Négy Oscar-jelöléséből a két legfontosabbat, a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járót elnyerte Lewis Milestone első világháborúban játszódó pre-Code filmje, ami talán minden háborúellenes film között a mai napig is a legjobban képes átadni üzenetét. A Nyugaton a helyzet változatlan ráadásul azzal a különleges tulajdonsággal is rendelkezik, hogy mindezt a németek szempontjából mutatja. Nem véletlenül tartották 1998-ban a 54. legjobb amerikai filmként számon, függetlenül attól, hogy időközben számomra érthetetlen módon lekerült a legjobb 100-as listáról. A film eredeti nemzetközi verziója 152, az angol változat némi cenzúrázás után 145 perces volt, azonban az idők folyamán elvesztek belőle részek. A poszt a 2006-os 133 perces felújított amerikai verziója alapján íródott, ami tartalmaz minden megmaradt eredeti felvételt.
Az 1. világháború kezdetén egy osztálynyi végzős gimnazista diák a tanáruk lelkesítő beszédei és biztatása után önként bevonul katonának, mielőtt még befejeznék a sulit. A 17-18 éves srácok vezetője Paul Baumer (Lew Ayres), aki mindenki közül a leglelkesebb háborúpárti patrióta. A fiúk abban a hiszemben vonulnak be, hogy a háború hamarosan véget ér és ők mindenki által tisztelt hősökként térhetnek haza. A realitás szele már akkor megcsapja őket, amikor hatalmával rosszindulatúan visszaélő Himmelstoss postásból őrmesterré avanzsált tartalékos tiszthelyettes lesz a kiképzőjük. A srácok ekkor talán még türelmetlenebbül várják, hogy a frontra kerülhessenek, ami hamarosan be is következik és már csak azt veszik észre, hogy szögesdrót akadályt állítanak fel a lövészárkaik elé, miközben mindennap a halállal kell szembenézniük. A fiúk közül többen is meghalnak, megsebesülnek, ami az életben maradottak pszichéjén és az intellektusán is nyomot hagy, miközben nagyon hamar kiábrándulnak a háborúból. Paul lassanként azon veszi észre magát, hogy egyedül maradt korábbi osztályából az egységben. A legközelebbi barátja egy idősebb katona, Kat lesz, akinél senki se tudja jobban, hogyan kell kaját szerezni és akitől minden téren nagyon sokat tanul. Paul is megsebesül, kórházba kerül, majd pár napra hazatérhet szabadságra. A hátországban azonban már nem érzi otthon magát, mert az emberek ott még mindig nem értik, hogy milyen és mennyi felesleges szenvedéssel jár egy háború, amiről ugyanolyan naivan és lelkesen beszélnek, mint a háború kezdetén. Paul elmegy volt iskolájába, ahol tanára még mindig ugyanazokkal a szavakkal lelkesíti a gimnazista fiúkat, mint annak idején őt is, és amikor elmondja őszinte véleményét erről, akkor legyávázzák. Szabadsága lejárta előtt még egyszer utoljára visszaindul a frontra, mert ott legalább a bajtársai megértik őt…
Lewis Milestone rendező háborúellenes háborús filmjét hatalmas ováció fogadta az USÁ-ban, függetlenül attól, hogy talán a történelem egyetlen olyan amerikai filmje, amelyik a németek szempontjából mutat be egy háborút és rokonszenvesnek ábrázolja a német katonákat. Persze ennek az is az oka, hogy ez még a nácik hatalomra jutása előtti film, és így a németeket ugyanolyan katonának jeleníti meg, mint minden más nációbelit: olyan emberek, akiket a még nagyobb hatalomra vágyó vezetőik megtévesztettek és háborúba kényszerítettek.
A film nagyon hiteles ábrázolja az első világháború borzalmait, ami olyan hatalmas veszteséget okozott minden háborús félnek, amit korábban még nem látott a világ. Az első világháborút ugyanis megelőzte egy jó pár évtizedes viszonylagos békesség, ami alatt hatalmas műszaki fejlődésen mentek át az európai országok. Ennek eredménye pedig olyan fegyverek voltak, mint például a géppuska, ami az 1. v.h. legmeghatározóbb és talán legtöbb életet kioltó fegyvere lett. Ekkor jelent meg a hadászatban a légierő, a tankok, a lángszóró és ekkor terjedtek el a tömegpusztító vegyi fegyverek, konkrétan a harci gázok használata is, miközben a katonai vezetés elég régimódi maradt ehhez képest. Nem foglalkoztak az áldozatok számával, a stratégia és taktika lényegében annyi volt, hogy a lövészárkok között hajtották előre az katonákat az ellenséges géppuska fészkek felé, vagyis a biztos halálba, majd vissza az esetleg még életben maradottakat. Mindazonáltal az első világháború volt talán az utolsó olyan háború, amiben a katonák még többet szenvedtek, mint a civil lakosság (leszámítva az éhezést), ezért is volt olyan nehéz a háborút túlélt katonák számára a visszailleszkedés. Mindezek megjelennek Lewis Milestone filmjében is.
A film budgetje 1,25 millió dollár volt, ami elképesztően hatalmas összegnek számított 1930-ban, azonban meg is látszik ez a pénz a filmen. Olyan elképesztő vizuális világot tudtak így teremteni, amire korábban nem volt példa, és ami nagyszerűen adta vissza a frontvonal háborús borzalmait. Nem beszélve a több ezer statisztáról, akik a tömegjelenetekben szerepelnek, hiszen hol volt akkor még a CGI. 
A Nyugaton a helyzet változatlan mindent háborúellenes üzenetének rendel alá, miközben megjelenik benne jó pár ehhez kapcsolódó téma. Történelem ismeretünk fényében és megjelenésének időpontja miatt olyan a film, mint egy éles neon, ami folyamatosan ott villog figyelmeztetően az emberiség előtt, amelyik azonban inkább becsukja a szemét miközben elhalad mellette, hogy egyenesen beletrappoljon a második világháborúba.
Még ha nem is tudnánk a megjelenésének időpontját, az olyan néző, aki ismeri a régi filmeket mégis azonnal tudja, hogy még a hollywoodi cenzúra bevezetése, a Hays-Code (1934) előtti filmet néz. Olyan jeleneteknek is szemtanúi lehetünk, amelyek egészen biztosan nem mentek volna át a cenzúrán pár évvel később. Ilyen például a folyóban való meztelen úszás, és a nyilvánvalóan házasságon kívüli szex a francia nőkkel, akik egyébként étel fejében fekszenek le a német katonákkal, magyarán prostituálják magukat. Vagy az egyik csatajelenet, amikor a robbanás pillanata előtt egy katona megfogja a szögesdrótot, majd azt láthatjuk a robbanás után, ahogy kitisztul a levegő, hogy két leszakadt kar kapaszkodik a drótban. (Ennek a videónak a végén:) A másik sokat emlegetett jelenet, amikor a főszereplő leszúrja a francia katonát, amely gyilkosság nem a kamerán kívül történik, és annak ellenére nagyon sokkoló, hogy a színész testével takarja azt a helyet, ahol a kés belehatol a másik emberbe. (Poszt végi videóban a jelenet egy része.) De ezeken kívül is tartalmaz a film még jó pár mára már ikonikussá vált jelenetet. Ilyen természetesen az utolsó, amelyben Paul keze kinyúlik egy pillangó felé, de ilyen, amikor a film végén a meghalt katonák kísértetszerűen menetelő oszlopát egy temetőre vetítik fel, miközben a halott katonák visszanéznek a kamerába.
A forgatókönyvet Maxwell Anderson, George Abbott, Del Andrews és Gardner Sullivan írták Erich Maria Remarque német író azonos című pacifista regényéből. A kisebb változtatások ellenére a film nagyon hűen adja vissza Remarque hallhatatlan regényét és legfőképpen annak háborúellenes üzenetét.
A Nyugaton a helyzet változatlan középpontjában az Első Világháború esztelen mészárlása és vérzivatara áll, amit egy csapatnyi katonának bevonuló középiskolás fiú történetén keresztül mutat be.
A srácok gondolkodásmódjára és viselkedésére nagy hatással van a társadalom, közte tanáruk háborúpárti lelkesedése és patriotizmusa, és alig várják, hogy ennek ők is részesei lehessenek. Mindez azt is jelenti számukra, hogy végre férfiakká válnak, így tisztelt tagjai lehetnek ennek a patricarchális társadalomnak. A naiv és minden élettapasztalat, bölcsesség nélküli lelkesedésük határtalan, nincs se isten, se ember, aki az ellenkezőjéről meg tudná őket győzni. Mondjuk nem is akarja senki ezt tenni. Egyetlenegy fiú van az osztályban, aki először nem áll fel a társaival együtt, hogy katonának jelentkezzen, de ő sem képes sokáig ellenállni a többiek nyomásának, így ő is bevonul. Jellemző, hogy ő lesz az első, aki meghal majd közülük.
Bevonulás után a kiképzőközpontba kerülnek, ahol már szembesülniük kell a hadsereg hierarchikus működéséből fakadó igazságtalansággal és embertelenséggel, ahol igazából csak a szerencsén vagy szerencsétlenségen múlik, hogy a rangban és beosztásban felettük álló ember milyen személyiséggel rendelkezik, és legfőképpen visszaél-e a hatalmával vagy sem, mert tenni nem tehetnek ellene semmit. A srácok pechjére Himmelstoss őrmester lesz a kiképzőjük, aki mintapéldánya az olyan kisembernek, aki roppant mód élvezi a hirtelen jött hatalmát.
Következő stáció a frontvonal, ahol már az első nap megtapasztalhatják, hogy nem a Hotel Hiltonba érkeztek, és a hadsereg nem tud teljesen gondoskodni leendő hősi halottai ellátásáról. Kezdetben ennek csak logisztikai okai vannak, a későbbiekben azonban a háború egész gazdaságot kizsigerlő jellege miatt létrejövő élelemhiány is, amit a hadsereg fűrészporral helyettesít.
Már az éhezés is csökkenti egy fokkal a háborús kedvüket, majd a folyamatos ellenséges ágyúzás is megteszi a maga pszichés hatását, de végleg akkor ábrándulnak ki, amikor már közülük is sorban halnak meg egymás után. Aztán amikor rájönnek, hogy a halállal való mindennapos szembenézés nem, hogy nem hősies, amely szó egyszerűen értelmét veszti ilyen körülmények között, hanem kifejezetten romboló az emberi morálra és a személyiségre nézve egyaránt. És ekkor már tisztában lesznek azzal, hogy mindaz, amit az iskolában tanultak teljesen használhatatlan. Többféle szempontból is.
Albert Kropp: „Soha nem tanítottak nekünk olyan hasznos dolgokat, hogy hogyan gyújtsunk meg egy cigarettát a szélben, vagy hogyan csináljunk tüzet nedves fából, mint ahogy azt sem, hogy a bajonetteddel inkább hasba szúrd a másik embert és ne a bordái között, mert ott elakadhat.”
De nem csak ezért volt számukra haszontalan az iskola, hanem ezért is, mert egy csomó olyan dolgot tanultak, aminek semmi köze a valósághoz és a realitáshoz.
A fronton lévő, már kiábrándult katonák próbálják megfejteni a háborúk okát, és arra jutnak, hogy ezt nem különböző nációk, németek, franciák vagy angolok okozzák, vagy legalábbis nem az átlagemberek, hanem a politikai vezetőik, királyaik, esetleg különböző gyárosok, akik jól megszedhetik magukat ilyenkor. A film ezen elitellenes, erősen baloldali jellegű osztálymegközelítése miatt (is) aratott nagy sikert mindenhol a '30-as évek elején, főleg az USÁ-ban, ahol a milliókat földönfutóvá tevő gazdasági válság a felsőosztály ellen hangolta az átlagembert.
Tjaden: „Én és a császár együtt harcolunk. A különbség csak annyi, hogy a császár nincs itt!’
A film harmadik fontos témája a háborús propaganda hazugságait mutatja be, ami már az iskolapadban elkezdődik a fiúk számára, ugyanakkor az is látható, hogy ezért nem csak az iskola a felelős, hanem az egész társadalom, főleg annak férfi tagjai, ugyanis a családban is ezt hallották a patriarchális családfőktől, az apáktól. Paul szomorúan és frusztráltan konstatálja szabadsága alatt, hogy a hátország hozzáállása mit sem változott az alatt az idő alatt, amíg ő a fronton volt, és még mindig a háborús propaganda hatása alatt állnak. És ide nem csak a volt tanára, és az olyan naiv iskolás fiúk tartoznak, mint amilyen ő is volt bevonulásakor, de még édesapja és annak barátai is. Az egyetlen ember ebben a militarista patriarchális társadalomban az édesanyja, akinek nem az a fontos, hogy fia hős legyen, hanem az, hogy életben maradjon. Hiába, az anyai szív máshogy működik, mint az apai. Paul ellátogat volt iskolájába is, ahol a tanára még most is ugyanazt a szöveget nyomja a naiv fiúknak, akik Paulhoz hasonlóan csillogó szemekkel hallgatják és alig várják, hogy bevonulhassanak. Ők azt szeretnék, ha Paul megerősítené őket ebben, azonban a frontot járt katona egyszerűen közli velük a háború realitásait, amire legyávázzák és leárulózzák. Pedig Paul Baumer csak végigjárta azt az utat, amit nagyon sok háborút megjárt katona, aki végignézte társai értelmetlen halálát.
Paul ilyen körülmények között azonban már nem érzi jól magát a szülői házban és a hátországban, ezért még a szabadsága lejárta előtt visszaindul a frontra, ami már az otthonát jelenti annak ellenére, hogy teljesen kiábrándult a háborúból és utálja az egészet. (Ugyanez látható Francis Ford Coppola 50 évvel későbbi háborúellenes filmjének, az Apokalipszis most főszereplőjén, Willard századoson.) Csakis bajtársai, azon belül is elsősorban Kat miatt megy vissza, mert már csak ő az, aki megértheti, mivel ugyanazokon a tapasztalatokon ment át.
A film egyik erőssége, hogy részletgazdag és ezek az apró részletek nagyon sokat hozzátesznek háborúellenes üzenete erősségéhez. Megjelenik benne nem csak a bajtársiasság, de az is, hogy a háborús időszak hajlamos előhozni az emberekből a rosszabbik énjüket. Ide tartozik például Himmelstossel őrmester, aki civilben egy kedves és normális postás volt, őrmesterként viszont egy elviselhetetlen és hatalmával visszaélő seggfej. Vagy amikor ellopják egy haldokló katonától az óráját, aki onnan tudja meg, hogy amputálták a lábát, hogy már a csizmájára fáj egyik társának a foga. Ezt a csizmát aztán több katona is hordani fogja a hamarosan bekövetkező haláláig, ami után mindig gazdát vált. Végül elveszítjük a szemünk elől a csizmát a háború forgatagában és a rengeteg halálos áldozat között.
Ahogy zajlik a háború és egyre többen meghalnak, úgy szűkül le a sztori egyre inkább Paul Baumer karakterére és válik ő a film főszereplőjévé, miközben korábbi iskolatársai eltűnnek mellőle. Legjobb bajtársai az öregebb túlélő katonák közül kerülnek ki, mint Westhaus, Tjaden, de legfőképpen Kat, aki zöldfülű korában a mentora is volt. A történet legtöbb karaktere sajnos nem igazán kidolgozott, ez igazából csak Paul Baumerről mondható el.
A film színészi játéka helyenként teátrálisnak hathat a mai néző számára, bár ismervén dátumát, még ebben is sokkal modernebbnek tűnik, mint a korabeli filmek többsége. Ekkor a némafilmek és hangosfilmek korszakának határán járunk, amikorra még nem ment ki teljesen a divatból a némafilmekre jellemző, ma már nagyon teátrálisnak ható színészi játék, ami sokszor nem is az arckifejezésekben (bár arra is van itt példa, pl. a bombatölcsérben haldokló francia katonát játszó színész esetében), mint inkább testbeszédben nyilvánul meg. 
De ez a főszereplőre talán kevésbé jellemző, nem véletlenül lett Lew Ayres igazi filmsztár a bemutató után. Karaktere, Paul Baumer erősen emlékeztet Oliver Stone egyik filmjének, a Született július negyedikén főszereplőjére, aki a vietnámi háborúban megsebesült, tolószékes és a háborúból legalább annyira kiábrándult veterán, mint Paul, pedig sebesülése előtt hozzá hasonlóan lelkes háborúpárti fiatalember volt, aki hőssé akart válni családja és környezete nyomására.
A film technikailag kora legfejlettebb és legmagasabb szintjén állt. Két kamerát oldaluknál fogva összekötve vették fel a jeleneteket, az egyikből vágták össze az amerikai, a másikból pedig a nemzetközi verziót. Az operatőr, az az Arthur Edeson volt, aki a későbbiekben majd A máltai sólymot és a Casablancát is fényképezi majd, de az első Oscar-jelölését már ezért a filmért besöpri. Teljesen megérdemelten, és nem is igazán értem miért nem nyerte meg, ugyanis a film látványvilága a mai napig is lélegzetelállító, főleg figyelembe véve korát. Egyes, egyébként nagyon realisztikus és hiteles csatajeleneteket - amelyek között van közel 7 perces is -, helyenként a némafilmekhez hasonlóan felgyorsítottak, amiből láthatóvá válik a film kora is, azonban ennek ellenére, vagy lehet, hogy pont ezért mégis roppant valósághű és autentikus, mivel olyan, mintha egy korabeli filmhíradóból csöppent volna ide és nem egy hollywoodi filmez készült volna. Pedig de.
Függetlenül az egyszerű háborúellenes üzenetétől, Lewis Milestone rendező 90 éves, de még mindig kegyetlenül hatásos filmje az első világháború fronttapasztalatairól a mai napig is végtelenül hatékonyan adja át üzenetét, miközben nézője teljesen a hatása alá kerül. Annak ellenére, hogy helyenként érezhető rajta a kora, mégis teljesen időtálló és még a mai napig is modernnek és frissnek érezhető. Az utolsó jelenete, a pillangó után nyúló kéz pedig már a filmtörténelem része, ami a béke utáni vágyat szimbolizálja.
Értékelés: 10/10
