Ez a három Oscarra jelölt noir sport dráma azzal írta be magát a filmtörténelembe, hogy ez volt az első olyan bokszról szóló film, ami bemutatta a profi ökölvívás árnyoldalait, az alvilággal való összefonódását és a különböző fogadási csalásokat. A Body and Soul szó szerint gyomorszájon vágta az akkori közönséget, ugyanis ezt megelőzően a bokszfilmek alapvetően romantikus történetek vagy komédiák voltak, amelyek nem rendelkeztek azzal a tulajdonsággal, hogy bemutatták volna a profi ökölvívást körülvevő közeget. A film ezen tulajdonságánál fogva nem csak felállította az eljövendő bokszfilmek előtt a standardet, az etalont, de el is indította az ilyen típusú filmeket a világhódító útjára. Sőt, a Body and Soul olyan hatásosnak bizonyult, hogy megjelenése után még a New York állam szenátusi bizottsága is vizsgálatot indított a sportágban jelenlévő korrupció miatt.

Charley Davis (John Garfield), egy szegény new yorki zsidó családból származó amatőr ökölvívó sorban nyeri a mérkőzéseit, ami végül felkelti az egyik sport manager, Quinn (William Conrad) figyelmét is, aki mellett Charley belép a profi boksz világába, függetlenül attól, hogy anyja (Anna Revere) ellenzi ezt. Charleynak azonban nem sok választása van apja halála után, amikor már a számláikat sem tudják fizetni. A gyorsan jövő siker és főleg a nagy pénz azonban kifordítja önmagából az addig egészséges gondolkodású és személyiségű fiatalembert, így könnyen az alvilág egyik vezetőjének, Robertsnek (Lloyd Gough) a befolyása alá kerül, aki kézben tartja a fogadások világát. Charley nem tud arról, hogy az egyik meccsét a korábbi bajnok, Ben Chaplin (Canada Lee) ellen előre lebeszélték, így ő mindent belead, aminek eredményeképpen Ben majdnem meghal, és abba kell hagynia az ökölvívást. Ben ezután Charley edzőjeként kezd dolgozni, a pénz jön, azonban Charley sorban veszti el maga mellől a számára addig fontos embereket, mint a barátnőjét, Peget (Lilli Palmer) és legjobb barátját, Shortyt (Joseph Pevney). És hamarosan eljön az idő, amikor Roberts a hatalmas fogadási pénz megnyerése érdekében arra „kéri” Charleyt, hogy veszítse el következő mérkőzését a feltörekvő új bajnok ellen…Mint ahogy a noirok általában az emberiség csúnyábbik oldalát, úgy Robert Rossen filmje a profi ökölvívás és szimbolikus értelemben a kapitalizmus árnyoldalait mutatja be a gengszterek, a pénz és a korrupció témáján keresztül, aminek csak a sziklaszilárd moralitással rendelkező emberek tudnak ellenállni. A témaválasztás nem véletlen, mivel a film készítőinek döntő többsége kommunista volt, akik közül jó párat a HUAC, az Amerika Ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság el is tiltott a filmezéstől az ’50-es években. Ilyen volt a rendező Robert Rossen, a forgatókönyvíró Abraham Polonsky, és a film négy színésze, John Garfield, Anna Revere, Lloyd Gough és Canada Lee is. Bár Garfield végül tanúskodott a Bizottság előtt és megtagadta a kommunistaságát, valamint belátta, hogy az nem egyéb, mint egy elnyomó ideológia, azonban ő és Canada Lee is meghalt 1952-ben szívinfarktusban.

A forgatókönyvért Oscar-díjra jelölték Abraham Polonskyt (a hasonló szimbolikus témát, a kapitalizmus árnyoldalait bemutató Force of Evil 1948 rendezőjét). Polonsky ennek megfelelően egy szocialista, kommunista erkölcsi mesévé alakította ezt a látszólag a profi boksz világáról szóló noirt, amiben a pénz mindenki megront, akinek moralitásában egy kicsi gyengeség is mutatkozik. Ami szinte szükségszerűen bekövetkezik egy átlagember esetében, aki sikerre vágyik egy romlott világban, a profi bokszban (értsd a kapitalizmusban), főleg Amerikában, ahol a siker szinonimája a pénz. Hollywoodban nem voltak ritkák a pénz és kapitalizmus ellenes filmek, azonban ezek döntő többsége a ’30-as években született a Nagy Gazdasági Válság időszakában, amikor valóban elképesztő szegénységet hozott az átlagember számára a kapitalista gazdasági rendszer velejárója, az időszakonkénti gazdasági, tőzsdei összeomlás és a nyomában járó rövidebb-hosszabb ideig tartó recesszió. A második világháború utáni időszakra azonban egy hosszabb ideig töretlenül tartó gazdasági felfutás volt a jellemző, ezért ekkoriban már csak a keményvonalas kommunisták készítettek erről a témáról filmet, ilyen volt Rossen és Polonsky is.A filmet ennél fogva több szinten is lehet értelmezni. Első szinten egy izgalmas noir, amiben a főszereplő, egy feltörekvő, de erkölcsileg gyenge antihős személyisége rossz irányba változik a siker - a pénz - hatására, ami miatt szükségszerűen megcsapja a későbbiekben a bukás szele. Mivel ez egy antikapitalista film, ezért nyilván nem a sok pénz – alacsony erkölcs párosa jelenti majd a győzelmet, hanem inkább ellenkezője, a kérdés, hogy bokszbajnok antihősünk is belátja-e mindezt és vajon nem lesz-e számára túl késő, amikor rájön erre.

Mindez értelmezhető egy másik szinten is, amivel együtt a Body and Soul egy tipikus antikapitalista kommunista filmmé válik azzal a nem túlságosan eredeti mondanivalóval, hogy a pénz mindent és mindenkit tönkretesz. Amiből ráadásul leginkább az alvilág vezető, befolyásos alakjainak van sok, akiknek gazdagodását exponenciálisan fokoz a másokat is korrumpálni képes hatalmuk. Ők ugyanis nem csak működtetik a profi boksz korrupt és fogadási csalásokkal teli világát, azaz átvitt értelemben a kapitalizmust, de másokat, az átlagembert is megrohasztják a korrupciós erejükkel. A film szűklátkörű és sarkos kommunista demagógiája abban nyilvánul meg (többek között), hogy a főszereplőnek mindenképpen választania kell a pénz és az általános erkölcsi értékek között. A kommunisták szerint ugyanis ez a két dolog nem létezhet együtt, amivel azt a nagyon káros szemléletet terjesztették és terjesztik - ami sajnos a mai napig is erősen jelen van Magyarországon -, miszerint nem létezik olyan sikeres, tehetséges gazdag ember a világon, aki ne lenne erkölcstelen vagy korrupt. Mindezzel nem csak lúzerségre vagy középszerűségre, de ami ennél sokkal rosszabb, rosszindulatú irigységre „nevel”. Márpedig azt, hogy az irigység mire képes, láthattuk a fasizmus és a kommunizmus esetében is. A film ezen üzenete a mai napig sem kopott ki az antikapitalista radikális baloldalból, akik azonban ennek ellenére nem vándoroltak/vándorolnak ki tömegesen valamelyik (még meglévő) kommunista, szocialista országba, ami a képmutatás magas foka.Szerencsére, ha nem ismerjük a film készítőinek ideológia, politikai hátterét (és a hollywoodi cenzúrát), a néző talán észre sem veszi a párhuzamot a profi, de velejéig korrupt ökölvívás és a kapitalizmus között, így aztán koncentrálhatunk az első szintre, a jól felépített noir történetre és az erősen noiros atmoszférájára,  amiben már korántsem rossz a film.

A főszereplő antihős Charleynak nem csak a szorítóban, de az életben is meg kell vívnia a maga csatáját, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbiban nem egy izmos ellenfél, hanem saját maga ellen. A folyamat végén pedig nem kerülheti el a választást a boldogságot nem hozó pénz és az általános erkölcsi értékek, a büszkesége, a szerettei között. A film klasszikus noir szerkezete, a keretezett flashback is ennek a választásnak a fontosságát és drámaiságát erősíti. A történet azzal kezdődik, hogy Charley az öltözőjében a padon fekve várja a döntő összecsapás kezdetét, miközben végiggondolja azt, hogy hogyan jutott idáig, ebbe a szituációba, ez elé a  választás elé, majd a film vége felé visszatérünk ehhez a jelenethez, mielőtt kimenne, hogy megvívja utolsó meccsét. Mert ez a meccs így vagy úgy, de az utolsó lesz, amivel ő is tisztában van. Ha veszít, akkor kap egy csomó dohányt, de sportkarrierjének és becsületének befellegzett, ha nyer, akkor megmarad a büszkesége, de nem csak pénz nincs, hanem így is kiírja magát a profi bokszból, amit a maffia tart a kezében, akik nem hogy versenyezni nem engednék többet, de az sem biztos, hogy életben marad.

A film nem csak a profi bokszoló Charley történetével, de tiszta noir atmoszférájával, sötét társadalom képével is megfogta a kor nézőit. Ez a noir ugyanis a maga brutális utcai verekedéseivel, a femme fatale jellegű könnyűvérű nőcskéivel, akik mindig a legmenőbb (értsd legpénzesebb) férfiakhoz csapódnak, az átlagember kiszolgáltatottságával és a mindent és mindenkit magába szippantó korrupcióval összességében egy erősen szomorú és sötét érzetű, kisugárzást generált műfajának megfelelően. A karakterizálás sajnos az antikapitalista, kommunista témának megfelelően nem a legjobb, mivel a karakterek élesen „jókra” és „rosszakra” oszthatóak, kivéve a kissé naiv Charleyt, aki a történet folyamán bejárja a szürke zónát is a feketén és fehéren kívül, mindezt azonban úgy, hogy a néző szimpátiáját soha nem veszti el. Olyannyira nem, hogy néha olyan érzésünk is lehet, hogy a film mindent megtesz ezért, és esetenként akár erőlködőnek is érezhetjük az alkotók ezen szándékát. Mindenesetre morális gyengesége ellenére ő is a „jók” közé tartozik.

John Garfield alakította az egyszerű, de jó indulatú, tanulatlan és kissé naiv new yorki alsó osztálybeli fiatalembert, Charleyt, akit szülei mindig a „jóra”, azaz tisztességre neveltek. Charley erkölcsi gyengesége azonban már ekkor is megnyilvánul, mégpedig abban, hogy szereti a végtelenül erőszakos ökölvívást (azaz személyiségétől nem áll távol az agresszív kapitalizmus), ami akkor válik nyilvánvalóvá, amikor profivá válik, és először életében nagy pénzt keres egészen addig, amíg rá nem jön, hogy az ökölvívásban (azaz kapitalizmusban) nem csak a testét, de a lelkét is kockára kell tennie és el kell adnia a rosszul értelmezett siker, azaz a pénz kedvéért. Body and Soul, test és lélek. John Garield kifejezetten illett a noir műfajához a kissé viharvert arcával, utcai jellegű keménységével és nagyszerűen játszott számos noirban (pl. A postás mindig kétszer csenget 1946, Force of Evil 1948 és a Breaking Pointban 1951), de Charley szerepe volt karrierjének csúcsa, amiért Oscar-jelölést szerzett.

A többi karakter tulajdonképpen sablonkarakter, akik nem változnak a film folyamán, az ő feladatuk az, hogy Charley karakterének változásait erősítsék „jóságukkal” és „rosszaságukkal”.  A „jók” közös tulajdonsága, hogy szívesebben látnák Charleyt szegénynek, mint hogy eladja lelkét a „rosszaknak”, a gengsztereknek (vagyis a kapitalistáknak), akik mindenáron korrumpálni akarják a pénzzel. Peg, a menyasszonya, a noirok „jó kislány” karaktere, aki nem a pénzéért, hanem önmagáért szereti a férfit, szemben a femme fatale típusú könnyűvérű Alice-szel (a fenti képen), aki az antihős főszereplő gyenge oldalát erősíti és a rosszat hozza elő belőle. Kettejük közötti különbséget az is mutatja, hogy míg Peg utálja az erőszakos bokszot és félti Charleyt ettől, addig Alice  szereti, és teli torokból, roppant visszatetszően biztatja a ring mellől a férfit, hogy üsse ki, „ölje meg” ellenfelét. Peget Lilli Palmer, Alicet Hazel Brooks alakította, mind ketten hozták azt, amit karaktertípusuknak kellett, kettejük között talán Lilli Palmer volt a jobb, aki az alapjáraton nem túl izgalmas jó kislány karakterét is érdekessé tudta tenni.

A „jók” közé tartozik Charley anyja, akit Anne Revere játszott. Ő a film legbokszellenesebb karaktere, így ő az – nem csak anyaként, de antikapitalistaként is -, aki a legjobbat akarja Charleynak. Aztán a jók közé tartozik még Shorty is, Charley legjobb barátja, aki önzetlenül segíti boksz pályafutásában, egészen addig, amíg a gengszterek át nem veszik a bokszoló felett a hatalmat, valamint az egészségügyi okokból a bokszot abbahagyni kényszerült afroamerikai, Ben. Őket Joseph Pevney és Canada Lee alakította, mégpedig nagyszerűen. Pevney nagyon erős vitalitást és életkedvet sugárzott magából, egészen addig, amíg a karaktere meg nem tör a csalódás miatt, amit nem csak a maffia, de barátja gyengesége is okoz. Canada Lee pedig Ben szerepében, a partvonal mellé szorított büszke, de csalódott afroamerikai bokszolóként, akit felhasználtak, majd eldobtak, amikor már nem volt rá szükség.  A „rosszak” közé tartozik természetesen Roberts, az alvilág egyik vezetője, egyik beosztottja, Quinn, valamint ex-barátnője Alice, aki Charleyra is kiveti hálóját a boksz sikerei csúcsán. Amint a rosszak megjelennek a naiv és jóindulatú Charley életében, személyisége azonnal rossz irányba kezd el változni, és úgy tűnik, hogy ahogy nő a tét - azaz a pénz -, úgy válik a torzulás egyre inkább visszafordíthatatlanná. 

A film zenéjét Hugo Friedhofer szerezte, ami illeszkedik a kor és a műfaj stílusához, az operatőr pedig James Wong Howe volt, aki görkorcsolyákat erősített a kamerára, amikor a még ma is látványosnak nevezhető bokszjeleneteket fényképezte. Nem véletlenül tanulmányozta ezeket a jeleneteket Scorsese, mielőtt megcsinálta volna a Raging Bull c. filmjét. Howe nem csak ezekben a jelenetekben végzett nagyszerű munkát, hanem az egész filmet meghatározó noiros, kontrasztos és árnyékos fekete-fehér fényképezése is nagyban hozzájárult a film sötét hangulatának megteremtéséhez.

Bár Robert Rossen noirja már több, mint 70 éves, a mai napig is az egyik legjobb ökölvívásról szóló filmként tartják számon, ami szerencsére remekül működik az ideológiai üzenete nélkül is, amit annak erősen metaforikus jellege miatt egy mai néző nagy valószínűséggel észre sem vesz. A megjelenése óta eltelt időben persze rengeteg bokszfilmet láthattunk már, amelyek sokkal „ütősebbek”, brutálisabbak ennél, azonban ezek nem jöhettek volna létre, vagy legalábbis nem abban a formában, ha nincs ez a 72 éves noir.

Értékelés: 8/10

részlet a filmből, Charley és Ben csatája és annak következményei: