Time Goes By

Maffiózók (The Sopranos) 1999-2007

2019. augusztus 30. 16:05 - Time Goes By

David Chase író, rendező és producer nevéhez fűződik minden idők egyik legjobb és legnagyobb hatású tévésorozata, a Maffiózók koncepciójának megalkotása. A Sopranos nagymértékben hozzájárult ahhoz a még napjainkban is tartó folyamathoz, aminek eredményeképpen a tévésorozatok már a hollywoodi filmek minőségével és népszerűségével is felveszik a versenyt. Sőt. A Maffiózók jelentőségének és minőségének megfelelően számtalan díjat nyert (összesen 106-t a 257 jelölésből) és rengeteg könyv, film, számítógépes játék, valamint róla szóló elemzés vagy akár paródia elkészültét inspirálta. A történet a DiMeo, majd későbbiekben a Soprano olasz-amerikai maffiacsalád élete és mindennapi tevékenysége körül forog, miközben a szereplők klasszikus értelemben vett családi életébe is beleláthatunk.

A sorozat főszereplője Tony Soprano (James Gandolfini), az olasz-amerikai maffia New Jersey-i családjának szociopata, ugyanakkor családszerető vezetője, aki megpróbálja összehangolni brutális munkáját a magánéletével. A sorozat elején a család irányítása névlegesen nagybátyjára, Juniorra (Dominic Chianese) száll, azonban a tényleges hatalom az ő kezében van. Tonyt a megnövekedő nyomás miatt pánikrohamok gyötrik, ezért felkeres egy pszichiátert, dr. Jennifer Melfit (Lorraine Bracco), aki megpróbál segíteni a depresszióval küszködő maffiózónak, annak ellenére, hogy páciense nem könnyíti meg a munkáját. Tony a foglalkozások során beszél a családtagjaival való összetett kapcsolatáról is. Anyjával, Líviával (Nancy Marchand) soha nem volt jó viszonyban, olyannyira nem, hogy a nő egyszer meg is akarja öletni. Feleségével, Carmelával (Edie Falco) már sokkal szorosabb és összetartóbb, ugyanakkor veszekedésektől egyáltalán nem mentes a kapcsolata, aminek a legfőbb oka, hogy annyiszor megcsalja, ahányszor csak lehetősége van erre. A lassan önállósódó lányával, Meadowval (Jamie-Lynn Sigler) és a szintén pánikrohamokkal küzdő és depresszióra hajlamos kamasz fiával, A.J.vel (Robert Michael Iler) és manipulatív nővérével, Janiceszel (Aida Turturro) is ellentmondásos kapcsolatban áll. Sok-sok halálos áldozattal járó „munkája” során pedig beleláthatunk a „másik családja” mindennapi működésébe is, olyan színes gengszter karaktereken keresztül, mint Christopher (Michael Imperioli), Tony nem túl hozzáértő és mindig mindent elszúró unokaöccse, az extravagáns lumpenproli Paulie (Tony Sirico), a fura hajú strici, Silvio (Steven Van Zandt), az FBI besúgó Big Pussy (Vincente Pastore), a kövér és nyugis Bobby (Steve Schirippa), a meleg Vito (Joseph R. Gannascoli) és a többiek. A történet folyamán természetesen rengeteg brutális gyilkosság szemtanúi leszünk, miközben azon gondolkodunk, hogy lesz-e egyáltalán valaki a sorozat végére, aki életben marad…David Chaset, aki maga is egy munkásosztálybeli olasz család gyerekeként New Jerseyben nőtt fel, már kiskorában lenyűgözte a maffia világa, amit volt alkalma megfigyelni maga körül. Régi gyerekkori vágya teljesedett be, amikor elkészítette a szervezett bűnözésről szóló sorozatát, amit részben a new jersey-i DeCavalcante maffia családról mintázott, részben pedig olyan gengszterfilm klasszikusok inspiráltak, mint az 1931-es The Public Enemy James Cagneyvel a főszerepben, nem is beszélve a modern gengszterfilmek bibliáiról, a Keresztapa trilógiáról és legfőképpen az 1990-es Nagymenőkről. A két nagy mozielőd közül egyértelműen az utóbbi  gyakorolta a nagyobb hatást a Maffiózókra, mégpedig olyannyira, hogy a megjelenített témáin, karakterein és általában véve realisztikus jellegénél fogva mintha Scorsese filmjének lenne a tévésorozat verziója. Mindezt Chase azzal is hangsúlyozni próbált, hogy a Nagymenők nem kevesebb, mint 27 kisebb-nagyobb szerepét eljátszó színészét szerződtette és láthajuk viszont a Sopranosban, miközben számos utalás is látható, hallható a két nagy mozi klasszikusra.

A sorozatban többször is elhangzik Michael Corleone egyik híres mondata: “Amikor már azt hittem, hogy kint vagyok, ezek mindig visszarántottak”. Persze ez nem véletlen, hiszen a Keresztapa a sorozat karaktereinek kedvenc filmje, amit több jelenetben is megidéz, többek között egy narancs(lé) vásárláson keresztül. És többek között feltűnik a sorozatban a Keresztapa 2. Johnny Olája, azaz Dominic Chianese is, aki itt Junior Sopranot játszotta. De minden utalás és tisztelgés ellenére a Maffiózók és a Godfather trilógia lényege más. Míg a Keresztapában látható maffiavilág az amerikai kapitalizmus metafórája, addig a Sopranos a 2000-es évek általános értékválságáról szól depressziós és kiábrándult maffiózó karakterein, valamint hasonlóan problémás gyerekeiken keresztül, miközben a Nagymenőkben látható számos témát hosszabb játékidejének megfelelően alaposabban is bemutat.  A Nagymenők karaktereihez hasonlóan a Sopranos gengszterei és családtagjai is alacsony iskolázottságú, tudatlan és bunkó lumpenprolik és háziasszonyaik, akik az általuk összeharácsolt összes pénz ellenére sem tudnak igazán „feltörni”, azaz fejlődésképtelenek minden téren, érzelmileg, intellektuálisan és pszichésen is, emiatt aztán lehet bármennyi pénzük, soha nem tudják a társadalom legalsó szintjéről egy centit sem feljebb küzdeni magukat. Ráadásul a hosszútávú tervezés, az előre gondolkodás hiánya és a mának élés miatt az összerabolt pénz szinte azonnal kifolyik a kezükből. Persze nehéz ebben a szakmában előre tervezni, amiben akármikor beüthet a mennykő, ezért aztán a legtöbb gengszter olyan életmódot folytat, mint a fronton harcoló katonák, akik bármikor meghallhatnak. Ennek azonban van egy olyan következménye is, hogy nem rendelkeznek igazi tartalékkal, a „jó” életnek egyből vége szakad, amint valamilyen ok miatt a családfő nem tudja folytatni bűnözői tevékenységét, felesége és gyerekei ugyanott találják magukat még anyagilag is, ahonnan elindultak: legalul. Az is kiválóan átjön, hogy ellentétben a Keresztapában látható, főleg Michael Corleonére jellemző visszafogott hidegség, kifinomultság, nagystílűség és nagypályásság köszönő viszonyban sincs a sorozatban megjelenített realisztikus maffiavilággal, ahol a gengszterek a befolyt hatalmas pénz dacára ugyanolyan kispályás, bunkó utcai szutykok maradnak, minden minőség nélkül, mint voltak egész életükben.

Az összes gengszter karakterre jellemző, hogy bár rendelkeznek utcai bölcsességgel és tudják, hogy hogyan mennek a dolgok a szervezeten belül és ennek megfelelően ravaszok is, vagy legalábbis próbálnak azok lenni, mert azért ez nem mindenkinek sikerül, ugyanakkor minden másban végtelenül tudatlanok és műveletlenek. Mindez nem csak alacsony társadalmi helyzetükből és a tanulás hiányából fakad, hanem a szellemi igénytelenségükből is, ami jelzi azt, hogy milyen emberek választják maguknak ezt a „hivatást”. A sorozat számos jelenete és dialógusa azt a célt szolgálja, hogy bemutassa a gengszterek ostobaságát, amelyből az is kitűnik, hogy mennyire nem értik a körülöttük lévő világot és mennyire nincs fogalmuk valójában semmiről, miközben mindent félreértenek, amit fél füllel innen-onnan hallanak a társadalomról, történelemről vagy művészetekről. A sorozat egyik, ha nem a legjobb részében (S3E11 Pine Barrens) látható legjobban a gengsztereknek nem csak a tudatlansága és ostobasága, de ezzel szoros összefüggésben lévő mindenre való alkalmatlanságuk. Paulie és Christian a városon kívül, a hideg és havas erdőben próbálnak meg megölni egy, az orosz maffiához tartozó alakot. A két valójában semmihez, még a „gengszterkedéshez” sem értő és mindent elszúró Paulie és Christian szerencsétlenkedése már röhejes mértéket ölt, amint kikerülnek a természetes közegükből, a szervezet hírneve által biztosított városból a valódi természetbe, ahol maguknak kell boldogulni, Ebben a számukra szokatlan környezeteben, azaz az életben nem csak a cselekményből, de a dialógusokból is kiderül, hogy milyen szinten életképtelenek. A kiváló epizód egyik legjobb jelenete, amikor Tony felhívja az erdőben tartózkodó gengszter párost átadván az éppen megszerzett információt a kivégzendő oroszról, aki a belügyminisztériumhoz (Interior Ministry) tartozó elitkatona volt hazájában és saját kezűleg ölt meg 16 csecsent. Paulie mindezt csehszlováknak és lakberendezőnek (interior decorator) érti, és így is adja tovább Christiannek az infót, aki elcsodálkozik mindezen, mivel „(az orosz) lakása elég szarul nézett ki.”  A poszt végi videóban látható a jelenet. De ehhez hasonló az is, amikor a kubai rakétaválságról Christian azt hiszi, hogy az csak egy film volt, vagy amikor Billy összekeveri Nostredamust a Notre-Damemal. A banda vezetője, Tony okosabb és tájékozottabb embereinél, de nála is előfordul, hogy rosszul idézi az intellektuálisan messze felette álló pszichiáterét különböző szituációkban.

A csoport összes tagja kívülálló. A társadalomtól teljesen elkülönülten, csak egymás közötti érintkezéssel élik életüket és ebben a zárt közösségben elkorcsosulnak az erkölcsi szabályok..Ezt a világot érzik az igazinak, a menőnek és az egyetlen boldogító útnak. A gengszterek gyerekei esetenként megpróbálnak ebből kitörni és már csak az iskolának köszönhetőn is többet vegyülnek nem „családon” belül, azonban ott szembesülniük kell a társadalom valódi véleményével a belülről erősnek és hősiesnek látott világukról és a benne mozgó emberekről, amely során hamar kiderül, hogy valójában mennyire lenézett és kiközösített emberek. A szülők is ellentmondásosan állnak gyerekik jövőjéhez. Egyrészről más életet szeretnének gyerekeiknek, amit jól mutat az, hogy a rasszista szülők még annak is jobban örültek volna, ha lányuk egy zsidó-fekete keverék sráccal jár, mint ha egy „családbeli” gengszterfiókával. Ugyanakkor Tony valahol mélyen mégis azt szeretné, ha fia jobban hasonlítana hozzá, és mutatna némi tökösséget, ami az ő értelmezésében egyenlő azzal, hogy bármire, azaz bármilyen mértékű és jellegű agresszióra képes legyen annak érdekében, hogy vélt vagy valós érdekeit megvédje.A Goodfellashoz hasonlóan a sorozatban is jól látható, hogy az olasz maffián belül állandóan ismételgetett és követendőnek tartott tulajdonságok és szabályok mennyire nem jelentenek semmit. A lojalitás, a tisztelet és a család gengszter szentháromságáról egy pillanat alatt lefoszlik az álca, amint valaki egy kicsit is nehezebb döntésre kényszerül. A lojalitás csak addig érvényes, amíg valakit meg nem zsarol az FBI, esetleg új életet akarna kezdeni, a tiszteletről látható, hogy ez csak szimpla félelem, ami csak addig létezik, amíg lehetősége van agresszió általi kikényszerítésére, miközben valójában a megfélemlítettek maguban az ellenkezőjét gondolják. A családi élet fontosságáról is kiderül, hogy csak egy rosszul értelmezett lózung a szervezeten belül, hiszen első lépésben a családtagok szenvedik meg a férj és apa gengszterkedését a legjobban, amit a megcsalt vagy akár bántalmazott feleségek és traumás gyerekeik sora mutat a legjobban.

A sorozat egyik érdekes eleme a kereszténység és az egyház szerepe ebben a vallásos olasz közösségben, amiről aztán az előző három fogalomhoz hasonlóan kiderül annak hipokrita jellege. Elviekben mi sem állhatna távolabb egy kereszténytől, mint a brutális gyilkosságok sorozata és a pénzéhség, ugyanakkor úgy gondolják, hogy megfelelnek a vallás által megfogalmazott erkölcsi iránymutatásnak amíg jó olaszok, mert meg akarják őrizni Kolombusz Kristóf hősies emlékét, jó keresztények, mert keresztet hordanak a nyakukban és esetenként fének a pokoltól, és jó családapák, mert gyerekeiknek van mit enniük. A gengszeter azonban mint mindent, úgy a vallást és az ezzel szorosan összetartozó fogalmakat is rosszul értelmezik és rossz prioritások mellett élik meg. Ők már réges-rég nem lenézett és ellenük irányuló rasszizmus miatt hátrányos megkülönböztetésben élő bevándorló olaszok, mint esetleg volt a nagyapjuk, nagyanyjuk, amire mindig hivatkoznak, hogy megmagyarázzák, miért is maffiózók. Ők már amerikaiak, és be kellene tudni illeszkedniük az amerikai társadalomba. Cselekedeteik és életvitelük alapvető ellentmondásban állnak a keresztény tanításokkal, akár félnek a pokoltól, akár nem és a jó családapaságnak sem szabadna kimerülnie abban, hogy van mit enni otthon, miközben tönkreteszik a családjuk életét.

A gengszterek hipokritaságát és begyöpösödöttségét ráadásul a keresztény egyház is erősíti a maga hipokritaságával és begyöpösödöttségével. Bár szavakban elítéli az erőszakos cselekedeteket, de azért a maffia tevékenységéből származó pénzt elfogadja tőlük. Mint ahogy azt is látja, hogy a gengszterek életmódja és személyisége mennyire megnehezíti a család, a nő és a gyerekek életét, ugyanakkor ellenzi, hogy a nő elválljon, merthogy nem lehet a család szentséget megtörni, így aztán a családtagok sem tudnak kilépni ebből az ördögi körből. Erre mondja az egyik női szereplő, aki fellázad az egyház ezen tanítása ellen, hogy „akkor éljen a pápa velük”. A film egyetlen karaktere, Carmela, Tony felesége az, aki valóban elgondolkodik mindezen és keresztény emberként lelkiismeret-furdalása lesz a saját hipokritasága miatt, de praktikus megfontolások, a gyerekek taníttatása, na és persze a saját kényelme miatt aztán mégis szemet huny. A Maffiózok egyik speciális eleme, hogy nem sok olyan jelenet látható benne, amiben a szereplők valamelyike, de főleg Tony ne enne éppen valamit. Az evés, mint a családi élet egyik fontos megtestesítőjeként szerepel, aminek az a funkciója a sorozatban, hogy összekösse a munkabeli és a klasszikus értelemben vett családot Tony életében. Jól látható, hogy a főszereplő - aki egyébként szezonról szezonra egyre kövérebb lett -, sokszor idegességében nyúl a kajához. Míg emberei drogoznak vagy isznak, ő eszik.

A sorozatban természetesen látható minden olyan összetevő, ami elvárható egy maffia témájú alkotástól, mint belharcok, leszámolások, pénzbehajtás, és általában a mindennapi üzlet vitele, azonban a lényeg mégiscsak a karaktereken és a köztük lévő kapcsolatokon nyugszik. A karaktereknek a korábban felvázoltakon túl is van két nagyon fontos közös vonása: mindannyian nagyon sebezhetőek és mindannyian valamilyen korábbi értékrendet kérnek számon a többiektől.

A kettős családi teherrel küzdő és pszichiáterhez járó gengszterfőnöknek, Tonynak minden erejét össze kell szednie, hogy családjait egyben tartsa és vezesse. A sorozat középpontjában az ő kapcsolatai állnak, azon belül is elsősorban a nőkhöz fűződőek. Ennek nem csak a kapuzárási pánikban (is) szenvedő Tony nőcsábászsága az oka, hanem mert ironikus módon az őt körbevevő férfivilág, a maffia ellenére életmódját és cselekedeteinek nagy részére a nők motiválják valamilyen formában, már persze a saját szociopata személyiségén túl. Nagyszerű húzása a sorozatnak, hogy a nőcsábász Tonyt nem Hollywood valamelyik legjóképűbb színésze, hanem a nem túl előnyös külsejű kopaszodó és nagydarab James Gandolfini alakítja, így még jobban átjön, hogy a nők nem feltétlenül a jóképű férfiakhoz, hanem sokkal inkább az alfahímhez vonzódnak személyében, na és persze esetében az ezzel együttjáró hatalomhoz és pénzhez, esetleg a belőle áradó veszélyességét tartják szexisnek. 

A pszichiátere mint általában minden páciensnél az anyjával kezdi a kérdést, aki Tony esetében egy manipulatív és fia irányába mindig is hideg viselkedést tanúsító, borderline személyiség zavarban szenvedő nő. Aztán utána természetesen megbeszélik Tony életében jelenlévő összes fontosabb nőhöz való viszonyát, amiben kiderülnek a szintén manipulatív és teátrális, érzelmeit eltúlzó húgához, a hipokrita, de kitörésről és modernizálódásról álmodó feleségéhez, lázadó, de az előkelő és drága iskolákat szerető lányához, és egyes szeretőihez fűződő érzelmei, miközben többször is hangot ad pszichiátere, Dr. Melfi iránti vonzalmának is:

Van esélyem arra, hogy sajnálatból dug velem egyet?”A beszélgetések során kiderül, hogy a szociopata és hirtelen dühkitörésekre hajlamos Tony Soprano hogyan egyezteti össze a munkája során kötelező brutalitást a családi életével és személyes kapcsolataival, miközben minden hibája ellenére sem nevezhető teljesen rossz férjnek vagy apának. Otthon megpróbál normális, szerető, aggódó férj és apa lenni több-kevesebb sikerrel, míg munkájában egy pillanat alatt átvedlik egy hideg, számító és ha kell brutális gyilkossá abban a pillanatban, ha bármilyen téren vagy szinten is fenyegetve érzi magát vagy az üzletmenetet. Neki teljesen természetes és a mindennapok része, hogy megdönget egy könnyűvérű nőt az éjszakai lokáljában, hogy aztán hazamenjen és megcsókolja feleségét. Úgy, hogy közben a maga módján mindkettőt őszintén teszi.

Az intelligens, humánus, átgondolt, és nem utolsó sorban roppant szexis Dr. Jennifer Melfi pszichiáter a hirtelen temperamentumú, agresszív kitörésekre hajlamos, öszötönös viselkedésű Tony kontrasztja. Dr. Melfi a film egyetlen olyan fontos karaktere, aki nem része a maffiacsaládnak, aki kissé naivan és szakmai elhivatottságból vállalja el Tony kezelését, azt gondolván, hogy munkája nem hat ki magánéletére, mivel külön tudja választani ezt a két dolgot. Nagyon hamar kiderül, hogy ahogy Tony nem tudja, úgy ő sem. Olyannyira nem, hogy a pszichiáternek pszichiáterre lesz szüksége és még az alkoholizmussal is meg kell küzdenie. És bár kezdetben úgy tűnik, hogy segít Tonynak jobban megérteni önmagát, a környezetét és az emberi motivációkat, azonban egy idő után rá kell, hogy jöjjön, hogy szociopaták esetében nem lehet személyiségfejlődést elérni, azaz a "segítsége" lényegében kimerül abban, hogy Tony még profibb bűnözővé válik, akit a kezelés szilárdabbá és a világot jobban értő maffiózóvá tesz. Jennifer valamilyen mértékben viszonozza páciense sezxuális vonzalmát, azonban ez mindkettejük részéről inkább vágy szintjén marad, már csak azon oknál fogva is, mert mindketten tisztában vannak azzal, hogy mindez a valóságban mennyire nem működne közöttük a teljesen különböző társadalmi helyzet, életmód, személyiség, gondolkodásmód és lényegében minden, az emberi életre befolyással lévő alapvetően eltérő jellemzőik miatt.Tony felesége, Carmela a családnak szenteli életét, megpróbál jó feleség és anya lenni, ami férjéhez hasonlóan neki is csak többé-kevésbé sikerül. Mindennek persze az alapvető oka a férfi munkája, amit bármennyire is megpróbálnak összeegyeztetni a családi élettel, az annak jellege miatt igazából nem lehetséges. Carmela szenved férje folyamatos megcsalásaitól és esetenként nehéz elfogadnia azt a tényt, hogy jólétük férje brutális munkájának gyümölcse, de azért legtöbbször megpróbál nem tudomást venni erről, azonban ennek a hipkritaságnak és elfogadásnak köszönhetően ő sem ártatlan lélek. Mint ahogy a gengszterek között Tony a legokosabb és legműveletebb, már legalábbis egy bizonyos szintig, úgy ez elmondható feleségéről is a nők között. Kettejük kapcsolata változó, hol jobb, hol rosszabb, ami igaz a gyerekeikkel, az intelligens és lázadó természetű lányukkal, Meadowval és a minden értelemben gyengébb, ezért alacsony önértékelésű, depresszióra hajlamos fiúk, A.J.-vel való kapcsolatukra is.

A sorozat gengszter karakterei végtelenül színesek. Az alsóosztálybeli bunkó suttyó proliság mellett, illetve az azt erősítő egyik szembetűnő közös külső tulajdonságuk, a köldökig kigombolt ing és a nyakban lógó aranykereszt, ami nagyszerűen érvényesül a szőrös mellkasokon és hatalmas pocakokon.

Tony apai nagybátyja, a nagyon ambíciózus és féltékeny Junior lesz a család vezetője, amire nagyon régóta várt és vágyott, azonban idős kora, kezdeti demenciája és paranoiára való hajlama miatt a fontosabb gengszter figurák inkább az ereje teljében lévő Tonyt akarják vezetőnek. Junior úgy érzi, hogy emiatt nem kapja meg mindazt a tiszteletet, ami kijárna neki, ezért megpróbálja csökkenteni és aláásni Tony egyre növekvő hatalmát, aminek érdekében szövetkezik sógornőjével, azaz Tony anyjával, miközben unokaöccse, aki gyerekkorában bálványozta nagybátyját, megpróbálja elnyerni bizalmát és szeretetét. Egyik kedvenc karakterem az eltartott kisújjú Paulie a hatalmas és ízléstelen gyűrűjével, Tony egyik legrégebbi munkatársa, aki egy fémlap segítségével próbál barnulni a család húsboltja előtt new Jerseyben. Róla rí le talán leginkább a lumpenproliság az esetenkénti fura öltözködésével, kissé bizarr megjelenésével, a farzsebben lévő fésűvel, amivel állandóan a halántékán már ősz haját fésüli hátra, aki bár egyre magasabbra emelkedik szervezeten belül és közvetlenül Tony alatt lesz, mégis ugyanaz a kiöregedő lumpenproli és helyi menő csávó marad, mint volt.

Christopher, a maffiacsalád legfiatalabb felavatott tagja és egyben a legalkalmatlanabb embere. Mindennek pedig az az oka, hogy a látszattal ellentétben ő egy érzékeny fiatalember, aki legfőképpen gyerekes naivitásából kifolyólag vonzódott a maffiához. Ő azt gondolta, hogy igazak a gengszterfilmek által sugallt lojalitás, tisztelet, a férfiak közötti szent testvériség és amikor rájön, hogy mi sem áll távolabb a valóságtól, akkor a drogokba menekül. Christopher bármennyire is határozottnak, kemények és befolyásosnak akar látszani, mindezzel valójában a magas fokú bizonytalanságát próbálja álcázni.  

Nem kevésbé üde színfoltot képvisel a filmben a család többi bűnözője sem. Silvio, a strici és egyben Tony legrégebbi barátja valamint consigliere, azaz tanácsadója a mindig tökéletesen álló hajával (parókájával) a család sztriptízklubját futtatja, az FBI besúgó Salvatore Big Pussy, a veterán gengszter, aki már Tony apjának is dolgozott, vagy éppen Vito, akiről kiderül, hogy homoszexuális. Ez nem jelent jót számára egy olyannyira primitív és a brutális agresszív férfiképre sokat adó maszkulin világban, mint a maffia. És lényegében az összes szereplőt fel lehetne sorolni, de arra két vastag könyv terjedelme sem lenne elegendő.A sorozat nagyszerű színészcsapattal dolgozott, akik közül többen is különböző díjakat nyertek alakításukkal, többek között az időközben elhunyt James Gandolfini Tony és Edie Falco Carmela szerepében háromszor is elnyerték az Emmyt, a tévés Oscar-díjat. Lehetetlen mindenkit felsorolni, de érdemes megemlíteni még a három legfontosabb Nagmenők-Sopranos közös szereplőt, Lorraine Braccot, Michael Imperiolit és Tony Siricot is. Bracco Henry feleségét, Karent játszotta a Goodfellasban, itt pedig Tony pszichiáterét alakítja. Michael Imperioli, a Sopranos Christianje, Tony nem túl hozzáértő gengszter unokaöccse az egyik epizódban lábon lő egy pékség üzletében az eladót, aki nem mutatott elég nagy tiszteletet iránta, hasonlóan a Goodfellas egyik leghíresebb jelenetéhez, amiben Joe Pesci pszichopata karaktere egy bárban lábon lövi az őket kiszolgáló Spider nevű szereplőt, akit nem más, mint Michael Imperioli játszott. De a sorozat egyik legfontosabb gengszterkarakterét, a kissé extravagáns Pauliet alakító, és korábban bűnözői karrierrel is rendelkező Tony Siricot is láthatjuk, aki csak úgy vállalta el a szerepét, ha az nem lesz besúgó. Ő a Goodfellasban Tony Stackset játszotta. Mellettük megjelennek olyan vendégszínészek, akik játszottak már más filmekben valamilyen ikonikus bűnöző karaktert, mint például Steve Buscemi a Fargo egyik idióta bérgyilkosa vagy éppen Burt Young, a Volt egyszer egy Amerika pöcsbiztosításos gengsztere. 

A sorozatot összesen, több, mint húsz író írta, közte David Chase (30 rész), Terence Weiner (25), Robin Green és Mitchell Burgess (22), Matthew Weiner (12) és még sokan mások. A Maffiózóknak külön háttérzenét nem írtak, ami meglehetősen furcsa egy tévésorozat esetében. A főcímdal egy brit együttes, az Alabama 3 Woke Up This Morning c. számának egy újramixelt verziója, amely mellett számos ismert dal megszólal olyan előadóktól, mint a Kinks, Van Morrison vagy éppen Andrea Bocelli, amelyeket David Chase személyesen válogatott össze a zenei szerkesztővel, Kathryn Dayakkal. A sorozat két operatőrrel dolgozott, Phil Abrahammel (47 rész) és Alik Sakharovval (38). A külső jelenetek forgatása a történet helyszínén, New Jerseyben zajlott, a belsőket pedig egy new yorki stúdióban vették fel. Az írókhoz hasonlóan számos rendező dolgozott a Maffiózókon, a legtöbb részt Tim Van Patten (20 epizód), John Patterson (13), Allen Coulter (12) és Alan Taylor (9) rendezte.

Függetlenül a hatalmas közönség és szakmai sikertől, a sorozatot számos olyan jellegű kritika érte, hogy az olasz-amerikai közösséget és annak kulturális értékeiket rendkívül negatív módon, végtelenül sztereotipen mutatja be. Véleményem szerint ennek a kritikának nem sok értelme van a sorozat felszíne alatt meghúzódó, de mégis jól érzékelhető szatíra jellegénél fogva, mivel David Chase szándékosan meg akarta jeleníteni és egy kicsit (minden tiszteletadás mellett) ki is akarta parodizálni a sztereotípiákat valóban tartalmazó olyan korábbi gengszterfilmeket, mint a Keresztapa vagy a Nagymenők. A végeredmény pedig a tévésorozatok jövőjét meghatározó és alakító, 6 évadból és 86 részből álló alkotás lett, aminek minden összetevője, a forgatókönyvtől a színészekig, a fényképezésétől a rendezéséig vetekszik a legnagyobb hollywoodi filmekkel.  

Értékelés: 10/10

Valami orosz lakberendező megölt 16 csehszlovákot..:

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr10015025494

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Na mi újság, Wagner úr? 2019.09.02. 14:08:28

nekem nagyon tetszett ez a sorozat, de sajnos ebben is tapasztalható volt az, ami szinte minden (amerikai) sorozatban, hogy próbálták minél hosszabbra nyújtani, és ennek megfelelően kreáltak egy jópár "időhúzó" részt (a Breaking Bad-ben is volt pár ilyen). Értem, hogy kell a pénz, meg minden, csak nézőként nagyon idegesítő volt, amikor nem haladt előre a cselekmény egy-egy részben semennyit.
süti beállítások módosítása