A Casablanca 1942-es sikere után több olyan film is készült, amelyek megpróbálták meglovagolni a híres előd sikerét. Humphrey Bogart számos későbbi szerepe magában hordozta a Casablancában játszott karaktere, Rick Blaine legfontosabb tulajdonságait, de volt két olyan filmje is, ami ennél jóval nagyobb hasonlóságot mutatott a klasszikusok klasszikusához, és amelyeket a mai napig is egyfajta Casablanca klónként emlegetnek. Az egyik az 1944-es To Have and Have Not, amely forgatása alatt Bogart összejött negyedik feleségével, Lauren Bacall színésznővel, a másik pedig ez az 1951-es noir dráma, a Sirocco, amelyet még a plakátokon is úgy reklámoztak, hogy „Beyond Casablanca, in Damascus”, azaz „Casablanca után Damaszkuszban”. A történet Szíriában játszódik 1925-ben, amikor az arabok gerillaháborút kezdtek a gyarmatosító franciák ellen, a film főszereplője pedig egy cinikus amerikai fegyverkereskedő, aki jó üzlet reményében együttműködik a lázadókkal, amit a franciák nem néznek jó szemmel.
Az első világháború után összeomló Török Birodalom helyét a Közel-Kelet egy részén, a mai Szíria területén a francia gyarmatosítók veszik át. A helyiek gerillaháborút indítanak a megszállók ellen Emir Hassan vezetésével, akiket a cinikus amerikai fegyverkereskedő, Harry Smith (Humphrey Bogart) lát el fegyverekkel, természetesen jó pénzért. A lázadók annyi kellemetlenséget okoztak már, hogy a katonai parancsnok, LaSalle ezredes (Everett Sloane) civilek kivégzését rendeli el. A katonai hírszerzés főnöke, Feroud ezredes (Lee J. Cobb) próbálja kicsit visszafogni LaSallet és inkább tárgyalni szeretne Hassannal. Közben Smith összeismerkedik Feroud barátnőjével, a csinos, de boldogtalan Violettával (Marta Torén), aki el akarja hagyni az ezredest, a férfi azonban nem engedi el. Faroud közben rájön Harry Smith foglalkozására és szerepére, amiért ki akarja végeztetni. Harry és Marta azt tervezi, hogy együtt elmenekülnek Szíriából…
A Sirocco egy noir kémfilm némi „casablancás” háborús romantikus dráma beütéssel, egyike azoknak a filmeknek, amelyeket Humphrey Bogart saját, nem túl hosszú időt (1949-1953) megélt produkciós cége, a Santana Productions készített a Columbia Pictures számára a stúdiórendszer felbomlása után. A cég összesen hét filmet alkotott, amiből hatnak Bogart volt a főszereplője, ám egyik sem lett igazán nagy közönségsiker, függetlenül attól, hogy köztük volt az egyik legjobb noir, a Magányos helyen is. Bár az utolsó és egyben legnagyobb szöget az 1953-as Beat the Devil verte be a Santana koporsójába, de a cég bukásába a Sirocco is közrejátszott, ami megjelenésekor és azóta is jellemzően inkább negatív kritikákat kap, pedig nem teljesen szolgált rá minderre. A kritikák jelentős része arról szól, hogy miért nem hasonlít jobban a Casablancára. Hát azért, mert ez nem a Casablanca. Na, igen ez a hátránya, ha egy nagy sikerről több bőrt akarnak lehúzni, ráadásul még ezzel is reklámozzák, így aztán nem meglepő, hogy csalódást okozott, függetlenül attól, hogy bár egyes elemeiben hasonló, ugyanakkor alapvetően teljesen más jellegű film. És nem teljesen rossz, csak nem annyira jó, mint a Casablanca, vagy akár a To Have and Have Not.
A forgatókönyvet A.I. Bezzerides és Hans Jacoby írták Joseph Kessel 1936-os Coup de Grace című regényéből. A Casablancához hasonlóan ennek a főszereplője is egy elidegenedett, cinikus amerikai, aki egy egzotikus helyszínen, ez esetben Szíriában próbál pénzt keresni, miközben a politika nem érdekli, ideológiailag semleges. A a nők sem érdeklik igazán, de figyelmét mégiscsak felkelti egy csinos barna, aki azonban már foglalt.
A két film hasonlósága kimerül ebben az alapszituációban, ugyanis a történet fejlődése közben egyre nyilvánvalóbbá válik a kettő közötti (szándékos) különbség. A Casablanca a második világháború alatt készült lelkesítő, romantikus háborús propaganda film, aminek a legfőbb célja az amerikaiak háború melletti elkötelezettségének növelése volt. Ezzel szemben a Sirocco 9 évvel később már a paranoiával teli, kiábrándító és általános félelemmel átszőtt hidegháborús időszakban készült film noir, ami műfajának és elkészítésének idejének megfelelően sokkal sötétebb, pesszimistább, cinikusabb, és kevésbé reményteljes az emberiség jövőjét illetően, mint a Casablanca. A Sirocco rendelkezik azzal a realizmussal, ürességgel, cinizmussal és kegyetlenséggel, amivel egy jó noirnak rendelkeznie kell, amiben nem hősök, hanem a szürke különböző árnyalataiban „tündöklő” cinikus és önző emberek szerepelnek, anélkül, hogy bármelyiküknek is titokban „aranyból lenne a szíve”. Azok, akik egy olyan felemelő, reményteljes és szívmelengető romantikus háborús történetre számítottak, mint a Casablanca, nyilvánvalóan csalódniuk kellett, mivel ennek a filmnek teljesen más volt a célja.
A különbség harmadik összetevője viszont már valóban minőségbeli, ami igaz a film összes elemére. Na de ez egyébként igaz a 10 pontos másik „casablanca remake-re”, a To Have and Have Not-ra is, aminek minden eleme kiváló volt, csak éppen nem annyira kiváló, mint a Casablancáé, ettől függetlenül saját jogon is klasszikusnak számít. Ezzel szemben a Sirocco esetében több valódi probléma is adódik, amelyek összefüggnek egymással, mivel legtöbbje a forgatókönyv gyengeségeiből fakad. Először is a sztori nem igazán érdekes, a karakterizlás sem igazán mély, vagy összetett, és mindez a történet romantika szálában csapódik le leginkább, pedig a nézők talán pont erre vártak a legjobban, ha már egyszer „Beyond Casablanca”.
A Sirocco (és antihőse, Harry Smith) politikailag, ideológiailag mindvégig semleges marad, ellentétben a Casablancával és főszereplőjével Rick Blainenel, aki egy idő után határozottan állást foglal a háborúban szemben álló felek között, ahol nyilvánvalóan a nácik a rossz fiúk, az antináci francia ellenállás, meg lényegében mindenki, aki a nácik ellen van, a jók. Itt, a Sirokkóban mindkét fél elkövet elítélendő cselekedeteket. Az arabok torkokat vágnak el és nyugatiak által látogatott éttermeket robbantanak fel, addig a franciák civileket akarnak kivégezni elrettentésül, utalván arra, hogy a hidegháborús ellenfelek, az USA és a Szovjetunió egyike sem teljesen „ártatlan”.
De Harry Smith általában véve is sokkal cinikusabb és érzéketlenebb, mint a Csablanca Rick Blaineje. Harry ugyanis mindig önző volt, szemben a kiábrándult idealista és a zord külső alatt aranyszívű Rickkel, aki újra visszaszerzi az emberiségbe vetett hitét a történet végén. Vele szemben Harry valóban keserű ember, akinek legfőbb célja, hogy anyagilag kihasználja a háborút, miközben a legkevésbé sem érdekli semmi és senki más. Míg Rick fekete üzletei felett a hatóságok némi kenőpénzért ugyan, de szemet hunytak, mivel tevékenysége nem okoz az adott (francia) közösség számára károkat, addig Harryre nyilvánvalóan halálbüntetés vár, ha a francia hatóságok rábizonyítják a fegyverkereskedelmet, hiszen az általa eladott fegyverek francia életeket oltanak ki.
Humphrey Bogart, aki a ’40-es évek cinikus noir antihőseinek legismertebb megformálója volt, Harry Smithként cinikusabb, mint valaha.
Nasir Aboud: „Ez francia fegyver.”
Harry Smith: „Mit érdekel, hogy milyen fegyver, amíg nem rád szegeződik?”
Harry Smith olyannyira kívülálló, hogy nincs olyan ember ezen a világon, aki igazán fontos lenne számára, mint ahogy érzelmileg ő se fontos senkinek. Ő tényleg aszerint az elv szerint él, amit majd az 1995-ös Szemtől szemben c. noirban fogalmaz meg Robert de Niro karaktere, miszerint „nem kötődhetsz semmihez és senkihez, amit ne tudnál 30 másodpercen belül otthagyni, ha forró lesz a lábad alatt a talaj”. Harry Smith amúgy nem gonosz, nem velejéig rossz, egyszerűen csak önző és cinikus, akinek nincsenek igazi emberi kapcsolatai. Legalábbis nem olyanok, akikért könnyet hullajtana, mint ahogy ő érte se hullajt könnyet senki. A karakterizálás egyik hibája Harry esetében, aki olyannyira kívülálló, önző és cinikus, ugyanakkor mégis képes kockázatot vállalni egy nőért. Azért a nőért, aki nem túl szimpatikus és aki először vissza is utasítja. És itt nem egészen kielégítő válasz az, hogy mert a nő szexis és csinos. A romantika szál ezáltal (is) elég erőltetettnek és gyengének tűnik, valójában nem is igazán illeszkedik ebbe a noirba.
Mindenesetre Bogart viharvert ábrázata és alapszemélyisége révén született noir antihős volt. Senkinek a szájából nem hangoztak volna annyira cinikusnak a filmjeiben elhangzó mondatok, mint az övéből. Ő Harry Smithként (is) remekül megjelenítette a kor pesszimizmusát és kiábrándultságát, azonban még sem tudta igazán különlegessé tenni karakterét, ami által megkülönböztethető lett volna a többi általa játszott cinikus antihős karaktertől. Mindez azonban nem annyira az ő, mintsem inkább a forgatókönyv hibája volt, mivel nem adott számára elegendő anyagot, hogy jobban elmélyíthesse karakterét, de cinikus antihősként mégsem okoz csalódást, mert ez egyszerűen lehetetlen az esetében.
Függetlenül attól, hogy a Sirocco főszereplője Humphrey Bogart, a film mintha mégis inkább Lee J. Cobb karaktere köré épült volna, mivel a film végére olyan érzése lehet a nézőnek, hogy a lényeg nem is Harry Smith karakterének sorsa, hanem sokkal inkább a francia ezredes lelki üdve. Faroud ezredes érdekes noir karakter, aki minden más szereplőhöz hasonlóan a „szürkezónában” mozog. Ő az egész film folyamán azon dolgozik, hogy meg tudja őrizni a professzionalizmusát, emberségét és méltóságát egy olyan világban, ami nem ezt kifejezetten akadályozza. Faroud el akarja kerülni a felesleges vérontást, és a másik francia tisztet megpróbálja megállítani abban, hogy civileket végezzen ki, ugyanakkor a nőjével szemben zsarnokként viselkedik, és még meg is veri. Ő az egyetlen olyan szereplő, aki a munkájában azért küzd, hogy végre béke legyen, azonban simán a halálba küld egy fiatalabb tisztet ennek érdekében, a magánéletében pedig nagyon könnyen elveszíti a temperamentumát és erőszakossá válik. Lee J. Cobb játéka is ellentmondásos, ugyanis nyilvánvalóan nem neki való szerep volt a francia katonai hírszerző karaktere, és mintha kényelmetlenül is érezné magát benne, ugyanakkor mégis jól játszott.
Marta Torén svéd színésznő alakította Faroud ezredes barátnőjét, Violettet, aki fokozza a két férfi főszereplő közötti problémát. Az ő karaktere sem olyan, amit igazán könnyen a szívébe zárna a néző. Bár Violette egy bántalmazott nő, akinek megértjük azt a szándékát, hogy lelépjen Szíriából és boldogtalan kapcsolatából, ugyanakkor ő legalább annyira önzőnek tűnik, mint mindenki más ebben a filmben. A történet során még az sem derül ki, hogy valójában milyen érzelmekkel viseltetik Harry iránt. Nagy valószínűséggel nem szereti, amit jól mutat első elutasítása is. A későbbiekben már lehet, hogy egy kicsit vonzódik hozzá. Esetleg. Nehéz eldönteni. Mindenesetre Harryhez való hozzáállása Faroud bántalmazása után változik meg, függetlenül attól, hogy már addig is boldogtalan volt a francia tiszttel. Ekkor már ki akarja használni Harryt annak érdekében, hogy elmenekülhessen addigi életéből. Szóval ellentétben a Casablancabeli Ilsával, aki mindkét férfibe, Rickbe és Victor Lászlóba is szerelmes volt és emiatt nem tudott dönteni közöttük, addig Violette nagy valószínűséggel egyiket se szereti és az egyetlen motivációja az, hogy leléphessen.
A Siroccoban látható "szerelmi" szál ezért aztán nem éppen egy klasszikus romantikus történet, nem csoda, hogy a Casablanca fanok csalódtak benne, ahelyett, hogy annak fogadnák el a filmet, ami: egy film noir, annak minden pesszimizmusával és kiábrándultságával. Talán ha nem a Casablancával reklámozzák, hanem egyértelműsítik, hogy ez egy noir, akkor jobban működne ez a szál (is), bár noirként meg több és összetettebb szerepet kellett volna adni ennek az amúgy meglehetősen hidegszívű femme fatalenak. Violette karaktere ugyanis érdekesen indul, aztán valahogy elveszik az éterben, vagy még inkább a gyenge forgatókönyvben. Mindemmellett a színésznő is meglehetősen gyenge alakítást nyújtott. Nem csak mesterkélt volt, és szemmel láthatóak a színészi korlátai, de nem tudta megjeleníteni a végzet asszonyos manipulatív szexisséget, veszélyességet sem, miközben ráadásul kicsit közönségesnek is tűnt néha. Mondjuk ez utóbbi egyáltalán nem lett volna baj ennél a karakter típusnál, csak ez megint nem az volt, amire a közönség vágyott Bogart addigi partnerei, az érzékeny Ingrid Bergman és a nagyvilági Lauren Bacall után. Marta Torén nagyon fiatalon, 31 évesen, 1957-ben, azaz ugyanabban az éveben meghalt agyvérzésben, amikor Humphrey Bogart rákban.
A mellékszereplőkre is igaz, hogy vegyes alakításokat nyújtottak. Néhányan túljátszották a szerepüket, mint Nick Dennis Nasirként, Harry asszisztenseként, vagy éppen Zero Mostel Balukijan, Harry egyik konkurenciájaként. Ugyanakkor látható remek alakítás is, többek között Everett Sloane-tól a szigorú és oldschool típusú, kegyetlenkedésre hajlamos francia katonatiszt, LaSalle ezredes szerepében.
A Sirocco a korban megszokott háttérzenéjét George Antheil szerezte, és Burnett Guffey operatőr fényképezte, aki nagyszerű noir képeket ad, olyannyira, hogy a Sirocco egyik legerősebb elemét szolgáltatta. Számos jelenetben láthatunk árnyékokkal teli éjszakai felvételeket lepukkant és nyomasztó sikátorokról, amelyek egyszerre noirosan sötétek és háborúsan romosak, ugyanakkor az is látszik, hogy nem helyszínen, hanem stúdióban forgatták, ugyanis a helyszínnek semmi szíriai jellege nincs. Ami közel-keleti hangulat érzékelhető, az is inkább törökös, semmint arabos, ami nem lenne feltétlenül nagy hiba figyelembe véve azt, hogy az Oszmán Birodalom jelentős kulturális hatással volt a Közel-Keletre az első világháború végéig, azonban van egy olyan érzésem, hogy ez nem szándékos és tudatos döntés volt a film készítőitől, hanem egyszerűen csak így sikerült.
A Sirocco volt Humphrey Bogart pályafutásának legismertebb, középső, noir szakaszának utolsó filmje a maga klasszikus '40-es évekbeli stílusával, amely 1941-ben A máltai sólyommal kezdődött és ezzel az 1951-es noirral ért véget. Ebben az időszakban készült szinte összes filmjében az a feltűrt gallérú ballonkabátos, fedora kalapját a szemébe húzó és állandóan cigarettázó Humphrey Bogart jelenik meg, amely kép él róla a közönség fejében manapság is, hogy aztán a következő filmjétől, az szintén 1951-es Afrika királynőjével elkezdje karrierjének utolsó szakaszát, ami sajnos meglehetősen rövid, mindössze öt év lett korai halála miatt. Ekkortól jönnek már a színes filmek is, miközben műfaji palettája is szélesebbre tárul majd.
A Siroccoval kapcsolatban sokan osztják a „bow tie rule-t”, azaz „a csokornyakkendős szabályt” a Bogart filmekkel kapcsolatban, miszerint, amelyik filmében csokornyakkendőben látható, azok csalódást okoznak majd. Nem teljesen alap nélküli ez a „szabály”, azonban van kivétel ez alól, mint pl. az 1950-es Magányos helyen c. noir is, azonban Curtis Bernhardt rendező Sirokkójára többé-kevésbé sajnos igaz. Ugyanakkor mindig túlzásnak éreztem azt, hogy szinte csak negatív kritikákat kapott és kap a mai napig is ez a film, ami valóban kicsit lélektelen, de mégsem "rossz", hanem sokkal inkább az „átlagos” kategória jobb darabjai közé tartozik. A legnagyobb hibája pedig nem az, hogy nem eléggé olyan, mint a Casablanca, hanem sokkal inkább az, hogy a története szimplán nem elég érdekes, nem elég izgalmas és ebből kifolyólag a karakterek sorsa is kicsit hidegen hagyja a nézőt.
Értékelés: 6,5/10
A robbantás jelenete, ami után Bogart karaktere a noirok két legfontosabb gyógyszerét, a piát és a cigit adja a sokkhatás alatt álló nő szájába: