A Conflict egy meglehetősen alábecsült és kevésbé ismert film noir, pedig a főszereplőjét úgy hívják, hogy Humphrey Bogart. A Conflict egyike Bogart azon filmjeinek, amelyekben karakterének egyik meghatározó eleme a paranoia. Ilyenek voltak - a Conflictnál sokkal ismertebb és elismertebb - a Sierra Madre kincse (Treasure of Sierra Madre) vagy a Zendülés a Caine Hadihajón (Caine Mutiny), ugyanakkor minden hibája ellenére a Conflict is egy izgalmas és feszült noir, aminek fókuszában egy olyan férfi áll, aki elhatározza, hogy megöli feleségét, mert beleszeretett sógornőjébe.

Richard (Humphrey Bogart) és Kathryn Mason (Rose Hobart) látszólag egy olyan tökéletes házasságban él, amelyet sok ember megirigyelhet. A valósságban azonban Richard szerelmes felesége húgába, Evelynbe (Alexis Smith), de Kathryn a férje értésére adja, hogy soha nem fog elválni. Amikor a család barátja, a pszichológus Dr. Mark Hamilton (Sidney Greenstreet) által szervezett partiról mennek haza hármasban, balesetet szenvednek, aminek következtében Richard lába megsérül. A férfi ráérez a lehetőségre, és megtervezi felesége megölését oly módon, hogy sérülését súlyosabbnak állítja be, hogy alibit biztosítson magának. A gyilkosság után azonban olyan furcsa dolgok kezdenek el történni, amelyekből Richard azt a következtetést vonja le, hogy a felesége életben van. Ez azonban teljesen összezavarja a férfit, hiszen hogyan lehetne életben Kathryn, ha egyszer megölte? Richard, aki mindig büszke volt racionális mérnök agyára, elkezd kételkedni a józan eszében. Nem tudja eldönteni, hogy tényleg él a felesége vagy csak ő kezd el megbolondulni, egyre kevésbé biztos bármiben is, és egyre paranoiásabbá válik.... Curtis Bernhardt rendező suspense noirja egy, a csavarokra építő izgalmas krimi, amit azonban elég sok kritika ért megjelenésekor is és manapság is. A kritikák legfőbb oka a gyenge forgatókönyv, ugyanakkor szerintem az erős részei vannak annyira jók - hát mi vagy ki más, mint Humphrey Bogart - , hogy feledtetni tudják a hibák egy részét. Bernhardt Németországban kezdte a szakmát még a némafilmek korszakában, azonban származása miatt emigrálnia kellett az USÁ-ba, ahol 1941-ben kezdett a Warner Brosnál rendezni. Mivel ő is a német iskolából jött, ezért szinte evidens volt, hogy a német expresszionizmusból  táplálkozó noirok terepén ő is kipróbálja magát. Bernhardt azonban nem tartozott a műfajt meghatározó és alakító rendezők közé, mint Fritz Lang vagy Billy Wilder, de még a jobb stílusérzékkel rendelkező követők, mint pl. Robert Siodmak színvonalát sem érte el, aminek eredményeképpen öt kisebb-nagyobb hibákkal rendelkező noirt készített, amelyek közé tartozik a Conflict is. (Curtis Bernhardt legjobb noirja az 1947-es Possessed volt Joan Crawforddal a főszerepben.)

A forgatókönyvet Arthur T. Horman és Dwigth Taylor írták Alfred Neumann és Robert Siodmak történetéből. A forgatókönyv alapsztorija bár nem túl eredeti, de egyáltalán nem rossz, tartalmaz számos olyan elemet, ami egy film noirt érdekessé és izgalmassá tehet, a probléma inkább csak az, hogy ezeket az elemeket, vagy legalábbis egy részüket nem megfelelően kidolgozták ki. A forgatókönyvet érték olyan kritikák, hogy túl hamar ki lehet találni a csavart/csavarokat, és emiatt a film nem tudja az izgalmat és a feszültséget fenntartani. Ezzel nem feltétlenül értek egyet, mert sem a film karakterei, sem a köztük lévő kapcsolat nem követi a noirok ismert femme fatale-antihős sémáját. Tény és való, hogy léteznek sokkal nyomasztóbb és feszültség telibb noirok, és bár itt valóban nem rágja le az ember a körmét a film alatt, azt nem mondanám, hogy ne lenne érdekes és izgalmas a film, és a néző ne élvezné azokat a csavarokat, amelyek miatt az antihős egyre paranoidabbá válik. Ami viszont nagyon igaz a kritikákból, az a gyenge karakterkidolgozás, hiszen egyedül a főszereplő antihős karaktere nevezhető többrétegűnek és kidolgozottnak, a többiek sajnos nagyon semmilyenek, pedig ahhoz, hogy átérezzük Richard motivációit, nem ártott volna a pszichológus, de leginkább a femme fatale karakterét jobban kikerekíteni. Humphrey Bogart remekel Richard, a kezdetben magabiztos, hideg és racionális fejjel gondolkodó, majd a lelkiismeret furdalástól összezavarodó feleség gyilkos férj szerepében. A filmben tulajdonképpen Richard karaktere látványos változásokon megy át, és ami még jobbá teszi az átalakulását, az az, hogy mindez apró lépésenként történik. A kezdetben mindig higgadt férfi a film végére már teljesen elveszti nyugodt magabiztosságát, az őrület határán támad neki egy idősebb nőre. Richard Mason nem egy szokásos és egyszerű gyilkos, hanem pszichológiai mélységekkel rendelkező karakter, aki úgy válik egyre szimpatikusabbá, ahogy egyre jobban elbizonytalanodik. Ekkor sokkal emberibbnek tűnik, mint a film elején, amikor hidegfejű, köztiszteletben álló mérnök volt. Humphrey Bogart játékára soha nem lehet panasz, amikor egy paranoid karaktert játszik, mert ezeket a szerepeket ő mindig nagyon magas szinten tudta hozni. Richard Masonként is remek volt, valószínűleg csak azért nem jegyzik a legjobbjai között az ebben a filmben nyújtott teljesítményét, mert magát a filmet nem jegyzik túl magasan, pedig ő megérdemelné. 

Sydney Greenstreet, is nagyon jó a pszichológus karakterében, aki ráadásul egy elég semmilyen karaktert tesz élvezetessé, amely szerep nehézségét még az is tetézi, hogy pszichológiai közhelyekről kell beszélnie. Ezt ő azonban könnyedén és elegánsan teszi, igaz, hogy a végére kissé döcögősebbé válik, de így is remek, amit kihozott ebből a szerepből. A pszichológus karaktere nagyon fontosa történet szempontjából, de mint személyiség nem igazán, ezért nem is tudunk meg róla túl sokat. Rose Hobart is jó volt, éppen megfelelő mértékben volt bosszantó a feleség szerepében, az ő karaktere tulajdonképpen ennyire terjed ki, amit hozott is rendesen.

Ami viszont a legnagyobb kívánnivalókat hagyja maga után, az Evelyn, a film femme fatale karaktere. Ez egyrészről forgatókönyv hiba is, másrészről Alexis Smith sem igazán remekel a végzet asszonya szerepében. Ha egyáltalán femme fatale-nak lehet hívni. Ő ugyan a gyilkosság oka, a férfi vágyainak tárgya, ugyanakkor eléggé láthatatlan a filmben, ráadásul semmilyen manipulációs feladata nincs, az antihős úgymond saját okán és jogán dönti el, hogy gyilkos lesz. Richard becsavarodásának folyamatában vannak olyan helyzetek, amikor a férfi azt képzeli, hogy Evelyn játssza a "visszatérő" Kathrynt, hogy őt megtévessze, azonban erre nincs semmilyen válasz a forgatókönyvben válasz. Richard ezt nem kéri számon Evelynen, hanem a nő karaktere egész egyszerűen eltűnik a filmből még annak csúcspontja előtt. Ráadásul azokban a jelenetekben sem igazán jó Evelyn, ahol a forgatókönyv megteremti a konfrontációt köztük. Az egyik jelenetben összebarátkozik egy fiatal fickóval, akit szemmel láthatóan megkedvel, de a következő jelenetben meg már Richardot kedveli, és ennek nem az az oka, hogy a manipulatív végzet asszonya ketős játékok játszana, mint sok más noirban, hanem egyszerűen ilyen Evelyn. Karakterét nem szőtték rendesen a történetbe. A néző számára még a film végén sem tisztul ki karaktere, mert nem tudjuk meg, hogy Evelyn valójában mit érzett, és mit reagált Richard szerepére az ügyben. (Sőt, az sem tiszta, hogy Richard miből gondolta annyira biztosan, hogy Evelyn is szerelmes belé. ) Szóval Evelynnel kapcsolatban egy csomó nyitott kérdés marad a film végére, az ő karakterének nincs lezárása. Ez eddig a forgatókönyvírók hibája volt, azonban ezzel még nem merül ki szegény Evelyn hibafaktora, mivel még az őt játszó színésznő, Alexis Smith sem volt elég jó femme fatale, mivel nem volt elég csábító, nem volt szexis, nem volt benne lényegében semmi, amitől legalább sejthettük volna, hogy ő egy femme fatale.A film fényképezése sem tartozik a műfaj legstílusosabbjai közé, ugyanakkor panaszunk sem lehet rá, mert helyenként kifejezetten látványos képeket tudott produkálni. Ide tartozik például a gyilkossági jelenet a ködös, sziklás erdei úton, vagy a nagyon noiros jelenet, amikor az autó visszapillantótükrében láthatjuk, amit a sofőr is lát. Szóval Merritt B. Gerstad operatőr munkája hozta a műfaj átlagát. 

Mindezek mellett még olyan kis finomságoknak is szemtanúi lehetünk, mint egy máltai sólyom az egyik szekrény tetején, ami vicces célzás egy másik Bogart-Greenstreet filmre. 

Curtis Bernhardt filmjét minden lekezelő vélemény ellenére sem nevezném rossznak, sőt, az átlagosnál egy kicsivel jobbnak, amelyben az átlagot képviseli a fényképezés, a kiválót Humphrey Bogart, a gyengét meg a forgatókönyve. És egy remek Humphrey Bogartnak elégnek kell lennie arra, hogy meg akarjuk nézni a filmet. 

Értékelés: 7/10

A gyilkossági jelenet: