A legfontosabb kategóriákban jelölték 6 Oscar-díjra, amiből kettőt meg is nyert ez a screwball jellegű romantikus komédia. A Philadelphiai történet 2007-ben a 44. helyen állt a legjobb amerikai filmek listáján és 15. volt a legjobb vígjátékok között. A filmnek sikerült megőriznie megjelenésekor aratott hatalmas szakmai és közönségsiker, amiben nagyon nagy érdeme van a kor legnagyobb sztárjaiból álló kiváló színészcsapatának, Katharine Hepburnnek, Cary Grantnek és James Stewartnak. A történet főszereplője egy második házasságára készülő felsőosztálybeli nő, aki körül hirtelen feltűnik két másik vőlegényjelölt is.

A gazdag és előkelő családból származó Tracy Lord (Katharine Hepburn) éppen második házasságára készül az újgazdag George Kittredge-dzsel (John Howard), miután elvált első férjétől, a sármos, de kissé léhűtő Dexter Haventől (Cary Grant) a férfi alkoholizmusa miatt. A Spy magazin kiadója, Sidney Kidd megkéri Dextert, hogy vigye magával a gazdagokat gyűlölő riporterét, Mike Connort (James Stewart) és a fényképészét, Liz Imbriet (Ruth Hussey), hogy tudósíthassanak az bulvárlap számára annyira fontos esküvőről. Miután Tracy megtudja, hogy Kidd célozgatott Dexternek Tracy apjának, Seth Lord (John Halliday) titkolt kapcsolatára egy táncosnővel, vonakodva ugyan, de beleegyezik a riporterek jelenlétébe a család jó hírnevének megőrzése érdekében. Tracy legnagyobb bosszúságára anyja és húga nagyon megörülnek a megjelenő Dexternek, miközben neki megtetszik a fanyar dumával rendelkező újságíró, Mike. Ahogy közeledik az esküvő, Tracy hirtelen három férfi között találja magát, és nem igazán tud dönteni az ex-férj, a vőlegény és a riporter között…George Cukor rendező filmjét a screwball komédiák csúcsaként tartják számon a mai napig is. A screwball a romantikus komédiák egyik alműfaja, ami a ’30-as évek Nagy Gazdasági Válságától sújtott Amerikai egyik kedvenc műfajává vált egészen a ’40-es évek elejéig. A screwball legfontosabb jellemzője, hogy szatirikusan ábrázolja a hagyományos szerelmi történeteket, kapcsolatokat, ugyanis a női és férfi szerepek felcserélődnek benne. A nő dominálja a férfit, aki mintha elveszítené férfiasságát az erős nő hatására. Bármilyen meglepő, de ennek a vidám és játékos műfaj karakterizálásából a ’40-évek elején induló és egyre népszerűbbé váló végtelenül sötét noir is táplálkozott, hiszen az antihős-femme fatale leosztás nagyon hasonló a screwball komédiák felállásához, amitől lassan átveszi a stafétabotot és a legnépszerűbb műfaj címet. A Philadelphiai történet, ez a „luxus” screwball komédia 1940-ben egyfajta méltó lezárása volt műfajának, ami nem csak azért luxus, mert a felsősosztály világába helyezi a történet, hanem mert „A listás” sztárokkal, stábtagokkal és költségvetéssel készült.

Az Oscar-díjas forgatókönyvet Donald Ogden Stewart írta Philip Barry azonos című színjátékából. A történet olyan komolyabb témát is tartalmaz a könnyed romantikus kavarás mellett, mint az osztálykülönbség és az ebből fakadó előítéletek, ami a háború előtti, gazdasági válsággal sújtott társadalmi környezetben készült és bemutatott filmek egyik gyakori és népszerű témája volt. A forgatókönyv szövege is egészen kiváló, hiszen a történet környezetéhez illő, szofisztikált, ugyanakkor minden porcikájában csipkelődő, intelligens, szatirikus és ironikus párbeszédeket tartalmaz.A Philadelphiai történetben felső és alsó osztálybeli emberek vegyülnek, ami megteremti a lehetőséget a társadalmi mondanivaló bemutatására. A különböző osztályokból jövő emberek szembenállása számos jelenetben megtalálható, ami azonban mindig nagyszerűen vegyül és harmonizál a játékos és akár csintalannak is nevezhető, screwball jellegű történettel.

A film egyrészről bemutatja azt, hogy a felsőosztálybeliek társadalmilag mennyire érzéketlenek és mennyire vakká váltak, aminek legfőbb oka, hogy életük nagy része abból áll, hogy élvezik az élet örömeit. A téma megjelenítésének legfontosabb eszköze a gazdag-gyűlölő, „átlagember” újságírója, Mike Connor, aki többször is roppant szarkasztikusan fejti ki ezirányú véleményét a filmben:

Mike: „A legszebb látvány ebben a finom és csodálatos világban, ahogy a kiváltságos osztály élvezi a kiváltságait.”

A film azonban nem ennyire egyoldalú, hiszen a különböző osztályokból jövő emberek közül az átlagembereket képviselő MIke a legelőítéletesebb is egyben, ami által az ő karakterének az lesz a legfontosabb feladata, hogy legyőzze gondolkodásmódjának és alapvetően jogos véleményének ezt a destruktív oldalát.

Mike: „Meg van Önben az osztálya minden arroganciája, igaz?”

Tracy: „Mi köze ennek az osztályokhoz?”…A korabeli cenzúra miatt számos olyan, akkoriban rizikósnak számító téma jelent meg ebben a filmben, amit konkrétan nem mutathattak be, csak céloztak rá. Ilyen tabutémának számított az alkoholizmus a hollywoodi filmekben egészen Billy Wilder cenzúralazító drámájáig, az 1945-ös The Lost Weekend-ig.  És nyilván idetartozott minden szexuális jellegű téma, kezdve a házasságon kívüli szex-szel, amit a filmek végén valamilyen házassággal oldottak meg. A Philadelphiai történet főszereplői feloldják magukat a kor ezen két morális kötöttsége alól.

Dexter: „Narancs1 lét, természetesen”

Tracy: „Nehogy azt mondd, hogy már nem iszod az imádott whiskey-det, vagy még inkább whiskey-eidet.”

Dexter: „Nem-nem. Csak a színeket váltogatom, ez minden. Ma inkább sápadtabb pasztell színre vágyom. Lassanként ez jobban illik hozzám. Mi a helyzet Önnel, Mr. Connor? Ön iszik, igaz? Mármint alkoholt?”

Mike: „Oh, csak egy keveset.”

Dexter: „Egy keveset? És Ön írónak tartja magát? Azt gondoltam, hogy minden író azért iszik, hogy képesek legyenek megverni a feleségüket. Volt idő, amikor titokban író akartam lenni.”

(Mondjuk a fenti párbeszédben lévő és a film első jelenetében látott nőveréstől és nők elleni erőszaktól most tekintsünk el, itt 1940-t írunk. Ez nem jelenhetne már meg, vagy legalábbis nem vicces kontextusban, maximum a kamerák vagy a függöny mögötti szexuális abúzus formájában, ami sajnos nagyon úgy tűnik, hogy nem csak teljesen elfogadott ebben a világban, de mintha még kívánatos is lenne.)A Philadelphiai történet kifinomultan beszólogató és szarkasztikus szövege, dialógusai mellett a színészcsapata jelenti a legnagyobb erejét. A film mindhárom főszereplője lényegében azt játszotta, amiről híressé vált, és ami nem is állt távol a valódi személyiségüktől, hátterüktől. Tracy egy sznob és igényes, "szegény" gazdag lány, aki jó dolgában nem tudja, hogy mit csináljon, a három jelölt közül kit válasszon, Dexter egy sármos playboy, aki éppen most gyógyulgat az alkoholizmusából és aki mostanra értette meg, hogy mit is vesztett, Mike pedig a kissé előítéletes amerikai átlagembert jeleníti meg.

Bár a karakterek nem túl mélyek vagy összetettek, azonban az a közös tulajdonságuk, hogy mindannyian rendkívül éleseszűek és szellemesek, valamint a kiváló színészi játék minősége ellensúlyozza mindezt. További közös tulajdonságuk, hogy bár felnőtt emberek, mégis mindannyian táplálnak valamiféle gyerekes sértettséget egymás vagy általában a világ irányába. Gyerekes, ugyanakkor kifinomult és intelligens emberek szájalása pedig mindig roppant szórakoztató, főleg ha mindezt erős egyéniségű és markáns tulajdonságokkal rendelkező színészek adják elő. 

Az erős akaratú, sznob felsőosztálybeli örökösnőt, Tracyt az a Katharine Hepburn alakította, aki már a saját korában is feminista ikonnak számított. Nélküle könnyen átcsúszhatott volna a Philadelphia történet egy olyan, mai standardek szerint nőgyűlölő, de a maga korában gyakorinak és megszokottnak számító filmbe, aminek középpontjában a megszelídítendő magabiztos és akaratos nő áll, hogy aztán betörve egy kedves és önfeláldozó feleség váljon belőle. Ez azonban lehetetlen egy olyan filmben, aminek főszereplője Katharine Hepburn és a rendezője George Cukor. De azért Tracynek is vannak rossz tulajdonságai. Egyrészről túlságosan magas elvárásokat támaszt a környezetében lévő férfiakkal szemben (pl. az apja és Dexter), amelyeknek nem sokan tudnak megfeleni, másrészről rá is jellemző osztályának hipokritasága, ami viszont zsarolhatóságot eredményez nála. Hepburnnek nem is kellett igazán eljátszania az akaratos és sznob, ugyanakkor intelligens és szellemes nagyvilági nő karakterét, hiszen ez lényegében ő maga volt. Olyannyira jól játszotta önmagát, hogy Oscar-díjra jelölték érte, ami egy újabb lökést is adott az ekkoriban kicsit lefelé tendáló karrierjének.James Stewart alakította a fanyar és öntudatos, ugyanakkor előítéletes alacsonyabb sorból származó újságírót, aki a filmben a kor „átlagemberének” véleményét fejezi ki, amikor a gazdagok világát kommentálja a fiatalokra jellemző arroganciával. Jellemző, hogy ő arrogánsabb, mint az általa arrogánsnak tartott felső tízezer tagjai. Bár a „nagyon amerikai átlagember” figurája egyáltalán nem állt távol tőle, ugyanakkor talán ő játszotta legkevésbé önmagát vagy a rá jellemző karaktert hármójuk között, mivel Mike Connor sokkal fanyarabb, cinikusabb, mint az addigi sokkal naivabb "amerikai átlagember" szerepei. Az újságírót munkájában nem csak, hogy nem érdekli a gazdagok és híresek kiváltságos világa, élete, hanem még meg is veti őket, azonban ennek ellenére vonzódni kezd a mindezt megtestesítő Tracyhez, ami lehetőséget teremt számára arra, hogy legyőzze előítéletekből fakadó korlátait. James Stewart Oscar-díjat nyert a szarkasztikus és ambiciózus újságíró karakterének megformálásáért, akinek a szájából számos remek egysoros hallható.

Dexter, az ex-férj talán a három főszereplő közül a legkevésbé előítéletes vagy sznob, neki sokkal inkább a személyes fejlődés a feladata a filmben, fel kell nőnie nem csak környezetének elvárásaihoz, de leginkább a saját tehetségéhez és képességeihez. Cary Grant is remekül hozta az alkoholról leszokó, romantikus és érzékeny oldalát keserűséggel álcázó, lassan felnövő korábbi felső tízezerbéli playboyt, amely karaktert tőle megszokottan sármosan és könnyedén alakítja, vagy még inkább a könnyedén sármos stílusával játszott.A mellékszereplők legalább olyan kiválóak voltak, mint a három főszereplő, kezdve mindjárt Ruth Hussey-val, akit a legjobb női mellékszereplők között szerzett Oscar-jelölést a bulvárlap kissé szomorkás, de bölcs fényképészeként. Ő titokban vonzódik Mikehoz, aki mindezt nem veszi észre. Liz osztja a férfi véleményét a gazdagok világával kapcsolatban, és hasonlóan szarkasztikusan adja tudtunkra véleményét, azonban mégis sokkal gyakorlatiasabb és kevésbé előítéletes munkatársánál. Tudja, hogy nem lehet annyira arrogáns, hogy megengedhesse magának azt, hogy visszautasít egy-egy nem kedvére való munkát. Ruth Hussey megkockáztatom, hogy a legjobb volt az összes színész közül, neki mindenképpen meg kellett volna kapnia az Oscar-díjat.

Liz: Nem engedhetem meg magamnak, hogy bárkit gyűlöljek. Én csak egy fényképész vagyok.

Aztán ott van még a leendő második férj, George Kittredge is a képben, akit John Howard játszott. Az ő karaktere azokat az újgazdagokat jeleníti meg, akik az üdvözítő „amerikai módon”, azaz saját tevékenysége által vált gazdaggá, szemben a Tracyvel, aki családja révén élheti a felsőosztálybeliek kiváltságos életét. George azonban ennek megfelelően kevésbé kifinomult vagy művelt, mint Tracy és a családja, vagy akár Dexter, így aztán ő ki is lóg az arisztokrata társaságból. A színészek között talán ő volt a leghalványabb, amivel párhuzamosan kissé jelentéktelenné is tette karakterét, így aztán a néző már a történet elejétől pontosan érezte, hogy nem ő lesz a befutó, a párharc Cary Grant és James Stewart karaktere között dől majd el.Mivel a színművekből írt filmek jellemzően nem túl változatos helyszíneken játszódnak, valamint a műfajból kifolyólag is a fényképezésnek nem volt akkora jelentősége a végeredményt tekintve, mint mondjuk egy noir esetében, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy Joseph Ruttenberg operatőr ne végzett volna magas színvonalú munkát, vagy éppen Franz Waxman, aki a film korban megszokott, ugyanakkor talán mégis kicsit visszafogottabb háttér zenéjét szerezte, függetlenül attól, hogy igazán speciálisat nem tartalmaznak ezek az összetevők.

George Cukor rendező luxus romantikus screwball komédiája egy gyors ütemű, ötletes nyelvi metaforákkal és szöveggel rendelkező, ikonikus színészek által előadott kifinomult szellemi küzdelem, amit akár többször is érdemes megnézni, hogy mindent elkapjunk benne. A film minden elemén látszik az „A” minőség, de ezek között is kimagaslik a forgatókönyv szövege és a színészek, akik életre tudják kelteni az átlag screwball komédiáknál szofisztikáltabb dialógusokat. Egyetlen gyengesége, hogy hasonlóan a többi színműből készült korabeli filmhez, a korlátozott helyszínen játszódó történet miatti statikusság ezen is érződik egy kicsit, függetlenül attól, hogy a jobb filmes adapációk közé tartozik ilyen szempontból is. (Bár minden film esetén kerülendő a szinkronos verzió, de a Philadelphiai történet azok közé tartozik, ahol különösen kerülendő, nemcsak a kiváló, de magyarra jól csak nehezen fordítható szöveg jellege, hanem a színészek eredeti szövegmondása és jellegzetes hangja miatt is.)

Értékelés: 9/10

Jelenet a filmből, ainek végén James Stewart egyik remek megnyilvánulása látható: