akihez még öngyilkossági kísérlete után sincs egyetlen emberi mondata. 

A Legénylakás Billy Wilder utolsó igazán nagy filmje, aminek atmoszférája annyira erős és jól eltalált a maga cinizmusával, szomorúságával, ami mindeközben mégis nagyon humanista a mély érzékenységével és kisember karaktereinek lázadásával a kiszolgáltatottság és megalázottság ellen. A film remekül egyesíti a melankóliát, a magányosságot a vidám pillanatokkal, amiben nem csak színészei, de operatőre Joseph LaSelle  is nagy segítségére volt, aki fekete-fehér fényképezésével nagyszerűen ráerősített a film legfontosabb érzelmeire, ami nem csak a színészekből, de az őket körbevevő környezetből is áradt. Ugyanez elmondható Adolph Deutsch komorabb, de esetenként mégis vidám zenéjéről is, amiben klasszikus és jazz zene is hallható. A Legénylakás a maga idejében nagyon modern, sőt provokatívnak számító témákat és "nagyvárosi" érzéseket bemutató film, ami a mai napig is aktuális. Sőt. Remekül párhuzamba állítható a film és színház világában zajló idei szexuális zaklatásos botránysorozattal, így aztán manapság talán még jobban aktuális, mint bármikor. Filmtörténeti jelentősége is nagy, mivel 1960-ban utoljára még fekete-fehér filmként tudta elnyerni a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, amivel nagyon stílusosan zárta le Hollywood  legnagyobb korszakát, az úgy nevezett aranykort (1930-1960).

Értékelés: 9,5/10

Részlet a filmből: