Még ugyanebben az évben színházi debütálása is megtörtént a Broadwayn édesapja egyik darabjában, amelyik több, mint 100 előadást élt meg, és amely szerepért Joan nagyon jó kritikákat kapott. 1 évvel később, 1929-ban már eljátszotta első fontosabb szerepét egy hangos filmben is, mégpedig a Bulldog Drummond c. mystery thrillerben, amiben Ronald Coleman, ekkoriban nagyon népszerű angol származású színész volt a partnere. 1931-től kezdődően kapott szerződést a Fox Filmstúdiótól, amely után már folyamatosan és rendszeresen játszott egyre fontosabb filmekben. Az 1933-as George Cukor rendezte Little Women után figyelt fel rá Walter Wanger független film producer, aki ezután lett Bennett menedzsere (és szeretője), függetlenül attól, hogy ekkor még második férjével, Gene Markey forgatókönyvíróval és producerrel élt házasságban, akitől második gyereke született.
Fritz Lang rendezővel a Scarlet Street forgatásán 1944-ben:
1951-ben férje, Walter Wanger producer féltékenységében tökön lőtte a színésznő akkori szeretőjét, Jennings Langet. A korra jellemző, hogy a közvélemény szemében Joan Bennett lett a bűnbak, ami miatt karrierje nem futotta be azt az ívet, amit befuthatott volna. (Az esetről bővebben itt.)
A botrány után nem sok hollywoodi filmben szerepelt már, pedig régi barátja, Humphrey Bogart is megpróbált segíteni neki azzal, hogy ragaszkodott a stúdiónál ahhoz, hogy az 1955-ös We're No Angels vígjátékban Bennett játszhassa az anya szerepét, ami azonban a film sikere ellenére egyike volt utolsó hollywoodi szerepeinek. Ezután már leginkább csak színházban és tévében kapott munkát, ami akkoriban nem járt akkora lehetőséggel és elismertséggel, mint manapság. Ennek ellenére az 1966 és 1971 között futó, azóta kult státuszt elért gótikus szappanopera, a Dark Shadows egyik szerepéért Emmy-díjat nyert.
Az Emmy díjat hozó Dark Shadowsban: 
1980-ban azt nyilatkozta, hogy ha az a bizonyos tökön lövés nem az '50-es években, hanem manapság (1980 körül) történne, akkor nem páriává, hanem szenzációvá vált volna, és minden stúdió jobbnál-jobb szerepajánlatokkal halmozná el. Joan Bennettnek pechje volt, mert rossz korban veszett össze rajta két férfi, ami az ő bukását okozta, és ami által kicsit a valódi élete is hasonlóvá vált filmbeli femme fatale karaktereinek sorsához.
1990-ben, 80 évesen halt meg new yorki otthonában. Bár nem jelölték Oscar-díjra és hollywoodi karrierje is megtört a botrány hatására, azonban a noir rajongók számára mindig is ő marad az egyik legjobb és legemlékezetesebb femme fatale.
Fritz Lang rendezte ezt a klasszikus film noirt, aminek filmtörténeti jelentőségét az adja, hogy megalapozta és elindította azon filmek hosszú sorát Hollywoodban, amelyekben a bűnösök nem, vagy nem úgy és nem azért kapják meg jól megérdemelt büntetésüket, ahogy és amiért a törvény szerint járna. A Vörös utca az egyik legsötétebb, legsivárabb és érzelmileg legfelkavaróbb hollywoodi film noir, hatásosságának titka érzelmi kegyetlenségében és Fritz Lang pesszimizmusában rejtőzik. A váratlan fordulatokkal és csavarokkal teli film azt vizsgálja és mutatja be, hogy az emberek milyen hitványak tudnak egymáshoz lenni, és mennyire szánalmasak az átvert emberek. A Vörös utca egy nagyon sötét történet egy szelíd és pipogya férjről, aki önként megaláztatja magát és naivan bolondot csinál magából, amikor beleszeret egy gyönyörű, de szívtelen utcalányba.
Christopher "Chris" Cross (Edward G. Robinson) egy szelíd, középkorú pénztáros, unalmas rutin munkával és egy zsémbes feleséggel, aki állandóan első, hősiesen meghalt férjével példálózik előtte. Az egyetlen szórakozása az amatőr festészet, amiben roppant tehetséges, csak éppen ezt senki se tudja/látja. Amikor meglátja főnökét egy fiatal csinos nővel, elképzeli, hogy "milyen lehet, amikor valakit egy ilyen nő szeret". Hazafelé arra lesz figyelmes, hogy egy fiatal nőt, Kitty-t (Joan Bennett) megtámadott valaki, mire ő az esernyőjével elkergeti a támadót, nem tudván, hogy a támadó Johnny Prince (Dan Duryea) a nő brutális barátja, vagy még inkább a stricije. Ezután meghívja az ismeretlen nőt egy italra, aki azt köszönetképpen elfogadja. Beszélgetésük során megemlíti a a nőnek, hogy festő, mire Kitty azt hiszi, hogy ez azt jeleneti, hogy Chris egy gazdag, befutott művész. Miután Chris bevallja, hogy nős, Johhny rábeszéli Kittyt, hogy kezdjen kapcsolatot Chris-szel, annak érdekében, hogy minél több pénzt tudjanak kihúzni belőle. Chris legnagyobb pechjére szerelmes lesz a nőbe, amivel együtt az az eredetileg is boldogtalan élete végleg tönkremegy...a film a poszt végi videóban végignézhető.
A Scarlet Street nem véres és igazán erőszakos jelenetek sincsenek benne (kivéve némi nőverést), és a gyilkosságot sem látjuk az akkori cenzúra miatt, és mégis felkavaróan kegyetlen. A néző összetett érzelmi pályát jár be a film alatt, ami egyszerűen kezdődik és fokozatosan adagolja sorban egymás után a felkavaróbbnál felkavaróbb és egyre feszültségtelibb jelenetek sorát. A film női főszereplője, Kitty nemcsak a noir műfajának egyik legszebb és legszívtelenebb femme fatale karaktere, de a legközönségesebb és a legbutább is, ami meglepő egy végzet asszony karaketről. Kitty azért buta, mert Johnnie-ba szerelmes legalább annyira ostobán és vakon, mint Chris őbelé. Joan Bennett kiváló a lelketlen és utálatos kemény csaj szerepében, aki lenézi butasága és gyengesége miatt Christ, miközben ezen téren nagyon hasonlít hozzá.
A Máltai Sólyommal, a Gyilkos vagyokkal és a Laurával együtt ez a Fritz Lang rendezte suspense film noir is nagyban hozzájárult a noir műfajának kialakításához. A Nő az ablak mögött az egyik legizgalmasabb klasszikus noir, amiben a rendező az egész film folyamán képes növelni feszültséget, amiben még egy olyan meglepő csavar is látható a végén, ami ekkor még nagyon szokatlan eszköznek számított, és amit a későbbiekben már számos alkalommal utánoztak. A történet váratlan fordulatai nemcsak a főszereplőket, de a nézőt is állandó, soha nem szűnő és növekvő nyomás alá helyezi.
A főszereplő Richard Wanley (Edward G. Robinson) egy tisztességes és tiszteletreméltó kriminalisztika professzor, akinek a szakmai karrierje mellett a családi élete is rendezett. Mivel családja éppen nyaral, úgy dönt, hogy beugrik a klubba egy italra a barátaival, ahol egy olyan festményről beszélgetnek, ami egy gyönyörű nőt ábrázol. Amikor hazaindul a klubból, összetalálkozik a festményen látható vonzó nővel, Alice Reed-el (Joan Bennett) és egy rövid beszélgetés után meghívja egy italra, amit aztán nő lakásán folytatnak. Későbbiekben kiderül, hogy ez volt a professzor életének legnagyobb hibája. Az események ugyanis erőszakba, gyilkosságba, és zsarolásba torkollanak: a nő lakásába váratlanul beállít gazdag szeretője, Claude Mazard (Arthur Loft), aki a professzornak támad, aki önvédelemből megöli a férfit egy ollóval. A professzor a nővel közösen elhatározzák, hogy elrejtik a holttestet, mert nagyon kényelmetlen lenne a férfi számára, ha az eset nyilvánosságra és legfőképpen felesége tudomására jutna, ezért egy elhagyatottabb, erdős részre viszi a hullát. Wanley klubbeli baráti körébe tartozik Frank Lalor (Raymond Massey) ügyész, akinek tudomása van a nyomozás részleteiről, és elhívja Wanleyt a helyszínre (nem mint gyanúsítottat, hanem mint barátját és kollégáját). Ott Wanley folyamatosan szembesül azzal, hogy mennyi nyomot hagyott maga után. Később felbukkan Heidt (Dan Duryea), Mazard testőre, aki megzsarolja a nőt...ami után még számos nem várt fordulat következik...A film a Youtubeon végignézhető.
A filmről első ránézésre azt gondolhatnánk, hogy Fritz Lang egyik legszelídebb filmje, azonban ez roppant megtévesztő. Az igaz, hogy alapvetően olyan nem problémás és velejéig gonoszak a főszereplők, mint esetleg más filmjeiben, azonban ennek ellenére (vagy pont emiatt), az egyik legfeszültebb film noir, amit valaha készítettek. Fritz Lang ebben a filmjében nem annyira az emberi természet gonoszságát akarta megmutatni, mintsem inkább egy freudi történet az elnyomott tudatalatti szexuális vágyakról. Joan Bennett karaktere, Alice Reed egy érdekes és nem tipikus femme fatale. Annak ellenére, hogy ő is szexis, és a film sugalmazza erkölcsiségének megkérdőjelezhetőségét - ellentétben a többi végzet asszonyával -, nem ő az események irányítója, hanem inkább csak Wenley vágyainak tárgya, és a film középpontjában nem a nő, hanem Wanley indítékai és motivációi állnak.
Három Oscar-díjra jelölték Vincente Minelli komédiáját, aminek középpontjában egy esküvő előkészítése áll, miközben láthatjuk azt, hogy a címszereplő középosztálybeli apa hogyan is küzd meg azzal a tudattal és érzéssel, hogy nem sokkal azelőtt még lófarkas és imádott kislánya immár végleg felnőtt és férjhez megy. A filmben olyan sztárok játszanak, mint Spencer Tracy, Joan Bennett vagy éppen itt még nagyon fiatal Elizabeth Taylor, akik olyan sikeressé tették ezt a vígjátékot, hogy végül az 1950-es egyik legtöbb bevételét termelte. Sőt, nem sokkal később, a '60-as évek elején egy televíziós sorozat is készült belőle, majd 1991-ben megjelent modern remake-je is Steve Martinnal és Diane Keatonnel a főszerepekben.
A történet a menyasszony apjának, Stanley Banks (Spencer Tracy) visszapillantásában bontakozik ki, aki az esküvő és a vendégek távozása után fáradtan masszírozza a lábát, és visszagondol a történtekre. Stanley egy tipikus amerikai, középosztálybeli, zöldövezeti családi házban élő apa három gyerekkel, két fiúval és egy lánnyal, Kayjel (Elizabeth Taylor), valamint egy megértő feleséggel, Ellievel (Joan Bennett). Az egyik családi vacsoránál derül ki, hogy Kay azt tervezi, hogy hamarosan összeházasodik szerelmével, Buckleyval (Don Taylor). Stanleyt váratlanul éri a bejelentés, amire nagyon rosszul reagál, mivel úgy érzi, hogy ezzel elveszti majd imádott egy szem lányát. Felesége Ellie azonban sokkal gyakorlatiasabb ennél, és azonnal el is kezdi szervezni lányuk esküvőjét. Az esküvő előkészületek folyamán Stanleynek azzal kell szembesülnie, hogy az eredetileg tervezett egyszerű esküvő végül már egy 280 fős látványos - és legfőképpen nagyon drága - eseménnyé növi ki magát. Mindeközben persze számtalan bonyodalomnak és drámának lehetünk szemtanúi, Stanley gyötrelmeit pedig az is fokozza, hogy érzelmileg nehezen tudja feldolgozni lánya "elvesztését"....jelenet a filmből.
Az Örömapa az '50-es évek egyik legszórakoztatóbb komédiája, ami leginkább talán a középkorú nézőket tudja megszólítani. A film fókuszában egy ideális '50-es évekbeli középosztálybeli család áll, a családfenntartó apával, három gyerekkel, fehér kerítéses zöldövezeti házzal, kocsival, a gyereket nevelő, valamint férjét, a család fejét ügyesen és szeretettel terelgető, támogató feleség áll, akinek a háztartást vezetésében egy fekete bejárónő is segít. Bár egyes elemeiben a film szemlátomást nagyon ötvenes évekbeli, azonban ennek ellenére nem lehet idejétmúltnak nevezni, mivel a film fókuszában olyan emberi érzések állnak, amelyek időtlenek, és valószínűleg a mai napig is átérzi minden szülő, azon belül is elsősorban a lányos apák, akiktől valami jöttment nyikhaj elrabolja kicsi hercegnőjüket. A film egyértelmű sztárja Spencer Tracy volt, akinek filmbeli megértő feleségének szerepére az ekkorra már a femme fatale szerepekből kicsit kiöregedő, és ekkoriban már egyre több anya karaktert alakító Joan Bennett alakította, aki remek párt alkotott Tracyvel. 
A Vakmerő pillanat Max Ophüls film noir melodrámája, aminek főszereplője Joan Bennett, akinek ez a film jelentette karrierjének egyik fordulópontját, amely során a szexis és csábító végzet asszonya szerepekből a melegszívű anyafigurák felé fordult. Ebben a filmben még ennek a két karaktertípusnak egy érdekes keverékében látható, amely egy olyan anyáról szól, aki bármit megtenne azért, hogy családját egyben tartsa, miközben közelebbi kapcsolatba kerül egy bűnözővel...
Középosztálybeli háziasszony, Lucia Harper (Joan Bennett) találkozik tinédzser lánya, a 17 éves Bea Harper (Geraldine Brooks) pénzéhes és számító udvarlójával, hogy megakadályozza fülig szerelmes lánya elhamarkodott és rossz házassági tervét. A férfi pénzt kér azért, hogy elhagyja a lányt, de Lucia nemet mond a zsarolására. Amikor mindezt elmondja lányának, Bea nem hisz anyjának és találkozik udvarlójával. A találkozás folyamán a felindult lány ellöki a férfit, aki elesik és beveri fejét. Következő reggel Lucia rátalál a férfi holttestére és kapásból azt feltételezi, hogy Bea ölte meg a szeretőjét. Úgy dönt, hogy lánya és családja védelme érdekében eltünteti garázsukból a hullát, azonban megpróbáltatásai igazából csak ezután kezdődnek. Feltűnik Martin Donelly (James Mason), akiknek birtokában vannak Bea szerelmes levelei, amiket a megölt férfinek írt, és amelyekkel most ő zsarolja meg Luciát. 5000 dollárt akar értük, amit a háziasszony kétségbeesetten próbál előteremteni. Közben Donelly beleszeret a nőbe, azonban társa Nagel (Roy Roberts) mindenáron meg akarja szerezni a pénzt Luciától...Jelenet filmből.
Egyrészről a film főszereplője egy olyan háziasszony, aki bármi áron megvédelmezné a családját, és amely során bepillantást nyerhetünk abba, hogy még egy jól szituált és a társadalmi elvárásoknak minden szempontól megfelelő helyzetű nő is milyen szinten kiszolgáltatott volt kora patriarchális társadalmában. Másrészről viszont a Vakmerő pillanat egy izgalmas és szórakoztató noir krimi, jó pár remek csavarral és érdekes karakterrel, akiknek minden vágya, hogy elérhessék az amerikai álmot. Lucia, a félig femme fatale, félig háziasszony főszereplőnő szerepében Joan Bennett látható, aki nagyszerűen adja át karakterének kettős jellegét: a családját védelmező háziasszonyt, aki mindenek érdekében femme fatale-kora jellemző bűncselekményt is elkövet.
A Nem vagyunk angyalok egyike Humphrey Bogart ritka komédiáinak és színes filmjeinek, amiben igazán remek szereposztás látható, és amiben Joan Bennett is szerepet kaphatott botránya után, hála Bogart stúdióra gyakorolot nyomásának. A Nem vagyunk angyalok magában hordozza a karácsonyi filmek műfajára jellemző szívmelengető hangulatot, ugyanakkor még sem nevezhető konvencionális karácsonyi filmnek ez a meglehetősen morbid komédia.
Három rab, Joseph (Humphrey Bogart), Albert (Aldo Ray) és Jules (Peter Ustinov) megszöknek a hírhedt Ördög Szigeten lévő börtönből és azt tervezik, hogy kirabolnak egy boltot, ahol ruhát és pénzt szereznek, hogy elhajózhassanak egy másik helyre. Tetőjavítóknak adják ki magukat annak érdekében, hogy tervüket megvalósítsák, azonban szembesülniük kell azzal, hogy a boltot működtető Ducotel család koránt sincs anyagilag kedvező helyzetben. A három rab a karácsonyt a családnál töltik, ahol annyira jól érzik magukat, hogy úgy döntenek mégsem rabolják ki és ölik meg őket, hanem inkább segítenek a problémáik megoldásában. A Ducotel házaspár, Amelie (Joan Bennett) és Felix (Leo G. Carroll) 18 éves lánya, Isabelle (Gloria Talbott) Paul Trochardba (John Baer) szerelmes, aki azonban egy másik lányt akar feleségül venni. A bolt tulajdonosa Anrdé Trochard (Basil Rathbone), Paul nagybátyja ráadásul egy teljes ellenőrzést akar tartani a boltban azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a családot kitehesse a házból és az üzletből...Jelenet a filmből.
A film helyenként kissé morbid, helyenként kissé száraz, helyenként pedig screwball komédiákra jellemző humorának is köszönhető, hogy bájossága és témája ellenére nem megy át nagyon émelyítő édességbe, és a bűnözők sem válnak szentekké miközben megmutatják a bennük lévő jóságot, ami által nagyszerűen egyensúlyoz a klasszikus karácsonyi valamint a black comdeyk határán, úgy, hogy megmarad egy igazi családi filmnek. 
Barbara Stanwyck ennek a romantikus melodrámának a női főszereplője, akinek partnere az a Fred MacMurray, akivel életük legjelentősebb filmjében a Double Indemnityben is együtt játszottak, Joan Bennett pedig a női mellékszerepet alakítja ebben pszichológiai drámában. A film a maga korában szokatlan témát feszeget, és ami miatt egy kicsit meg is előzi a korát, ami nem más, mint a gyerekek hálátlansága, amivel a idealizált nukleáris család tökéletlenségét mutatja be. A filmben egy fehér középosztálybeli család kényelmes és kissé önelégült életébe kapunk betekintést, ami csak akkor valósulhat meg, ha a szülők elég önfeláldozóak ahhoz, hogy feladják korábbi álmaikat, vágyaikat.
Clifford Groves (Fred MacMurray) minden idejét munkájának szenteli, hogy mindent megadhasson családjának, azonban úgy ézi, hogy ezért nem kap elég hálát, szeretetet, és mind felesége (Joan Bennett), mind a végtelenül önző gyerekei természetesnek veszik önfeláldozását. Egyedül érzi magát és depresszióssá válik, amikor találkozik régi ismerősével, Normával (Barbara Stanwyck). Vinnie fia egy alkalommal meglátja őket kettesben, és bár kapcsola Normával eddig ártatlan volt, mégis magyarázkodni kénytelen...
Clifford depressziós és magányos állapota több, illetve egy kicsit más, mint amit általában kapuzárási pániknak hívunk, ugyanis esetében ez nem akörül forog, hogy még egyszer had érezze magát fiatalnak, hiszen Norma nem egy húsz évvel fiatalabb szexuális trófea, hanem egy vele egyidős nő, akitől megértést, elismerést és melegséget kaphat. Bár a film inkább Clifford karaktere körül forog, és nem annyira a két női szereplő körül, Joan Bennett számára mégis fontos film volt botránya után, amiben olyan ismert és népszerű színészekkel játszott együtt, mint Barbara Stanwyck és Fred MacMurray.
Manapság már kultikus olasz supernatural horror film leginkább látványvilága és atmoszférája miatt vált híressé, amely megteremtésében óriási szerepe volt a vibráló színek nagyon stílusos használatának, a kameratechnikának, és egy progresszív rock zenét játszó együttes, a Goblin nagyon instrumentális zenéje, amelyek együttesen egy nagyon sajátos világot teremtettek. A zene talán ennek a horror filmnek a legfélelmetesebb eleme, ami furcsa, démoni jellegű kántálásokat alkalmazva teremti meg a film mágikus hangvilágát. A sóhajokat nagyon találóan nevezte egy filmkritikus az Ördögűző és a Rosemary's Babyjének egy furcsa elegyének
Egy fiatal amerikai lány, Susie Bannion (Jessica Harper) 1977-ben Berlinben utazik, hogy a nagyon híres tánciskola növendéke lehessen. Susie sokat fejlődik a titokzatos és zsarnoki Madame Blanc (Joan Bennett) irányítása, tanítása alatt, miközben összebarátkozik egy másik táncos lánnyal, Saraval (Stefania Casini). Sara megosztja Susieval azt a gyanúját, hogy az iskola valamilyen sötét és félelmetes titkot rejteget...
Nem véletlenül nevezik tipikus '70-es évekbeli "Euro-horrornak" ezt a barokkos és kissé groteszk, vagy akár perverz filmet. A főszereplő egy olyan veszélyben és félelemben lévő nő, aki ellen mintha minden összefogott volna, és minden körülötte lévő dolog fenyegetően és félelmetesen hat, a helyszíntől az időjáráson át az érzéketlen diákokig, nem is beszélve az iskola vezetőiről. Annak ellenére, hogy minden fel is bukkan ebben a supernatural horrorban, ami csak felbukkanhatott a műfaj korabeli darabjaiban, mint például a kiszolgáltatottság az autokrata feljebbvalók felé, nehéz és félelmetes légzés a szellemek miatt, villámlás, fehér férgek, egyre növekvő hullahalom, a Suspiria igazából rendezője, Dario Argento stílusérzékéről és technikai tudásáról szól a nagyon látványos színhasználatával, furcsa kameraszögeivel és speciális effektjeivel. 
George Cukor rendezte ezt a cenzúra előtti drámát, ami Louisa May Alcott híres regényének már a harmadik, ugyanakkor legnépszerűbb filmváltozata volt Katharine Hepburnnel és Joan Bennettel a főszerepekben. A Little Women négy lánytestvér (Jo, Amy, Meg, Beth) nővé érését követi nyomon, akik az amerikai polgárháború idején élnek Massachusettsben, miközben apjuk éppen az Északi seregben szolgál.
Az élettel teli March lányok: az intelligens és kissé fiús Jo (Katharine Hepburn), a komoly Meg (Frances Dee), a csinos, de önző Amy (Joan Bennett) és az érzékeny Beth (Jean Parker) függetlenül a nehéz történelmi és nagyon eltérő személyiségüktől, boldogan élnek egymással és anyjukkal egy olyan időszakban, amiben hamarosan mindenki életében valamilyen fontos változás történik. Laurienak, a szomszéd fiúnak az intelligens és erős akaratú, kissé fiús Jo tetszik, akinek az álma viszont az, hogy híres színmű íróvá váljon. Megnek John Brooke, Laurie oktatója kezd udvarolni, akihez hozzá is megy majd feleségül, Jo azonban visszautasítja Laurie közeledését és New Yorkba költözik, hogy kiteljesítse önmagát. Itt találkozik Bhaer professzorral (Paul Lukas) akitől sokat tanul és aki folyamatosan bátorítja az írásra. A tehetséges zongorista Beth nagyon megbetegszik, anyuk pedig éppen Washingtonban van, hogy a háborúban megsebesült apjukat ápolhassa. Jo hazaköltözik, amikor Beth állapota rosszabbodik és megtudja, hogy Amy hozzámegy korábbi udvarlójához, Lauriehoz, Jo pedig végül igent mond Bhaer prfoesszor házassági ajánlatára.
A film legerősebb eleme a rendezés mellett Katharine Hepburn és Joan Bennett kiemelkedő színészi játéka volt. Katharine Hepburn egy olyan karakterben játszott, amire lényegében született, és ami nem állt túl távol a saját egyéniségétől. Jo egy intelligens, gyors gondolkodású, erős akaratú, kissé fiús és temperamentumos nő, amely szerepet Katharine Hepburn nagyon lelkesen alakított. A második legfontosabb nővért, Amyt, Joan Bennett játszotta, aki 23 évesen már szinte öreg volt erre a szerepre, ráadásul terhes is volt, amit mindenféle praktikákkal takartak el a filmben. Mindezek ellenére meggyőzően és élettel telin játszotta a kezdetben meglehetősen önzőnek tűnő, de a végén "felnövő" Amyt.
Fritz Lang gótikus pszichológiai thriller noirja a Kékszakáll történetének egy (1947-ben) modern freudi feldolgozásának is tekinthető, amiben ugyanaz a Joan Bennett játssza a főszereplőnőt, mint két leghíresebb noirjában, a Scarlet Streetben és a The Woman in the Windowban. A történet középpontjában pedig egy olyan frissen házasodott nő áll, akinek gyanakvása folyamatosan nő férje iránt, mert attól fél, hogy meg akarja ölni. A Titok az ajtón túl a noir műfaján belül a "ne bízz a férjedben" típusú filmek közé tartozik.
A már nem annyira, de azért még mindig fiatal és immár gazdag new yorki Celia (Joan Bennett) Mexikóba megy nyaralni, mielőtt hozzámenne régi barátjához, aki kissé unalmas, ugyanakkor nagyon biztonságos férjjelöltnek tűnik. Vakációja során azonban Celia megismerkedik álmai férfijával, a titokzatos brit építésszel, Mark Lamphere-rel (Michael Redgrave), akivel szinte azonnal egymásba szeretnek és összeházasodnak. A mézesheteik után a férfi kastélyába költöznek, ami legalább annyira rejtélyes, mint tulajdonosa. A kastélynak része az a szárny is, amelynek szobáit a férfi híres gyilkosságok helyszínei alapján rendezett be, mégpedig általában olyanok alapján, ahol nőket gyilkoltak meg. Hét ilyen szoba található ebben a szárnyban, azonban a hetediket Mark állandóan zárva tartja, és ahova még Celia sem léphet be. A nő fokozatosan feltárja a rejtélyes férfi addigi életét, amiben kiderül, hogy nem csak egy nővére, Carrie (Anne Revere), de egy kamaszkorú fia is van, sőt előző felesége, akinek létezéséről szintén nem tudott Celia, titokzatos és máig nem igazán tisztázott körülmények között halt meg. Celia életét Mark hűséges titkárnője, a fura és félelmetes Miss Robey (Barbara O'Neil) is nehezíti. Celia felfedezései során egyre gyanakvóbbá válik, mert azt gondolja, hogy férje meg akarja ölni. A nő elhatározza, hogy bejut a lezárt szobába, hátha ott választ kap félelmeire és kételyeire...Jelenet a filmből.
A Titok az ajtón túl több műfaj (film noir, freudi pszichológiai thriller, női melodráma) érdekes keveréke, amiben több a maga korában nagyon népszerű elem, téma és összetevő is megtalálható és ami azt sem tagadhatja le, hogy számos korábbi, hasonló jellegű filmből is táplálkozik. És nem tagadhatja le Alfred Hitchcock hatását sem, akinek három filmje is komoly inspirációt jelentett ennek a noirnak, amely összetevőket aztán Fritz Lang ebben az álomszerű és nagyon sajátos atmoszférájú filmben gyúrta össze. Joan Bennett kiválóan játssza el a kezdetben önálló, de unatkozó, majd a rejtélyes férfibe beleszerető és titokban az erőszakossághoz is vonzódó nő szerepét, a film egyik legerősebb részéről, a narrációról nem is beszélve, amit nagyon érzékletesen ad elő és ami határozottan megnöveli a film kísértetiességét.
Steve Sekely (Székely István), a Hyppolit a lakáj 1931-es klasszikus magyar film rendezője Amerikába emigrálása után rendezett pár B moviet, amelyek közül a legjobb ez az 1948-as low budget film noir, amit Angliában a The Scar címmel mutattak be. A történet egy maffia elől menekülő férfiról szól, aki megöl valakit azért, hogy felvegye annak személyazonosságát, azonban a sors keze miatt így sem kerülheti el a sorsát.
Miután egy kaszinó kirablása rosszul sikerül, a banda vezetője, Johnny Mueller (Paul Henreid) szökni próbál a maffia bosszúja elől. Mueller véletlenül talál egy pszichiátert, dr. Victor Bartokot (Paul Henreid), aki annyira hasonlít rá, mintha csak ikertestvérek lennének, azzal a különbséggel, hogy Bartoknak van egy vágás az arcán. Johnny megöli dokit és átveszi a helyét, és még a saját arcát is megvágja, hogy a hasonlóság tökéletes legyen. Később azonban realizálja, hogy arcának nem azon az oldalán ejtette a sebet, amelyiken Bartoknak volt, de már késő a változtatásra, megkockáztatja a személycserét így is. Legnagyobb ámulatára senki nem veszi észre a különbséget, még a pszichiáter titkárnője, Evelyn Hahn (Joan Bennett) sem, aki pedig mindig is szerelmes volt a doktorba. Egy idő után romantikus kapcsolat alakul ki közöttük, azonban amikor a nő felfedezi a férfi titkát, úgy dönt, hogy elhajózik jó messzire, de előtte megadja Johnnynak a lehetőséget, hogy maga mögött hagyja múltját és vele menjen, azonban legnagyobb pechjükre a jó doktornak, Bartoknak is meg volt a maga múltja, ami kezdi Johnnyt utolérni...A film a Youtube-on végignézhető.
A sors kezének és a véletlennek mindig is nagy jelentősége volt a noirokban, ami különösen igaz a Hollow Triumphra. Számos sorsfordító véletlennek lehetünk szemtanúi ebben a filmben, elég ha csak a két személy teljes hasonlóságára gondolunk. Mindemellett a sors kezének döntő jelentősége lesz filmben, ami által besorolható a „kísért a múlt” típusú noirok között. Az ilyen típusú noirokban a főszereplő antihős megpróbálja maga mögött hagyni és elszökni a saját bűnös múltja elől, azonban a sors ironikus megnyilvánulása folytán az valamilyen formában utoléri. A Hollow Triumph legnagyobb iróniája, hogy nem a saját, hanem áldozata bűnös múltja éri utol.
Joan Bennett legjobb noirja, a Scarlet Street a Youtube-on angolul végignézhető:
