Az iraki háború Platoonjának is nevezik Kathryn Bigelow 6 Oscar-díjat nyert háborús filmjét, ami egy amerikai tűzszerész egységet követ nyomon az iraki háború forró és száraz poklában. A katonák minden háborúban hatalmas fizikai és pszichés nyomásnak vannak kitéve, amely megállapítás különösen igaz az irakira, ami a bombák és tűzszerészek, a mesterlövészek és az idegek háborúja volt. A harcok alatti stressz egyes katonák számára egy idő után elviselhetetlen lesz és már csak a szolgálati idejükből visszalévő napokat számolják, míg mások függővé válnak tőle. Mind kettő reakció a katona halálát okozhatja…

2004, Bagdad, Irak. Az amerikaiak egyik tűzszerész egységének nap, mint nap hatástalanítandó házi készítésű bombákkal, házak tetején rejtőzködő láthatatlan mesterlövészekkel, felkelőkkel kell, hogy szembenézzen. Soha nem tudhatják, hogy honnan és melyik pillanatban csap le rájuk a halál. A csapat új tűzszerészt kap William James őrmester (Jeremy Renner) személyében, miután elődje, Thompson törzsőrmester (Guy Pearce) meghalt, amikor felrobbant egy bomba. A szolgálati idejük vége felé járó egység tagjai már vágják a centit, azonban nagyon gyorsan realizálniuk kell, hogy az új fickót nem érdeklik a szabályok és sokszor túl vakmerő cselekedetekre ragadtatja el magát, amivel nem csak saját, de társai testi épségét is veszélyezteti. Mindez nagyon nem tetszik a szabálykövető és a biztonságra mindennél jobban adó Sanborn őrmesternek (Anthony Mackie), akinek pedig  minden nap együtt kell dolgoznia a túl nagy rizikókat bevállaló cowboy mentalitású tűzszerésszel, mert ő a szeme és a füle, aki biztosítja hátulról a munkáját. Túlélésüknek nem sok esélye van ebben a veszélyes környezetben, ha ők ketten egymásban sem bíznak…A bombák földjén nem egy megszokott amerikai háborús film. Nem csak, hogy low budget és független gyártású, de ráadásul egy nő rendezte. Ezen tulajdonságok egyike sem nevezhető gyakorinak ebben a műfajban, azonban abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a film hozza a két speciális jellemzőjének pozitív tulajdonságait, miközben ironikus módon egyik sem látszik rajta, ugyanis jó értelemben véve macsóbb, mint a legtöbb háborús film, és technikailag olyan magas színvonalon áll, mint a legnagyobb költségvetésű hollywoodi produkciók. Na de ezen meg sem lepődünk, ha azt látjuk, hogy a filmet Kathryn Bigelow rendezte, aki karrierje folyamán felmutatott már jó pár adrenalintól fűtött macsó filmet, mint pl. Point Break vagy éppen a K-19.

2008-ban még javában zajlott az iraki háború, én éppen a második turnusomat töltöttem civil alkalmazottként, amikor megjelent a film. Az ott levők döntő többsége előre mondogatta, hogy csak nehogy valami olyan jellegű ostoba, manipulatív, háborúellenes propaganda legyen, mint Michael Moore 2004-es Fahrenheit 9/11 c. „dokumentum” filmje. Szerencsére nem lett, sőt Moore filmjének a tökéletes ellentettje, mivel a Bombák földje nem tartalmaz politikát. Nagyon ritka ez manapság már egy amerikai háborús filmnél. A második vh alatt és után évtizedekig gyártották az amerikai patriotizmusról és hősiességről szóló filmeket, amelyeket Vietnám után felváltottak a háborúellenes filmek, amelyek döntő többsége ugyanolyan egyoldalú, mint elődjei. Kathryn Bigelow vette a bátorságot, hogy egy olyan háborús filmet készítsen, ami nem tartalmaz ma már szinte kötelező (balos) politikai elemet, erkölcsi magaslovat, sem (jobbos) amerikai hős pátoszt. A bombák földje ennek megfelelően nem a háború borzalmairól vagy éppen a nehéz szituációkban előtörő ember feletti cselekedetekről, hanem egyszerűen olyan emberekről, személyiségekről szól, akik egy ilyen veszélyes környezetben dolgoznak.   A Hurt Locker az ellenséggel kevésbé foglalkozik, mint a többi háborús film, bár látható pár mesterlövész, de csak messziről, vagy hátulról, látható néhány keresett politikus, de csak zsákkal a fejükön, egyszóval az ellenségnek itt nincs igazán arca, szó szerint és átvitt értelemben sem. Az ellenség sokkal inkább mechanikus, semmint emberi ebben a filmben. A rendezőt ugyanis nem az érdekelte, hogy mi okozta a háborút, kik a szembenálló felek, vagy hogyan lehetne mindezt úgy lezárni, hogy a béke lehetőleg ne okozzon újabb háborút, hanem sokkal jobban foglalkoztatja az ebben résztvevő átlag amerikai, de profi katona pszichéje, főleg az erre a különösen veszélyes feladatra önként vállalkozó tűzszerészeké, amit olyan azonnal megoldandó szituációk során mutat be, mint egy bomba hatástalanítása. Az a tűzszerész, aki éppen hat egymással összekötött bombát próbál meg hatástalanítani, ellenséges civilekkel körülvéve, miközben lehetséges, hogy egy mesterlövész éppen ebben a pillanatban is vadászik rá, a legkevésbé sem azon gondolkodik, hogy ki kezdte és miért ezt a háborút, csak megpróbálja elvégezni a feladatát, remélhetőleg úgy, hogy ő is és a társai is életben maradjanak. Ebben a filmben ezeknek a katonáknak drukkolunk, hogy mindez sikerüljön, és nem valamelyik háborús vagy politikai oldalnak.

A rendező legfontosabb munkatársa Mark Boal forgatókönyvíró, szabadúszó újságíró volt, aki 2004-ben két hetet töltött Irakban egy EOD (Explosive Ordnance Disposal), azaz egy tűzszerész egységnél, hogy láthassa életüket és tevékenységüket egy olyan háborúban, amit meghatároztak a különféle IED-k, azaz házi készítésű bombák. Boal ezen tapasztalatából is merített, amikor megírta ezt a valódi eseményeken alapuló fikciós történetét, amelynek lényege az állandó veszélyérzet és a két főszereplő, James és Sunborn őrmester eltérő személyiségéből fakadó összeütközések és mozgatórugóik.

A film már az eredeti, angol címében is utal a főszereplők veszélyes munkájára. Mark Boal író szerint a „Hurt Locker” a katonai szlengben valamilyen rossz, fájdalmas helyet jelent. Ha egy bomba felrobban, miközben a tűzszerész hatástalanítani próbálja, akkor nagy valószínűséggel azonnal ezen a helyen találja magát: egy zászlóval letakart fehér dobozban, amiben hazaszállítják, hogy a családja katonai tiszteletadás mellett eltemethesse.  A film lassú, de kiválóan felépített, feszültséggel teli jelenetekben mutatja be a tűzszerészek idegeket romboló munkáját, miközben a néző minden érzékszerve kihegyeződik a képernyőn felbukkanó mobil telefonokra, kamerákra és minden egyéb elektronikus eszközre, amivel működésbe lehet hozni egy, a közelben elrejtett bombát. A Hurt Lockert ezen tulajdonságánál fogva majdnem jobb lenne pszichológiai thrillernek nevezni, mert az általa keltett érzett közelebb áll ehhez a műfajhoz, semmint a klasszikus háborús filmhez.

A sztori a tűzszerész egység mindennapjait mutatja be, ugyanakkor nem tartalmaz olyan, más háborús filmekben megszokott pátoszos elemeket, mint a katonák közötti bajtársiasság, vagy hősiesség. Persze van egy nagyon kevés ebből is, de Itt alapvetően mindenki inkább csak a munkáját végzi, hasonló mentalitással, ahogy mondjuk egy pénzügyes végzi egy multinál. Megpróbálják profiként csinálni, mert ezzel az attitűddel a legkönnyebb jól elvégezni a melót, túllenni a napon, hogy aztán hazamehessen és végre azzal foglalkozzon, amivel akar. Persze minden munkahelyen vannak alul és felülteljesítők, amely még egy civil munkahelyen is irritáló - és nehéz megmondani, hogy a kettő között melyik a rosszabb -, de egy háborúban mindkettő életveszélyes lehet az egész egységre nézve. Márpedig William James őrmester a tűzszerészek istenkirályaként és laza, menő csávójaként szeret tetszelegni, ami kiváltja Sunborn nem tetszését, aki számára a biztonság a legelső, és messze megelőzi a felesleges és felelőtlen vagánykodást.

Ezek a katonák nem szuperhősök, de nem is embertelenek, hanem csak a munkájukat végző emberek, akik hasonló motivációkkal rendelkeznek, mint bárki más. Ami megkülönbözteti őket, az az, hogy a melójukat sokkal veszélyesebb környezetben végzik, mint az átlagember. Az eltérő személyiségük és pszichéjük okozta problémák és nézeteltérések tovább növelik életükben már amúgy is szinte elviselhetetlen mértékű feszültséget (és egyben a film izgalmait is).James őrmester szereti a munkáját, és a legjobb a szakmájában, ugyanakkor mégsem viselkedik profiként. Fittyet hány a szabályokra, sokszor meggondolatlanul, szinte kényszeresen helyezi magát (és ezzel másokat is) extrém veszélyes szituációba. A civil életben mindenki nagyon vagánynak gondolja magát, amikor megszeg néhány szabályt, mert úgy érzi, hogy bemutatott egyet a hatalomnak, azonban egy háború folyamán rendszeresen megszegni a többé-kevésbé bevált protokollokat általában életveszélyes. James viselkedésére nem magyarázat önmagában a hősiesség, a vagánykodás, a kreativitás vagy a patriótizmus, hanem ő inkább egy olyan ember, aki akkor boldog, ha veszélynek teheti ki magát. Ezek az adrenalin fröccsök éltetik. Olyan, mint egy drogos, aki nem tud lejönni a cuccról, és az emberben végig ott motoszkál a rossz érzés, hogy ha így folytatja, akkor ennek jó vége nem lehet, függetlenül attól, hogy hatástalanítás közben annyira óvatos, amennyire csak lehet. A történet elején csak simán túl-magabiztosnak látszik, ami azonban már magában hordozza azt, hogy az alany esetleg túlkompenzál valamit. És ezt jól érezzük, mert lassanként felszínre jön a szorongása és az önbizalom hiánya, miközben tudja jól, hogy egy másodperces kihagyás is az életébe kerülhet, az összpontosítás intenzitása azonban a legjobbakat is felemésztheti egy idő után.

Sanborn őrmester igazi profi, aki Jamesszel ellentétben megpróbálja betartani a szabályokat, mert úgy gondolja, hogy így van a legnagyobb esélye, esélyük arra, hogy túléljék a háborút. Ő realista, szemben a túlságosan sok rizikót vállaló vakmerő Jamesszel szemben. Sanburn és csapata biztosítja a tűzszerész munkáját hátulról, ők ellenőrzik az épületek tetejét mesterlövészek után kutatva, ők adják James a nehéz ruháját, felszerelését. Ő a felelős a munka elvégzéséért és a beosztottjai életéért. Sanburn olyannyira kiakad James kiszámíthatatlan viselkedésén, hogy a film egy pontján arról beszél az egyik társának, hogy mindenki lérdekében a legjobb lenne megölni Jamest, mert nem csak a munkájukat nehezíti meg, de az életüket is veszélyezteti viselkedésével.

A rendező úgy gondolta, hogy sokkal jobb lesz a filmben viszonylag ismeretlen színészeket alkalmazni a főszerepekre, mert ez egyrészről megfelelőbb az átlagember-típusú karaktereknek, másrészről a feszültség is nagyobb, mert kiszámíthatatlanabb a történet vége. Az ötlet annyira bevált, hogy James őrmestert alakító Jeremy Rennert Oscar-díjra jelölték, aki nem annyira a szövegmondásával, mintsem inkább azzal érdemelte ki, ahogy árasztja magából karaktere érzéseit és gondolatait. Mellette Anthony Mackie sem vallott szégyent, csak éppen az ő szerepe nem volt annyira látványos. Persze azért egy-egy rövidebb szerepre felbukkan pár nagy név is, mint például Ralph Fiennes vagy Guy Pearce is, akik szokásuk szerint kiválóak voltak.Bigalow az autentikusság miatt először Irakban akart forgatni, de nem tudták a stáb biztonságát garantálni az amerikaiak, ezért Jordániában, pár kilométerre az iraki határtól forgatta a film nagy részét, miközben a stáb és velük együtt a színészek is ki voltak téve a közel-keleti 45-50 fokos nyári hőségnek. Az operatőr Barry Ackroyd volt, aki az autentikusság megteremtéséhez kézi kamerákat (is) használt, amelyekkel szinte dokumentumfilmszerű hatást ért el, miközben a színek fakósága egyszerre erősíti a realizmust és a hangsúlyozza a környezet sivárságát. Én általában nem szoktam szeretni a kézikamerák okozta kép rángatózást, de itt még ez is nagyszerűen működött és ennek köszönhetően a néző úgy érezheti magát, mintha ő is a helyszínen lenne.

Kathryn Bigelow ebben a filmjében szó szerint és annak átvitt értelmében is nagyszerűen alkalmazza Alfred Hitchcock egyik alapszabályát, aki azt mondta, hogy „Ha egy bomba felrobban az asztal alatt, az meglepetés. Ha tudjuk, hogy egy bomba van az asztal alatt, de nem tudjuk, hogy az mikor fog felrobbanni, az feszültség.” A bombák földjében számos remekül felépített, feszültséggel teli éles jelenet látható, amikor James bombákat hatástalanít, amelyek bármelyik másodpercben felrobbanhatnak, de ennél talán még nagyobb feszültséget okoz a nézőben az az általános rossz érzet, hogy a főszereplő munkája közben mennyire ki van téve a városban ezernyi helyen megbújó ellenséges mesterlövésznek, ami nagyszerűen érzékelteti a katonák életét és munkáját Irakban. A felépített folyamatos feszültségen keresztül átjön a nézőnek, hogy mennyire és milyen hamar leszívja az ember pszichés energiáját egy olyan környezet, ahol minden egyes másodpercben nagyon élesen kell az érzékszerveket működtetni a folyamatos teljes koncentráció közepette. A bombák földjén egyszerűsége ellenére a fotelbe szögezi nézőjét izgalmával, feszült és remekül megkoreografált jeleneteivel, kiváló színészeivel, dokumentumfilm jellegű fényképezésével, miközben szerencsére elkerüli a pátoszt, a politizálást és a moralizálást. A mai napig is a legjobb film az iraki háborúról.

Értékelés: 9/10

A film egyik kiváló jelenete, amikor a csapat egy mesterlövész csatában találja magát a sivatagban: