Három Oscar-díjra jelölték a Coen testvérek legújabb filmjét, a mozikban csak korlátozottan bemutatott, alapjában véve Netflixnek készült, noir beütésekkel is rendelkező antológiai westernjét. A film hat rövid, egymással tartalmi kapcsolatban nem álló, de azonos tematika mentén mozgó, kissé abszurd, ironikus és a sötétség különböző fokán álló, váratlan csavarokkal rendelkező vadnyugati történetet mutat be, olyan színészekkel, mint Liam Neeson, Tom Waits vagy éppen James Franco.

The Ballad os Buster Scruggs egy már nem annyira fiatal, vidám és zenét kedvelő, éneklő vadnyugati fegyverhőst, Buster Scruggst (Tim Blake Nelson) követi nyomon, aki mindenki lelő, ha úgy érzi, hogy belekötnek vagy valamiféle hátrányos megkülönböztetés éri. Hírneve miatt azonban az ő skalpjára is vadászik már a feltörekvő ifjúság, amit a Kölyök (Willie Watson) személyesít meg. Kettejük párbaja elkerülhetetlen...

Near Algodones c. részben egy fiatal cowboy (James Franco) ki akar rabolni egy semmi  közepén álló bankot, azonban a törvény kezére jut. Már éppen felakasztanák, amikor megjelenik egy csapatnyi indián, akik megölik a törvény embereit, a fiatal cowboyhoz azonban nem nyúlnak, aki így továbbra is a lován ül hátrakötözött kézzel, nyakában a kötéllel, amíg meg nem jelenik egy másik cowboy (Jesse Luken), akiről kiderül, hogy szintén menekül a törvény elől...

A harmadik történet a Meal Ticket. Egy idősödő impresszárió (Liam Neeson) és a végtagokkal nem rendelkező művésze, előadója Harrison (Harry Melling) egy szekérrel járják a vidéket, hogy művészeti előadásból tartsák fenn magukat. Az út során azonban egyre kisebb közönséget képes Harrison bevonzani Shakespeare, Shelley és bibliai idézetek előadásával, míg a konkurencia szemmel láthatóan jól keres a maga show műsorával, aminek főszereplője egy számoló tyúk. Az impresszárió úgy dönt, hogy megveszi a tyúkot…

All Gold Canyon részben egy idős, ősz hajú aranyásó (Tom Waits) egy elhagyatott, minden civilizációtól távol lévő vadregényes helyen nehéz munkával aranyat keres. Nem veszi észre, hogy egy fiatalember (Sam Dillon) követi és figyeli munkáját…

The Gal Who Got Rattled rész címadója Alice Longabaugh (Zoe Kazan), aki tehetségtelen bátyjával, Gilberttel nyugatra tart egy szekér karavánnal, hogy ott hozzámenjen testvére egyik üzletfeléhez. Gilbert azonban meghal az út során, akinek anyagi  kötelezettségeiért a pénztelen és kiszolgáltatott lány a felelős immár. A karaván vezetői, Mr. Arthur (Grainger Haines) és Billy Knapp (Bill Heck) segítőkészen állnak a lány problémáihoz, olyannyira, hogy Billy és Alice között barátság szövődik, aminek eredményeképpen elhatározzák, hogy összeházasodnak. Egyik nap a lány a préri szépségének befolyása alá kerülve elszakad a karavántól…

The Mortal Remains c. történetben öt ember utazik egy lovaskocsiban Coloradoban Fort Morgan felé. Az angol (Jonjo O’Neill), az ír (Brendan Gleeson), a francia (Saul Rubinek), a hölgy (Tyne Daly) és az öreg prémvadász (Chelcie Ross). Az ír és angol együtt dolgoznak, de nem nevesítik szakmájukat a többiek előtt, csak annyit mondanak, hogy egy értékes árut szállítanak...Manapság már nagyon úgy tűnik, hogy leáldozott a western filmek divatja. Ez leginkább annak köszönhető, hogy a műfaj eredetileg az amerikai (értsd angolszász) hősiességről és a nyugati, (indiánok által lakott) vad és barbár területek meghódításáról, a „civilizáció” kiterjesztéséről, vagyis az amerikai „honfoglalásról” szól, ami ma már nem igazán pol korrekt abban a formában, ahogy ezt a ’40-50-es években, a western műfajának klasszikus és legnépszerűbb időszakában ábrázolták. Másrészt annak is köszönhető, hogy mindez egy nem amerikainak egy idő után már végtelenül unalmasnak, adott esetben röhejesnek is tűnhet, főleg manapság, amiben van egy jó nagy adag igazság. A Coen testvérek, Joel és Ethan  - akik mindig is vonzódtak a western és a noir műfajokhoz - arra a nem kis feladatra vállalkoztak, hogy ezekre a kritikákra rácáfoljanak és a maguk jellegzetes stílusában, módján megújítsák és modernizálják ezt a mára már elavultnak tartott műfajt. Nem ez az első – sikeres - próbálkozásuk ezen a területen, hiszen már ezelőtt is olyan neo-westerneket adtak nekünk, mint a Nem vénnek való vidék 2007 vagy éppen A félszemű 2010.

Coenékre mindig is jellemző volt, hogy nagyszerűen aktualizálták a western műfajának régi klasszikus és megszokott témáit és tudták ezáltal a mai közönséget megszólítani. Mindehhez természetesen nagyon nagy szükség volt a filmjeikben érzékelhető kissé szürreális atmoszférára, amiben az erőszak és egyéb sötét témák humorral keverednek, a komikum pedig tragédiával párosul, valamint a történeteik ütős csavaraira, amelyek által mindig nagyon kiszámíthatatlanokká válnak még az olyan filmjeik is, amelyekben előzetesen azt gondolná a néző, hogy tudja hova lyukad majd ki a történet.Coenék nem csak rendezték, de írták is a filmet, aminek négy része saját történet, két része pedig két különböző regényen alapul, az All Gold Canyon Jack London, a The Gal Who Got Rattled pedig Stewart Edward White egy-egy írásának feldolgozása.

A változó hosszúságú történetek közötti összekötő kapocs nem csak furcsa, szürreális és egyben sötét szardonikus tónusukban, stilizált képi világukban, de közös tematikájukban is megnyilvánul. Mindegyik rövid történet középpontjában az elkerülhetetlen végzet, a halál áll, aminek bekövetkeztét már az első pillanattól kezdve érzi és sejti a néző, de annak módja mégis meglepetésként éri majd. Coenék számos filmjére jellemző a noir jellegű kiszámíthatatlan, de szükségszerű végzet megjelenítése, ami nem csak egyfajta egzisztencialista, de egyben sötéten nihilista jelleget is ad filmjeiknek. Nem hiszem, hogy mindez erősebben megjelenne máshol, mint ebben a cinikusan ironikus western antológiában, ami az amerikai hősiességen alapuló és a vadnyugat civilizációs meghódítását megjelenítő klasszikus filmekkel totálisan ellentétesen a(z amerikai) humanizmus halálát kívánja bemutatni. A film végső üzenete pedig nagyon hasonló a Nem vénnek való vidékéhez: nincs remény. A világ és az emberiség megérett a pusztulásra. 

Nem csak a film egészében, de a különálló történetekben is szemmel láthatóan a régi vadnyugat találkozik a modern világgal. Minden részben megjelenik a klasszikus westernek valamelyik legalapvetőbb és leggyakoribb eleme, karaktere, szituációja a lövész párbajon, a bankrabláson, az aranyásókon, a cowboyokon, az indiánokon, az új és szép világról álmodozó telepeseken, na és persze a szimpla bűnözőkön keresztül, miközben mintha egy-egy régi klasszikust is megidéznének. Megjelenik John Ford Hatosfogata az utolsó részben, mint ahogy a Sergio Leone filmekre jellemző humor a második részben, a nyakán kötéllel egyensúlyozó főszereplővel. De a negyedik részben, az aranyásó történetben is felfedezhető egy klasszikus, mégpedig a Sierra Madre kincse. Azzal a különbséggel, hogy ebben a filmben nem a hősök vagy esetleg az antihősök, hanem a halál győzedelmeskedik mindegyik részben.A hat rövid történet(ből öt) kiváló és önmagában is megállná a helyét, egyedül az utolsóval nem voltam elégedett, ami az előzőkhöz képest meglehetősen unalmas és befejezetlennek tűnt, még ha ennek üzenet jellegű okai is voltak. A történetek sorrendjét leginkább sötétségük mértéke határozza meg, mind tartalmában, mind képi világában. Ennek megfelelően a többihez képest komikus, képregényszerű tartalommal és világos színekkel, fényképezéssel operáló Buster Scruggs balladájával indul, ami után egyre sötétebbé, mélyebbé válnak a történetek, majd eljutunk a Coenéktól szinte már-már szokatlanul szívfacsaró ötödik részhez.

Az első rész felszínes és tipikus western párbajhős és bűnöző karakterei, valamint a közöttük zajló pisztolypárbajok még a régi naiv, szinte gyerekes jellegű erőszakot jeleníti meg, körülbelül ahhoz hasonlóan, ahogy annak idején a kertben eljátszottuk egymás között ezeket a jeleneteket amolyan Piedone stílusban, amiben nyilvánvaló az, hogy mindennek semmi köze a valósághoz. Coenéknél mindez persze erősen ironikus jellegű.

A második részben a legerősebb talán a noir jellegű végzetszerűség, amiben a szerencsének és szerencsétlenségnek egyaránt óriási jelentősége van. Függetlenül attól, hogy ennek már nincs gyerekes jellege, humoránál fogva még ez is a könnyedebb első részhez áll közelebb, semmint az ezután érezhetően mélyebbé váló következő epizódokhoz.Szerintem az antológia harmadik része, a Meal Ticket a legjobb, ami egyben a legcinikusabb is az összes közül. A történet antihumanizmusa szíven üti az embert, és hirtelen sokkal sötétebbé válik a film. Ez a rész egy nyilvánvaló allegória, ami arról szól, hogy a mai világban az agyatlan szórakoztatás hogyan győzi le a minőséget és a valódi művészetet. Amint meglátjuk a számoló tyúkot, azonnal tudjuk, hogy Shelleynek és Shakespearenek befellegzett.

Az előző rész annyira megfogott, hogy én fel is cseréltem volna a 3. és 4. rész közötti sorrendet, ugyanis a Meal Ticketet sötétebbnek éreztem, mint az aranyásó történetét. Ebben az látható, hogy a civilizáció által még érintetlen szűz terület milyen hamar elveszti ártatlanságát, ahogy az ember beteszi oda a lábát, ami megint csak szöges ellentétben áll a klasszikus westernek fő témájától, a civilizáció kiterjesztésével. Itt sokkal inkább a civilizálatlanság ember általi terjesztéséről van szó. És nem utolsó sorban az is látható, ahogy az emberek egy része mások kemény munkája által kíván boldogulni. 

A klasszikus western filmek mindig nagyon maszkulinak voltak, amelyekben a női karakterek csak mellékszereplőkként jelentek meg és feladatuk általában kimerült abban, hogy a férfi főszereplő a hősiességének jutalmaként végül elnyeri kegyeiket. Coenék ezt a klasszikus felállást is megfordították, pontosabban szólva kiforgatták a film ötödik, és egyben leghosszabb történetében, ami női szempontból mutatja be a kor férfiközpontú világát és a nők kiszolgáltatottságát. A részt áthatja a női főszereplőből áradó ártatlan szomorúság és gyengédség, hogy aztán ez is ironikus és kegyetlen véget érjen.Az utolsó sztori az előző, mozgalmas részekkel ellentétben nagyon statikus, ami annak is köszönhető, hogy a történet szinte végig egy postakocsiban játszódik, amiben az öt szereplő beszélget, és amely dialógus ráadásul nem is túl érdekes. A történet és egyben a film vége szimbolikus jellegű, a lényeg, hogy mindenki, már az út elejétől, azaz a születése pillanatától kezdve elindul és halad a végállomás, azaz a halál felé, akár fel van rá készülve, akár nincs.

A film színész csapatának minden tagja nagyszerű volt, de közülük is kiemelendő Liam Neeson, aki lényegében dialógus nélkül, látszólag nagyon egyszerű, ugyanakkor kiváló és összetett játékkal volt képes közvetíteni nem csak karakterének, de lényegében a fejezet minden mondanivalóját.

A zenéjét Carter Benedict Burwell állította össze különböző tradicionális népdalokból és western számokból, amely összetevő olyannyira fontos, hogy szinte alig van olyan jelenet, amikor ne hallanánk zenét vagy valaki ne énekelne. Az operatőr Bruno Delbonnel volt, aki lélegzetelállítóan látványos fényképezést produkált szemet gyönyörködtető színeivel és kissé stilizált képeivel. Szinte érthetetlen, hogy Coenék ezt a filmet miért a Netflixnek adták, hiszen ha valamit érdemes lett volna már csak látványvilága miatt is moziban adni, akkor ez az.

Joel és Ethan Coen már megint egy kis gyöngyszemet készítettek, aminek minden egyes része, jelenete, képe olyan, mint egy aprólékos munkával elkészített, egyszerű ugyanakkor mégiscsak részletgazdag és gyönyörű miniatűr, ami ugyanakkor teljesen egyedi. A film minden összetevője nagyon magas színvonalú, a forgatókönyvtől a színészi játékig, fényképezéstől a zenéig, a kosztümtől a rendezésig, az első résztől az utolsó (előtti)ig. 

Értékelés: 9/10