Ez a film noir a főszereplők, Veronica Lake és Alan Ladd népszerű párosa mellett leginkább a forgatókönyvéről nevezetes. A kék dália ugyanis az egyetlen olyan noir, aminek forgatókönyvét Raymond Chandler közvetlenül a film számára írta és az nem valamelyik regényén alapul, és amivel ez a noir egyetlen Oscar jelölését is begyűjtötte. Egy háborúból hazatérő katona gyanúsítottá válik felesége meggyilkolásának ügyében, mivel nem sokkal előtte vitatkozni látták vele.

A második világháború után leszerelő bombázó pilóta Johnny Morrison (Alan Ladd), valamint bajtársai George (Hugh Beaumont) és Buzz (William Bendix) hazatérnek városukba, Los Angelesbe. Buzz sebesülése következtében egy fémlappal a fejében él, ami miatt állandóan fejfájás gyötri, Johnny pedig kénytelen szembesülni azzal, hogy távollétében felesége nagyon kicsapongó életet élt. A nő nem csak, hogy megcsalta, megcsalja egy éjszaka lokál tulajdonosával, Eddie Harwooddal (Howard Da Silva), de kiderül, hogy részegségében ő okozta kisfiúk halálát is, akiről Johnny addig úgy tudta, hogy diftériában halt meg. Johnny felindultságában előkapja fegyverét és megfenyegeti a nőt, azonban végül eldobja azt és elrohan. Aznap éjjel a nőt valaki megöli, akinek holtteste mellett megtalálják Johnny fegyverét, így ő válik az első számú gyanúsítottá. A férfi miközben menekül a rendőrség elől, összetalálkozik egy rejtélyes és nagyon csinos nővel, Joyce-szal (Veronica Lake), akiről kiderül, hogy Eddie Harwood elhidegült felesége, ezt azonban kezdetben nem árulja el a férfinek...A kék dália a második világháború utáni film noirok egyik legfontosabb és leggyakoribb témájáról, az egyre függetlenebbé váló nők okozta társadalmi változásokról és dekadenciáról szól. A hazatérő férfiak - férjek és szeretők - nem ugyanazt a társadalmat és nőket találják otthon, mint akiket elhagytak, amikor pár évvel korábban bevonultak, ami miatt aztán az életük sem folytatódhat ugyanott és ugyanabban a mederben, mint korábban. A nők a férfiak távollétében átvették azok társadalomban és gazdaságban korábban betöltött szerepét, aktivizálták magukat és előbújtak a konyhából. Mivel a háborús években ez szükséges és roppant előnyös volt, ezért erre kifejezetten bátorították a nőket, amivel kicsit lazult a társadalom addigi abszolút patriarchális jellege. A háború befejeztével azonban már úgy gondolta ugyanez a társadalom, hogy ezt a folyamatot meg kell állítani, és megpróbáltak mindent visszaterelni a régi kerékvágásba. Csakhogy a fogkrémet nem könnyű visszatuszkolni a tubusba, ha már előtte félig-meddig kinyomtuk, ezért aztán a nők egy része sem igyekezett annyira gyorsan vissza a konyhába, mint amennyire ezt elvárták volna tőlük.

A film noirok egy jó nagy része jeleníti meg ezt a témát - amelyekben a férfiak önálló, okos és független nőktől való félelmei leginkább a femme fatale karakterekben testesülnek meg - , mégpedig oly módon, hogy egyértelmű legyen mindenki számára, hogy társadalmilag mennyire destruktív, ha a nők nem térnek észhez és töltik be a társadalom által elvárt szerepet. Hogy teljesen egyértelmű legyen ez mindenki számára, ezért ezek a független nő karakterek általában valamilyen módon meghalnak a filmekben, jelezvén, hogy így lesz a legjobb mindenki számára, és az lenne a kívánatos, ha eltűnnének a társadalomból is. Mint ahogy Johnny felesége is meghal. Valaki megöli, azonban ezt a néző egy cseppet sem sajnálja, mert olyannyira destruktív és unszimpatikus ez a független nő, hogy senki sem sajnálja, sőt mintha a film azt mondaná, hogy nagyon is megérdemli, mert "csak azt kapta, amit megérdemelt, mivel viselkedésévek kihívta a sorsot maga ellen".  Az egyetlen probléma, hogy ezért a férfi kerül bajba, aki az ilyen típusú nők miatt nem tudja már betölteni a korábbi szerepét a társadalomban.A film kerettörténete - a háborúból hazatérő férfiak nem találják a helyüket a változó társadalomban - népszerű és aktuális filmtéma volt ekkoriban, aminek egyik legjobb darabja a The Best Years of Our Lives c. dráma volt, ami ugyanebben az évben jelent meg. Az ilyen típusú filmekben azonban az is bemutatásra kerül, hogy a hazatérő férfiak sem ugyanazok voltak már a háborús tapasztalatok miatt, mint akik elmentek. Ahogy a nők erősödtek időközben, úgy a férfiak gyengültek akár pszichésen, akár fizikailag. A drámákban mindez a gyengülés valamilyen háborús sokknak köszönhető, addig a noirokban mindennek általában a femme fataleok az okai. A hazatérő katonák ráadásul a társadalomtól sem kapják meg azt a meleg fogadtatást, mint amit elvártak vagy megérdemeltek volna, így aztán csalódásuk és kiábrándultságuk kettős, aminek hatására cinikussá és megkeseredetté válnak.

Bár Raymond Chandler forgatókönyvét Oscar-díjra jelölték, még sem nem tartozik a legjobbjai közé. Sőt, igazából még csak "chandleresnek" sem nevezném. Nem csak az íróra jellemző és tőle megszokott lakonikus humor hiányzik belőle, de maga a gyilkossági ügy sem annyira rejtélyes és izgalmas, mint amit megszoktunk tőle, és általában véve sem olyan szövevényes a történet, mint a többié. Mondjuk ez utóbbi nem feltétlenül baj, a probléma inkább az, hogy a feszültség és izgalom soha nem hág a tetőfokra és még a film végi csavar sem üt igazán nagyot. Ennek legfőbb oka pedig az volt, hogy a történet végét meg kellett változtatni egy bizonyos kérés miatt, amit most nem spoilerezek el.

A párbeszédek szövege Chandlerre jellemzően élesek és bizonyos fokig noirosak, a forgatókönyv tartalmaz pár jó egysorost, azonban még sem mondható rá, hogy elérné más szövegei szellemességét.

" You got the wrong lipstick on, Mister / Rossz rúzst visel, uram" - mondja Johnny Harwoodnak, miután rájön, hogy felesége vele csalta meg.Mivel a Kék dália egy film noir, ezért valakinek meg is kell halnia, ami után bejön egy nagyon hitchcocki téma is, mégpedig az ártatlanul vádolt menekülő férfi, akinek be kell bizonyítania az ártatlanságát. Az első fél óra lényegében a gyilkosság megalapozása, amely során megismerjük a legfontosabb szereplőket (kivéve Joycet), majd a gyilkosság után történik a rejtély felderítése, amely során Johnny próbálja tisztára mosni nevét.

A történet felépítése is hagy némi kívánni valót maga után, mivel számos esetben a véletlen mozgatja a szálakat - de sajnos nem noiros értelemben -, hanem kissé amatőr módon a sztoriban a karakterek sok esetben csak úgy összetalálkoznak, egymásba a futnak a nagyvárosban anélkül, hogy ez elő lenne készítve valamilyen módon.

Mindezek ellenére a forgatókönyvre persze nem lehet azt mondani, hogy ne lenne jó, inkább csak nem elég jó, vagy legalábbis nem annyira jó, mint azt elvárnánk Raymond Chandlertől. Mindazonáltal a háború után gyakori és népszerű noir elemek jól működnek benne, mint a társadalomtól elidegenedett és eltávolodott antihős, aki elvesztette férfiasságát a nagyon független és dekadens felesége miatt, mivel nem úgy viselkedik, ahogy az egy jó feleségtől elvárható lenne.

Helen Morrison: "Annyit és akkor iszom, amikor csak akarom. Oda megyek és azzal, akivel csak akarok. Én egy ilyen lány vagyok."

A karakterek többsége nagyon noirosak, többségük kemény fickók és veszélyes és/vagy könnyűvérű nők. Azonban annak ellenére, hogy ebben a Chandler történetben nincs annyira sok szereplő, mint amennyit tőle megszokhattunk, még sem ismerjük meg igazán mélyen ezeket a karaktereket, inkább csak mindegyikről lesz valamilyen benyomásunk. A karakterizálást tekintve a film nem a klasszikus noir sémával - femme fatale, antihős, jó kislány - dolgozik, hanem annak egy variációjával, aminek legfontosabb oka a főszereplő színészek személye volt. Veronica Lake és Alan Ladd nagyon népszerű noir párosnak számítottak 1946-ban - már túl voltak két népszerű noiron, a Merényleten és Az üvegkulcson (mindkettő 1942) -, ami miatt a közönség most azt szerette volna látni, ha az ő kapcsolatuk happy enddel ér véget, hasonlóan Humphrey Bogart és Lauren Bacall noirjaihoz. Veronica Lake ezért aztán nem klasszikus végzet asszonya karakterben látható, hanem sokkal inkább a hagyományos "jó kislány" karakterében, aki azonban rendelkezik a femme fataleok egyes - vonzó - tulajdonságaival, hiszen végtelenül csinos és rejtélyes. Bár elviekben ő a film sztárja Alan Ladd mellett, mindazonáltal csak a film felénél tűnik fel, és túl sok romantika sincs karaktereik között, ezért aztán sokkal inkább tűnik mellékszereplőnek, semmint a főszereplőnek.Johnny, a háborúból visszatérő és immár leszerelt katona maszkulinitásának szimbóluma a fegyvere. Látván felesége dekadenciáját, előkapja pisztolyát, hogy elpusztítsa a nőt, azonban nem tudja megölni, és eldobja fegyverét, mivel együtt elveszti férfiasságát. A háborúból hazatérő ex-katona teljesen impotensnek bizonyul a megváltozott civil társadalomban és környezetben, még a dekadenssé vált feleségét sem tudja megölni... Alan Ladd mindig egyfajta sztoikus nyugalommal játszotta a hasonló karaktereket, amibe itt éppen megfelelő nagyságú szomorúságot és kiábrándultságot visz.

A film legjobb színésze és legizgalmasabb része Veronica Lake volt a rejtélyes Joyce félig femme fatale, félig jó kislány szerepében, akiről sokáig nem tudjuk biztosan, hogy valójában mik is a szándékai és a motivációi. Sajnos Veronia Lake és Raymond Chandler kapcsolata nem volt túl jó, sőt, nagyon rossz volt, ezért az író szándékosan adott a színésznőnek roppant alulírt és kifejtetlen karaktert, amit annak ellenére nagyon izgalmasan játszott, hogy nem volt túl sok minden benne, amit el kellett játszania.

Buzz, Johnny bajtársa nem csak fizikailag, de pszichésen is megsérült a háborúban. Ő egy fémlappal a fejében él, ami nem csak zavarttá teszi néha, de a hangos jazz zenét sem tudja elviselni. A jazz zene számos film noirban hallható általában füstös éjszakai mulatókban, lokálokban, ami az erotikát, a dekadenciát és az erkölcsi züllést jelentette ebben az időszakban. A jazz a '40-es évek rockanadrollja, amit Buzz csak "majomzenének" nevez és nem tud elviselni. Míg Johnnyt a felesége dekadenciája undorítja, addig Buzzt a jazz zene. Mindkettő a változó és átalakuló társadalmi környezet fontos kelléke, amelyben a hazatérő férfiak nem találják a helyüket. William Bendixet kevésbé szoktam szeretni, mivel ő szinte mindig nagyon teátrálisan túljátszotta a szerepeit (pl. Lifeboat), és sajnos ez itt is elmondható róla.George, a harmadik bajtársuk pedig egyfajta pótanyává vagy feleséggé alakul, aki Buzzra vigyáz, mivel erre a hideg és laza erkölcsű nők már nem alkalmasak, mert a klasszikus női szerepüket maguk mögött hagyták. Ezáltal George is demaszkulinizálódik, és "nővé" válik (nem szexuális, hanem társadalmi értelemben értve). Hugh Beaumont nem volt rossz az aggódó és törődő jó barát szerepében, ugyanakkor különösebben emlékezetesebbé még sem tudta tenni karakterét.

Mellettük több kiváló mellékszereplő is látható, köztük Howard Da Silva, mint éjszakai lokál tulajdonos zűrös háttérrel és múlttal, Will Wright fura hoteldetektív, aki munkakörét zsarolásra használja és egészíti ki keresetét.

A kék dália sajnos nem az a noir, aminek a fényképezése igazán látványos és kiemelkedő lenne. Lionel Lindon operatőr inkább a kameramozgatásban jeleskedett jobban, semmint a noirosnak nevezhető stílusos árnyékos-sötét fényképezésben, ami miatt volt is egy kis hiányérzetem a film végén.  

George Marshall nem tartozott a legnagyobb rendezők közé, inkább csak a második vonalban tevékenykedett és ennek megfelelő projecteken dolgozott, azonban a B filmjei általában a kategóriájuk jobbjai közé tartoztak, mint a Kék dália is. Érdekes módon pont a leghíresebb eleme és része, Raymond Chandler forgatókönyve hagyja el leginkább véleményem szerint és a noiros fényképezésben sem jeleskedik igazán, mindazonáltal mégiscsak egy atmoszférikusnak nevezhető noirral van dolgunk, amit érdemes megnézni, már csak a maga korában nagyon népszerű híres noir páros, Alan Ladd, Veronica Lake miatt.

Értékelés: 7/10