The Master of Darkness, a Sötétség Ura, azaz Fritz Lang rendezte ezt a noir krimit, ami ha lazán is, de Émile Zola Állat az emberben című regényén alapul, amit már kétszer is megfilmesítettek előtte, 1920-ban egy német rendező, Ilka Grüning Die Bestie im Menschen, valamint egy francia film keretében Jean Renoir La Béte humaine címmel 1938-ban. A hollywoodi cenzúra miatt az eredetei regény szexuális tartalmának nagy részét ki kellett venni, de a lényege, a főszereplők kétségbeesettsége, reménytelensége nagyon intenzíven érzékelhető ebben a noirosan sivár filmben, amiben minden szereplő a legrosszabb ösztöneit követi. A film főszereplői, Gloria Grahame és Glenn Ford pedig Lang egy évvel korábbi nagy sikerű The Big Heat című noirjában is együtt játszottak.

Carl Buckley (Broderick Crawford) vasutast kirúgják az állásából, ezért rábeszéli kikapós feleségét, Vickit (Gloria Grahame), hogy látogassa meg egyik régi befolyásos férfi ismerősét, John Owenst és kérje segítségét abban, hogy visszakaphassa munkáját. A nő vonakodva ugyan, de belemegy a dologba, és sikerrel is jár. A férje rögtön ezután féltékeny lesz, mert azt feltételezi, hogy felesége ennek érdekében a beszélgetésen kívül szexualitását is bevetette. Hirtelen haragjában és féltékenységében a brutális férj ezért megveri a nőt, a férfit pedig leszúrja egy vonaton, majd megzsarolja feleségét annak érdekében, hogy a nő ne hagyhassa el. Jeff Warren (Glenn Ford) leszerelt veterán éppen hazatért a koreai háborúból, és jelenleg mozdonyvezetőként dolgozik. Jeff látta Vickit a gyilkosság helyszínén, azonban nem mondja el a rendőrségen, ehelyett kapcsolatot kezd a nővel. Vicki mindenképpen meg akar szabadulni erőszakos és bunkó férjétől, ezért megpróbálja Jeffet rávenni a gyilkosságra...Fritz Lang rendező a ’20-as években a német expresszionizmus legnagyobb alakja volt, amiből aztán Hollywoodban kinőtt a film noir, amely az ő munkássága nélkül lehet, hogy nem létezett volna. Mint minden Fritz Lang noir, úgy ez is végtelenül sötéten és cinikusan mutatja be az emberi természet csúnyábbik oldalát, amiben minden szereplőnek van valamilyen alantas szándéka, motivációja, legyen az a hatalom, a pénz, a szex vagy a bosszú, és amiért képes bármit megtenni. Az Emberi vágy is azon noirok sorába tartozik, ami az 1944-es Double Indemnityben felállított femme fatale – antihős – és a megölendő férj sémát alkalmazza, valamint Lang merít egy kicsit saját korábbi noirjából, a szintén 1944-es Scarlet Streetből is pár elemet. Ezek a hasonlóságok egyrészről a férj karakterében nyilvánulnak meg, valamint továbbfejleszti korábbi filmjének azt témáját, hogy minden szereplő megbűnhődik ugyan a történet végén, de nem azért, amiben bűnös. Mindez itt odáig fejlődik, hogy a szereplők végső sorsa nem az lesz, mint amit megérdemelnének, amely elem miatt ez a film talán még sötétebbnek és még cinikusabbnak tűnik, mint 1944-es elődje(i). 

A noirok végzet asszonyait általában kétféle módon szokták értelmezni. Az első, a klasszikus értelmezés szerint ők a férfiak fantáziájának eredményei, vágyaik tárgya, akikben ezzel együtt megtestesülnek a férfiak félelmei a manipulatívnak tartott és szexualitásukkal visszaélő nők iránt. Ilyen félelem, hogy elvesztik az események feletti irányítást, amivel együtt a maszkulinitásuk is oda lesz. A másik, a későbbi, feminista jellegű értelmezés szerint a femme fatale-ok valójában a patriarchális társadalmunk áldozatai, akiket igazságtalanul vádolnak a noirok, mert a pusztulást nem ők, hanem a férfiak önkontroll nélküli vágyai okozzák. Az Emberi vágyban egyértelmű Fritz Lang azon szándéka, hogy a néző a második értelmezés szerint gondoljon Vicki Buckley karakterére. Ennek megfelelően a Human Desire különlegességét karakterizálása adja, ami egyrészről összetettebb, másrészről pedig morálisan máshogy pozícionálja a femme fatale - antihős- és megölendő férj főszereplő hármast, mint a Double Indemnity és annak a sémájával dolgozó többi noir. Bár a tartalom rövid ismertetője alapján először ez is a hagyományos értelmezés szerinti, nőgyűlölő noirnak tűnhet, amiben a manipulatív és szexualitásával visszaélő femme fatale próbálja rosszra rávenni az antihőst, azonban a filmet közelebbről megnézve azt láthatjuk, hogy itt a végzet asszonya lesz a szexuális ösztöneiket követő férfiak áldozata. Ráadásul mindjárt háromnak is. És ebbe nem csak a brutális és bántalmazó férje, hanem az őt szexuálisan kihasználó antihősé is, ami érvényes a férj által meggyilkolt idősebb férfire is. Bár nem tudjuk pontosan mi is volt közte és Vicki között korábban, de a nő viselkedéséből azt érezzük, hogy Owens valószínűleg szexuálisan zaklatta a Vickit, amikor gyerekként és fiatal lányként a férfi házában élt, ahol az anyja bejárónőként dolgozott. Fritz Lang annyit csinált a klasszikus noir sémával, amiben a manipulatív nő a szexualitásával elcsábítja az ennek ellenállni nem tudó gyenge férfit, hogy rávegye őket valamire, hogy használja ugyan ezt a sémát, de a végeredményt mégis a fordítottjaként állítja be, azaz a férfiak használják ki a velük szemben valamilyen szempontból kiszolgáltatott nőt szexuálisan, aki ezen tapasztalatainál fogva használja a későbbiekben a szexualitását férfiak befolyásolására. Na, és mert nem nagyon van más eszköze ebben a környezetben, ahol a férfiakat nem az eszük vezérli, hanem szexuális ösztöneik. Lehet, hogy ezért is tűnik sokkal realistábbnak a film, mint a tíz évvel korábbi klasszikus elődjei. 

Az Emberi vágy legfőbb mondanivalója pedig, hogy ha a férfit jobban befolyásolja a szeme, mint az esze, akkor nem több egy kizárólag az ösztönei alapján cselekvő állatnál. Emberi vággyal ebben a filmben csak a nők rendelkeznek. 

A forgatókönyvet Alfred Hayes írta Émile Zola 1890-es regényéből, amit nem csak a műfaj, de az érvényben lévő cenzúra miatt is jelentősen meg kellett változtatni. A elmebeteg pszichopata, szexuálisan perverz nőgyűlölő gyilkos, Jacques Lantier helyett, akit Jean Gabin játszott Renoir 1938-as filmjében, itt egy ehhez képest abszolút visszafogott, háborúból hazatérő, de morálisan nem túl erős antihős lesz a(z egyik) főszereplő, Lantier karakterének egyes vonásai pedig inkább a megölendő férj, Carl Buckley karakterében köszönnek vissza.A forgatókönyv és a film fókuszában nem is annyira az elviekben főszereplő antihős, hanem sokkal inkább a femme fatale és a férje kapcsolata áll, ugyanis ennek problémás jellege indítja el az eseményeket. 

A forgatókönyv legnagyobb erőssége a karakterizálás, még akkor is, ha nem feltétlenül ezek a legérdekesebb és legizgalmasabb noir szereplők a filmtörténelemben. Az Emberi vágy összes fontosabb karaktere a saját indulatának, szenvedélyének fogja. 

A koreai háborúból éppen hazatért és mozdonyvezetőként dolgozó Jeff Warren nem annyira kemény vagy érdekes fickó, mint a legtöbb noir anithős, de legalább annyira gyenge. Ő, aki elviekben családot szeretne alapítani katonai szolgálata után, nagyon hamar és meglehetősen érzéketlenül lepattintja magáról a távolléte alatt nővé érett, feleség alapanyag „jó kislányt”, Ellent, és egy pár perces semmitmondó beszélgetés után már a kihívó femme fatalet csókolja meg. Nyilvánvaló, hogy ennyi idő után nem a nő lelkére bukott rá, hanem érdeklődése kizárólag szexuális jellegű. A film ezzel hamar megalapozza azt, hogy Jeff nem feltétlenül az az erényes és szimpatikus srác, akinek gondoltuk, amikor hazatért a családjához a háború után. Mindez teljesen egyértelművé válik akkor, amikor Vicki a házastársi bántalmazásban szerzett sérüléseit mutatja neki, amire egy Jeff nem úgy reagál, ahogy egy szerelmes férfi tenné. Ő ugyanis ahelyett, hogy konfrontálódna Vicki férjével, annak bántalmazó viselkedése miatt, vagy valamilyen próbálkozást tenne, hogy a nő megszabadulhasson tőle, és most elsősorban nem gyilkosságról van szó, hanem akár jogi, akár fizikai menedéknyújtásról, Jeff ezt mindössze arra használja, hogy magában igazolja azt, hogy egy férjezett nő a szeretője. Majd amikor annak a legnagyobb szüksége lenne rá, éppen egy másik nőről fantáziál. Glenn Ford számos nagy sikerű noirban játszott (pl. Gilda, The Big Heat stb) és mindig remek antihős volt, úgy itt is nagyon jó ebben a szerepben, azonban talán mégis egy fokkal kevésbé volt érdekes a játéka, mint a már említett két filmben. Persze lehet, hogy ennek az volt az oka, hogy maga a karaktere, Jeff Warren nem volt elég érdekes és fontos, mivel a hangsúly inkább Vicki és Carl házasságán volt.  A film remekül megalapozta Vicki karakterét. Amikor először megjelenik a történetben az ágyon fekve, bon-bont eszik és a lábát az ég felé tartva nézegeti az újonnan vásárolt harisnyáját. Aztán amint belép a férje, megváltozik a viselkedése és elkezdi játszani a fehér kerítéses háziasszonyt (poszt végi videóban látható a jelenet). Vicki azon ritka femme fatale-ok közé tartozik, aki sokkal inkább a patriarchális társadalom és a férfiak szexuális ösztöneinek áldozata, függetlenül attól, hogy ő is egy manipulatív és könnyűvérű nő, aki a szexualitását használja férfiak befolyásolására céljai elérése érdekében, csakhogy ez esetében tanult, és nem ösztönös viselkedés, szemben a film férfi karaktereivel, és korábbi tapasztalataiból fakad. Szexuális manipulációit ráadásul a kétségbeesettsége motiválja, és nem a pénzszerzés, vagy bármilyen más alantas cél. Ő csak brutális és bántalmazó férjétől szeretne megszabadulni, miközben a jogra és a társadalomra nem számíthat. Ki hibáztathatja ezért? Senki, függetlenül attól, hogy hazudik céljai elérése közben, ő is manipulatív és két férfivel is szexel házasságon kívül, na de nincs más eszköze, lehetősége egy annyira férfiközpontú társadalomban, mint amiben él. (Ráadásul az egyikkel azért fekszik le, hogy férje visszakapja a munkáját, aki később ezért veri meg.)

A klasszikus végzet asszonyokkal szemben ráadásul nem is Vicki indítja el a tragédiában végződő eseményeket, hanem a férfiak, aminek eredményeképpen ő lesz az, aki belekerül abba a lefelé húzó spirálba, amibe általában az antihősök kerülnek különböző noirokban, és amiből nagyon nehéz a kiszállás. Amikor férjét kirúgják a munkahelyéről, Vicki azt javasolja, hogy költözzenek más városba és kezdjenek új életet. Carl az, aki erőlteti, hogy beszéljen régi ismerősével. Ugyancsak a férj az, aki mindenáron meg akarja ölni Owens és nem Vicki, aki részt sem akar venni ebben. Sőt, még a férje megölésének ötlete sem teljes egészében tőle származik, azt erőteljesen fűtötte a háborúból visszatért Jeff, aki azt hangoztatta, hogy nem nehéz megölni egy embert. Gloria Grahame nagyon jó volt karakterében, egyszerre volt nagyon csábító, miközben érzékeltetni tudta, hogy karaktere a lelke mélyén nem arra vágyik, hogy férfiak szexuális vágyainak céltáblája legyen, mert az eddig csak szenvedést hozott asz életébe. Vicki alkoholista, erőszakos és féltékeny férje, Carl is összetettebb karakter, mint általában a noirok megölendő férjei. Carl egyszerre brutális és szánalmas, ami remek párosítás (már ami a karaktert illeti). Ő az a típusú végtelenül gyenge férfi, aki az egyik pillanatban könyörög a feleségének, hogy intézze el, hogy visszakaphassa munkáját, majd a másik pillanatban kegyetlenül megveri. Carl minden mérgét és frusztráltságát a feleségén tölti ki. A munkájában nem becsülik meg, ez kiderül abban a beszélgetésben, amikor Vicki először örülni kezd annak, hogy Carl végre visszaszólt a főnökének. Carlt nem a nő demaszkulinizálja, hanem saját személyiségéből fakad, és amely tutyimutyiságot erőszakossággal próbál meg ellensúlyozni. Számára a férfiasságot már csak az jelenti, ha megveri a feleségét. Carl karakterének szánalmas gyengesége és az ebből fakadó erőszakosság, gyilkosságra való hajlam nagyon hasonlít a Scarlet Street Chris Crossára, azaz Edward G. Robinson karakterére, csak annak egy jóval bunkóbb verziója. 

Természetesen van egy „jó kislány” karakterünk is, bár elég nyúlfarknyi a szerepe. Kathleen Case játszotta Ellent, a fiatal (ami a régi amerikai filmekben a szűz szinonimája) nőt, aki szeretné felhívni magára Jeff figyelmét, de erre sokáig nincs esélye. Addig, amíg a férfit csakis a szexuális ösztönei vezetik. Ellen természetesen a femme fatale tökéletes ellentettje, akiből jó feleség válna. 

A Human Desire természetesen „jól néz ki”, ami elvárt egy Fritz Lang noir esetén. Az Emberi vágyat egy noirokban tapasztalt operatőr, Burnett Guffey fényképezte, akinek munkája erőteljesen hozzájárult a film siváran sötét és mégis realisztikus atmoszférájának kialakításához. Guffey és Lang nagy figyelmet szánt az árnyékoknak, az alsó osztálybeli lakásbelsők és a lepukkant vasútállomás bemutatása mellett a sors kiszámíthatatlanságát szimbolizáló, egymást keresztező, váltó vonatsíneknek is. Az is elmondható, hogy ahogy megy előre a film, úgy lesz egyre stílusosabb, köszönhetően a noiros fényképezésnek. Az atmoszféra kialakításában Daniele Amfitheatrof is segített, aki az izgalmasabb részeknél a jazzesebb jellegű háttér zene drámaiságának növelésével próbált némi extra feszültséget kiváltani a film nézőiből.   

De az izgalom a Human Desire esetén sokkal inkább a rendezésből jön, bár a forgatókönyv és a fényképezés is magas színvonalú. Fritz Lang jelentős némafilmes múlttal rendelkezett, amely tapasztalatát, tudását itt is remekül fel tudta használni annak érdekében, hogy képei szavak nélkül is beszélni tudjanak. Az Emberi vágyban több olyan jelenetnek is szemtanúi lehetünk, amelyekben egy pár másodpercben többet mondott el egy-egy beállítással, mint szavak százaival, különös tekintettel a karakterizálásra és a szereplők közötti kapcsolatok bemutatásánál. A Human Desire egy erős atmoszférájú és stílusos film, ami rendelkezik minden olyan összetevővel, amivel egy jó noirnak kell. Feszes történet, feszültség, sötétség, kiváló karakterizálás és remek fényképezés, amelyeknek köszönhetően nem sokkal marad el a rendező legjobbjaitól, talán egy fokkal érdekesebb történettel, olyan szereplőkkel, akikhez jobban tud a néző kötődni még jobb lehetett volna.     

Értékelés: 8/10

Megismerjük Vickit, aki férje könyörgése miatt felhívja régi ismerősét: