A '80-as évek legvégén, a rendszerváltás küszöbén már több olyan film is megjelenhetett Magyarországon, amelyekben a kommunizmus bűneit mutatták be valamilyen módon, de "természetesen" csak abban az esetben, ha a történet az '50-es években játszódik, így az ezzel az időszakkal való önkéntelen összehasonlításban egy átlag néző fejében a kádár rendszer már-már a kommunista menyországnak tűnhetett - a felszínen. Ez az "engedékenység" a Kádár-rendszer részéről propaganda, vagy pragmatizmus volt, amit úgy hívtak, hogy "szelep". Az elvtársak mindig rettegtek egy újabb 56-tól, ezért úgy gondolták, hogy jobb lesz engedélyezni a gőz kiengedését, ami így az általuk irányított módon történik, semmint megvárni míg a nagy nyomás miatt minden felrobban. Ennek a szelepnek voltak részei többek között különböző együttesek, könnyűzenei események, Hofi Géza, na és persze az '50-es évek kommunista bűneit bemutató filmek, amelyeknek a megjelenés érdekében kompromisszumokat kellett kötniük. A Soha, sehol, senkinek is az ilyen típusú filmek közé tartozik számos eleménél fogva, azonban mégis kitűnik a többi közül, nem véletlenül már csak a rendszerváltás előtti utolsó pillanatokban jelenhetett meg.
Vendel Imre (Kozák András) már évek óta gépkocsivezetőként dolgozik, azonban 1945-ig a Horthy-hadsereg tisztje volt, ezért 1951-ben két gyerekével és terhes feleségével (Jolanta Grusznic) kitelepítik a Hortobágyra, ahova pár bőröndön kívül semmit nem vihetnek magukkal. Csak egy segítőkész helyinek köszönhetik, hogy nem egy csirkeólba kerülnek, hanem egy régi romos, használaton kívüli épületbe, ahol se víz, se áram nincs a puszta közepén. Mivel állandó munkát sem kapnak, ezért a legidősebb gyerekük, a tíz év körüli Tamás (Antal Tibor) szegődik el libapásztornak és tartja el a családot. Közben az ÁVO ott és akkor zaklatják őket, ahol és amikor akarják, így nem csak a fizikai létért való küzdelem, de állandó fenyegetettség közepette is élnek, amely során felőrlődik a családot összetartó szeretet...A soha, sehol, senkinek a rendszerváltás előtti filmek közül a kedvencem. 17 éves gimis voltam, amikor a suli (!) elvitt minket a moziba 1988 végén, és döbbenetes hatással volt rám. Nem azért mert ne tudtam volna a filmben látottakról és a kommunizmus egyéb bűneiről, benne az erőszakos téeszesítéssel és kulákozással, már csak a családom révén is, de erről a szüleim sem beszéltek otthon soha (meg sehol és senkinek) a rendszerváltás előtt. Szerencsére nagyanyám szenilis volt ekkor már, így ő nem foglalkozott azzal, hogy ki és mit hall, anyámék meg hivatkozhattak arra védekezésképpen, hogy de hát a mama szenilis, nem tudja, hogy mit beszél. De én éreztem már 5-10 évesen is, hogy pontosan tudta. A filmet 30 év után újra megnéztem, kíváncsi voltam, hogy most is ugyanolyan hatást gyakorol-e rám, és bár a katarzis már elmaradt és jobban észrevettem a film egyes "szelep-jellegű" elemeit, de ezektől függetlenül még mindig beszippantott és még mindig elérte a teljes érzelmi azonosulást.
Bár ez a film is az 50-es években játszódik, de végre nem "szimpatikus" kommunista vagy balos érzelmű karakterek a film főszereplői, hanem olyanok, akiket a kommunizmus az ellenségüknek kiáltott ki osztályalapon vagy bármilyen ideológiai jellegű inkompatibilitás miatt és akiken semmilyen kapcsolati háló nem segített, ha egyáltalán rendelkeztek bármilyen jellegű kapcsolati hálóval. Az ő és a hozzájuk hasonló milliók története ez a film, ami teljesen egyedülálló ezen tulajdonsága miatt a rendszerváltásig. A film egyik szembetűnő és 1988-ig szinte elképzelhetetlen eleme, hogy az egyik főszereplője, a családfő egy egyenes jellemű, humánus, jó értelemben véve büszke és szilárd moralitású visszafogott ember, aki nem mellesleg egy ex-horthysta tiszt, és akitől szemmel láthatólag távol áll mindenfajta vérgőzös fasiszta mentalitás. Ez a fajta karakterizálás baloldalon ma talán még jobban kicsapná a biztosítékot, mint 1988-ban a komcsiknál, akik legalább tisztában voltak az addigi hazug propagandájukkal.Az elnyomó rendszerekben nem csak a totalitarizmus, a kiszolgáltatottság és az erőszak miatt elviselhetetlen az élet, de azon oknál fogva is, hogy nehéz történelmi szituációkban az emberiség mindig a rosszabbik oldalát mutatja meg jobban, ami mindig hozzájárul az adott rendszer nem csak elviselhetetlenségéhez, de a hatékonyságához is, miközben egyes társadalmi csoportokat egymás ellen uszítottak. Igaz volt ez a fasizmus alatt is, és igaz volt ez a kommunizmus alatt is. A film egyik legnagyobb bátorsága - amivel talán a mai napig napig egyedülálló a magyar filmek között - , hogy remekül bemutatja a vasútállomásos jelenetben a fasizmus és kommunizmus, mint elnyomó totalitárius rendszerek hasonlóságát, és tesz egyenlőség jelet közéjük. Kitelepítésre ítélt emberek, családok sorakoznak egy összeíró asztal előtt, mielőtt beterelik őket a vagonokba, hogy elszállítsák őket az ismeretlenbe, egy olyan helyre, ami még a térképen sincs rajta. Ha nem számítjuk az egyenruhákat, akkor ez a jelenet akár egy holokauszt filmben is feltűnhetne. Ugyanezt a témát erősíti ebben a jelenetben, amikor egy - feltehetően - zsidó származású kitelepítésre ítélt ember kiáltja, hogy "engem még egyszer nem visztek el". Nem tudhatjuk biztosan, hogy zsidó, de ez a mondat ebben a jelenetben és környezetben teljesen nyilvánvaló.
Amikor a család megérkezik a kietlen, szikes Hortobágyra, azzal is szembesülniük kell, hogy a falusiak sem fogadják őket kitörő örömmel, aminek persze a legfőbb oka, hogy a még nem téeszesített parasztokat is sanyargatja a kommunista rendszer. Ezekhez a kulákokhoz "telepítik be" a korábbi elithez tartozó Budapestről száműzött embereket, ami által kapásból két, megfegyelmezendő, vagy még inkább a föld színéről eltörlendő réteget tudnak megbüntetni. "Isten ennyire nem büntethet" mondja az egyik jobb módúbb paraszt. Csak a kommunisták. De még a szegény parasztok sem ússzák meg és a legkiszolgáltatottabbak padlását is leseprik, és a legcsekélyebb ellenszegülésért - vagy anélkül - is munkatáborba viszi őket a kommunista rendszer ökle, az ÁVÓ, ami után vagy hazatérnek vagy nem.A kitelepítetteket ráadásul állandóan zaklatják mindenféle mondvacsinált okokkal, aminek nyilvánvalóan a megfélemlítés a legfőbb célja. A zaklatásoknak a folyamatos megaláztatásoktól a brutális verésig több fokozata is látható a filmben. A megfélemlítés és a család tönkretételének folyamatában látható az is, hogy a nők, vagy legalábbis a filmben a feleség, Vali a gyakorlatiasabb, vagy csúnyábban fogalmazva a megalkuvóbb. De megközelíthetjük a másik irányból is, a férj szilárd moralitása egy amorális rendszerben veszélyezteti nem csak a saját testi épségét, de a család sorsát is negatívan befolyásolhatja. És ami nagy szerepet játszott abban, hogy végül a házasság nem bírja ki hosszútávon a megpróbáltatásokat. Megközelítés kérdése az egész, és ettől nagyon érdekes és fontos pont ez az elem. Vendel Imre nem csak nem hagyja magát besúgóként beszervezni, amiért inkább elviseli azt is, hogy félholtra verik, és a sorsuk mindig is a számkivetettség lesz, de még az egyik ártatlanul letartóztatott helyin is segíteni akar, amiért nagy valószínűséggel az életével fizetett volna, de legalábbis nagyon súlyos büntetést kapott volna és a családja még rosszabb helyzetbe került volna. A nő a legnagyobb gyerekkel inkább bezárják a férfit, nehogy megpróbáljon másokon segíteni. A kommunizmusban még az azonos sorsú, akármilyen okból kirekesztett, megbüntetett, eltörlendőnek ítélt emberek sem segítettek, segíthettek egymásnak. A megfélemlítés elérte legfőbb célját. Amivel együtt a bizalmatlanság is az egekig emelkedett a társadalomban, ahol senki nem tudhatta, hogy a másik nem besúgó-e. A szülők nem véletlenül verik a gyerek fejébe azt, hogy ne beszéljen arról, amit otthon hall:
"Soha, sehol, senkinek."
A gyerekek nem maradhatnak gyerekek egy ilyen rendszerben, nagyon hamar fel kell nőniük, meg kell érteniük és alkalmazkodniuk kell a felnőttek igazságtalan és embertelen világához. Mivel X-es, tehát osztályidegen gyerek, ezért a tanító nyíltan megmondja, hogy nem adhat neki ötöst. "Ugye megérted?" - kérdezi a tízéves gyerektől. De neki kell orvos hiányában segíteni a vajúdó anyjának, és még a köldökzsinórt is ő vágja el, mivel az apát éppen elvitte az ÁVÓ, akit aztán félholtra verve támogatott haza. A filmben számos kiváló, akár szimbolikus jellegű jelenet is látható, az egyik ilyen a lóbetörés, amikor Vendel azt a munkát kapja az egyik paraszttól, hogy törje be az egyik engedetlen lovát. A férfit számtalanszor leveti magáról a ló, és csak úgy tudja engedelmességre bírni, ha közben folyamatosan veri az ostorral. "Ha idő lenne, hónapokig kéne szoktatni, de ha azonnal használni akarja, csak betörni lehet."
Egy másik remek jelenet, amikor megdöglik a gyapotföldre tévedt liba. A kommunizmus, mint minden utópista ideológia jellegénél fogva folyamatosan kreálta a modernnek és progresszívnek nevezett, valójában idiótábbnál-idiótább, minden józan észnek ellentmondó ötleteket, amiknek a mindent átalakítani kívánó vágyukban neki is álltak megvalósítani, talán mondani se kell, hogy mennyire erőszakosan. Ezeknek a sületlenségeknek volt az egyik "érdekes színfoltja" az, amikor kitalálták az önellátóság megteremtése érdekében, hogy tájidegen gyapotot termesszenek a Hortobágyon. A liba pedig egyszerűen beledöglik, amikor betéved a gyapotföldre és azt eszegeti. A liba magyar társadalom, a gyapot pedig a Magyarországon táj és környezetidegen kommunizmus.
Aztán persze az 1988-as megjelenés miatt ennek a filmnek is voltak olyan elemei, amelyekről szinte süt a kompromisszum, vagy más szóval a szelep jelleg. Ez egyébként abból is érződik, hogy ezek a jelenetek, vagy még inkább karakterek voltak a legkevésbé hitelesek ebben az egyébként nagyon autentikus és realisztikus filmben.A kommunizmus utókor általi értékelésében az egyik legkényesebb téma a zsidó téma. A köztudatban nagyon erősen él az, hogy az aktív, magasabb rangú, beosztású kommunisták között a zsidó származású emberek nagyobb arányban képviseltették magukat, mint a magyar társadalom egészében. A kérdés az, hogy ezt figyelembe kell-e, vagy egyáltalán lehet-e venni, mert már önmagában az a tény, ha valaki számon tartja mások zsidó származását az minimum antiszemitizmus-gyanús, függetlenül attól, hogy szociológusok mindig is előszeretettel vizsgálták azt, hogy milyen társadalmi rétegek vagy csoportok között népszerű valamilyen politikai ideológia. A film úgy döntött, hogy megjeleníti ezt a témát, még pedig oly módon, hogy megpróbálja különválasztani a kommunisták és a zsidók közgondolkodásban elterjedt összekapcsolását. A vasútállomásos jelenet, amiben hallható, érzékelhető, hogy a kitelepítettek, vagy általában véve a kommunizmus áldozatai között is voltak zsidók, teljesen hiteles és a film legjobb jelenetei közé tartozik. Ezzel azonban nem elégedtek meg, és továbbmentek egy másik jelenetben, ami viszont már több szempontból sem volt igazán jó. Raksányi Gelllért játszik egy nagyon unszimpatikus régi vágású fasiszta ex-csendőrt, aki a hortobágyi pusztába kiáltja, hogy "a magyaroknak két ellensége van, a kommunisták meg a zsidók", miközben elveszi a gyerektől a kenyeret, amit előtte kapott egy zsidótól. Nem csak a jelenet és az ex-csendőr karakter erőltetettségével van probléma (amihez sajnos a színészi játék is hozzájárult), és amely karakter nyilvánvalóan amolyan ellensúly szerepet tölt be, cserébe a szilárd jellemű és humanista Horthy tisztért, hanem magával a mondattal is. A téma társadalomban való elterjedtsége miatt ugyanis sokkal inkább a "kommunista zsidók" kifejezést kellett volna a szájába adni "meg" nélkül, ezt azonban valószínűleg nem engedélyezték volna, ehelyett jött a "meg"-es verzió, amivel még egyértelműbben lehetett érzékeltetni és erősíteni a karakter antiszemitizmusát.
Aztán volt még egy-két nem túl hiteles felvillanás, mint az az ávós karakter, aki sírva fakad, amikor éppen egy szegény és terhes fiatal parasztasszony utolsó zsák búzáját is elszedik, vagy amikor arra tesznek utalást, hogy ha Lenin élne, akkor ilyen erőszak nem történhetne (miközben Lenin ugyanolyan erőszakos rendszer kiépítésén dolgozott, mint Sztálin), de ezek a pillanatok összességében nem sokat rontanak a filmen, főleg figyelembe véve, hogy még a rendszerváltás előtt készült. Olyannyira nem, hogy ezekre nem is emlékeztem, és a mostani újranézéskor rájuk is csodálkoztam egy kicsit.A film mindhárom főszereplője, Grisznic Jolanta lengyel színésznő (magyar hangja T. Katona Ágnes), Kozák András, és külön megemlítvén a gyerek szereplőt, Antal Tibort, kiválóak voltak. A gyerekszereplő jó játékára azért is szükség volt, mert lényegében ő a kulcsszereplő, ugyanis az ő szemszögén keresztül látjuk ezt a filmet. Mellettük számos kisebb mellékszerepben is remek alakításokat láthattunk, mint például Eperjes Károlyt az egyik Ávós tiszt szerepében.
Téglásy Ferenc rendező volt ez a tíz év körüli fiú az '50-es években, és az ő tapasztalatai, életének egy része jelenik meg ebben a filmben, aki közvetlen közelről láthatta és élhette át a szülei megaláztatását és a rendszer igazságtalanságát. Talán ez is az oka annak, hogy a Soha, sehol, senkinek a leghitelesebb kommunizmusról szóló magyar film, egyes "szelepes" részletei ellenére is. A legnagyobb erénye pedig az, hogy szerencsére nem üzeni azt, hogy majd az idő minden sebet begyógyít, csak meg kell várni, amíg kihalnak az érintettek, és a legjobb ha mindenki megbékél a történelemmel.
A Soha, sehol, senkinek egy felkavaró film a kommunizmus bűneiről, ami miatt soha senki nem bűnhődött meg Magyarországon, és amely sajnos koránt sincs a magyar filmművészetben (vagy bárhol) annyira feldolgozva, mint amennyire kellene. Jellemző módon a Soha, sehol, senkinek a kor kevésbé ismert, vagy még inkább elfeledett filmjei közé tartozik, pedig szerintem kötelezővé kellene tenni az iskolások számára némi magyarázattal.
