Három Oscar-díjra jelölték Alfred Hitchcock thrillerét, "túlélő drámáját", közte magát a rendezőt is. A Mentőcsónak az első olyan filmje volt, ami nagyon korlátozott  területen játszódik, amelyet aztán a későbbiekben olyanok követtek, mint a Kötél vagy éppen a Hátsó szoba. A film további érdekessége, hogy ez Hitchcock "háborús propagandafilmje", amit végül csak nagyon korlátozottan mutattak be, mivel nem tartották elég hazafiasnak. A története egy tengeren hánykolódó mentőcsónakban játszódik, aminek 8-9 szereplője egy torpedótalálat után megpróbálja túlélni a háborút és megőrizni emberségét. Az poszt helyenként spoilert tartalmaz.

A 2. világháború folyamán egy német tengeralattjáró megtorpedóz egy szövetséges kereskedelmi hajót, aminek egy kisebb csapat angol és amerikai civil túlélője egy mentőcsónakban hánykolódva próbál megmenekülni. A csónakon lévő emberek között van az elkényeztetett divatújság riporter Connie Porter (Tallulah Bankhead), a gazdag iparmágnás Charles "Ritt" Rittenhouse (Henry Hull), az egyik matróz, a német származású amerikai Gus Smith (William Bendix), akinek üszkösödik az egyik lába, a nagyon osztálytudatos és erőszakos (szocialista) matróz John Kovak (John Hodiak), a szelíd rádiós Stanley Garrett (Hume Cronyn), aki összebarátkozik Alice MacKenzie nővérrel (Mary Anderson), aki nagyon aggódik a vízből kihúzott brit Mrs. Higley (Heather Angel) pszichés állapotáért, mivel csecsemője már holtan került a csónakba. A csónakban tartózkodik még Joe Spencer (Canada Lee) afroamerikai inas, mindenes. És Willi (Walter Slezak), a hajójukat megtorpedózó német tengeralattjáró parancsnoka. Mivel a mentőcsónak utasai nagyon különböző társadalmi csoportokból érkeztek nagyon különböző hátterekkel, ezért nem csak a szituációból fakadó problémák nehezítik meg a dolgukat, mint a tenger, a vihar, az éhség és szomjúság, de a köztük lévő társadalmi különbségek is, amelyeket pedig le kell tudni győzniük ahhoz, hogy túléljék nem csak a kalandot, de az eltökélt német Willit is, aki titokban azon ügyködik, hogy a mentőcsónakot az egyik környéken lévő német hajó felé irányítsa...Több szempontból is nagyon fontos film a Mentőcsónak Hitchcock karrierjében, nem csak, mert ez volt az első az egy helyszínen - és ez esetben kifejezetten szűk területen - játszódó filmjei sorában, de ez nyitotta meg az ún. "technikai kísérleti" filmjei sorát is, amelyek aztán végigkísérték munkásságát a '40-es években. A Lifeboat annyira kis területen játszódik, hogy ennek a térnek a fényképezése (az 1944-ös műszaki színvonal mellett) óriási kihívás volt Hitchcock számára, hiszen ezen a csónaknyi területen is dinamizmust kellett adni a filmek.

Hitchcockot valójában soha nem érdekelte az aktuál politika, és a társadalmi változások, félelmek is csak ritkán jelentek meg műveiben. Az ő filmjei mindig a saját kis mikrokozmoszukban játszódnak és amelyek lényegében függetlenek az őket körülvevő társadalmi, politikai környezettől, mivel csak az adott karakterek és motivációik a fontosak. Persze készített néhány kémfilmet, amelyekben a rossz oldalt jellemzően az adott történelmi kor "rossz fiúi" (értsd: az angolszáz országokkal szemben álló felek) képviselték, mint a Notorious (1945) esetén a nácik, vagy a Szakadt függönyben (1966) a komcsik, azonban még ezek a filmek is elszakadnak az ilyen filmekre általában jellemző politikai fókusztól.

Mivel a Lifeboat kifejezetten háborús propaganda célok miatt készült, ezért itt nem kerülhette meg az ilyen jellegű témákat, ebből kifolyólag talán ez a "legpolitizálósabb" filmje, ami azonban annyira összetettre és jó értelemben véve ellentmondásosra sikerült, hogy jóval túllépett a háborús propaganda film keretein. Nem véletlenül vetítették megjelenésekor csak nagyon korlátozott számú moziban, miközben még a reklámkampány visszafogásával is próbálták a film iránti érdeklődést csökkenteni.A forgatókönyvet Jo Swerling írta John Steinbeck történetéből, aminek végeredményével Steinbeck nem volt elégedett, mivel ő a nácikat minden emberi tulajdonságtól mentes brutális alakoknak akarta bemutatni. Swerling forgatókönyvében azonban a karakterizálás összetettebbre, vagy legalábbis ellentmondásosabbra sikerült ennél, amiben nem csak a német, de az angolszáz karakterek sem egyértelműen feketék vagy fehérek. Ez a film végeredményét tekintve nagyon jó döntésnek bizonyult, mindazonáltal valóban határozottan veszített háborús propaganda értékéből.

Ennek a legfőbb oka pedig az, hogy a filmben a demokrácia képviselői, az angolszász karakterek tulajdonképpen nem sokban különböznek a náciktól.

Persze mint általában az olyan filmeknél, amelyekben 8-9 körülbelül egyformán fontos karakter van, ott elkerülhetetlen az, hogy a legtöbbjüknek csak pár látható és fontos tulajdonsága lesz. Az egyik tulajdonságuk a társadalmi osztályuk (és nemzetiségük), a másik pedig egy valamilyen szembeötlő személyes tulajdonság. Ezeknek az embereknek azonban meg kell találni minden ordító különbségük ellenére a módot, hogy együttműködjenek a túlélésük érdekében, amibe az is beletartozik, hogy legyőzzék a németeket/nácikat, akiket a filmben Willi képvisel.

Ennélfogva a mentőcsónakban több "frontvonal" is látható.

Egyrészről a különböző társadalmi osztályú angolszászok között is számtalan ilyen húzódik, az egyik legfontosabb szembenállás a kulturált, de erkölcsi felsőbbrendűségének tudatában másokat lekezelő, magát mindig minden körülmények között vezetőszerepben képzelő gazdag tőkés Ritt és az öntudatos, erőszakos, proli szocialista Kovak közötti a filmben. Ritt az, aki kezdetben intoleranciával vádolja az alacsonyabb osztálybelieket, ő, akinek kivételezett életében nem kellett igazából soha toleránsnak lennie, hiszen társadalmi helyzete megvédte attól, hogy olyan szituációba kerüljön, ahol hangoztatott toleranciája igazán tesztelődött volna a gyakorlatban is. A Menőcsónakban majd megtörténik ez is. Ugyancsak Ritt az, aki számon kéri a bizalom hiányát Kovaktól, és butaságnak tartja a másik fokozott gyanakvását. Kovak kemény proli és burzsujgyűlölő jellegét erősíti kelet-európai származása is, valamint németgyűlöletét fokozza az, hogy az ő országát már megszállták.A film elején dekadens liberális formájú, kezdetben önző és nagyképű Connie és a komcsi jellegű Kovak is ellenszenvesek egymásnak - ők később aztán nagyon is összebarátkoznak. De a különböző mentalitású - az erősebb, vagy erőszakosabb és a nyugodtabb, szelídebb - emberek között is érződik egy választóvonal. Jellemzően minél alacsonyabb társadalmi osztályú és erősebb egyéniségű valaki, annál inkább hajlamosabb lesz erőszakos megoldásokat javasolni vagy azzal egyetérteni. 

Azonban ez egyáltalán nem jelenti azt a filmben, hogy ők a veszélyesebbek a "demokratikus közösség" számára, ugyanis a film végére kiderül, hogy ártatlan életet is követel az, hogy a "kifinomultabb, felsőbb osztálybeli karakterek az emberiességre hivatkozva nem tesznek meg - először - olyan dolgot, ami szükséges lett volna, és amit később aztán már igen. Ez a nekik köszönhető időveszteség nem csak, hogy ártatlan életbe kerül a saját közösségükön belül, de az egész csoport létét is veszélyeztette. 

A kérdés pedig az a film elején, hogy kidobják-e a csónakból a német tengerészt, akiről később kiderül, hogy a tengeralattjáró kapitánya?

Nem teszik meg, mert a film elején - amikor még igazából nincs részük szenvedésben, és eszükbe sem jut, hogy a humanizmusuk mindannyiuk vesztét okozhatja - még a győznek a "civilizált" szavazatok. Később, amikor már mindegyik szereplő a saját bőrén tapasztalja azt, hogy "civilizáltsága" bizony mind a saját, mind a közösség pusztulásához vezethet, akkor pedig pontosan úgy cselekednek, mint egy egy rakás náci a kristályéjszakán.

De ők legalább vitatkoznak és néha veszekednek egymással, mivel mindegyikük része a csoportnak, mindegyikük véleménye számít - hol egyiké, hol másiké jobban. Azonban mellettük, a veszekedő fehéreken túl, van egy olyan karakter is a demokrácia ezen kis csoportjában, aki bár hivatalosan ide tartozik, valójában mégis csak teljesen kívülálló, függetlenül attól, hogy jelentős szolgálatokat tesz ennek a csoportnak. Ez pedig a fekete karakter, Joe. Ő még annak ellenére se része ennek a társadalomnak, hogy alapvetően senkinek nincs vele baja, nincsenek "rasszisták" a fedélzeten, sőt alapvetően barátságos körülötte a légkör. Ennek ellenére sem ő, sem pedig vele nem vitatkozik senki, ilyen szempontból ő láthatatlan, és ő az, aki a szavazásban sem vesz részt először (saját akaratából).A másik frontvonal pedig természetesen a háborús felek között húzódik, amiben a német Willi áll szemben az angolokból és amerikaiakból álló csoporttal. Miután az elején a többség úgy dönt, hogy nem dobják ki a csónakból, ezért vele is együtt kell működniük kényszerhelyzetükből fakadóan. A kezdeti pozitívabb és kooperatívabb kapcsolat fokozatosan lesz egyre gyanakvóbb Willivel szemben, azzal párhuzamosan, ahogy nő a szenvedés, a szomjúság és az egymással szembeni frusztrációjuk. Végig ott villog mindenki agyában, hogy mennyire lehet megbízni Williben, akinek ráadásul a tengerésztudása miatt is ki vannak szolgáltatva? Arról nem beszélve, hogy a német tűnik mindannyijuk között a legerősebbnek, a legellenállóbbnak, aki még akkor is evez, amikor a többiek már rég elgyengültek. Ráadásul nem csak fizikailag, de mintha intelligenciában is az angolszáz csoport fölé kerekedett volna, hiszen nagyon sokáig az orruknál fogva vezeti őket. Willi, az übermensch. Akit csak úgy lehet legyőzni, ha a demokratikus csoport is képes olyan erőt, ravaszságot és mindenre való erőt, elszántságot mutatni, mint amilyet a nácik.

Hitchcock üzenetei nagyon zavarbaejtőek lehetnek ebben a filmjében olyanok számára, akik inkább ideológiák, semmint emberek között élik az életüket. Hitchcock szerint ugyanis a humanizmus csak addig szép és jó, amíg azzal nem veszélyeztetjük saját vagy társaink, a közösségünk életét. Mert amint eljön ez a pont, onnantól már az ősi túlélő ösztönnek kell diktálnia, még akkor is, ha ezzel ugyanolyanokká válnak, mint akiket le akarnak győzni. Akik egyébként Willi karakteréből kiindulva nagyon erősek és nagyon okosak. És bármire képesek. Egy kicsit úgy jön ki, mintha a szövetségeseknek nem lesüllyedni, hanem inkább felemelkedni kellene a nácik szintjére.

A kérdés persze az, hogy felismeri-e egy adott csoport azt a pillanatot, amikor már inkább a túlélésre kellene játszani és nem a humanizmusra? Mert ez a pont nagyon különböző pillanatban jön el a különböző hátterű embereknél. Az alacsonyabb társadalmi rétegek mindig hamarabb szembesülnek az ilyen típusú problémákkal, mint az ideológiákat gyártó felsőbb osztályok. A kettő összeütközéséből hosszútávon pedig mindig az elsők kerülnek ki győztesen, hiszen pusztító ideológiák jöttek-mentek a történelem folyamán, az emberiség pedig még mindig itt van. Ami sok esetben azonban csak embertelen küzdelem és hatalmas áldozatok árán valósulhatott meg, sokszor visszafordíthatatlan változásokat hagyva maga után.  Mindemellett számos más kérdést is felvet ez a film. A legfontosabb a demokrácia erejébe és felsőbbrendűségébe vetett hit megkérdőjelezése. Mint általában a hollywoodi második világháborús propaganda filmek, úgy elviekben ez is a demokrácia erejét akarta megmutatni. Ezt az erőt pedig a sokszínűségnek és a heterogén társadalomnak kellett volna adnia és bizonyítania, ami végül legyőzi az ezzel ellentétes egyetlen célra összpontosító kollektív tudatú, homogén nácikat. Nos, a Lifeboatban mintha ennek a fordítottja valósult volna meg: homogénnek kellett ennek a demokratikus és sokszínű csoportnak válnia ahhoz először, hogy legyőzhessék az ellenséget.

A film színészeinek alakításai között láthattunk jobbat-rosszabbat, elég vegyes volt a kép e tekintetben. De a film legfontosabb színésze, színésznője egyértelműen Tallulah Bankhead volt Connie karakterében. Connie kezdetben egyedül üldögél a csónakban a saját személyes tárgyaival, amik jobban érdeklik, mint az embertársai a vízben. Inkább készít felvételeket a vízben küszködőkről, semmint hogy segítene nekik. Aztán a film folyamán egyre több személyes tárgyát (fényképező, bunda, brandy, írógép, karkötő) veszíti el valamilyen oknál fogva, amivel párhuzamosan személyisége egyre elviselhetőbbé és szimpatikusabbá válik, és ezzel karaktere dekadens jellege is erősen lecsökken, majd ő is beleolvad az átlagba. Tallulah Bankhead függetlenül attól, hogy én néha túl soknak éreztem, mégiscsak a film legszínesebb és legérdekesebb színésze volt, aki karakterének változását is jól éreztette.

Mellette Ritt, a gazdag iparmágnás és Kovak, a proli szocialista mennek át a legészrevehetőbb változásokon. Ritt, rögtön, már csak társadalmi helyzeténél fogva is átvenné a mentőcsónak irányítását, függetlenül attól, hogy semmit nem tud a tengerészetről, és van a csónakban nála sokkal több tengeri tapasztalattal és tudással rendelkező ember is. Később sokkal emberibbé válik, ahogy megérti és rájön, hogy nem kell mindig mindenhol főnöknek lennie. A film folyamán egyre inkább elveszíti (mindenféle fajta) felsőbbrendűségét, amivel párhuzamosan kifinomultságából is lead egy jó nagy adagot, a végén pedig ő is csak egy lesz a tömegben. Kovac ezzel ellentétes utat jár be, erőszakossága és primitív nagyszájúsága csökken a film előrehaladtával, és toleránsabbá válik egy fokkal, mindazonáltal végig ő lesz a legellenségesebb és leggyanakvóbb a némettel szemben. Mivel kicsit ellazul és esetenként már mosolyogni is látjuk, így aztán a végén már arra is alkalmassá válik, hogy összejöhessen a korábban kényes, de a nehézségek hatására komolyabbá és önzetlenebbé váló szintén erős női karakterrel, Connieval. Henry Hull és John Hodiak is kiváló alakítást nyújtott Rittenhouse és Kovak szerepében.Az érzékenyebb Stanley pedig a szintén visszafogottabb női karakterrel Alice-szel barátkozik össze, és már ezek a csoporton belüli párválasztások is azt üzenik, hogy a hasonló a hasonlóval jár jól. Hume Cronyn és Mary Anderson szintén jók voltak, talán visszafogottabb karaktereik miatt nem tűntek most ki annyira.

Willit, az okos és erős tengeralattjáró kapitányt Walter Slezak játszotta, aki viszont véleményem szerint nem a megfelelő ember volt erre a szerepre. Nem azért, mert rosszul játszott volna, hanem mert külsőleg nem volt alkalmas a mind fizikailag, mind ravaszságban felsőbbrendű karakter hiteles megjelenítéséhez. Ő ugyanis sokkal inkább kövér, semmint erős, és sokkal inkább tűnik sunyinak, semmint ravasznak, ugyanakkor karaktere szerint az előző tulajdonságokat kellett volna sugároznia magából.

Gus, az üszkösödő lábú tengerész tipikus munkásosztálybeli karakter, aki mindig Kovac-kal ért egyet, és aki a legártatlanabb az összes karakter között. Nem véletlen, hogy az ő szimpatikus, de nem túl intelligens karaktere lesz az áldozat az ideológiák mezején. Az őt alakító William Bendix játékát viszont már idejétmúltnak láttam. Canada Lee alakította a csendes kívülálló, de a csoporttal mindig együttműködő fekete szerepét, aki tudja, hogy hol a helye. Sokszor kritizálták Hitchcockot ezért a karakterért is, miszerint nagyon sztereotipikus 40-es évekbeli fekete karakter, aki mindig csak annyit mondd nagyon alázatosan, hogy yes, sir vagy no, sir, mindazonáltal ez szerintem nem igaz, hiszen az ő karaktere az, aki többször is aktívan képes cselekedni a csoport érdekében.

Természetesen nem lenne igazi Hitchcock film néhány kiváló jelenet (és némi horror) nélkül, mint amilyen a láblevágós, amiben Willi levágja Gus elüszkösödött lábát egy zsebkéssel a hullámzó tengeren, miközben a fájdalomcsillapítót Connie brandyje jelenti. És persze az a  jelenet is kiváló, amiben kis demokratikus csoportunk lincselő tömeggé alakul a túlélésük érdekében.A filmben nincs háttérzene, leszámítva a legelejét és a legvégét a feliratok alatt, amit viszont Hugo W. Friedhofer szerzett. A háttérzene hiánya a film előnyére vált, mert így legalább nem ezzel akarták a drámai hatást fokozni, ami elég gyakori régi filmek esetén, ráadásul a víz csobbanásainak köszönhetően a film ritmikussága talán még erősebbé vált.

Az operatőrnek, Glen MacWilliamsnek már jóval nehezebb dolga volt. A filmet teljes egészében stúdióban vettek fel, amihez négy csónakot építettek, két teljeset és két felet. Hitchcock és MacWilliams nagyon figyelt arra, hogy minden képet a a csónakból belülről kell fényképezni, ami 1944-ben nem volt egyszerű dolog a hatalmas méretű kamerákkal.

Alfred Hitchcock Mentőcsónakját manapság már sokkal kedvezőbben ítélik meg, mint megjelenésekor 1944-ben, és már az egyik legalulbecsültebb filmjének aposztrofálják, amivel csak egyetérteni lehet. Persze innen még szüksége volt kb. tíz évre, mire igazán kialakult a nagyon egyedi és első ránézésre felismerhető rendezői stílusa, ugyanakkor a film témájának prezentálása, összetettségének, ellentmondásosságának bemutatása miatt mégis nagyon érdekessé válik a film, annak ellenére, hogy a rá annyira jellemző kiváló feszültségépítésben itt még nem annyira tökéletes. A film egyes öregebb összetevői ellenére is a témái olyan szinten aktuálisak ma is, hogy lényegében ugyanezek visszhangoznak manapság is szinte az összes demokratikusnak nevezett nyugati társadalomban.

Nincs új a nap alatt, maximum annyi, hogy 1944-ben azért akarták korlátozni a film bemutatását, mert a felsőbb osztálybeli emberek nem akarják a veszélyes ellenséget rögtön kidobni a csónakból, manapság valószínűleg azért tennék ugyanezt, mert az alacsonyabb osztályú emberek meg ki akarják. 

"What are you gonna do with peole like that?"

Értékelés: 8,5/10

Hitchcock cameoja pedig egész egyszerűen zseniális volt ebben a filmjében. A súlyára mindig is nagyon kényes rendezőt ugyanis egy újság fogyókúrás reklámjában láthatjuk viszont: