Peck számos filmes szervezetben is tevékenykedett, mint az AFI (American Film Institute), vagy az Academy of Motion Picture Arts and Science. Mindemellett politikailag is aktív volt, aki liberális demokratának vallotta magát és számtalan politikai esemény kapcsán kifejtette a véleményét, többek között a vietnámi háború ellen is felszólalt. 1970-ben még az is szóba került, hogy ő lesz a republikánus Ronald Reagan demokrata kihívója Kalifornia kormányzója posztjáért, azonban nem akart profi politikussá válni. Ezzel együtt hívő katolikus volt, olyannyira, hogy fiatalabb korában - valószínűleg a katolikus iskola hatására - még az is felmerült benne, hogy pap lesz.
Gregory Peck kétszer volt nős, házasságaiból összesen öt gyereke született. Még első feleségével élt együtt, amikor a Spellbound forgatása alatt egy rövidebb kapcsolat alakult ki filmpartnerével, Ingrid Bergmannal. Aztán a Római vakáció romantikus története mintha Peck életében is megvalósult volna, ugyanis második feleségével Veronique Passani francia újságíróval a film forgatása alatt ismerkedett meg egy interjú során, akivel később összeházasodtak és Peck haláláig együtt is maradtak.
Az ő toplistáját is próbáltam úgy összeállítani, hogy különböző típusú, műfajú filmek is helyet kapjanak, ezért számos olyan darab lemaradt, amelyek akár fel is kerülhettek volna. A helyzet az, hogy nála többször is előfordult, hogy a nagyra értékelt filmekben kevésbé játszott jól, míg remek volt olyanokban, amit manapság már nem vesz körül túl nagy érdeklődés. Vagy ő is remek volt és a film is sikeresnek számított, azonban mára már elöregedett. Próbáltam ezen ellenmondások között némi kompromisszumot kötni és minél változatosabb listát összeállítani, ezért most erről lemaradtak olyan híres filmjei, mint a The Keys of the Kingdom 1944, a The Gentleman’s Agreement 1947, a The Snows of Kilimanjaro 1952 vagy éppen a How The West Was Won 1963. A The Big Country 1958 pedig azon egyszerű oknál fogva, hogy az előző toplistán, William Wyler filmjei alatt már bemutattam.
Római vakáció egy 10 Oscar-díjra jelölt romantikus komédia, amit a maga korában szintén hatalmas sikert aratott 1934-es It Happened One Night c. film remakeje. Ennek ellenére saját jogán is remekül sikerült, egyáltalán nem marad el nagy elődjétől, és nem véletlenül nevezik az egyik legjobb valaha készült klasszikus romantikus komédiának. Azonban a hatalmas közönség siker mellett a műfaj kötelező teljes happy endes végződéséhez szokott közönség egy része kifogásolta, hogy ez ennél a filmnél nem áll fenn. Szerencsére. Mert ez így volt tökéletes.
Anne hercegnő (Audrey Hepburn) európai fővárosokat látogat meg útján, azonban mire Rómába érnek, már elege van a sok hivatalos eseményből, és fellázad. Egyik éjjel kisurran a szobájából, azonban a elalszik a város egyik padján, mert szökése előtt még beleerőltettek egy altatót. Ekkor veszi észre a lányt Joe Bradley (Gregory Peck) amerikai újságíró, aki nem ismeri fel a hercegnőt, és a lány biztonsága miatti aggodalmában megengedi neki, hogy az éjszakát a lakásában töltse. Joe csak másnap jön rá a lány valódi személyazonosságára, ekkor fogadást köt a szerkesztőjével (nem elárulván azt, hogy a Anne hercegnő éppen a lakásában alszik), hogy exkluzív interjút készít a 5000 dollárért a hercegnővel. A lány előtt eltitkolja foglalkozását, és felhívja fényképész barátját Irving Radovichot (Eddie Albert), hogy titokban készítsen fotókat. Anne és Joe együtt töltenek egy vidám napot Rómában, majd másnap az újságírónak el kell döntenie, hogy megírja-e a cikket, és megjelenteti-e titokban készített fényképeket...
A Római vakációban a remek forgatókönyv a szellemes dialógusaival és romantikus jeleneteivel, lenyűgöző helyszíneivel és kiváló színészeivel egy nagyszerű, könnyed és roppant szórakoztató filmet eredményezett. A történet szerencsére nem teljes happy enddel ér véget, mert az még a romantikus komédiák műfaján belül is roppant meseszerűvé tette volna, így viszont a műfaj egyik legjobb klasszikus filmjévé vált, amire mindennek ellenére leginkább a két főszereplő Audrey Hepburn és Gregory Peck miatt emlékezünk.
Ez a 8 Oscarra jelölt politikai dráma film Gregory Peck legnagyobb szakmai sikere, ami annyira hozzákapcsolódott, mint a Casablanca Humphrey Bogarthoz. A film az AFI listáján a 25-ik legjobb film, míg Atticus Finch-t, Peck karakterét pedig minden idők leghősiesebb karaktereként tartják számon ugyanitt. Persze ezekbe az adatokba az is közrejátszik, hogy Hollywood mindig is szerette jutalmazni a liberális politikai üzenetekkel rendelkező filmeket, ugyanis a Ne bántsátok a feketerigót! egy fehér liberális férfiról szól, aki a ’30-as évek Alabamájában elvállalja egy fehér lány megerőszakolásával ártatlanul vádolt fekete védelmét. Mindemellett ez a film volt Robert Duvall (Tom Hagen a Keresztapából) filmdebütálása is.
A történetet a film egyik gyerekszereplőjének, Jean szemszögéből látjuk. Jean „Scout” Finch (Mary Badham) és testvére Jem Finch egy alabamai kisvárosban élnek a ’30-as években édesapjukkal, az özvegy Atticus Finch (Gregogy Peck) ügyvéddel. Gondtalan és játékkal teli életükből hirtelen fel kell nőniük, amikor apjuk elvállalja egy fiatal fehér lány Mayella (Collin Wilcox) megerőszakolásával vádolt fekete Tom Robinson (Brock Peters) védelmét, ami miatt néhányan nyíltan kifejezik ellenszenvüket a déli kisvárosban, főleg a lány apja, Bob Ewell (James Anderson). A tárgyaláson mindenki számára nyilvánvalóan kiderül, hogy a Robinson ártatlan és a lány és az apja is hazudik, azonban ennek ellenére az esküdtszék bűnösnek találja, majd szökés közben lelövik. Amikor már úgy tűnne, hogy megnyugodnak a kedélyek, megtámadják a két gyereket, és az igazságszolgáltatás ekkor sem a törvényeknek megfelelően működik, mert az olyan lenne, mintha megölnének egy feketerigót...
A film egyik legügyesebb fogása, hogy a történetet a kislány narrálásában látjuk, halljuk, hasonlóan, mint a film alapjául szolgáló Harper Lee Pulitzer-díjas könyvében, ami által Atticus hősiessége felértékelődik ahhoz képest, mintha az ő szájából hallanánk a történetet, másrészről pedig mindig a gyerekek azok, akikre az ilyen események a legnagyobb hatással vannak, mert az ő gondolkodásmódjuk tud gyökeresen megváltozni, a felnőtteknél erre kisebb az esély. A film főszereplője Atticus egy tisztességes, empatikus, igazságszerető intelligens és nyugodt ember, aki békében él önmagával, ezáltal másokkal is. Ő a gyerekei (és a film reményei szerint a nézőké is) példaképe, aki akkor is folytatja vesztésre álló küzdelmét, ha tisztában van, hogy a győzelem esetleg csak később érkezik el.
Ez a 2 Oscar-díjra jelölt angol-amerikai suspense horror film akkora közönség sikert ért el, hogy számtalan folytatása készült a későbbiekben. A film megjelenése után elkerülhetetlen volt a pár évvel korábban megjelent Ördögűzőhöz való összehasonlítása. Mindkét film az ördögi megszállottságról szól, amit ráadásul gyerekek közvetítenek. Annak ellenére, hogy az Ómen az alapszituációját híres elődjének köszönheti, mégis meg tud állni a saját lábán, sőt szerintem talán még jobb is.
Robert (Gregory Peck) és Katherine Thorn (Lee Remick) sikeres házaspár, akiknek a teljes boldogságához már csak egy gyerek hiányzik. A férfi Amerika angliai nagykövete, akit megszólít a kórházban egy pap, miután terhes felesége állítólag egy holtan született gyereket hoz a világra. A pap azt javasolja Thornnak, hogy fogadjon örökbe egy újszülöttet, akinek édesanyja szülés közben meghalt. A férfi beleegyezik anélkül, hogy feleségével megbeszélné. Ezután furcsa és rémisztő eseménysorozat veszi kezdetét, amelyek hatására Robert Thorn arra kezd el gyanakodni, hogy örökbefogadott fia Damien (Harvey Spencer Stephens) az ördög reinkarnációja...A film angolul itt végignézhető.
Az Ómen (az Ördögűzővel ellentétben) nagymértékben támaszkodik a Bibliára, és a Jelenések könyvéből számtalan részletet idéz, ami által még hátborzongatóbbá teszi a levegőben érzékelhető természetfeletti fenyegetést. A film nagyszerű forgatókönyve, fényképezése és zenéje mellett külön kiemelendő a gyerekszínész alakítása, aki a forgatás alatt nem volt több, mint 5 éves. Harvey Stephens nagyszerűen egyesítette a gyermeki ártatlanságot a kegyetlen, hideg gonoszsággal, amiket ártatlan gyermeki tekintetekkel és hátborzongató ördögi mosollyal az arcán fejezett ki remekül.
Ezt a pszichológiai thrillert sokszor hasonlították a Psyichohoz több ok miatt is. Egyrészről mindkét film nagyban hozzájárult a hollywoodi cenzúra gyengüléséhez. Csak két év telt el a bemutatóik között, de a filmek pszichopata főszereplői között jelentős továbblépés történt a Cape Fearben. Itt ugyanis már egy szadista szexuális ragadozó a pszichopata főszereplő, amit egyáltalán nem titkolnak el a filmben, ráadásul a főszereplő alig tinédzser lányára fáj a foga. Mintha a két film között nem két, hanem húsz év telt volna el ilyen szempontból. 1991-ben Martin Scorsese újra feldolgozta a Rettegés fokát Robert de Niro főszereplésével, és az az érdekes eset állt elő, hogy az eredeti 1962-es verzió három színésze is játszott a remake-ben (Gregory Peck, Robert Mitchum és Martin Balsam).
Max Cady (Robert Mitchum) kiszabadul a börtönből, ahol nyolc évet ült nemi erőszak miatt. Ezután elkezdi megfigyelni, majd zaklatni Sam Bowden (Gregory Peck) ügyvédet, aki ellene vallott a tárgyaláson. Megöli a család kutyáját, de Bowden tehetetlen, mert barátja Mark Dutton (Martin Balsam) rendőrfőnök nem tudja bizonyítani, hogy Cady tette. Ekkor Bowden megbízza Charlie Sievers (Telly Savalas) magándetektívet, hogy figyelje Cadyt, aki közben megerőszakol egy fiatal nőt, azonban a nyomozók nem tudják rávenni arra, hogy tanúvallomást tegyen. Ekkor Boweden felfogad pár verőembert, akik brutálisan megverik Cadyt, hogy elvegye a kedvét Bowdenék további zaklatásától, és elmenjen a városból. Ez azonban még elszántabbá teszi Cadyt, aki már Bowden feleségére Peggyre (Polly Bergen) és lányára Nancyra (Lori Martin) is veszélyes. Bowdenék elutaznak, de Sam tudja, hogy Cady követni fogja őket és elkerülhetetlen a végső összecsapás közöttük...
A film bemutatja az amerikai igazságszolgáltatás hibáit, azáltal, hogy képtelen megvédeni állampolgárait, akiknek sokszor saját maguknak kell akár fizikailag is elhárítani a rájuk és családjukra leselkedő veszélyt, mert brutális bűnözők szabadlábon garázdálkodhatnak. Annak ellenére, hogy a film főszereplője Gregory Peck, a showt igazából Robert Mitchum lopja el, akiből már a tekintetéből és testbeszédéből is árad a fenyegetés.
Egy kicsit mintha elfelejtődött volna mára ez a 7 Oscarra jelölt háborús film, pedig megérdemelné a figyelmet. A Navarone ágyúi megelőzte korát, ugyanis a film nem is annyira a katonák legfontosabb céljára és hősiességére összpontosít, hanem inkább a céljaik elérése érdekében meghozandó döntések, felelősségek és tettek hatására, ami így inkább a „cél szentesíti vagy sem az eszközt” típusú tanulmány. Persze azért nem kell megijedni, mindezek mellett azért remek akciójelenetek is láthatóak a filmben.
1943-ban a németek több ezer brit katonát ejtettek csapdába Kiros szigetén Görögországhoz és Törökországhoz közel. Kimenekítésük csak a tengeren keresztül lehetséges hajóval, azonban az útvonalat a németek két hatalmas, hajókat elsüllyeszteni képes ágyúkkal védik. Ez a két ágyú ráadásul egy betonbunkerben van, tehát a Légierő sem tudja lebombázni őket. Az egyetlen lehetséges megoldás, ha egy kommandót küldenek az ágyúk megsemmisítésére. A csoport parancsnoka Roy Franklin őrnagy (Anthony Quayle), a tagjai pedig Kieth Mallory százados (Gregory Peck) tapasztalt hegyivadász, Andrea Stavrou (Anthony Quinn), a legyőzött görög hadsereg ezredese, Miller tizedes (David Niven), aki Franklin őrnagy legjobb barátja és robbantási szakértő, Spyros Pappadimos (James Darren) navarone-i lakos, aki helyi ismeretekkel rendelkezik, és „Butcher” Brown (Stanley Baker), aki nagyon jól tud a késsel bánni. Miután az őrnagy megsebesül, Mallory százados veszi át az irányítást, akinek vezetésével és a görög ellenállás segítségével kalandos út után sikerül eljutniuk a németek által ellenőrzött területre az ágyúk közelébe, miközben egy árulóval is le kell számolni a siker érdekében...
A filmbeli karaktereknek fel kell dolgozni a döntéseikkel járó következményeket, amelyek jó pár szereplőt pszichésen megvisel. Miller nem véletlenül maradt egész életében tizedes, ugyanis ő nem akarja felvállani a siker érdekében meghozandó döntések erkölcsi felelősségét, amit egy tisztnek állandóan meg kell hoznia egy háborúban. Mallory századost is megviselik azok a szükségszerű lépések, amiket kénytelen meghozni a cél elérése érdekében...
A The Gunfighter új témát hozott a western filmek világába, aminek középpontjában egy öregedő párbajhős áll, akinek semmi más vágya nincs, minthogy végre csöndes és nyugodt életet éljen. A film messze megelőzte korát, aminek meglepő mélységei is vannak, ezzel együtt azonban nem aratott túl nagy közönségsikert. A nézők arra számítottak, hogy a műfaj szokásos hangulatának, látványának, és akcióinak megfelelő filmet fognak látni, azonban csalódtak, amikor kiderült, hogy A pisztolyhős a műfajtársainál sokkal beszélgetősebb és a noirok hangulatához és látványvilágához áll sokkal közelebb, semmint a szokásos western filmekéhez.
Jimmy Ringo (Gregory Peck) pisztolyhős, akinek múltja miatt számos ellensége van, egy álmos kisvárosba érkezik, hogy újrakezdje kapcsolatát a tőle már elidegenedett feleségével Peggyvel (Helen Westcott), és az általa soha nem látott kisfiával. Megérkezése után összetalálkozik régi ismerőseivel, köztük a a seriffel Mark Strettel (Millard Mitchell), aki azt tanácsolja neki, hogy azonnal hagyja el a várost. Jimmynek sikerül rábeszélnie, hogy értesítse feleségét, mert találkozni szeretne vele. A nő azonban elutasítja, mert azt gondolja, hogy Jimmy még mindig ugyanolyan forrófejű, mint régen. Mivel a városban elterjed érkezésének híre, és régi félelmetes hírneve miatt megtiltják neki, hogy a városban mozogjon, csak a kocsmában várakozhat, miközben régi ellenségei is elindulnak, hogy leszámoljanak vele. Jimmy arra vár, hogy kisfiával a titkos találkozó létrejöhessen, és közben azon töri a fejét, hogy hogyan szabadulhatna meg régi rossz hírétől, ami elől úgy tűnik, hogy nem tud elmenekülni, és ami miatt soha nem fog tudni olyan életet élni, amire vágyik...A film angolul itt végignézhető.
A film még témájában is noiros, mert emlékeztet a „kísért a múlt” típusú film noirokra, amiben a főszereplő bármennyire is megváltozott és szeretné maga mögött hagyni zavaros és sötét múltját, azonban a sors, a körülmények, az emberek miatt az mindig utoléri. Jimmy Ringo is ezekhez a noir antihősökhöz hasonlóan új, nyugodt és csendes életet szeretne élni, azonban ennek a legnagyobb akadálya a korábbi hírneve. Ha valaki a westernekhez hasonló akciódús és rengeteg pisztolypárbajjal fűszerezett vadnyugati filmre vágyik, akkor az csalódni fog, ugyanis ez nem az a film. Ha azonban valaki kíváncsi arra, hogy milyen egy noir western, és Gregory Peck talán élete legjobb alakítására, akkor annak nagyon tudom ezt a filmet ajánlani.
Hollywoodra nem jellemző, hogy túl gyakran készített volna olyan háborús filmeket, amiben nem (csak) a katonák hősies bátorsága és önfeláldozása áll a film központjában, hanem a háború okozta fizikai és pszichés hatások is. A Szárnyaló bátorság az Életünk legszebb napjai c. film nyomában jár, mert mindkét film azt mutatja meg, hogy a katonák min mennek egy háborúban keresztül, és ennek milyen pszichés hatása van rájuk nézve. Azonban addig, amíg az Életünk legszebb napjaiban azt láthattuk, hogy a katonáknak emiatt milyen problémáik adódnak a civil életbe való visszailleszkedésük során, addig ez a film felfogható annak előzményeként is: megtudhatjuk, hogy hogyan váltak olyanná, amilyenné. Ebben a 4 Oscarra jelölt filmben valódi háborús filmfelvételeket is láthatunk, amelyek tovább növelik a film amúgy is realisztikus jellegét..
A második világháború egyik amerikai bombázó egységénél nagyon alacsony a harci morál a Németország felett elszenvedett hatalmas veszteségeknek köszönhetően. Ebben a helyzetben nevezik ki Frank Savage tábornokot (Gregory Peck) az egység parancsnokává, miután elődjét leváltják. Keménykezűen fog hozzá feladatához, hogy emelje a az egység harci morálját, még akkor is ha közben továbbra is sokan meghalnak a német vadászgépek és a légelháárítás miatt...A film végignézhető itt (első fele) és itt (második fele) angolul.
A film a többi háborús filmtől eltérően nem annyira csatajelenetekből és akciókból áll, mintsem inkább a karakterek közötti összeütközésekből. Mindazonáltal a film végén levő légi csata nagyon látványos, ami nem véletlen: eredeti háborús felvételeket láthatunk benne úgy, hogy fel sem tűnik, hogy nem a filmhez készültek ezek a felvételek. A filmet mindazonáltal a színészek teszik naggyá, amiben nemcsak Gregory Peck játszik remekül, hanem Dean Jagger is, aki a mellékszereplői Oscart meg is nyerte Harvey Stovall őrnagy karakteréért, de megemlíthető Paul Stewart is, az emberekkel törődő Légierő orvosaként.
Igazi, remek old school kardozós tengerész kalandfilm, amihez gyakran hasonlították Russell Crowe Master and Commander c. filmjét, és amely összehasonlításból inkább talán az Őfelsége kapitánya kerül ki győztesen. A történet a brit Haditengerészet Napóleon elleni háborújáról szól, amelyben remek és látványos csata jelenetek is láthatóak, és Gregory Peck nagyszerű a hősies, de nagyon szigorú kapitány szerepében.
1807-ben Horatio Hornblower kapitány (Gregory Peck) vezette fregatt veszélyekkel teli küldetésen jár Közép-Amerika tájékán, és a kapitányon kívül senki sem ismeri útjuk célját. Anglia a napóleoni Franciaországgal áll éppen háborúban, és ezért senki sem érti a hajón, hogy mit keresnek ilyen távol a háborútól. Spanyolország Franciaország szövetségese, ezért hajójuk feladata, hogy felfegyverezzenek egy helyi kiskirályt Don Juan Alvaradot, aki azt tervezi, hogy Észak-Amerikában megtámadja Spanyolországot. Később jön a hír, hogy Spanyolország oldalt váltott, és már Anglia szövetségese, ráadásul a fedélzetre kerül egy bájos utas Lady Barbara Wellesley (Virginia Mayo), Wellington hercegének húga. Az út alatt a kapitány és a nő között erős vonzalom alakul ki, azonban Horatio nős, és a nő is menyasszony. Az út során több ütköztet is meg kell vívniuk, és a végén Horatio kapitány Leighton admirális parancsoksága alatt találja magát, aki nem más, mint Lady Barbara új férje.
Gregory Peck a hősies, de nagyon szigorú elvekben és fegyelmezésben hívő kapitány szerepében tulajdonképpen a rá legjobban jellemző karakterben látható ebben a filmben. Az egyik csatajelenet itt látható.
Alfred Hitchcock annyi remek és híres filmet csinált, hogy ezért erről a film noirról néha elfeledkeznek, pedig egy 6 Oscarra jelölt romantikus mystery filmről beszélünk a Spellbound esetén. A film egyike volt azon korai hollywoodi filmeknek, amelyek a pszichoanalízissel foglalkoztak.
A Green Manors elmegyógyintézet vezetője Dr. Murchison (Leo G. Carroll) nyugalomba vonul, és az intézet vezetését a híres pszichiáter, Dr. Edwardes (Gregory Peck) veszi át. Az új igazgató és az egyik orvos Dr. Constance Petersen (Ingrid Bergman) szinte azonnal megtetszenek egymásnak, ugyanakkor nagyon gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy Dr. Edwardes nem az, akinek mondja magát, hanem egy amnéziás és bűntudat komplexussal rendelkező imposztor, akit most már azzal gyanúsítanak, hogy megölte az igazi dr. Edwardest. A férfi nem emlékszik arra, hogy hogyan vált Dr Edwardesszé, ezért megszökik és Dr. Petersen segít neki kideríteni, hogy mi történt az igazi új igazgatóval. A csinos doktornő ennek érdekében a pszichoanalízist is felhasználja...
Az Elbűvölve a romantika és a feszültség remek keveréke, amelyek jól kiegészítik és ellensúlyozzák egymást a filmben, köszönhetően Hitchcoknak. Ingrid Bergman karrierje és népszerűsége csúcsán volt ekkoriban, míg Gregory Peck a legígéretesebb és legjóképűbb fiatal színésznek számított, úgyhogy a film sikere garantált volt. Ehhez hármójukon kívül a film operatőre George Barnes és Rózsa Miklós zeneszerző is hozzájárul, ez utóbbi annyira, hogy Oscar-díjat is kapott érte. Bár a Spellbound nem tartozik Hitchcock legjobbjai közé, azért közvetlenül ott van a nyomukban.
Az őzgida egy 7 Oscar-díjra jelölt családi film, aminek forgatókönyve Marjorie Kinnan Rawlings Pulitzer-díjas regényéből készült. Ez a megnyerő „felnő a gyerek” típusú történet hatalmas szakmai és közönség sikert ért el, ami egyben az MGM filmstúdió legnagyobb bevételét produkáló film is volt 1946-ban.
Az amerikai polgárháború után játszódó történetben egy volt déli katona Ezra „Penny” Baxter (Gregory Peck) feleségével Ora-val (Jane Wyman) és 11 éves fiával Jodyval (Claude Jarman Jr.) él együtt Florida vadonjában farmerekként. Jody az egyetlen megmaradt gyerekük, aki jól kijön melegszívű apjával, azonban hidegebb anyjával nem annyira jó a kapcsolata. A nő a többi gyereke halála után vált komorrá. Jody szeretne egy háziállatot, amibe apja már beleegyezett, anyja azonban elég csökönyösen ellenzi ezt. Amikor apját megmarja egy kígyó, a férfi megöl egy szarvast, hogy belső szervei segítségével felszívja a mérget. A fiú ekkor megpróbálja rábeszélni az apját, hogy tartsák meg az árván maradt gidát. Ebbe végül mindketten beleegyeznek, és a fiú hamarosan elválaszthatatlan lesz az állattól. A gida azonban hamar felnő, és ekkor már kárt tesz a veteményesben, a kukoricában, a dohányban, ami már sok lesz Oranak. Jodynak hamarosan felnőtt problémákkal és döntésekkel kell szembesülnie, amikor szülei azt akarják, hogy lője le az állatot...
A filmben az apa és az anya különbözően élik meg három gyerekük elvesztését. Az apa elkényezteti egy kicsit egyetlen megmaradt gyerekét, míg az anya távolságtartó és néha hideg a fiúval, aki inkább meghalt gyerekeit siratja, semmint a megmaradottal foglalkozna, miközben a fiúnak pedig lassan fel kell nőnie. A film operatőre nem véletlenül nyert Oscar-díjat, ugyanis nagyon szépek a színek (főleg figyelembe véve az akkori technikát), amiben a zöld és barna dominál, ami családi filmnek megfelelően szinte meseszerűvé teszi a látványvilágot, ugyanakkor mégis nagyon ízléses.
Részlet a Római vakációból:
