Öt Oscar-díjra jelölték Herbert Ross romantikus komédiáját, aminek története egy furcsa trió körül forog. Egy szakmai válságban lévő színész kivesz egy manhattani albérletet egy barátjától, amiben még benne laknak a régi lakók, a haver elhagyott barátnője, egy harmincas családanya, aki most már egyedül neveli szókimondó kiskamasz lányát. A film mindhárom főszereplője Oscar-jelölést szerzett, akik közül Richard Dreyfuss el is nyerte a szobrocskát filmbeli alakításáért, aki ekkor ezzel a legfiatalabb (29 éves) Oscar győztessé vált a legjobb férfi főszereplő kategóriájában. A filmnek a későbbiekben, 2004-ben elkészült a remake-je Jeff Danielsszel az egyik főszerepben, azonban nem sikerült lepipálnia az eredeti verziót.

A korábbi színházi táncos, 33 éves New York-i Paula McFadden (Marsha Mason) elvált anyaként neveli 10 éves lányát, Lucyt (Quinn Cummings) színész barátjával, Tonyval a férfi manhattani albérletében. Paula egyik nap hazaérkezvén egy levelet talál a lakásban, amiben (az egyébként nős) barátja tudatja vele, hogy elhagyja és Olaszországba megy forgatni. A problémákat tetézi, hogy egyik éjszaka egy férfi, Elliot Garfield (Richard Dreyfuss) csenget be hozzájuk azzal, hogy kivette a lakást Tonytól. Paula először megpróbálja kizárni a lakásra jog szerint igényt tartó Elliotot, aki egy ambiciózus és excentrikus színész, azonban rá kell jönnie, hogy jobban jár, ha egyezséget ajánl. Innentől kezdve Paula, Elliot és Lucy megosztják a lakást, ami kezdetben rengeteg összeütközéssel jár, miközben mind a két felnőttnek a munkájukban is hatalmas kihívásokkal kell megküzdeniük. Paulanak hosszú kihagyás után vissza kell mennie dolgozni, mint táncosnő, hogy el tudja magát és lányát tartani, azonban a kondíciója már nem a régi, míg Elliotnak egy olyan idióta színházi rendezővel kell együtt dolgoznia, aki azt akarja, hogy III. Richárd karakterét melegnek játssza el. A sok probléma közepette Paula és Elliot egyre inkább összebarátkoznak, de a nőnek nehezére esik megbízni egy újabb kissé egoista és nárcisztikus színészben…Herbert Ross rendező (koreográfus és színész) hosszú és sikeres karrierje a ’70-es évek érte el csúcsidőszakát, amikor számos, sok Oscar-jelölést szerzett filmet rendezett (The Sunshine Boys 1975, Funny Lady 1975, The Turning Point 1977 stb.) és némelyiket koreografálta is. 1977 ráadásul nagyon erős és fontos év volt Hollywoodban, hiszen ekkor jelent meg a Star Wars és az Annie Hall, amelyek mellett ráadásul még egy holocaust filmmel, a Juliával is versenyeznie kellett a díjakért a legjobb film, forgatókönyv és három színészi kategóriában. Richard Dreyfuss, a Cápa (1975) és a Harmadik típusú találkozások (1977) főszereplője mégis ebben az évben és ezért a filmjéért nyerte el a díjat, ami már előzetesen is sok mindent elárul arról, hogy mennyire jó volt itt.

A The Goodbye Girl egy nagyon bájos és vicces romantikus komédia, aminek története arról szól, hogy mi történik olyankor, amikor a világ két ellenkező nemű, roppant legidegesítő és nehezen elviselhető embere arra kényszerül, hogy együtt lakjon? A válasz könnyen kitalálható a film műfaji besorolása alapján. Persze a happy end előtt a sztori végigjárja azt az utat, amin minden egyes hollywoodi romantikus vígjáték film átmegy: a két, egymástól nagyon eltérő személyiségű és/vagy hátterű főszereplő eltérő motivációkkal ugyan, de mégis egy közösségbe kerül valamilyen oknál fogva, hogy aztán a közös kalandok során összecsiszolódjanak és rájöjjenek, hogy valójában nem is olyan idegesítő a másik, olyannyira nem, hogy szerelmesek lesznek egymásba. Bár a The Goodbye Girl is ezt a sémát követi, ezáltal a vége kiszámítható, azonban még sem érződik elcsépeltnek vagy unalmasnak, amiben nagy szerepe volt a kiváló színészeknek és Neil Simon szintén Oscar-jelölt forgatókönyvének, amiben nagyon vicces dialógusok hallhatók. Simon forgatókönyvei a hetvenes évek második felében összesen 10 színészi Oscar-jelölést hoztak, közte hármat a feleségének, a film főszereplőnőjének, Marsha Masonnek, önmagának négyet, amelyek között megtalálható a leghíresebb filmje, a Furcsa Pár (1968) szkriptje is.

A lakás nem csak a történetben fontos, de mint helyszín is azzá válik. A Goodbye Girl legtöbb jelenete ugyanis a közös albérletben játszódik, főleg az első szakaszban, aminek eredményeképpen már a film közepére úgy érezheti a néző, mintha ő is otthon lenne ebben a lakásban. Ennek azért van nagy jelentősége, mert ez az érzet családias hangulatot teremt addigra, amikor a szereplők is kezdenek megbarátkozni egymással, így a kapcsolatuk változása is hiteles. A sok belső jelenetnek azonban általában van egy olyan hátulütője, hogy kissé színpadiassá és statikussá teszi a filmeket, ezért ennek csökkentésére Neil beleírt néhány külső jelenetet is a történetbe, amelyek aztán nem csak dinamikusabbá és filmszerűbbé tették ezt a vígjátékot, de a sztori helyszíne, a ’70-es évek New Yorkja is megjelenik a filmben, felvillantva a város ekkor szinte élhetetlenül alacsony közbiztonságát.Bár New York nagyon fontos szerepet kap így a filmben, azért az mégiscsak a karakterekről illetve azok változó kapcsolatáról szól. A film első fele a viccesebb, amikor a két főszereplő még utálja egymást, mivel a történet ezen szakaszában fenomenális inzultusokkal és beszólásokkal idegesítik egymást, ami miatt egy kicsit akár sitcom jellegűnek is érezhetjük a filmet. Mivel a történet második felében már összebarátkoznak és sokkal toleránsabbak egymással, ezért lecsökken ironikus beszólások száma, és több komolyabb, drámaibb pillanatot is láthatunk, de természetesen úgy, hogy romantikus komédia jellegét végig megőrzi.

A történet láthatatlan szereplője Paula önző ex-barátja, aki elhagyja a nőt és kiadja az albérletet Elliotnak. Őt sokat emlegetik a film elején, de soha nem jelenik meg a vásznon, mindazonáltal ő a sztori katalizátora, aki elindítja a bonyodalmakat, majd akaratlanul is elhozza a boldogságot a két, illetve három főszereplő számára. A film a három főszereplő (Paula, Elliot és Lucy) illetve kapcsolataik körül forog, minden más mellékszereplő tulajdonképpen teljesen lényegtelen, bár akadnak köztük egész viccesek is, mint például Elliot meleg rendezője, aki egyedül anyukája elismerésére után sóvárog.  

A Goodbye Girl viccessége abból fakad, hogy a két felnőtt főszereplő állandóan ideges vagy aggódik valami miatt, ami már alapjában véve megadja az összeütközésekre, így a remek beszólásokra a lehetőséget. A romantikus erejét pedig az a tény növeli, hogy sem Paula, sem Elliot nem egy tipikus romantikus hős. Külsejük alapján egyikük sem mondható igazán szépnek vagy jóképűnek, távol áll tőlük és karaktereiktől is az a fajta hollywoodi csillogás, mint ami körbevette Gregory Pecket és Audrey Hepburnt a Római vakációban (1953). Paula és Elliot két teljesen hétköznapi embernek tűnik, hétköznapi problémákkal, ami egyben a kapcsolatukat is hitelessé teszi, függetlenül az extrém szituációtól, amibe csöppentek. Ráadásul mindketten rendelkeznek olyan hibákkal, ami megnehezíti azt, hogy bárki is közel kerüljön hozzájuk érzelmileg. Szóval ők ketten amolyan anti-romantikus karakterként kezdik a történet elején, hogy aztán felülkerekedjenek önmagukon, annak érdekében, hogy egyáltalán lehetőséget adjanak saját maguknak a boldogságra.Bár ők hárman nagyon különbözőek, mégis van egy közös tulajdonságuk, ami nem egyéb, mint a végtelen szellemesség. Mindannyian roppant gyorsan reagálnak egy-egy irritáló szituációra és szólnak be egymásnak, vagy válaszolnak egy megelőző inzultusra. Mintha a másiknak való beszólás lenne a legjobb gyógyír a sebeikre és frusztrációikra. De az önirónia sem áll távol a karakterektől.  

Lucy: „Mindig visszamehetsz táncolni!”

Paula: „Táncolni? 33 éves vagyok, menni alig tudok.”

Paula legfőbb problémáit a rossz férfi választásai jelentették a múltban, ami erősen hozzájárult ahhoz, hogy egy neurotikus és bizonytalan, ezért beszólogatós, kemény és követelőző nővé váljon mostanra. Paula személyiségének bizonytalanságát jól mutatja az, hogy gondolatai mintha csak akörül forognának, hogy van-e barátja vagy nincs, legnagyobb félelme pedig az, hogy „kifut az időből”. Paula egyik legjobb jelenete, amikor hosszú évek kihagyása után újra táncosnői munkát keres, és elmegy egy táncos meghallgatásra. Ez a jelenet nemcsak sötéten vicces, hanem egy kicsit szívfacsaró is látni azt, ahogy nála sokkal fiatalabbakkal kell versenyezni, ami tovább fokozza bizonytalanságát és félelmeit. Amikor pedig betoppan egy férfi az életébe, akkor minden korábbi csalódásából fakadó mérgét, házsártosságát és keménységét ezen a személyen vezeti le, bár Elliot tehet a legkevésbé a nő mostani helyzete miatt. A néző azonban megérti Paulát, mivel ismeri motivációit és tapasztalatait, ezért együttérez vele, ugyanakkor drukkolunk is annak, hogy meg tudjon változni egy kicsit, és újra megtanuljon megbízni valakiben. Marsha Mason játszotta a film összetettebb és nagyobb kihívást jelentő szerepét, amiért teljesen megérdemelten jelölték Oscarra, és ami egyike volt annak a négy jelölésnek, amit 1974 és 1982 között szerzett.Elliotot egy végtelenül excentrikus és önző emberként ismerjük meg, aki ráadásul még nárcisztikus is és semmi egyéb nem érdekli, mint a szakmai siker és elismertség megszerzése. Na de hát színész az istenadta. Idővel azonban jó hatással lesznek egymásra és ha nem is lépnek ki a bőrükből, hibáikat visszatudják szorítani annyira, hogy végül harmonikus és toleráns kapcsolatot tudjanak kialakítani.   

Lucy: „Nincs esti puszi?”

Paula: „Mérges vagyok. És az is akarok maradni.”

Az excentrikus és ambiciózus Elliot szemmel láthatólag nem szokott ahhoz, hogy bárkire is tekintettel legyen, miközben szakmai sikeressége miatt is joggal aggódhat egy olyan "kísérletezős" (értsd idióta) rendező mellett, aki azt akarja, hogy Shakespeare egyik ikonikus karakterét, III. Richárdot nagyon feminim homoszexuálisként jelenítse meg a színpadon. Az egoista és szenvedélyes Elliotot, akinél idegesítőbben senki nem meditál ezen a világon, Richard Dreyfuss alakította ellenállhatatlanul viccesen, melegszívűen és végtelenül energikusan, ami által karakterét nagyon könnyen megkedveli a néző annak minden hibájával együtt, hogy aztán a film végére nem csak empatikus partnerré, de szerető apafigurává is váljon. A film legjobb jelenetei közé tartoznak azok, amikor Dreyfuss a meleg III. Richard szerepét gyakorolja illetve adja elő. A színész a karrierje csúcsán volt a 70-es évek második felében, amikor is nem tudott hibázni sem a filmválasztásaival, sem az alakításaiban, és erre tette fel a koronát ebben a filmjében.Miután exe elhagyja Paulát, a nő mintha csak a lánya miatt nem omlana össze idegileg és érzelmileg. Lucy, akinek legalább annyira felvágták a nyelvét, mint anyjának és Elliotnak, Paulával ellentétben már az elejétől kezdve nagyon megkedveli Elliotot, azonban ő is aggódik amiatt, hogy ez a férfi is elhagyja majd őket. Nagyon nehéz úgy  megírni és eljátszani egy okos és szellemes kiskamasz karaktert, hogy az ne váljon életszerűtlenül túl éretté, felnőttessé és ne tűnjön koravénnek, ami sajnos nagyon gyakran előfordult régebbi filmekben. Itt azonban sikerült elkerülni ezt a csapdát, amiben nagyon nagy szerepe volt Quinn Cummings gyerekszínésznek, aki teljesen természetesen és hitelesen alakította a 10 éves okos Lucy karakterét, miközben a vígjátékokban nagyon fontos időzítésben is olyan jó volt, mint a profi színészek.  

A The Goodbye Girl vígjátékokra jellemző könnyed háttérzenéjét Dave Grusin írta, fülbemászó dallamú címadó dalát pedig David Gates szerezte. A filmet David M. Walsh operatőr fényképezte, a belső jeleneteket Los Angelesben, a külsőket pedig természetesen New Yorkban. A fényképezésre jellemző, hogy a kamera sokat mozog körben és sok a különböző szögekből történő fényképezés is annak érdekében, hogy minél több dinamikát vigyenek a filmbe, legyőzve a sok belső jelenetből fakadó statikusságot.  

Herbert Ross rendező romantikus vígjátéka egy igazi időtlen klasszikus, aminek nem csak a film karakter központúsága, hanem a fókuszban lévő emberi kapcsolatok univerzialitása és időtlensége az oka. A Goodbye Girlt bármelyik korban újra lehetne forgatni minimális változtatással, mert ugyanolyan jól működik ez a film 2020-ban is, mint 1977-ben. Bár ez esetben meg felesleges újraforgatni, mivel az eredeti dialógusainak és színészi játékának minőségét nagyon nehéz lenne lepipálni, mint ahogy ez a 2004-es verzióban sem sikerült. A The Goodbye Girl egy kedves, szellemes és jó értelemben véve régi típusú romantikus vígjáték, ami bárkinek ajánlható bármikor.  

Értékelés: 9/10

Jelenet a filmből: