Armando Iannucci politikai szatírája a kommunizmus egyik legsötétebb fejezetének, a Szovjetunió sztálinista időszakának abszurditását és embertelen jellegét kívánja a sötét, esetenként morbid valamint slapstick komédiákra jellemző bohózatszerű humorral bemutatni. A történet Sztálin halála után több hónapig tartó hatalmi harcok eseményeit mutatja be pár napba sűrítve végtelenül viccesen és történelmileg hűen, ami által a néző megismerheti a kommunizmus minden embertelenségét, józan észt vagy akár az ép elmét nélkülöző abszurd és kegyetlen világát. A filmet bátran nevezhetjük a politikai szatíra műfajának leghíresebb és legjobb darabjának, a Dr. Strangelove méltó utódjának.

1953-ban járunk Moszkvában. Sztálin éppen egy koncert felvételt akar meghallgatni szobájában, amikor agyvérzést kap és magatehetetlenül összeesik, miközben maga alá vizel. Mivel a testőrség nem mer bemenni hozzá a zajra életüket féltvén, ezért csak reggel találnak rá a kómában lévő vezérre. A hírre a szovjet pártvezetők egymást megelőzvén rohannak a helyszínre, köztük is elsőként Berija (Simon Russell Beale), a titkosrendőrség nagyhatalmú, szadista és mindenki által rettegett főnöke ér oda, aki azzal kezdi, hogy dokumentumokat lop ki a nagyvezér széfjéből. Aztán szép sorban megjelenik a többi komcsi vezető is, mint Nyikita Hruscsov (Steve Buscemi) ambiciózus párttitkár, Georgij Malenkov (Jeffrey Tambor) Sztálin végtelenül gyenge képességű, de elkötelezett és hivatalos helyettese, és a kormánytagok, mint Mikojan (Paul Whitehouse) kereskedelmi miniszter, Bulganin (Paul Chahidi) védelmi miniszter vagy éppen Kaganovics (Dermot Crowley) munkaügyi miniszter. Vjacseszlav Molotov (Michael Palin) külügyminiszter nem tud azonnal megjelenni, mert őt éppen előző nap nyilvánította Sztálin a nép ellenségévé és tette listára. Ők rögtön egy bizottságot alakítanak, hogy eldöntsék hívjanak-e orvost, és legfőképpen honnan, mivel a moszkvai orvosok nagy részét kivégeztették nem sokkal ezelőtt a „fehérköpenyes-perben”. Időközben megjelenik Sztálin két gyereke, a szolgálatkész Szvetlana (Andrea Riseborough) és a teljesen alkoholista és elmebeteg Vaszilij (Rupert Friend) is, aki minden áron beszédet akar mondani az apja temetésén. A bizottságosdi tovább folytatódik, a legfőbb kérdés immár az, hogy ki legyen Sztálin utódja. A filmben abszurdabbnál abszurdabb jelenetek sorozata játszódik a szemünk előtt, amely során a három legfontosabb aspiráns Berija, Hruscsov és Malenkov megpróbálják a többi komcsi fejest a maguk oldalára állítani illetve legfőbb ellenfelük hátába szúrni a kést annak érdekében, hogy megkaparinthassák a hatalmat. Aztán megjelenik Georgij Zsukov (Jason Isaacs), aki a hadsereg támogatásával pontot tesz a vita végére...  A szatíra elviekben a valóság komikus és ironikus ábrázolását jelenti, aminek egyik legfontosabb eszköze a túlzás. Amikor a kommunista rendszerről akar valaki politikai szatírát készíteni, abban a furcsa helyzetben találja magát, hogy igazából nem kell a valóságot eltúloznia ahhoz, hogy bemutassa a rendszer abszurditását, ugyanis a kommunizmus már önmagában egy abszurd szatíra volt (több, mint százmilliónyi áldozattal). Nagyon jól érzett erre rá Armando Iannucci brit rendező és forgatókönyvíró, aki azt nyilatkozta, „hogy ezesetben nem eltúlozni kellett a valóságot, hanem inkább a kommunizmus mindennapjainak abszurditásából kellett visszavenni ahhoz, hogy hihetővé tudjam tenni a történtet.” És teljesen igaza van. A film minden abszurd és fekete komédia jellege mellett hűen mutatja be nem csak az eseményeket, hanem legfőképpen a kommunista rendszer egészének szó szerint észbontó oldalát, amiben bármi megtörténhetett bárkivel bármikor, valamint kegyetlenül és hidegen embertelen jellegét, ami legfőképpen a kommunista ideológia és az emberi faj inkompatibilitásából fakadt.

Sztálin halálának pontos oka a mai napig sem teljesen tisztázott. Az egyik gyakran lábra kapó (nem bizonyított) verzió szerint Berija mérgezte meg, annak érdekében, hogy átvehesse a hatalmat. De akár a hivatalos változat, az agyvérzés is igaz lehet, mint ahogy a kommunizmusban bármi, meg annak az ellenkezője is előfordulhatott, attól függően, hogy milyen szelek fújtak. (A film nagyjából megmarad az agyvérzés mellett, ugyanakkor különböző karaktereinek egyes mondatai érzékeltetik az első verzió lehetségességét is.) Sokszor előfordult, hogy bizonyos események megítélése naponta, óránként vagy akár percenként változtak, ezért szinte szó szerint életbevágóan fontos volt, hogy az állampolgár, sőt a kommunista vezetők is kövessék a párt hivatalos verziót, ugyanis ha esetleg a tegnapi újság alapján fogalmazta meg a véleményét valamiről, az könnyen az életébe kerülhetett. Sokszor nem is lehetett nyomon követni, hogy mi is az éppen aktuális hivatalos verzió, mert olyan gyorsan változtak az események. A filmben az is látható, hogy a kommunista rendszerben egy-egy hatalomváltás rengeteg ember életébe került. Az ún. nyugati demokráciákban egy-egy párt választási győzelme vagy veresége is új embereket helyez pozícióba vagy mozdít el állásából, azonban a kommunizmusban, főleg az ötvenes években ugyanilyen természetes volt, hogy az elmozdított emberek nem csak az állásukat, de az életüket is elvesztik – és általában a családtagjaikkal együtt. A film egyik kiváló jelenetében Sztálin halála után az egész személyzetét a szakácsnőtől a testőrségéig összeszedik és teherautóra rakják. Sorsuk mindenki számára kristálytiszta lesz, amikor a tisztogatást irányító nagyon magabiztos rendőrt egy másik fejbelövi, még mielőtt a teherautók kiérnének a kamera látóteréből.

Hruscsov Sztálin lányának apja halála után: „Nem érted, hogy mi történik? Azért halnak meg emberek, mert a történetük nem illeszkedik (a hivatalos verzióba)”.

A film főszereplői ennek a lelkileg és intellektuálisan mindenkit megnyomorító, a  folyamatos halálfélelem légkörét és paranoiát megteremtő rendszer vezetői, végtelenül szürreálisnak és abszurdnak tűnő, valójában nagyon realisztikus jelenetekben marakodnak a hatalomért, amelyekben kiderül végtelen korlátoltságuk, ami miatt nem tűnnek egyébnek, mint egy játékautóért veszekedő csapatnyi óvodásnak, és mintha egy kicsit a manapság népszerű túlélő showk celeb szereplőire is hajaznának egy kicsit. És mint ahogy általában ezekben, úgy a kommunizmus történelme során sem azok nyertek általában a végén, akik a legesélyesebbnek látszódtak a legelején.A film humora és szellemessége három forrásból ered: a rengeteg sötéten vicces, vagy akár morbid jelenet abszurditásából,  az éles szövegekből és párbeszédekből, valamint a válogatott színészcsapat egészen kiváló slapstick komédiákra jellemző burleszkszerű alakításából, amely hármast a rendező folyamatosan és végig remekül egyensúlyban tud tartani. A szatíra műfajának megfelelően a film nagyrészt dialógusvezérelt, a párbeszédek viccességét pedig a színészi játék és a helyzetek abszurditása exponencionálisan megnövelik.

Kaganovics Hruscsovnak futás közben: Hogyan tudsz egyszerre futni és összeesküdni?

Lehet, hogy első gondolatra nem áll össze a kommunizmus kegyetlenségének bemutatása a gyilkosságoktól a kínzásokig a komédia műfajával, azonban a film teljesen meggyőzi a nézőjét arról, hogy a kommunizmus és a szatíra kéz a kézben járnak egymással, mégpedig oly módon, hogy nem kisebbíti a rendszer bűneit, és nem tiszteletlen az áldozatokkal szemben. A filmet és annak legjobb jeleneteit leginkább a tragikomikus szóval lehet leírni, miközben láthatjuk a kommunizmus leghírhedtebb és legfélelmetesebb vezetőit a maga alá vizelt nagyfőnök felett vitatkozni, hogy honnan is szerezhetnének orvost, miután az ő parancsaiknak megfelelően nem sokkal ezelőtt kivégezték majdnem az összeset. „A legjobb orvosok vagy a gulágon vannak, vagy halottak.” Vagy hogy ki álljon középen Sztálin temetésekor, ami ugye adhat némi támpontot a népnek arra nézve, hogy ki lesz az új fővezér, miközben Hruscsov megpróbál a fehér gyászruhás Malenkov elé állni. De láthatjuk azt is, hogy milyen az, amikor Berija a jó fiút akarja játszani és mégis mennyire félelmetesnek hangzik az ő szájából az a "hálás" mondat, hogy "nem fogom elfelejteni" vagy megismerjük Malenkovnak a közös bizottságok erejébe vetett megingathatatlan hitét is. 

A film minden egyes jelenetét átszövi és egyben össze is fogja az, ahogy a hataloméhes, talpnyaló és szűklátókörű kommunista vezetők folyamatosan konspirálnak egymással és egymás ellen, annak érdekében, hogy az első lehetséges alkalommal hátba szúrják a másikat annak érdekében, hogy megkaparintsák a hatalmat. Közben persze izzadnak és izzasztják egymást attól függően, hogy a történelmi események adott pillanatában a hímvessző melyik végén is állnak.Lavrentyij Berija, a félelmetes titkosrendőrség, az NKVD (KGB elődje) szadista vezetője volt 1938 és 1953 között, saját kezűleg is kínzott embereket. Mindemellett pedofil erőszaktevő is volt (áldozatai között 7 évek lányok is előfordultak), akiket megfojtott, ha ellenkeztek. Sztálin halála után népszerűségének növelése érdekében számos olyan embert szabadon engedett, akiket korábban az ő parancsára csuktak le és kínoztak meg. Beriját Simon Russel Beale alakítja, és van az arcán egy olyan kifejezés, ami miatt már ránézésre látszik rajta, hogy van valami perverzség a karakterében, függetlenül attól, hogy barátságos látszatot szeretné kelteni magáról ebben az időszakban. Folyamatosan szimatol és szemeit forgatva figyel mindent és mindenkit. Már messziről látszik rajta, hogy mennyire aljas és alattomos ember. Egy rá nagyon jellemző beszélgetése egy NKVD-s beosztottjával az egyik megkínzott fogvatartottról:

Berija: "Még mindig kitart?"

NKVDs tiszt: "Igen, de már majdnem megtört."

Berija: "Tegnap már közel volt hozzá.A feleségét tegyétek a mellette lévő cellába, és kezdjetek el rajta dolgozni. Minél hangosabb legyen a dolog, amíg a férj beszélni nem kezd. Kár érte, Mrs. Abramovszkij eddig maximálisan együttműködő volt. "

NKVDs tiszt: "Néhány nő bármit megtenne azért, hogy a férjét kiengedjük."

Berija. "Igen, és Mrs, Abramovszkij mindent meg is tett."

Berija egyik mondata pedig akár a „híres utolsó mondatok” között is idézhető lehetne: „Mindegyikőtökről van dokumentumom. Tudom az igazságot, minden le van írva egy kibaszott hosszú listán.”

Berija legnagyobb ellenfele a nagyon ambiciózus Hruscsov, akit az abszurd karakterekben mindig kiváló Steve Buscemi alakított, bemutatván karakterének kissé hiperaktív és ennélfogva minden körülötte lévőre, és természetesen saját magára nézve is veszélyes jellegét. Ő is tudta ezt magáról, ezért Sztálinnal és a legbelsőbb körökkel részegen átmulatozott éjszakák után feleségének rögtön tollbamondta, hogy milyen vicceket mondott, és melyiken nevetett vagy nem nevetett Sztálin, hogy legalább valamilyen fogalma legyen arról, hogy milyen hibát vétett, ha másnap esetleg jönnének érte. Rutinos és tapasztalt komcsi volt, na.

Berija Hruscsovról: "Egész életemet azzal töltöttem, hogy szóra bírjam az embereket. Ezt a locsogó idiótát meg nem tudom elhallgattatni."Malenkov - Berija legfontosabb szövetségese - talán a film legviccesebb karaktere, ami Jeffrey Tambor pléhpofa jellegű,  elképesztően vicces játékának (is) köszönhető. Ő az előző kettővel ellentétben egy egyetemet végzett ember volt, aki ennek ellenére sokkal ostobább, döntésképtelenebb és egyben alkalmatlanabb volt bármire is, mint Berija vagy Hruscsov. A mindig paranoiás, és tegyük hozzá nem mindig alap nélkül paranoid Sztálin nem véletlenül őt tette meg helyettesének: tudta, hogy Malenkov annyira ostoba és impotens politikailag, hogy soha nem válik veszélyessé a hatalmára nézve. Malenkov nagyon gyenge képességei ellenére is azt gondolta Sztálin halála után egy ideig, hogy esetleg ő lehet az utód.

Malenkov: „Sztálin lerombolta a status quot és újraépítette azt. Liberális volt. Radikális volt.”,

Michael Palin játssza Molotov külügyminisztert, akit Sztálin többször is el akarta távolítani a hatalom közeléből, azonban nemzetközi hírnevének köszönhetően Molotov megúszta ezt, és tovább dolgozott a vezérnek, miközben a szintén kommunista politikus feleségét, Polinát lecsukták. A film egyik vicces jelenetében Sztálin halála után Berija kiengedi Molotovnét a börtönből, aki éppen akkor jelenik meg, amikor Molotov azt bizonygatja, hogy mennyire egyetértett a párt döntésével, azt gondolván, hogy felesége, Polina meghalt:

Molotov: "Áruló disznó volt"..."Egy bűnöző volt. Örülök, hogy meghalt"...Egy parazita volt." - majd miután meglátja a börtönből kiengedett feleségét - "Ó, az én Polinám. El sem hiszem. Az én kis Polinkám visszatért. Annyi mindent kell mondanom neked. Képzeld, vettem egy kiskutyust." A nő pedig megbocsát, mert mindez teljesen természetes volt a kommunizmus alatt, és fordított esetben ő is így viselkedett volna férjével szemben.

Jason Isaacs alakítja a hadsereg köreiben nagyon népszerű, és jó orosz katona módjára kitüntetésekben bővelkedő Georgij Zsukovot, aki végigjárván a katonai szamárlétrát, vált a második világháború egyik legismertebb tábornokává. Sztálin aggódott és fenyegetve érezte magát Zsukov miatt és megpróbálta eltakarítani, de a háború után annyira népszerű volt - főleg a hadsereg köreiben - hogy nem merte kivégeztetni. Hruscsovnak végül sikerült megszereznie Zsukov támogatását, aki a hadsereggel a háta mögött eldöntötte a hatalmi harcot. Isaacs hatalmas energiával játssza Zsukovot, aki határozottan és megállíthatatlanul folyamatosan osztogatja  a parancsokat.A film egyik érdekes színfoltja Vaszilij, Sztalin totál alkoholista és mentálisan nem teljesen kiegyensúlyozott pilóta, katona fia, aki részegen folyamatosan idiótábbnál idiótább konspirációs elméleteket ordít a nagyvilágba. Mindemellett megpróbálja eltitkolni az apja előtt, hogy az ő hibájából lezuhant az a gép, amelyik a hoki válogatottat szállította, és aminek következtében a csapat nagy része meghalt. Vaszilij ezért egy új, kutyaütő csapattal készül a Magyarország elleni mérkőzésre, de nem sok esélyt lát:

"Amikor Magyarország ellen játszunk, használhatunk fegyvert?"

Rupert Friend rendkívül szórakoztató volt az kissé extrém szerepében, és a film második legjobb alakítását nyújtotta Jeff Tambor után.

A film fényképezése Zac Nicholson operatőr nevéhez fűződik, akinek színei egyszerre tűnnek modernnek, miközben mégis retro hatású, ami Chris Willis korszakot sok szempontból megidéző remek háttérzenéjével együtt jelentősen hozzájárultak az autentikusság növeléséhez.

Az egyetlen kifogás, amit fel lehet hozni Armando Iannucci filmje ellen, az az, hogy ez is Sztálin korára szűkíti a kommunizmus minden abszurditását, mindazonáltal a Sztálin halála egy minden elemében kiváló szatíra, aminek legnagyobb erejét a színészgárdája és az a tény adja, hogy legyen bármennyire komikus, burleszkszerű vagy morbid a film, a néző – főleg egy kelet-európai – tudja és érzékeli, hogy a valóságot látja, ami minden abszurditása ellenére realisztikus és autentikus. Végre olyannak láthatjuk azokat a kommunista vezetőket, akiknek még a neve hallatán is félelem és a hideg rázta ki az embereket, amilyenek voltak: kicsavart gondolkodású és érzelemvilágú közveszélyes idióták, akik egy rémálomszerű rendszert teremtettek - a saját arcmásukra. 

Értékelés: 10/10