Francis Ford Coppola producer vette rá a karrierje elején álló Wim Wenders németrendezőt arra, hogy elkészítse ezt a neo-noir mystery filmet, ami lényegében nem más, mint egy stílusos tisztelgés Dashiell Hammett hardboiled krimiíró és a '40-es évekbeli klasszikus hollywoodi noirok előtt. A fikciós történet főszereplője Hammett, aki detektív karrierje után, írói munkássága elején belecsöppen egy olyan rejtélyes bűnügyi történetbe, mint amilyenekről írni szokott. A filmben számos utalás látható régi noirokra, valamint néhány olyan idősebb színész is látható benne, aki még szerepelt ezekben a filmekben, mint Elisha Cook Jr, aki játszott Hammett leghíresebb regényének filmváltozatában, a noir műfaját Hollywoodban elindító, John Huston rendezte és Humphrey Bogart főszereplésével készült 1941-es Máltai sólyomban.
A történet 1928-ban játszódik San Francisco kínai negyedében, Chinatownban. Dashiell Hammett (Frederic Forrest) már maga mögött hagyta detektív karrierjét, és írói munkássága elején jár, amikor olcsó krimi történeteket ír különböző magazinok, újságok számára, miközben a tuberkulózisával is meg kell küzdenie. Egyik nap Jimmy Ryan (Peter Boyle), Hammett régi kollégája a Pinkerton detektív ügynökségnél keresi fel az írót azzal, hogy kutasson fel neki egy fiatal kínai nőt, Crystal Linget (Lydia Lei), akiről nem csak az derül ki, hogy nagyon szexi, de az is, hogy korábban prostituáltként dolgozott és pornófilmekben szerepelt. A kezdetben látszólag egyszerűnek tűnő ügy egyre bonyolultabbá és veszélyesebbé válik Hammett számára, miközben kiderül, hogy Ling korábbi foglalkozása alatt készített képekkel a város számos befolyásos férfiját próbálja zsarolni. A nőt nem csak Hammett akarja megtalálni, hanem egy rejtélyes gyilkos is, miközben az író- nyomozónak a meglehetősen ellenséges viselkedésű rendőrökkel is meggyűlik a baja...Ez a neo-noir volt Wim Wenders rendező amerikai debütálása, aminek elkészítése sokkal nehézkesebb és bonyolultabb volt, mint amire akár ő, akár a film producere, Francis Ford Coppola eredetileg gondolt volna. Mivel Coppola nem volt elégedett a rendező által elkészített anyaggal, ezért a nagy részét a saját stúdiójában újraforgatta és újravágatta, aminek eredményeképpen a filmnek kb. a 30%-át adja Wenders munkája. Coppola legfőbb célja az volt, hogy a film úgy nézzen ki, mint egy '40-es évekbeli noir, aminek érdekében szándékosan kissé mesterséges hatásúvá tette a filmet, ami egyszerre vált a Hammett előnyére és hátrányára is. A mesterséges hatás érdekében csak stúdióban forgattak díszletekkel, hasonlóan a régi noirok többségéhez, ami miatt egyrészről tényleg egyfajta időutazásban lesz része a nézőnek a klasszikus hardboiled detektív filmek világába, másrészről viszont mintha túlságosan is arra koncentráltak volna a film készítői, hogy megidézzék és elmerüljenek a noir nosztalgiában, ami mellett teljesen másodlagossá vált az, hogy a klasszikus elődökéhez hasonlóan egy izgalmas és feszültséggel teli filmet készítsenek. Ennélfogva a Hammett lényegében nem más, mint egy noir stílustanulmány, aminél sokszor lehet az a néző érzése, hogy átcsúszik a másolat kategóriába. A filmben ugyanis nem csak számos utalást láthatunk klasszikus noirokra (azon belül is főleg a magándetektív főszereplővel működőkre), de egész jeleneteket is lemásoltak vagy legalábbis beállítottak, elsősorban a Máltai sólyomból (1941), ami mellett felfedezhető egy kicsit a The Big Sleep (1946), a Murder, My Sweet (1944) és Polanski neo-noirja, a Chinatown (1974) is egyes elemekben.
A film ennek megfelelően - függetlenül attól, hogy színes - klasszikus noir elemeket használ, kezdve az árnyékos és sötét fényképezésével, a korszakot megidéző remek jazz zenéjével, a keményebb és karcosabb szövegeivel, tipikus noir karaktereivel a viharvert alkoholista és cigarettázó detektív antihőssel, a rejtélyes és romlott femme fatalejával és keményfejű rendőreivel. A film készítői olyannyira a klasszikus noir elemek stílusos megjelenítésére koncentráltak, hogy ezek mellett már nem jutott elegendő figyelem a sztorira, valamint annak izgalmas és átgondolt felépítésére. A történet egyébként nem a noir fővárosában, Los Angelesben, hanem a Máltai sólyomhoz hasonlóan San Franciscoban játszódik.A forgatókönyvet Ross Thomas és Dennis O'Flaherty írták Joe Gores azonos című regényéből, akik láthatóan úgy gondolták, hogy ha elegendő számú könnyűvérű nő és kalapos pasas jelenik meg a történetben, akkor azzal elfedhetik a meglehetősen gyenge és kissé érthetetlen történetet. Dashiell Hammett egyébként nem véletlenül inspirálta Joe Gores-t regényének megírására, ugyanis Gores Hammetthez hasonlóan egy magándetektív ügynökségnek dolgozott, mielőtt írásra adta volna a fejét, így nem csak Hammett írásai és a filmbeli történet között áll fenn a párhuzam, de Gores és a valódi Dashiell Hammett pályafutása között is.
Dashiell Hammett (pl. A máltai sólyom, The Glass Key, Red Harvest stb) volt az ún. hardboiled krimitörténetek úttörője, amelyek a '20-as években kezdték el meghódítani Amerikát. Hammett munkásságát James M. Cain (Postás mindig kétszer csenget, Mildred Pierce) és Raymond Chandler (Hosszú álom, Farewell, my Lovely, Lady in the Lake stb) folytatta és újította meg a késő '30-as és '40-es években, amelyek aztán a hollywoodi noirok alapjául és inspirációjaként is szolgáltak. Dashiell Hammett pályafutása elején egy Pinkerton nevű chicagoi detektív ügynökségnek dolgozott, amely tapasztalatait később felhasználta írói munkássága során. Ebben a - fikciós - filmben Dashiell Hammett író és detektív mintha belecsöppent volna egyik regényébe, aminek eredményeképpen a főszereplő nyomozó egy egyre bonyolultabbá váló ügyben találja magát, amelynek felgöngyölítése során számos gyanús karakterrel, bűnözővel, könnyű erkölcsű nővel, zsarolással, átvágással és gyilkossággal találja magát szemben, miközben sokáig fogalma sincs arról, hogy mibe is keveredett.Bár a hardboiled detektívregényekre - azon belül is főleg Raymond Chandler könyveire - jellemző az egyre bonyolultabbá és adott esetben nehezen követhetővé váló, folyamatosan csavarodó történet, azonban a Hammett esetében ez sokkal inkább az alapjában véve gyenge forgatókönyvnek és az újraszerkesztéseknek az eredménye, semmint az igazán átgondolt és tudatos írásé. Ezt bizonyítja az is, hogy a karakterek sem igazán mélyek vagy összetettek, és bár próbálkozik azzal, hogy visszaadja a hardboiled detektív regények és az azokon alapuló noirok kemény, ugyanakkor szellemesen cinikus és utcai bölcsességekben gazdag nyelvezetét, szövegeit, azonban ez inkább csak akkor sikerül, amikor szó szerint vesz át sorokat klasszikus noirokból, mint például Humphrey Bogart egyik mondatát A máltai sólyomból: "People loose teeth talkin'g like that / Az ilyen beszédért könnyen elvesztheted a fogaidat." De ez nem a Hammett forgatókönyvíróinak dicsősége, hanem John Huston (na meg persze Dashiell Hammetté), és bár viccesek és szórakoztatóak egy noir rajongónak az ilyen jellegű kikacsintások, ugyanakkor saját igazán jól idézhető sorok híján inkább tűnik szimpla másolásnak.
Mindezt azonban még akár el is tudná takarni a film valóban átható nosztalgikus atmoszférája és kikacsintásai - amiben egy noir rajongó amúgy örömmel megmártózik -, azonban még ezek sem elegendőek ahhoz, hogy elrejtsék a film legnagyobb hibáját: nem elég izgalmas és érdekes a történet. Olyannyira nem, hogy a végén már nem is igazán érdekli a nézőt, hogy mi folyik itt és ki kit ölt meg és miért. Ezt annak ellenére problémásnak éreztem, hogy az ehhez hasonló stílustanulmány jellegű filmek lényege soha nem a történetben áll, hanem abban, hogy visszaadja a műfaj ízét, atmoszféráját, amelyben egyébként már sokkal jobban teljesít.
A film egyik vicces utalása a Hammett lakásában látható sólymos asztali lámpával:A színészi játék minősége is meglehetősen kettős. Egyrészről van egy kiváló főszerelőnk Frederic Forrest személyében, aki mellett azonban látható pár gyengébb alakítás is. Jó néhány mellékszereplő - valószínűleg tudatosan - túljátszotta szerepét azért, hogy a film még a színészi játékával is megidézze a '40-es évek kicsit teátrálisabb és kevésbé természetes alakításait. A probléma az, hogy a filmben mindez csak félig-meddig jön át: az esetenkénti mesterkélt játék igen, azonban valahogy mégsem éreztem azt, hogy ezzel megidézné a korszakot, ellentétben mondjuk a fényképezéssel és zenével.
Szerencsére Frederic Forrest játéka nem tartozik ezek közé, aki az alkesz Hammettet alakítva remekül visszaadja a magándetektíves noirok kissé lepusztult, sokat tapasztalt, cinikus, folyamatosan cigiző és piáló nyomozó karakterét. Az ő detektív karaktere kicsit kedvesebb és kevésbé nyers, mint Bogartté vagy Dick Powellé, de legalább úgy megverik, mint Marlowet a klasszikus noirokban. Jó lett volna olyan jó szövegeket a szájába adni, mint amilyeneket Bogart és Powell kapott anno, mivel Forrest is kiválóan mondta ezeket a hardboiled dumákat. Annak ellenére, hogy nem rendelkezik annyi karizmával, mint Humphrey Bogart (amit mondjuk butaság is lenne számonkérni rajta), ugyanakkor természetesen hiteles játékával kiemelkedett a többi színész közül.
A mellékszereplők többsége is régi noirokban látható karaktereket játszanak. Roy Kinneart egy olyan gazdag és kövér bűnöző szerepében látható, mint amilyen a Máltai sólyom Gutmanje volt Sydney Greenstreet alakításában. Kinneart ugyanúgy alulról fényképezik a Málta sólymot megidéző jelenetben, mint anno Greenstreetet. A filmben szerepel egyébként Forrest akkori felesége Marilu Henner, aki a szomszédnőjét (és szeretőjét) alakítja, valamint látható még Jack Nance, mint pornófilmes, amely karakterrel meg a The Big Sleepre utalnak. És persze ne feledkezzünk el a máltai sólyom gunsel-jéről, Wilmerről, azaz Elisha Cook Jr.-ról, aki itt egy taxist játszik.A filmet Joseph Biroc operatőr fényképezte, aki annyira régi motoros volt a szakmában, hogy még eredeti noirokban is közreműködött (pl. az 1951-es Cry Dangerben Dick Powellel). Szóval neki nem igazán kellett elmagyarázni, hogy mit jelent a noiros fényképezés. Mindent be is mutat, amit egy noirban kell az árnyékoktól a fura szögből való fényképezésen át a lépcsős, sikátoros jelenetekig, amelyekhez Technicolor színeket párosít. Lehet, hogy jót tett volna a filmnek, ha van benne néhány külső, San Francisco városát bemutató jelenet is, és nem csak stúdiófelvételekből áll, annak ellenére, hogy Dean Tavoularis díszlettervező nagyon látványosan a néző elé varázsolja a '40-es években főleg stúdióban forgatott noirok városi környezetét. A film nagyon noiros képi világához párosul John Barry korszakot és műfajt megidéző kiváló szomorkás és csábító jazz zenéje, amelyek együttesen egy nagyon vastag noir atmoszférát eredményeztek.
Wim Wenders és Francis Ford Coppola szemmel láthatólag mindent elkövettek, hogy megteremtsék a '40-es évekbeli noirok hangulatát, amiben abszolút sikeresnek nevezhető ez a film és amit tovább fokoz a kissé mesterségesnek ható, ugyanakkor mégis nagyon látványos díszletből fakadó nagyon sajátos bája. A probléma az, hogy nem igazán adtak hozzá semmi újat vagy extrát, ami miatt viszont önálló kreatív projectként nem teljesen működik kielégítően, és amit tovább ront a gyenge történet, valamint az izgalom és feszültség hiánya. A filmnek - hasonlóan egy jó noir antihőshöz - meg vannak a maga erősségei és gyengeségei, és amit ez utóbbiak ellenére is látnia kell egy noir rajongónak, ugyanis a film stílusa és atmoszférája egészen biztos, hogy teljesen magába szippantja.
