Nem tudom létezik-e olyan ember a világon, aki ne hallott volna erről a filmről, még ha esetleg nem is látta. Bár a filmet 'A listás' sztárokkal és stáb tagokkal készítették, ennek ellenére senki sem várt nagyon különleges végeredményt a film készítésekor, főleg nem olyat, ami végül lett belőle: a klasszikusok klasszikusa, amit jelenleg a 3. legjobb amerikai filmként tartanak számon az Aranypolgár és a Keresztapa 1 mögött. Eredetileg egy háború párti propaganda filmnek indult, amit a War Department (az akkori amerikai Hadügyminisztérium) támogatott. 1942-ben az USA, bár már túl volt Pearl Harboron, még mindig elég közömbös volt az Európában folyó háború és az azzal járó szenvedések iránt, amit többek között ez a film is be akart mutatni, és elkötelezettebbé tenni az amerikaiakat a náci Németország elleni háborúhoz. Mi tette mégis ezt a filmet annyira különlegessé, hogy nemcsak a háborús propaganda film kategóriát múlta felül messzemenően, de tulajdonképpen a többi filmet is, és több, mint 70 év után is megdobogtatja a szívet? Erre röviden azt lehetne válaszolni, hogy minden. A Casablanca ugyanis rendelkezik minden olyan alkotóelemmel, ami nagyszerűvé tesz egy filmet, ráadásul minden összetevője önmagában is kiváló: izgalmas történet klasszikussá vált szellemes és cinikus mondatokkal, érdekes karakterek, amelyeket remek színészek játszanak, nagyszerű fényképezés és rendezés, fülbemászó betétdal és zene, amelyek elképesztően atmoszférikus filmet eredményeztek, na és persze az a bizonyos szerelmi háromszög. A film nagyon jól megtalálta az egyensúlyt a romantika és a politikai/társadalmi mondanivaló között, ráadásul ezeket sikerült úgy tálalni, hogy teljesen időtállóak lettek azáltal, hogy a karaktereket mozgató motivációk és érzelmek elvonatkoztathatóak a filmbeli eseményektől és így akármelyik korban érvényesek.

A 2. világháborúban a menekülők ezrei próbálnak Amerikába jutni a marokkói Casablancán keresztül, ami a francia Vichy-kormány irányítása alatt állt. A menekülteknek azonban vízumra volt szükségük, amit vagy a korrupt francia hivatalnokoktól, ezen belül is leginkább a rendőrfőnöktől Louis Renault kapitánytól (Claude Rains), vagy a fekete piacon lehetett beszerezni. A város éjszakai életének (és feketepiacának) központja Rick Kávéháza, aminek a tulajdonosa az amerikai Rick Blaine (Humphrey Bogart), aki egy végtelenül cinikus és megkeseredett férfi. Amikor megölnek két német futárt, és ellopják a náluk lévő fontos dokumentumokat, amelyek korlátlan utazásra jogosítanak fel, Ugarte (Peter Lorre), egy kisstílű bűnöző Ricknek adja az iratokat megőrzésre, aki a zongorába rejti őket. Ugarte megpróbál elmenekülni, azonban elfogják, majd kihallgatás közben meghal. Captain Renault a város végtelenül korrupt, ugyanakkor politikailag teljesen semleges rendőrfőnöke szemet huny kenőpénz fejében Rick kávéházában folyó illegális szerencsejáték felett. Renault elmondja Ricknek, akit a cinizmusa miatt tulajdonképpen nagyon kedvel, mert hasonszőrűnek érzi, hogy Victor László (Paul Henreid) a cseh ellenállás vezetője Casablancába jött és akit a Gestapo helyi vezetője Strasser őrnagy (Conrad Veindt) mindenképpen itt akar tartani. Figyelmezteti Ricket, hogy esze ágába se jusson vízumot eladni Lászlónak. László és felesége Ilsa Lund (Ingrid Bergman) természetesen Rick kávéházába megy, hogy találkozzon Ugarteval, és megvegye tőle a dokumentumokat, de annak halála miatt más forrás után kell nézniük. Időközben kiderül Rick cinizmusának is az oka: Párizsban szerelmes lett egy nőbe, akivel már a házasságot tervezték, és együtt akarták Párizst elhagyni, amikor a németek bevonultak, ám a nő nem ment el a vasútállomásra a megbeszélt időpontban. Ez a nő persze nem más, mint Ilsa. Amikor Rick meglátja Ilsát, a sebek újra feltépődnek mindkét oldalon. Ilsa nagyon tiszteli és felnéz a férjére, ugyanakkor igazából Rickbe szerelmes. Nyilvánvalóan Rick cinikus álcája mögött érző szív dobog, de vajon ez mire készteti Ricket? Eladja-e Victor Lászlót, hogy el tudjon menni Ilsával Amerikába vagy segít nekik megszökniük, amivel feladná saját boldogságának lehetőségét?A film alapvetően két fő szálon fut, az egyik a háborús és eszmei mondanivaló, ami miatt tulajdonképpen a filmet készítették, a másik pedig a romantikus szál, amivel fel akarták dobni és népszerűvé akarták tenni az első szálat. Ezek önmagukban is jól sikerültek, ráadásul az is összejött a készítőknek, hogy ezt a két szálat döccenés mentesen hitelesen egybeszőjék. A Casablanca úgy lett - idővel - egy háborúellenes film, hogy sikeresen propagálta az amerikaiak felé, hogy miért is kellene belépni az európai hadszíntérre az USA-nak, és fordítva: úgy tudta propagálni a háború szükségességét, hogy idővel egy háborúellenes klasszikussá vált, és a legjobb az egészben, hogy a kettő között nincs  ellentmondás. A háborúellenesség tulajdonképpen majdnem minden jelenetben látható és érzékelhető a karakterek személyes mizériáján keresztül, ahogy mindenkinek az éltét felborítja és megváltoztatja a háború, és ahol nagyon olcsó az emberélet. Menekültek tömegei próbálják Európát elhagyni, akiknek nemcsak a nácizmus fenyegetése elől kell menekülniük, de életüket és menekülésüket megnehezítik a háborús helyzetet kihasználó ügyeskedők is. Ugyanakkor a háború szükséges voltát is jól ábrázolja, ha egy végtelenül embertelen rendszer (ez esetben a nácizmus) terjedését vagy végső győzelmét kell megakadályozni. Itt megjelenik a zsidók üldözése és a koncentrációs táborok, a földalatti ellenállás, a francia himnusz éneklése, de ami igazán a Casablanca erőssége ebben a szálban az inkább az emberekben - sokuknál ugyan csak nagyon mélyen - jelenlévő emberiesség, ami politikától, ideológiáktól és kortól független. És amit olyan jelenetekben mutat be, mint amikor Rick hagyja nyerni a fiatal menekülő zsidó párt a ruletten, ami által meg tudják venni a vízumot. A film ugyanakkor (főleg kezdetben) leginkább a szerelmi szál miatt vált híressé és népszerűvé (na és persze a színészeknek köszönhetően), amely végül alárendelődik a háborús erőfeszítéseknek.Rick Blaine, a cinikus, megkeseredett, piás és önző amerikai bártulajdonos szerepét mintha Humphrey Bogartra öntötték volna. Rick, aki állandóan emberek között van, mégis egy magányos kívülálló kifejezésre is juttatja, hogy "ő senkiért nem kockáztatja a nyakát." Nemzetiségét firtató kérdésre csak annyit mond, hogy "iszákos". Fáradt és önző, ugyanakkor már az elején érzékelhető, hogy ennek a mélyében valami keserű csalódottság áll. Mivel nőkkel szemben nagyon elutasító és talán még cinikusabb, mint bármi más témában, arra is nagyon könnyen és gyorsan rá lehet jönni, hogy keserűsége hátterében egy nő áll. Rick úgy vált meghatározó alakjává a casablancai életnek, hogy tulajdonképpen nem is vesz részt benne. Vagy legalábbis nem oly módon, hogy érzelmileg érintve lenne. Persze ez az állapot megváltozik, amikor megjelenik a nő, akibe szerelmes volt, és aki szó nélkül faképnél hagyta Párizsban. Ráadásul cinizmusa csak nő, amikor megtudja, hogy Ilsa férjnél van, egészen addig, amíg jobban meg nem ismeri a körülményeket, és ami a legfontosabb, azt, hogy llsa még mindig szereti. Ekkor bevonja magát a sztoriba és a többi ember életébe, ami azzal jár, hogy az ő életébe is bevonódnak emberek. Tulajdonképpen a film utolsó nagyjelenetéig nem tudjuk biztosan, hogy ez az érzelmi érintettség mit fog Rickből kiváltani. Több lehetőség is fennáll, egyrészt eladja Lászlót a németeknek, és ő elmegy szerelmével, vagy segít a házaspárnak megszöknie, ami azt jelenti, hogy saját boldogságát alárendeli a nagy ügynek. Mivel tudjuk, hogy Rick a cinikus felszín alatt egy szentimentális ember, sejthetjük, hogy nem fog embertársai kárára dönteni. Rick Blaine szimbolizálja az izoláció párti és a világ eseményeitől elzárkózó amerikai társadalmat, aki végül abbahagyja az önsajnálatot, az önző viselkedését és gondolkodás módját, és végül bevonja magát az eseményekbe, ami által győzhet a "jó" oldal.A koncentrációs tábort megjáró ellenállás vezető Victor László szerepében Paul Heinreid talán egy kicsit halványabb, mint Bogart, Reines vagy Bergman, de a mentségére legyen mondva, hogy az ő szerepe nem annyira érdekes, mint a többi, mert nincs túl sok hibája, mivel ez egy meglehetősen idealizált karakter, ami kissé életszerűtlenné is teszi. A humortalan és kissé száraz Victor László mindent, az egész életét alárendeli a harcának és ideológiájának, még érzéseit és magánéletét is. Bár ez az önzetlenségét hivatott bemutatni, szerintem inkább az ellenkező hatást éri el. A nagy önzetlensége nagyon is önzőnek tűnik, és egy kicsit az egojának táplálását (is) szolgálja, ahogy a világ elismerését megszerzi. És bár a film végére realizálja azt, hogy igazából az erőt Ilsa adja számára elszánt harcához és a küzdelem folytatásához, azért az arca a Marseilles éneklése közben mutat eksztázist, és nem a Ilsával, aki irányába inkább valamiféle mély barátságot mutat. A nézők többsége a két férfi Ilsáért folyó rivalizálásában azt hiszem inkább a vagány és cinikus Ricknek szorít és nem a merev, csak az ideológiájának élő Victor Lászlónak, ugyanakkor nem lenne igazi happy end, ha a leigázott, de büszke és ellenálló Európát szimbolizáló Victor László hoppon maradna.

Ilsa Lund (Ingrid Bergman) karakterének a nagy kérdése, hogy a két jóképű és a maga módján hősies fickó közül melyiket válassza. Ingrid Bergman a film utolsó jelenetének forgatásáig nem tudta, hogy a történet hogyan alakul, melyik férfit lesz a befutó. Ez kiváló húzásnak bizonyult, ugyanis így Bergman szinte minden jelenetében érzékelhető az érzelmi zavarodottsága, és ezáltal őrlődése a két férfi között nagyon hitelessé vált. Mivel nem tudta, hogy végül kivel repül el Casablancából, ezért ösztönösen nem tudott "jelet" adni a nézőnek a végkifejletet illetően. Férjére nagyon felnéz és nagyon tiszteli, hiszen egyrészről kinyitotta számára a világot, ideákkal és gondolatokkal ismertette meg, aki ráadásul nagyon bátor, még a koncentrációs táborból is megszökött, és senki és semmi nem állíthatja meg a gonosz elleni harcában. Ráadásul nem könnyű elhagyni valakit, aki éppen megszökött a koncentrációs táborból. Ugyanakkor igazából Rickbe szerelmes a szó klasszikus értelmében, viszont önzőség lenne Lászlót elhagynia, már csak azért is, mert a férje ereje és kitartása belőle ered. Nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el, ha lelövöm a végkifejletet így 72 évvel a film forgatása után, hogy nem hagyja el Victor Lászlót, mert nem hagyhatja, hogy az az erejét veszítse a nagy küzdelemben. Ugyanakkor ez sokkal  inkább Rick döntése lesz a film végén, akinek az a tudat, hogy a nő őt szereti, elég ahhoz, hogy feláldozza személyes boldogságát a háborús erőfeszítések oltárán.Louis Renault kapitány szerepében Claude Rains nagyszerűen egyensúlyoz az unszimpatikus korrupt és hatalmával visszaélő rendőrtiszt, és a szellemes, valódi érzéseit és gondolatait a túlélés (na és persze a személyes boldogulás) miatt elfojtó hivatalnok között, aki nem akar igazából senkinek szándékosan ártani. Karaktere tulajdonképpen nagyon hasonlít Rickhez. Míg az amerikai a kívülállóságban látja biztosítottnak a háború túlélését, addig Louis a politikai semlegességben látja mindezt, mert ő helyzeténél fogva nem lehet kívülálló. Ők ketten kedvelik egymást már a film elején is, ami nem véletlen, hiszen az amerikai Rick európai párja Louis. Mindkettejüket kezdetben önző okok motiválják, miközben érzik egymásról azt is, hogy valójában érző lelkek, akik egymásban a párjukra akadtak. A háború csak akkor nyerhető Victor Lászlónak, ha a politikailag inaktív Rickek és Louisok is bevonják magukat a küzdelembe az amúgy általuk is rossznak tartott nácizmus ellen. A film két legérdekesebb karaktere, Louis és Rick cinikus társalgásai adják a legjobb párbeszédeket: "Hiányozni fogsz Rick, te vagy az egyetlen Casablancában, aki még nálam is gátlástalanabb." Louis szájából olyan további klasszikussá vált mondatokat hallhatunk, mint a "tartóztassák le a szokásos gyanúsítottakat",  vagy "a szívem a legkevésbé sebezhető pontom" (amit magyar szinkronban teljesen rosszul fordítottak).

A főszereplők mellett a mellékkarakterek is érdekesek és jól eltaláltak, mint Ugarte (Peter Lorre), a nyájas feketézős, vagy a korrupt bár tulajdonos Signor Ferrari (Sydney Greenstreet). (Ők ketten egy évvel korábban együtt játszottak Bogarttal a nagysikerű Máltai sólyomban.) Fontos mellékszereplő Sam (Dooley Wilson), a fekete bárzongorista, aki gondját viseli Ricknek, amikor az nagyon maga alatt van. Vagy éppen a bolgár menekült zsidó lány, aki bármit megtenne, hogy férjével leléphessenek.A film forgatókönyve Murray Burnett és Joan Alison Everybody Comes to Rick's színművén alapul, amin hat forgatókönyvíró dolgozott, de mégsem állt készen a forgatás megkezdésekor, és ami tulajdonképpen végig elég képlékeny állapotban maradt. A végeredmény viszont Oscar-díjat hozott 3 írónak, Philip Epsteinnek, Julius Epsteinnek és Howard Kochnak teljesen megérdemelten, ugyanis a forgatókönyv egy izgalmas, a romantika és az idealizmus között jól egyensúlyozó történetet, és szikrázó, végtelenül szellemes, cinikus párbeszédeket tartalmaz némi szentimentalizmussal fűszerezve. A kettő egyensúlya nem csak azt jelenti, hogy időben és tartalomban egyforma hangsúlyt kap a film két fő alkotórésze, hanem azt is, hogy egymást ellensúlyozzák és visszafogják, ezáltal egyiket sem fenyegeti a giccsesség veszélye (vagy csak néha), ellentétben a kor hasonló filmjeivel. A forgatókönyv legnagyobb erőssége mindazonáltal a kidolgozott és érdekes karakterek, amelyek hatalmas fejlődésen mennek át a film során. Mindenkinek megvan a maga hibája, hibái, ennek ellenére mindegyikük szimpatikus karakter (leszámítva természetesen a Gestapo főnököt).

A remek forgatókönyvhöz társul a film zenéje, és annak híres betétdala az As Time Goes By, ami minden idők második legjobb betétdalaként szerepel az Amerikai Film Intézet listáján. A film zenéjét az osztrák születésű Max Steiner szerezte, akit a "film zenék atyjának" is neveztek, pályafutása során 24-szer (!) jelölték Oscar-díjra, zenéjével jelentősen hozzájárult a film atmoszférájának megteremtéséhez. Az As Time Goes By helyett, ami az eredeti színműből jön és Herman Hupfeld írt, saját dalt akart szerezni, de közben Ingrid Bergman már levágatta a haját a következő filmjéhez, ezért az eredeti verzió maradt a filmben. A Casablanca egyik híres jelenetében a német katonák a Die Wacht am Rhein c. német hazafias dalt éneklik, amikor a Viktor László vezetésével a bárban tartózkodó többi ember pedig a francia himnuszra, a La Marseillaise-re zendít rá teljes zenekari verzióban, ami végül a németek elcsendesedését eredményezi.A film operatőre az az Arthur Edeson, aki a Máltai sólymot is fényképezte, egyes jeleneteknél sötét film noiros és expresszionista világítást használt, főleg a film vége felé. Edeson különösen figyelmesen és előnyösen fényképezte Ingrid Bergmant. Profilból szinte mindig baloldalról láthatjuk a színésznőt, mert Bergman azt tartotta a szebbik oldalának. Edeson gyakran alkalmazott olyan technikákat (gauze filter, catch lights), amelyek által a színésznő szeme szikrázik, ugyanakkor az arca lágynak tűnik, és ezek eredményeképpen folyamatosan érzékeljük a  szomorú, gyengéd és nosztalgikus hangulatot az arcán.

A jelenetek többségét stúdióban forgatták, "A listás film" státusz ellenére elég szűkösnek számító 900 ezer dollárból. A rendező Michael Curtiz (szül: Budapesten, Kertész Kaminer Manó néven) több dologról is híres/hírhedt volt amellett, hogy remek rendező volt. Nem tudott rendesen angolul (még élete vége felé sem), és nem volt túl népszerű az arroganciája és hosszú munkaórái miatt a színészek és egyéb stáb tagok között. A film forgatása alatt Claude Rains-t többször nagyon megalázóan kioktatta a színházi és filmszínészet közötti különbségről, ugyanakkor Ingrid Bergmannal mindig nagyon udvariasan bánt. (Mindenesetre Reines jelölték Oscarra, Bergmant meg nem.) Érte olyan kritika, hogy nem helyezett nagy hangsúlyt arra, hogy egyes jelenetek önmagukban klasszikussá tudjanak válni, mert nincsenek igazán jól beállítva. Curtis ugyanis minden jelenetet alárendelt a sztori egészének, kivéve talán a film végén a repülőteres jeleneteket. Mindazonáltal Oscar-díjat nyert a filmmel, ami szerintem pont annak köszönhető, hogy a remek alkotórészeket egy nagyon atmoszférikus egésszé tudott alakítani.Szóval, ha valaki esetleg még nem látta volna a Casablancat, akkor hajrá, mert semmit nem öregedett as time goes by, ugyanannyira hatásos és lebilincselő, mint 70 éve volt.

A filmet csakis és kizárólag eredeti angol nyelven szabad megnézni, mivel ennek a filmnek a szocializmusban készült szinkronja a mintapéldánya és etalonja a rossz szinkronnak, ami szinte élvezhetetlenné tette ezt az örök klasszikust. Nemcsak arról van szó, hogy a szocializmusban politikai okok miatt a film legjobb sorait szándékosan félrefordították, aminek eredményeképpen számos híres mondatból egyszerűen elveszett a cinizmus, a kétértelműség és a szellemesség, de a magyar szinkronrendező és színészek sem értették igazán, hogy miről szólnak a karakterek, ezért ugyanolyan stílusban szinkronizálták, mint a kor többi filmjét: mesterkélt naivsággal, ártatlansággal, csöpögős és giccses szentimentalizmussal. Isten bocsásson meg mindenkinek, aki részt vett ennek a szinkronnak az elkészítésében. Én nem tudok. 

Értékelés: 10/10

Részlet(ek) a filmből, Rick alkoholba fojtja bánatát: