Alvy Singer (Woody Allen) egy 40 év körüli, kétszer elvált, intelligens és neurotikus new york-i zsidó stand-up komikus, aki éppen azt próbálja megfejteni, hogy miért is ment tönkre legutolsó kapcsolata (is), amiről pedig azt hitte, hogy talán ez lesz az igazi, már csak azért is, mert abban reménykedett, hogy 15 év folyamatos pszichoterápia után talán már alkalmas lesz igazán hosszútávú párkapcsolatra és végre nem taszítja el magától a nőt, amikor kapcsolatuk már kezdene szorossá válni. Alvie exe, Annie Hall (Diane Keaton) pedig egy gazdag és előkelő családból származó, kissé könnyelmű és önmagában bizonytalan énekesnő. Alvy visszapillantásaiban megismerhetjük a két főszereplőt, személyiségüket, családi hátterüket, valamint kapcsolatuk fejlődését, változásait és végül a szakításukat.
Az Annie Hall Oscar-díjat nyert forgatókönyvét Woody Allen Marshall Brickman segítségével írta. Majd újraírta, mivel az első verzió alapján készült és a vágás után is két óra 20 perces film nem csak túl hosszú lett, de túlságosan Woody Allenre koncentrált, ami így sokkal inkább volt egy kissé szürreális utazás egy neurotikus new york-i zsidó entellektüel személyiségében, semmint egy párkapcsolati problémákat feszegető romantikus komédia. Ezért aztán kicsit közönség barátabbá írták át a forgatókönyvet, amiben már Alvy Singer és Annie Hall párkapcsolata áll a fókuszban, amely mellett persze azért nem sikkad el a film legfontosabb eredeti témája: Woody Allen sem.
Alvy Singer egyenesen a kamerába: " Van egy régi vicc. Két idősebb nő beszélget egy szállodában. Azt mondja az egyikük, hogy "szörnyű az étel ezen a helyen", mire a másik felháborodottan rákontráz, hogy "igen, ráadásul az adagok is milyen kicsik!" Nos, lényegében én nagyon hasonlóan érzek az élet iránt. Tele magányossággal, nyomorúsággal, szenvedéssel és boldogtalansággal, ráadásul az egésznek túl gyorsan vége lesz. Számomra a másik fontos vicc, amit legtöbben Groucho Marxnak tudnak be, de szerintem eredetileg Freud A vicc és a tudattalan kapcsolata című írásából származik, és úgy szól, hogy "sose szeretnék olyan klubhoz tartozni, amelyik elfogadna engem tagnak" Ez felnőtt életem legfontosabb vicce, főleg ami a nőkkel való kapcsolatomat illeti."
Ennek a kettősséggel és ellentmondással teli életérzésnek megfelelő Alvy Singer és Annie Hall párkapcsolata is.
Láthatjuk megismerkedésüket, miközben mindegyikük egy nagyon izgalmas és vonzó embert lát a másikban, azonban a problémák már rögtön azután elkezdődnek, miután megegyeznek abban, hogy összeköltöznek. Alvy, aki annyira nyomorultul és magányosan érzi magát, ha nincs kapcsolata, rögtön tiltakozni kezd az ellen, hogy a nő fel akarja mondani korábbi lakásának bérlését, miközben már a dobozait pakolják a férfi lakásában.
Későbbiekben fokozatosan eltávolodnak egymástól, amiben jelentős szerepe van a szexnek, és amit a férfi és a nő teljesen máshogy él meg. Mindezt a film nagyon érzékletesen mutatja be abban a párhuzamos jelenetben, amelyikben mindegyikük a pszichológusával beszélget éppen. Az agykurkász(ok) azon kérdésére, hogy hányszor szexelnek egy héten, Alvy azt feleli, hogy "Szinte soha. Talán ha háromszor egy héten." Annie pedig azt, hogy "Folyamatosan. Azt mondanám, hogy háromszor egy héten."
A szex mellett Alvy szexizmusa is megjelenik a problémák között, aki mindig azt gondolja, hogy a nőnek éppen meg van, ha nem úgy viselkedik, vagy reagál dolgokra, ahogy a férfi (el)várná. Alvy persze mindeközben folyamatosan arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi is a szerelem célja egy ember életében, miközben azt látjuk, hogy nála legfőképpen a neurotikusságának és depressziójának csökkentése, ami azonban rögtön másodlagossá válik, ha egy nő túl közel kerül hozzá. Mindez persze a kapcsolat végéhez vezet egy idő után, ami után pedig arra a kérdésre akar választ kapni, hogy ez kinek a hibájából történt. A számára legmegfelelőbb választ pedig az egyik idősebb utcai interjú alanya fogalmazza meg legjobban: "Ezt soha nem az okozza, amit csinálsz, hanem egyszerűen ilyenek az emberek. A szerelem egy idő után elhalványul." Alvy Singer a film végére el is fogadja ezt a választ, és megállapítja, hogy a "szerelem irracionális, őrült és abszurd, de szükséges az élethez".
Alvy Singer, mint a korszak legtöbb Woody Allen film főszereplője, zsidó, ami nagyon fontos részét képezi identitásának, és ami majdnem akkora problémát okoz neki, mint a szexualitása és párkapcsolati problémái. És ahhoz hasonlóan ez is nagyon ellentmondásos, ami szintén a rendező saját személyiségéből és problémáiból táplálkozik. Alvy - Woody Allenhez hasonlóan - egy sztereotipikus baloldali new yorki zsidó értelmiség, akinek családi háttere, történelmi tapasztalata egy, a zsidóságára és az antiszemitizmusra már-már paranoid módon fokozottan kényes, ugyanakkor mindezt az ateista zsidókra jellemzően kissé skizofrén módon megélő férfi.
Alvy: "Nem látod, hogy az országban máshol úgy tekintenek New Yorkra, mint egy baloldali, kommunista, zsidó homoszexuális pornóra? Néha én is így gondolom, pedig én itt élek."
New York, pontosabban szólva annak egy jól behatárolható része Manhattanban a Lexington Avenue és a Park Avenue között, ahol a filmbeli Annie Hall apartmanja is található, pedig Woody Allen szűkebb hazája, amelyen kívül nem is érzi jól magát, amit ebben a filmben New York és Los Angeles szembeállításával fejezi ki. Mindez persze nem véletlen, hiszen pályafutásának kezdeti szakaszában többször is felmerült, hogy a Los Angeleshez tartozó Hollywoodba költözzön, de ő nagyon hamar letett erről, mivel az angyalok városát intellektuálisan és kulturálisan is nagyon alacsony szintű helynek találta.
Alvy: "Nem akarok egy olyan városba költözni, aminek legnagyobb kulturális előnye, hogy bekanyarodhatsz jobbra a piros lámpánál."
A két város összehasonlításánál azt sem nehéz észrevenni, hogy míg a new yorki mozikban klasszikusokat és külföldi filmeket vetítenek (legalábbis Allen kedvenc környékén), addig Los Angelesben olyan típusú közönségfilmek, gagyi horrorok futnak, mint a The House of Exorcism. A kulturális felsőbbrendűség mellett a komorabb, hidegebb, szomorkásabb és idegesebb, kissé sznob New York a személyiségéhez is közelebb áll, mint a napfényes, felszínes és sekélyes Los Angeles, ami nem véletlenül jön be annyira Annienek, ahol megtalálja önmagát, ellentétben New Yorkkal, ami végtelenül nyomasztóan hatott rá. Ez a különbség jelenti az utolsó csöppet bomladozó és éppen tönkremenő kapcsolatukban, ami után nem is marad más hátra, mint a szakítás. 
Mellettük számos később nagy karriert befutó színész látható a filmben még pályájuk legelején egy-egy rövidke cameo szerepben, mint például Christopher Walken Annie testvéreként, Jeff Goldblum parti vendégként, aki rágózva telefonál vagy éppen Sigourney Weaver, mint Alvy új barátnője Annie után a film végén.
A film operatőre az a Gordon Willis volt, aki a Keresztapa 1-2-vel már letette a garast az asztalra és akivel Woody Allen is számos filmet készített ezután, többek között a rendkívül magas technikai színvonalú 1984-es Zeliget is. Ő azt nyilatkozta, hogy az Annie Hall nem jelentett nagy kihívást egy operatőrnek, hiszen az nem egy nagy látványosságra utazó film, hanem egy beszélgetős romantikus komédia, amiben a fényképezést illetően az egyetlen speciális dolog a hidegebb, szürkésebb New York és a meleg, napfényesebb, aranyszínűbb Los Angeles közötti különbség kifejezése volt, valamint Woody Allen az ő javaslatára használta az osztott képernyős megoldást abban a jelenetben, amikor a két főszereplő a heti háromszori szexről beszélnek a pszichológusaiknak. A fényképezés további jellemzője, hogy a beszélgetésekből álló jelenetei hosszabb vágásokból állnak össze, mint a korszak filmjei, amiben a szereplők sokszor úgymond kilépnek a jelenetből, hogy közvetlenül a kamerába beszélhessenek a nézőkhöz.
Minden szakmai és közönségsikertől függetlenül Woody Allen nem volt elégedett az Annie Hallal, mert az végül nem az lett, amit eredetileg tervezett, és ami arról szólt volna, hogy mi is jár egy fickó fejében, ugyanakkor szerinte mindenki csak a két főszereplő közötti kapcsolatra koncentrált. Vagyis a szívéhez közelebb állt volna a forgatókönyv első verziója, ami még ennél is több Woody Allent tartalmazott. Mi nézők nem tudhatjuk, hogy milyen lett volna az film formájában, de szerintem nem is érdekes már, mivel ez a változat is elég jó lett ahhoz, hogy meghatározza nem csak az ő további pályafutását - aki ezzel a filmjével emelkedett a rendezők legmagasabb, az un. "auteur" kategóriájába -, de tette Diane Keatont a '70-es évek végének ikonikus sztárjává, és hatással volt minden ezután készülő női szempontokat bemutató filmre is, amelyek utat nyitottak a modern női karaktereknek. Na és persze popkulturális ikonná is tette Woody Allent, akinek nemcsak személyiségét, de életfilozófiáját is ismertté tette az egész világon:
"Úgy érzem, hogy az élet két részre osztható: a szörnyűre és a nyomorúságosra. Erre a két kategóriára. A szörnyű az olyan, mint a nem is tudom, mint a halálos, végzetes dolgok, vagy mint a vakság, a rokkantság. Nem is tudom, hogy ők hogyan bírják elviselni az életet. Ez egyszerűen lenyűgöz engem. A nyomorúságos meg minden és mindenki más. Szóval hálásnak kell lenned azért, mert ebbe a kategóriába tartozol, ugyanis nyomorúságosnak lenni nagyon szerencsés dolog."
Értékelés: 10/10
részlet a filmből:
