Time Goes By

Kundun 1997

2020. február 24. 18:36 - Time Goes By

kundun_poster.jpgFebruár 25. a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Különböző kutatások 100 millió főre teszik a kommunista diktatúrák halálos áldozatainak számát, akik kivégzés, kínzás, éhínség vagy a kényszermunkatáborok kegyetlen körülményei miatt vesztették életüket. Közülük is a legtöbben Ázsiában haltak meg (Kína 60 millió, Vietnam 1 millió, Észak-Korea 2 millió, Kambodzsa 2 millió), ahol, ha lehet, még az európai elvtársaiknál (Szovjetunió 20 millió, Kelet-Európa 1 millió) is kegyetlenebbek voltak a kommunisták. De mindenhol hullahegyeket hagytak maguk után, ahova csak betették a lábukat, Afrikában 1,7 milliót, Latin-Amerikában 150 ezret, Afganisztánban 1,5 milliót. A kommunizmus áldozatai közé azonban nem csak a halálos áldozatok tartoznak, hanem mindenki, akit ideológiai, politikai okok miatt börtönbe zártak, vallattak, testileg és/vagy lelkileg megnyomorítottak, akiket társadalmi réteg vagy osztály hovatartozásuk miatt megbélyegeztek, üldöztek, tulajdonukat elkommunizálták, és lényegében mindenki, akit szabad cselekvés és választás lehetőségétől megfosztottak, tanulásban, munkában vagy az élet bármilyen területén. Ezek száma lényegében felbecsülhetetlen, de mindenképpen a 100 millió halálos áldozat sokszorosát teszi ki. Ennek ellenére - 30 évvel az európai kommunizmus bukása után - jelenleg úgy néz ki, hogy az USÁ-ban az egyik elnökjelölt egy vérkomcsi lesz....De hát tudjuk, hogy az emberiség soha nem tanul semmiből. Vagy csak simán megérett a pusztulásra.

Mindenesetre addig is, a kínai kommunizmus áldozatainak emlékére Martin Scorsese 4 Oscar-díjra jelölt epikus biografikus filmjéről, a Kundunról írok, ami Tenzin Gyatso, azaz a 14. Dalai Láma, Tibet jelenleg száműzetésben élő spirituális és politikai vezetőjének fiatalkorát mutatja be addig, amíg menekülnie nem kellett a kínai kommunista megszállás miatt. Őt a történelem azzal a lehetetlen küldetéssel bízta meg, hogy békés eszközökkel védje meg Tibetet és annak kultúráját a Mao vezette brutális kínai kommunista hatalom ellen.

Tibet, 1937. Négy évvel a 13. Dalai Láma halála után, az egyik kínai határ közelében fekvő tibeti faluban buddhista szerzetesek felismerni vélik a Dalai Láma reinkarnációját egy két éves kisfiúban, Tenzin Gyatsoban (Tenzin Yeshi Paichang). Két év múlva, amikor a fiú négy éves (Tulku Jamyang Kunga Tenzin) lesz, Lhászába, a fővárosba viszik, ahol buddhista szerzetesek tanítják és készítik fel arra, hogy a későbbiekben betölthesse a tibeti buddhizmus spirituális és politikai vezetőjének tisztségét. Közben Kínában 1949-ben Mao vezetésével a világ egyik legembertelenebb kommunista rendszere alakul, akik 1 éven belül megszállják az addig független Tibetet is. Tenizint ezért már tizenöt éves korában (Gyurme Tethong) hivatalosan is Dalai Lámának avatják fel a 18 helyett, mert erre később már nem kerülhetne sor. A rendkívül fiatal és tapasztalatlan Dalai Láma minden békés eszközzel, tárgyalással megpróbálkozik népe, kultúrájának, vallása megmaradása érdekében, azonban tapasztalnia kell az erőszakmentesség tudatában felnőtt naiv fiatalembernek, hogy ez lehetetlen a kommunistákkal és 1959-ben 24 évesen (Tenzin Thuthob Tsarong) arra kényszerül, hogy elmeneküljön Tibetből... kundun1.jpgMartin Scorsese rendező filmes karrierje előtt katolikus papnak készült, de már az első évben kibukott az iskolából, azonban érdeklődése a vallás és vallási témák iránt nem múlt el nyomtalanul, amit olyan filmek is jeleznek az életművében, mint az 1988-as Krisztus utolsó megkísértése, a 2016-os Némaság, és a kettő között az 1997-es Kundun, aminek forgatókönyvét Melissa Mathison írt a Dalai Láma teljes együttműködésével.

A film készítőinek egyik legfontosabb szempontja az autentikusság megteremtése volt. Csakis tibeti színészeket, vagy akár amatőröket alkalmaztak minden szerepre, itt nem hogy Brad Pitt nincs, de egyetlen fehér karakter vagy színész sem. A történet a film hossza (2 óra 16 perc) ellenére nem túl összetett, viszont jelentős időt szánnak a tibeti kultúra és életforma, valamint a buddhista rituálék bemutatására. Ezen tulajdonságánál fogva nem is annyira egy tipikus hollywoodi filmnek érződik, hanem sokkal inkább egy olyan ázsiai, európai és hollywoodi koprodukcióban készült filmnek, ami mindegyikből a pozitív jegyeket veszi át: atmoszférikus, látványos, hiteles, autentikus, empatikus, de nem szentimentális és a nem túl bonyolult cselekmény és történet ellenére sem unalmas, sőt, kifejezetten érdekes film.

Nem véletlenül hívják a Kundunt a legkevésbé Scorsesés Scorsese-filmnek, mivel a rendező végtelenül tudatosan elhagyja a legfontosabb stílusjegyeit, hogy egy teljesen más atmoszférájú filmet készíthessen, mint amit megszoktunk tőle. Itt nem a nyugtalanság, hanem a nyugalom megteremtésén van a hangsúly, ahol az erőszakot erőszak-ellenesség váltja, miközben teljesen más jellegű fényképezés látható, mint amit megszokhattunk filmjeiben, annak érdekében, hogy látványosan megjeleníthesse az egy magasabb hatalomba vetett hitét és csodálatát azok iránt, akik hitük ereje miatt képesek arra, hogy a sorsra bízzák magukat nehéz szituációban, amihez hatalmas lelkierő kell. A három vallásos témájú filmjének további közös tulajdonsága, hogy mindegyik főszereplője egy olyan spirituálisan végtelenül erős személy, akiknek mozgásterét jelentősen leszűkíti az a (hatalmi) pozíció, amit elfoglal, és ami miatt kiszolgáltatottá és céltáblává válnak. kundun2.jpgA Kundunt nézve nagyon erősen érzékelhető, hogy a rendezőt mennyire érdekli a Dalai Láma azon végtelenül erős elhatározása, hogy megmarad békésnek és vallásosnak egy brutális és istentelen világban. A Kundun így aztán nem a buddhizmusról vagy a tibeti kultúráról szól, hanem sokkal inkább azt akarja elérni, hogy a néző a Dalai Láma helyzetébe képzelje magát. A film ugyanis így tudja átadni legjobban üzenetét, hogy érzékeltetni tudja azt, hogy milyen lelkierő kell ahhoz, hogy egy olyan embertelen, kegyetlen és cinikus, minden korábbit „végképp eltörölni” attitűddel rendelkező gyilkos és romboló rendszer ellen is meg tudja őrizni hitét, emberségét, erőszakmentességét, azaz azt a kultúrát, amit a komcsik éppen kiradíroznak a történelemből. Nem könnyű feladat ez még a tibeti buddhizmus legfontosabb tanítójának, spirituális vezetőjének, a Dalai Lámának sem. Persze felvetődik a  kérdés, hogy ez nem csak amiatt van-e, mert nincs igazából más választása, lehetősége? A filmből kiderül, hogy nem vagy legalábbis nem csak ez, hiszen a körülötte lévő tibeti vezető többsége jóval kevésbé békepárti, függetlenül attól, hogy ugyanabból a közegből, és politikailag kilátástalan helyzetből jönnek.

A mindenkori Dalai Láma reinkarnálódik, azaz újjászületik a halála után, így lényegében az összes Dalai Láma ugyanaz a személy, aki pedig nem más, mint Buddha emberi manifesztációja. A történet első harmadában az új Dalai Láma, az ekkor még kisfiú növekedését, tudatának, spiritualitásának kiteljesedését láthatjuk, aki már gyerekként is „modernitást” hoz az évszázadok óta változatlan életformájú, szellemiségű és zárt Tibetbe, amit kezdetben az olyan tárgyak jelképeznek, mint egy Life magazin, egy filmvetítő, vagy egy autó. A fiú sokkal kíváncsibb és nyitottabb, mint akár a tanárai, ami abból is látható, hogy nem csak Tibet, hanem más országok után is érdeklődik tanárainál a második világháború kitörésének időszakában, akik azonban nem tudják neki megmutatni a térképen, hogy hol van Lengyelország vagy Pearl Harbor. Ekkoriban azonban már senki nem engedheti meg magának a teljes elzárkózottságot, és ezt jól érzékeli a tinédzser fiú, függetlenül attól, hogy még rendkívül naiv, és Tibet ősi fegyverekkel felszerelt 5000 katonájáról azt gondolja, hogy egy ütőképes és Tibet függetlenségét és biztonságát garantálni tudó hadsereget alkotnak. Mint ahogy azon is meglepődik az erőszakmentesség hitében felnevelt Dalai láma, hogy Tibetben is vannak börtönök és politikai harc az ambiciózusabb vezetők között. Na de hát a politikusokat ott sem feltétlenül a szeretet és békesség mozgatja.

Az esélyegyenlőtlenség és a pozíciójának súlya akkor kezd el tudatosodni benne, amikor a második világháború végén már az atombomba is megjelenik a világban, Európára leszakad a vasfüggöny, a kínai kommunizmus is emelkedőben van és várható, hogy megtámadják majd Tibetet előbb vagy utóbb. A Dalai Lámában a történet több pontján is kétségek, kételyek ébrednek saját identitásában, spirituális erejében, hasonlóan Scorsese első vallásos témájú filmjéhez, amiben Jézus megy át nagyon hasonlón a kereszténységben betöltött szerepét illetően.kundun3.jpgDalai Láma 10 év körül: „De mit tehetek én? Én csak egy fiú vagyok.”

Egyik tanára: „Te az a férfi vagy, aki visszajött hozzánk, hogy vezessen minket.”

Ő ugyanis a környezetének nem egy „fiú”, hanem Buddha manifesztációja, a Kundun, azaz a Bölcsességek Óceánja, Tibet legfőbb spirituális és politikai vezetője. Neki tudni kell mindent.

Dalai Láma 15 év körül: „Norbu, gondolkodtál már azon, hogy Reting esetleg nem a megfelelő fiút találta meg?

Norbu: „Nem!

A környezete nem kételkedik abban, hogy ő a reinkarnáció, ezek a kételyek csak benne merülnek fel néha, amely ritka pillanatokban a reménytelenség is látható arcán. Amikor hite visszatér, a reménytelenség is eltűnik.

Környezete ilyen jellegű megnyilvánulásai tovább növelik azt a súlyt Tenzin vállán, amit a történelem tett rá, hiszen népe tőle várja a megoldást egy kilátástalan ügyben, aminek kedvező megoldásához a hiten kívül semmilyen eszközzel nem rendelkezik. Hiába figyelmezteti egyik tanácsadója, hogy "Ezek nem azok a kínaiak, akiket eddig ismertünk. Ezek kommunisták.", a Dalai Láma, mint nagyon sokan, akinek előtte nem volt személyes tapasztalata a kommunizmussal vagy "szocializmussal", ami ideológiailag megtévesztő lehet egy fiatal, naiv és tapasztalatlan ember számára, kezdetben azt gondolja, hogy lehetséges a kommunistákkal való tárgyalás és megegyezés (bármiben is), valamint a vallás és a kommunizmus békés együttélése.  Aztán a Dalai Lámának is nagyon hamar kell rájönnie, hogy ez mennyire nem igaz. A kommunisták először próbálják a jobbik arcukat mutatni, és ezzel legalább addig megtéveszteni a Dalai Lámát, amíg be nem adja a derekát, de hát kutyából nem lesz szalonna, és egy mozdulattal, egy szóval, egy tekintettel elárulják magukat, ugyanis minden egyes megnyilvánulásukból süt a hamisság, az erőszakosság, a cinizmus és az intolerancia minden iránt, ami nem egyeztethető össze az ideológiájukkal. A Dalai Lámának, mint mindenkinek Tibetben, vagy a világon bárhol, ahova a kommunizmus  betette a lábát, folyamatosan szembesülnie kell a kommunizmus valódi arcával, ami egyre fokozódó elnyomást és terrort alkalmaz a tibetiek „meggyőzésére”, miközben őt nevezik „zsarnokinak” a komcsi propagandában. A Kundunban is látható az, ami talán a kommunizmus egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy mindig a „nép érdekeire” és arra a „népre” hivatkoznak, ami szemlátomást a háta közepére se kívánja a magukat „progresszívnek” és modernnek gondoló és nevező, valójában csak rombolni tudó kommunistákat. Az is nagyon érdekes a filmben, ahogy bemutatja azt, hogy a kommunisták nevezik méregnek és tartják agymosó jellegűnek a vallást, valójában azonban a kommunista propagandánál agymosóbb a világon nem létezett/létezik, amit sajnos rengetegen fel sem ismernek.

A filmben van egy remek jelenet, amiben a még nagyon fiatal, naiv és tapasztalatlan, „elmaradott" Dalai Láma és az egyszerre cinikus és behízelgő, „modern” Mao beszélget. A politikában rutinos, agresszív és leereszkedő Mao a minimális tiszteletet sem adja meg a másik ember számára, mindig a szavába vág, és alacsonyabb rendűnek nevezi a Dalai Lámát vallásossága miatt és ami után világossá válik Tenzin számára, hogy a kommunistákkal nem lehetséges semmilyen megállapodás. "A vallás méreg." - mondja Mao. A Dalai Láma számára pedig csak az ima erejébe vetett hit marad: És bár vallásos nem vagyok, tehát a hit erejében nem, de noir rajongóként a sors kezében valamennyire hiszek, (ami persze szintén valamiféle felsőbb hatalom jelenlétére utal), hiszen Kelet-Európában egy idő után megmutatta magát, ugyanakkor a kommunizmussal kapcsolatban még sem erre várnék. Na de én nem is vagyok olyan erős, mint a Dalai Láma:

Dalai Láma: „Az erőszakmentesség hosszú távon fejti ki hatását.”

Egyik katonája: „Van annyi időnk, Őszentsége?

Dalai Láma: „Soha nem tudhatjuk

Ez a fajta bizonytalanság, miszerint emberi halandó nem tudhatja előre a jövőt, meghatározza a filmet (és egy kicsit a néző erőszakmentes győzelembe vetett hitét is.)

(Az elmúlt 70 évben a tibetieknek pedig azt kellett tapasztalniuk, hogy a komcsik által beígért "demokratikus reformok" helyett valójában kultúrájuk, vallásuk földig rombolása, életformájuk megsemmisítése és elkínaiasítás jött, aminek következtében mára mindössze kb. 30 buddhista kolostor maradt az eredeti 6000-ből (!), a kínai többségi han etnikum betelepítése pedig olyan erős a mai napig is, hogy a tibeti őslakosság mára már kisebbséggé vált saját hazájában, Tibetben.)

A film színészei között nincs egyetlen ismert arc sem, mindannyian tibetiek, sőt, a legtöbbjüknek ez az egyetlen filmszerepe. Ketten közülük a valódi Dalai Láma rokonai: Tenzin Thuthob Tsarong, a Dalai Láma unoka-unokaöccse alakította a filmbeli már felnőtt Dalai Lámát, valamint Tencho Gyalpo, az unokahúga pedig az anyjaként szerepelt a filmben. kundun5.jpgKundunt, a Bölcsesség Óceánját, azaz a A Dalai Lámát négy különböző színész (Tenzin Yeshi Paichang, Tulku Jamyang Kunga Tenzin, Gyurme Tethong, Tenzin Thuthob Tsarong) játszotta kicsi gyerekkortól kezdve egészen felnőttkorig. A négy színész bemutatta a Dalai Láma pozíciójából fakadó kihívásokat különböző életkorokban, és azt, hogy hogyan változott egy kissé nárcisztikus és akaratos gyerekből egy, a népéért és kultúrájáért mélyen aggódó, ugyanakkor visszafogott és sztoikus nyugalommal rendelkező felnőtté, akinek arcán néha azért megmutatkozik a reménytelenség is. A spiritualitás erejével mégis elviseli a rárakódó felelősséget és nyomást, miközben semmilyen valódi hatalommal és eszközzel nem rendelkezik. A világtól elzárkózó Tibet és a Dalai Láma szűk mozgásterét azzal is remekül érzékelteti a rendező, hogy karaktere a filmben gyakran látható zárt kapuk mögül kíváncsian kileselkedő fiúként, távcsövön a kolostor falai közül kitekintő, kikukucskáló fiatalemberként, de kíváncsisága és személyes nyitottsága nem változtat azon a tényen, hogy ő egy nagyon passzív hős, akinek nagyon szűk a cselekvési lehetősége.

A film négy Oscar-jelölését a zenéért, a fényképezésért, a kosztümért és a díszletért kapta, úgyhogy ez azt is jelenti, hogy a Kundun nyilvánvalóan rohadt jól néz ki és nagyon atmoszférikus. A film helyenként meditatív, és  autenktikusnak hangzó, Oscar-díjra jelölt zenéjét Philip Glass szerezte, ami még a Gus N’ Roses nevű, a ’80-90-es években a világ egyik legnépszerűbbjének számító rockegyüttesét is inspirálni tudta, akik ennek eredményeképpen 2008-ban kiadtak egy lemezt Chinese Democracy címmel, ami tartalmazott egy ugyanilyen című dalt is. kundun4.jpgA Kundun operatőrét, Roger Deakinst ma már nem kell senkinek bemutatni, hiszen máig 15 Oscar jelölést gyűjtött be, amiből két filmjéért, a Blade Runner 2049-ért és legutóbb az 1917-ért meg is nyerte. Bár a Kundunért még csak jelölték, de senki nem lepődik meg ezek után azon, hogy munkája, buja színei ezt filmet is nagyon látványossá tették. A legjobb kosztümért és díszletért járó Oscar-jelöléseket pedig Dante Ferretti gyűjtötte be, akinek apró részletekig kidolgozott izgalmas munkája nagy mértékben hozzájárult a film hitelességéhez.

A Kundun üzenetét és mondanivalóját néhol elfedi a rendező, Martin Scorsese azon törekvése, hogy minél művészibbnek látszódjon filmje, ami emiatt helyenként mesterkéltnek hathat és egy kicsit soknak találtam benne a rituálék bemutatását. A Kundun azonban ettől függetlenül egy erős buddhista jellegű spirituális atmoszférával rendelkező, csendesebb, autentikusságát végig megőrző látványos film. A Kundun az emberiség fájdalmáról és bűneiről szól, és azt mutatja meg, hogy hogyan is lehet mindezt buddhista módon feldolgozni, ahogy ezt a Dalai Láma is tette, teszi.

Értékelés: 8,5/10

A Dalai Láma szembesül a kommunizmus kegyetlenségével, akik elpusztítják a templomokat, szerzeteseket és nővéreket kényszerítenek szexuális együttlétre az utcán, gyerekeket szüleik megölésére: 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://timegoesby.blog.hu/api/trackback/id/tr8115488132

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2020.02.24. 20:11:17

Értékelem az írást és tetszett, ezért nem is a fimről egy megjegyzést: Martin Scorsese, akinek nem tteszenek a Marvel filmek, gyanús, manapság gyanús hozzáállás!
Hmm, vajon egy Transformer vagy szuperhősös film karakterfejlődésének elemzéséről, érzelmi hatásairól és társadalomkritikájáról mennyit tudnánk írni? Külön megemlítve a Disney főnöke szerint kiemelkedő minőségű, Fekete Párduc című filmeposzt?
Irónia :)

Time Goes By · http://timegoesby.blog.hu/ 2020.02.24. 20:16:17

@Könyveslány: na de ezért nem is írok szuperhősös hülyeségekről, főleg ami még píszivel is párosul. hehe

basszus erről a filmről viszont még egyszer ennyit lehetett volna írni, annyi minden van benne, lényegében minden elhangzó mondatnak és jelentnek van valami extra jelentése, amiről oldalakat lehetne írni, ezért itt nehéz is volt kiemelni a lényeget.
süti beállítások módosítása