Az 1944-es Double Indemnity szekerén utazik ez az egyszerű, ugyanakkor izgalmas és fordulatos low budget noir krimi is, ami annyira tiszteli nagy elődjét, hogy nem csak karakter sémájában, de még nyitójelenetében is megidézi Billy Wilder klasszikusát. A Please Murder Me híres egyedi és kreatív utolsó csavaráról, amelynek során a főszereplő antihős magnószalagra mondja történetét, ami által a néző megismerheti, hogy milyen események vezettek a mostani szituációjához. A film főszerepeiben Raymond Burr és Angela Lansbury láthatók.

A film nyitójelenetében Craig Carlson (Raymond Burr) ügyvéd fegyvert vásárol, majd az irodájába megy, ahol magnószalagra mondja történetét. A visszapillantásából kiderül, hogy pár hónappal ezelőtt ugyanezen a helyen találkozott legjobb barátjával, Joe Leeds-szel (Dick Foran), hogy átessen egy nagyon nehéz beszélgetésen, amely során Carlson bevallja Leedsnek, hogy a viszonyt folytat feleségével, Myrával (Angela Lansbury), akit még az eljövendő válóperükben is képviselni fog. Carlson részéről ez nem volt egy könnyű vallomás, hiszen Leeds a háborúban még az életét is megmentette. Két nappal később Leeds hosszas gondolkodás után azt mondja üzlettársának, hogy döntést hozott a házasságát illetően, majd hazaindul. Az este folyamán felesége lelövi, azt állítva, hogy önvédelemből tette. Craig Carlson válóper helyett immár gyilkossági ügyben képviseli Myrát és megpróbálja bebizonyítani ártatlanságát. Később azonban olyan információk birtokába jut, amelyek megkérdőjelezik ezt…Peter Godfrey angol rendező utolsó filmje volt ez a fordulatos noir krimi. Godfrey számára a noir nem volt ismeretlen terület, hiszen korábban több filmet is készített már ebben az izgalmas műfajban, mint például az 1947-es Cry Wolf, ami arról nevezetes, hogy Errol Flynn egyetlen noirja, valamint az 1948-as The Two Mrs. Carrolls-t Humphrey Bogarttal és Barbara Stanwyckkel a főszerepekben. A nagyon késői, azaz 1955 után készült B noirok mindig rendelkeztek egy kicsit tévéfilm jelleggel is, ami igaz a Please Murder Me-re is, bár esetében lehetséges, hogy mindennek csak az alacsony költségvetése volt az oka, mindenesetre ez nem jelentett akadályt abban, hogy egy izgalmas, feszes, és jó értelemben véve csupasz noir készüljön, amit a fordulatai mozgatnak.

A „csupasz” noir alapvetően azt jelenti, hogy a filmnek nincsenek mellékszálai, társadalmi vagy egyéb mélyebb témái, már azon kívül, hogy megfelelvén a noirok klasszikus sémáinak és karakterizálásának, a nő, a femme fatale lesz minden baj okozója. Mivel eddigre már nem csak a blog olvasói, de korának közönsége is ismerte ezt a sémát, ezért egy nagyon egyedi végső fordulatot írtak a film számára, ami még a rutinos noir rajongókat is meglepi, ráadásul minderre úgy képes, hogy közben betartja a műfaj alap „szabályait”.

A film készítői annyira bíztak a végső csavar egyediségében és erejében, hogy nyíltan utaltak, hivatkoztak már a nyitójelenetben is a Double Indemnityre, ami a Please Murder Me low budgetes verziójában legalább annyira stílusos lett, mint a nagy elődé. Egy ballonkabátos, kalapos pasas fegyvert vásárol egy boltban, majd taxiba száll. Miközben a taxi egy nagyváros neonfényekkel és utcai lámpákkal kivilágított útján halad, a főszereplő némán megtölti a pisztolyt, amely művelet alatt pisztolylövésszerűen megjelennek a film feliratai. Majd ezek után bemegy egy sötét és árnyékos irodába, leül az asztalhoz, hogy magnószalagra mondja csavaros sztoriját. A jelenetben nincsenek dialógusok, a figyelmet így semmi nem vonja el a noiros látványvilágtól, miközben a főszereplő „némasága” csak fokozza a néző veszélyérzetét. Ezután belekezd történetébe, amit azzal a mondattal indít, hogy:.

Craig Carlson: „Pontosan 55 perc múlva halott leszek…”

Majd keretezett flashbackben kibontakozik a története. (Lásd poszt végi videó)Nagyon ritka az, ha egy B filmnek a forgatókönyve az egyik legnagyobb erőssége, már pedig a Please Murder Me esetében ez a helyzet. A szkriptet Donald Hyde és Al C. Ward írták David T. Chandler és Ewald André Dupont története alapján. Bár elviekben a történet kb. feléig nem lehetünk biztosak benne, hogy a nő bűnös, azonban még sem éri túl nagy meglepetés a nézőt, amikor kiderül, hogy a femme fatale szereplőtől távol áll mindenfajta ártatlanság. Mindez azonban nem veszi el a film izgalmát, hiszen a krimi történet középpontjában nem az a kérdés áll, hogy ki követte el a bűncselekményt, mintsem inkább az, hogy miért, és legfőképpen pedig hogyan bűnhődik majd meg ezért?

A szkript lényege a fordulatokban gazdag krimi, amelynek karakterei egyrészről hozzák a szokásos noir sémát, a manipulatív, mindenre képes, mindenkit kihasználó és minden férfi számára veszélyes csinos femme fatale-val, és a megtévesztett antihőssel, aki sokáig nincs tisztában a nő valódi természetével. Másrészről pedig konkrétan a Double Indemnity sémáját is megjeleníti a megölendő férjjel és a többivel...

Ebben a 75 perces noirban nincs túl sok akció, a fordulatok általában különböző dialógusok útján következnek be. A filmben ráadásul egy kb. 20 perces bírósági tárgyalásos rész is szerepel, ami még inkább eltolja a sokat beszélő noirok felé ezt a krimit, függetlenül attól, hogy ennek pont az ellenkezőjeként indul. Mindennek azonban nincs pozitív vagy negatív hatása a film minőségére nézve, inkább csak más jellegű lesz egy kicsit, mint amit várnánk a nyitójelenete alapján. A forgatókönyv azonban végig megőrzi fordulatos és jó értelemben véve félrevezető jellegét. Számos apróság derül ki menet közben, amelyek egy egyre komplikáltabb sztorivá alakulnak idővel. A film érdekességének egyik pontja, ahogy a főszereplő pszichésen reagál a femme fataleval való kapcsolatát folyamatosan megváltoztató és alakító újabb és újabb információra, amelyekkel az írók folyamatosan a történet végi végső csavart építik fel.Függetlenül attól, hogy a két főszerepet, az egyre kiábrándultabb antihőst és a mindenkit manipulálni próbáló femme fatale karaktert játszó színészek is B vonalasnak számítottak ebben az időszakban, az alakításuk mégis meglepően jó volt. Bár Raymond Burr és Angela Lansbury között nincs különösebben erős szikrázás a filmben, egyénileg mégis jól hozták noir karaktereiket.

Raymond Burr általában B filmek, köztük rengeteg noir villain mellékszerepében tűnt eddig fel, többek között Raw Deal 1948, Pitfall 1948, His Kind of Woman 1951, The Blue Gardenia 1953 stb, azonban a filmtörténelembe a leghíresebb filmszerepe, Alfred Hitchcock 1954-es Hátsó ablak feleséggyilkos rossz fickójaként vonult be. Karrierjének másik legfontosabb állomása egy ikonikus tv sorozat, az 1959 és 1961 között futó Perry Mason címszerepe volt, amit nem utolsó sorban a Please Murder Me ügyvéd karakterében nyújtott alakításának köszönhetett, hiszen remekül játszott a tárgyalótermemben játszódó jelenetekben (is). Ebben a noirban lehetősége lesz megmutatni karakterének jó és rossz oldalát egyaránt és arra is, hogy sokkal szélesebb érzelmi skálán mutathassa meg színészi képességeit, mint eddigi noirjaiban, ahol inkább csak a rossz arcú és brutális gazfickókat alakította.

Angela Lansburyt manapság leginkább a Gyilkos sorok c. délutáni krimi sorozat kissé kotnyeles írónője és amatőr nyomozójaként ismerjük, azonban ő még azokban az időkben kezdte pályafutását Hollywood aranykorában, amikor a noirok dominálták a filmkészítést. Sőt, pályafutását is egy noirban, az 1944-es Gaslightban kezdte, amelyért 18 évesen rögtön Oscarra jelölték legjobb női mellékszereplő kategóriában. De számos más filmben is játszott ilyen-olyan „rossz lányokat”. A Please Murder Me-ben látható karaktere a történetnek megfelelően sokáig nagyon ártatlannak tűnik, annak romlottságára inkább csak jelek utalnak. Myraként egészen addig, amíg csak teheti, elbújik a „férfi segítségére szoruló, bajbajutott ártatlan nő” maszkja mögé, ugyanakkor Angela Lansbury a finom játékával jelzi Myra sötétebbik oldalát, ami által a néző érzi, hogy Myra nem egészen az, akinek látszatni szeretné magát, hanem egy pénzéhes nő, aki bármelyik férfit felhasználja azért, hogy megkapja, amit akar.   A mellékszereplők is meglehetősen jók volt, főleg egy low budget B film esetén. Dick Foran játszotta a megölendő férjet, aki rövid szerepében szinte rögtön elnyeri a néző szimpátiáját. Ebben nagy szerepe van a karakter személyiségének önfeláldozó és végsőkig lojális jellegének, aki nem csak a háborúban, de még a civil életben is meg akarja menteni egykori bajtársa életét, még akkor is, ha az már elárulta bizonyos szempontból.

A filmet Alan Stensvold operatőr fényképezte, aki nagyszerűen noiros látványvilágot tudott adni ennek a költségvetésében olcsó filmnek az árnyékok nagyon effektív használatával, míg a zenét Albert Glesser szerezte, ami nem különösebben figyelemreméltó, ugyanakkor hatásosan támogatja az atmoszféraépítést.

Bár megszámlálhatatlan mennyiségű B noir készült a műfajt meghatározó Double Indemnity sémái és története alapján, Peter Godfrey rendező low budget filmje azonban kitűnik ezek közül, hiszen sokkal inkább látszik egyfajta stílusos tisztelgésnek a nagy előd felé, semmint egy olcsó utánzatának, mint aminek esetleg akár a stúdiója is szánta. Ez nem csak a rendező, hanem a forgatókönyvírók, a színészek és az operatőr érdeme is, a film egyedi jellegét pedig a történet végi csavar is erősíti. A Please Murder Me méltatlanul ismeretlen és elfeledett B noir gyöngyszem. Majdnem elveszett az idők folyamán, ami nagyon nagy kár lett volna, ráadásul a mai napig nem újították fel. Ennek az egyetlen előnye, hogy public domain-en van ez az első képkockától az utolsóig érdekes és fordulatos, kevés pénzből készült egyszerű, de stílusos és hatásos noir krimi, azaz szabadon letölthető, megnézhető, amit noir rajongóknak ajánlok is, függetlenül a kópia rossz minőségétől.

Értékelés: 8/10

A film a Youtube-on végignézhető: