William Wyler Wilhelm Weiler néven született Németországban egy sváci-zsidó családban. Apja ruhakereskedő volt, aki azt remélte, hogy a családi vállalkozást majd a fia viszi tovább. Az első világháború után Wilhelm ingeket és nyakkendőket árusított, azonban nagyon nem érdekelte ez a munka, ezért 1921-ben Amerikába ment. Pár évig New Yorkban dolgozott, majd 1923-ban úgy döntött, hogy szerencsét próbál Hollywoodban. Kezdetben swing gang-es volt (az, aki az rendező kérésére az utolsó pillanatban a díszleten gyors változtatásokat hajt végre) az Universalnál, majd segédrendező lett, végül 1925-ben, 23 évesen már rendezőként kezdett dolgozni. Ezzel ő lett minden idők legfiatalabb hollywoodi rendezője. A sikerek akkor jöttek meg számára, amikor megszámlálhatatlan mennyiségű western film készítés után otthagyta az Universalt, és a ’30-as évek közepétől Samuel Goldwyn Productionnél kezdett el dolgozni. Ebben a korszakban szinte futószalagon készítette legendássá vált klasszikusait, amely filmek számtalan Oscar-jelölést értek el (Dodsworth, These Three, Dead End, Jezebel, The Little Foxes stb). A háború alatt a hadsereg légi erejénél szolgált, ahol három dokumentum jellegű filmet forgatott pl: The Memphis Belle. A háború után ott folytatta Hollywoodban, ahol abbahagyta: hatalmas szakmai és közönség sikereket arató filmeket készített.
Szinte a lehetetlenséggel egyenlő kiválasztani William Wyler tíz legjobb filmjét, mivel az 1936 és 1968 között forgatott összes filmje felkerülhetne ide. Próbáltam ezt a listát úgy összeállítani, hogy sokféle és fajta film szerepeljen rajta, ugyanakkor Wyler sikereire jellemző, hogy számtalan rengeteg Oscar-díjra jelölt filmet most ki kellett hagynom. Természetesen ezek bármelyike is felférhetne erre a listára. Ilyenek a Doodworth 1936 és 7 Oscar-jelölés, a Jezebel 1938 és 5 Oscar-jelölés, a Wuthering Heights 1940 és 8 Oscar-jelölés, a Detective Story 1951 és 4 Oscar-jelölés, a Friendly Persuasion 1956 és 7 Oscar-jelölés vagy a Funny Girl 1968 és 8 Oscar-jelölés.
Sok dráma között William Wyler készített romantikus komédiákat is, amelyek közül egyértelműen a Római vakáció sikerült a legjobban, amit 10 Oscarra jelöltek. A Római vakáció a maga korában szintén hatalmas sikert aratott 1934-es It Happened One Night c. romantikus komédia remake-je. A Római vakáció nem marad el nagy elődjétől, és nem véletlenül nevezik az egyik legjobb valaha készült klasszikus romantikus komédiának. Azonban a hatalmas közönség siker mellett a műfaj kötelező teljes happy endes végződéséhez szokott közönség egy része kifogásolta, hogy ez ennél a filmnél nem áll fenn. Szerencsére. Mert ez így volt tökéletes.
Anne hercegnő (Audrey Hepburn) európai fővárosokat látogat meg útján, azonban mire Rómába ér, már elege van a sok hivatalos eseményből, és fellázad. Egyik éjjel kisurran a szobájából, azonban elalszik a város egyik padján, a szökése előtt beleerőltetett altató hatása miatt. Ekkor veszi észre a lányt Joe Bradley (Gregory Peck) amerikai újságíró, aki nem ismeri fel a hercegnőt, és a lány biztonsága érdekében hazaviszi a lakására és a hercegnő nála tölti az éjszakát. Joe csak másnap jön rá a lány valódi személyazonosságára, ekkor fogadást köt a szerkesztőjével (nem elárulván azt, hogy a Anne hercegnő éppen a lakásában alszik), hogy exkluzív interjút készít a 5000 dollárért a hercegnővel. A lány előtt eltitkolja foglalkozását, és felhívja fényképész barátját Irving Radovichot (Eddie Albert), hogy titokban készítsen fotókat. Anne és Joe együtt töltenek egy vidám napot Rómában, majd másnap az újságírónak el kell döntenie, hogy megírja-e a cikket, és megjelenteti-e titokban készített fényképeket...
A Római vakációban a remek forgatókönyv a szellemes dialógusaival és romantikus jeleneteivel, lenyűgöző helyszíneivel és kiváló színészeivel egy nagyszerű, könnyed és roppant szórakoztató filmet eredményezett. A történet szerencsére nem teljes happy enddel ér véget, mert az még a romantikus komédia műfaján belül is roppant meseszerűvé tette volna, így viszont a műfaj egyik legjobb klasszikus filmjévé vált, amire mindennek ellenére leginkább a két főszereplő Audrey Hepburn és Gregory Peck miatt emlékezünk.
A Ben-Hur az egyik olyan hollywoodi film, amiről nagy valószínűséggel a világon mindenki (legalább) hallott már. Ez a grandiózus epikus történelmi film a 12 Oscar-jelölésből 11-t megnyert. A Ben-Hur forgatásának évéig a filmtörténelem legnagyobb budgetjéből készült el, amihez az addigi legnagyobb díszletet építettek. A film nagyon látványos, sokan a legpompázatosabb hollywoodi filmnek nevezik, amit ráadásul még a CGI kora előtt készítettek, és ami még veszélyessé is tette a forgatást, legfőképpen a kocsihajtó verseny jelenetét.
Az ókori Jeruzsálemben él az előkelő és gazdag Judah Ben-Hur (Charlton Heston) anyjával Miriammel (Martha Scott) és húgával Tirzahval (Cathy O’Donnell), amikor Judah gyerekkori barátja, a római Messala (Stephen Boyd), mint helyőrség parancsnok tér vissza a városba. Judahnak azonban nagyon hamar rá kell jönnie, hogy barátja megváltozott, és ugyanolyan arrogáns hódítóvá vált, mint a többi római. Amikor Judah megtagadja, hogy római besúgóvá váljon, Messala úgy dönt, hogy példát statuál, és gályarabszolgaságra kárhoztatja, és még családját is börtönbe záratja. Judah azonban túléli a gályarabságot és megmenti Quintus Arrius (Jack Hawkins) római konzul életét, aki hálából örökbe fogadja, és ezáltal Judah római polgár lesz. A bosszúra éhes férfi azonban visszatér Jeruzsálembe, hogy megkeresse a családját. Útközben megismerkedik Sheik Ilderimmel (Hugh Griffith), aki rábeszéli a fogathajtóversenyen való indulásra. Amikor Judah megtudja, hogy Messala is elindul a versenyen, igen mond a felkérésre. Jeruzsálemben találkozik volt szolgálójával Estherrel (Haya Harareet), akivel egymásba szeretnek. A nő megpróbálja eltitkolni a férfi elől, hogy anyja és húga leprások. Esther időközben kereszténnyé vált Jézus hatására, és próbálja Judaht lebeszélni a bosszúról. A fogathajtó versenyen Judah legyőzi Messalát, akit a lovak eltaposnak, azonban Judah mégsem tud megnyugodni, főleg, amikor megtudja családja sorsát. Jézus keresztre feszítésekor azonban csoda történik velük...
A film forgatókönyve a regénnyel szemben nem annyira Jézus, mint inkább Ben-Hur életére koncentrál, akit láthatunk gazdag zsidó arisztokrataként, gályarabszolgaként, római polgárként, fogathajtóként, majd végül újra sikerül családját egyesíteni jeruzsálemi otthonában, azonban az átélt tapasztalatok és érzelmiek, valamint új hitének köszönhetően már teljesen más a végponti, mint a kiindulóponti Judah Ben-Hur. Vele párhuzamosan Jézus is gyakran feltűnik a színen, akinek azonban arcát nem láthatjuk, ami által még inkább titokzatosabbá és magasztosabbá válik a filmben. Láthatjuk születését, tanításait, majd keresztre feszítését, azonban a filmbeli szerepe leginkább az, hogy példát és utat mutat Ben-Hurnak, legfőképpen abban, hogy saját lelki békéje miatt megbocsásson az ellenségeinek, és megszabaduljon bosszúvágyától. Mindezek ellenére bármennyire is vallásos filmnek tartják a Ben-Hurt, mégsem ez a lényeg benne, hiszen ez a szál végig háttérben marad, hanem inkább csak a mondanivaló átadásának egyik – igaz, hogy fontos – eszköze. Ez pedig az, hogy a gyűlölet és bosszúvágy leginkább annak az életét és lelki békéjét teszi tönkre, aki képtelen a megbocsátásra, és ezt kell Judah Ben-Hurnak is megtanulnia, aki a film végén – Jézus kereszthalálával egy időben – eléri az üdvözülést azáltal, hogy megbékél.
Ez a 8 Oscarra jelölt (7 nyert) dráma nagyon gyorsan hatalmas közönség sikert aratott, ami az Elfújta a szél (1939) után a második legnagyobb bevételt érte el megjelenésekor. A második világháború alatt Hollywood futószalagon gyártotta a háborús propaganda filmeket, amelyek központi téma a hazafiság és hősiesség volt. A megnyert háború után Wyler elérkezettnek látta az időt, hogy ennek az árnyoldalait is bemutassa három, a háborúból hazatérő katona visszailleszkedési nehézségein keresztül.
A háború befejeztével Fred Derry (Dana Andrews) repülős, Homer Parrish (Harold Russell) haditengerész és Al Stephnson (Fredric March) gyalogsági őrmester városukba Boone Citybe hazafelé tartván találkoznak és gyorsan összebarátkoznak. Al a legidősebb közölük, aki egy bankban dolgozott a háború előtt. Gyerekei ekkora már felnőttek, Alnek és feleségének Millynek (Myrna Loy) pedig nem igazán sikerül kapcsolatukat újra bensőségessé tenni. Munkahelyén előléptetik, de Al már nem tud olyan keményszívű bankos lenni, mint a háború előtt, és olyan veteránoknak is hitelt nyújt, akiknek erre nem lenne fedezetük. Fred Derry hiába szolgált az Air Forcenál századosként, realizálnia kell, hogy nincs a birtokában a munkaerő piacon keresett végzettség, képesség. A háború előtt üdítőket árult és bár jobbat szeretett volna, de kénytelen régi állásába visszatérni. Fred túl gyorsan fejest ugrott a házasságba Marieval alig pár hetes ismertség után Marievel (Virginia Mayo), aki a bombázótisztbe szinte rögtön beleszeretett, míg civil lúzerként már nincs annyira oda érte. Homer amerikai focizott a háború előtt mielőtt belépett volna a Haditengerészethez és eljegyezte Wilmat (Cathy O’Donnell). A háborúban azonban elvesztette kezeit, és hazatérvén a családja nehezen birkózik ezzel a sérülésével. Homer nem akarja, hogy Wilma egy nyomorékhoz kösse az életét, ezért ellöki magától a nőt, annak ellenére, hogy az így is hozzá akarna menni. Kapcsolatukat bonyolítja, hogy miközben Fred házassága tönkremenőben van, beleszeret Al lányába Peggybe (Teresa Wright), azonban Al nem helyesli a dolgot. A film végére mindhárman tovább tudnak lépni nehéz helyzetükből és új életet kezdenek.
A film szándékosan nem akarta hősnek vagy különlegesnek bemutatni a három férfi főszereplőt, hiszen a lényeg az, hogy milliónyi hozzájuk hasonló átlag ember tért vissza a háborúból és hasonló problémákkal találták szemben magukat, mint a főszereplők. Ezek a karakterek nem hősök, hanem nagyon emberiek, akik civilként ugyanúgy félnek, mint katonaként, csak a félelmük jellege más. Sőt, mintha a civil életük még félelmetesebb és bonyolultabb lenne, mint a háborús évek, amikor nyilvánvaló volt a cél, és ennek eléréséhez a hadseregtől és a társadalomtól minden segítséget megkaptak. A háború után azonban ugyanez a társadalom már elengedi korábbi hőseinek kezét, akiknek immár egyedül, nemhogy segítség nélkül, de néha mintha ellenszélben kellene megállniuk a helyüket az életben. Van akinek a magánélete, van akinek a munkája, és van akinek mindkettő hatalmas problémákat okoz civil életében. A karakterek mellett remek a film fényképezése is, aminek operatőre az a Gregg Toland volt, aki az Aranypolgárt is annyira látványossá tette.
Ez a 7 Oscar-díjra jelölt film noir jellegű melodráma Somerset Maugham azonos c. színművéből készült, ami egy Brit Malajziában a 1910-es években megtörtént eseményen alapul.
Leslie Crosbie (Bette Davis), aki egy gumifa ültetvény vezetőjének felesége, a férje Robert Crosbie (Herbert Marshall) távollétében lelövi Geoffrey Hammondot önvédelemre hivatkozva. Mindenki elhiszi neki, hogy a férfi meg akarta erőszakolni, és ő csak a becsületét védte. Azonban ügyvédjét Howard Joycet (James Stephenson) nem teljesen győzi meg, és akinek gyanúja beigazolódni látszik, amikor a tudomására jut, hogy létezik egy levél, amiből kiderül, hogy Leslie saját maga hívta meg a férfit magához, akivel korábban viszonya volt. A lelőtt férfi özvegyénél van a kérdéses levél, ami az akasztófára küldheti Lesliet. Az özvegy azonban hajlandó eladni a levelet horribilis áron, amit a férj kifizet az ügyvéd tanácsára, aki azonban titokban tartja előtte a levél tartalmát, és azt, hogy az összeg felemészti az egész vagyonát...
A film középpontjában Leslie Crosbie, egy olyan nő áll, aki minden férfit manipulálni tud maga körül. Ő az ártatlanság maszkjában a törékeny és megvédendő nő szerepében hat a férfiakra. A valódi személyisége a levélből derül ki ezért is (a gyilkossági vád mellett) olyan fontos számára annak visszaszerzése. Bette Davis nagyon jó a hideg, az érzelmeit elfojtó Leslie Crosbie szerepében, aki képes félénkségre és bájosságra a könyörtelenség, az erőszakos düh és számító manipuláció mellett (vagy együtt). A naiv férj szerepében Herbert Marshallt láthatjuk, aki nem is annyira naiv, mintsem inkább egy tagadásban élő férj, aki nem akar tudomást venni felesége afférjáról. Illúzióban élni mindig könnyebb, mint szembesülni a valósággal.
Ez a 12 Oscarra jelölt (6 nyert) romantikus háborús dráma (és propaganda) film volt az 1942-es év egyértelműen legnagyobb kritikai és közönség sikere, ami egyben a legnagyobb bevételt is termelte. A Mrs. miniver különlegességét az adja, hogy nagyon ritka az olyan háborús film, aminek középpontjában egy nő áll, mivel ez a műfaj abszolút férfi orientált. A háborús filmekben a nők leginkább mellékkarakterek játszanak, akik várják haza, és/vagy aggódnak a fronton harcoló férjükért/szerelmükért. A film azt mutatja meg, hogy a háború hogyan változtatja meg egy angol vidéki középosztálybeli háziasszony életét.
Clem Miniver (Walter Pidgeon) sikeres angol építész és felesége Kay Miniver (Greer Garson) idillikus életet tudhat magáénak egy angol vidéki városban. Két fiatalabb gyerekükkel élnek a kisvárosban, ahol mindenki szereti és tiszteli Mrs. Minivert. Amikor egyetemista fiúk Vincent „Vin” (Richard Ney) hazatér Oxfordból, megtetszik neki Carol Beldon (Teresa Wright) Lady Beldon (Dame May Whitty) gazdag és előkelő asszonyság unokája, és összeházasodnak. Idillikus életük azonban egycsapásra véget ér, amikor 1939-ben kitör a háború. Vin a Királyi Légierőhöz vonul be, míg Clem a Dunkirknél csapdába esett angol katonákat segít kimenekíteni. Ezalatt otthon Mrs. Minivernek a légitámadások mellett egy német pilótával is meg kell küzdenie, akinek a gépét lelőtték Anglia felett...
A Mrs. Miniver annyiban hasonlít a Casablancához, hogy egyike azon korai hollywoodi háborús propaganda filmeknek, ami amellett, hogy az amerikaiak európai hadszíntérre való belépését szorgalmazzák, ki tudott nőni a propaganda film kategóriájából, és klasszikussá tudott válni, mindazonáltal a Casablanca színvonalát és időtlenségét messze nem éri el. A film legnagyobb erősségei a forgatókönyv és fényképezés mellett a színészi játék. A Mrs. Miniver két főszereplője Greer Garson és Walter Pidgeon remek párost alkotnak, nem véletlenül készítettek 8 közös filmet.
A 9 Oscarra jelölt A kis rókák volt William Wyler és Bette Davis együttműködésének legjobban sikerült darabja. Ez a komor dráma a kapzsiság és pénz destruktív jellegét mutatja be egy teljesen működésképtelen család történetén keresztül.
A film a 20.század elején játszódik egy déli kisvárosban él Regina Giddens (Bette Davis) és férje Horace Giddens (Herbert Marshall), egymástól elidegenedett házaspár. A férfi egy jószívű ember, akit jelenleg szívbetegsége miatt egy baltimore-i kórházban ápolnak. Van egy gyerekük is, a naiv Alexandra Giddens (Teresa Wright), aki szerelmes David Hewittbe (Richard Carlson), kegyetlen anyja azonban teljes kontrollja alatt tartja lányát, és el akarja választani Davidtől. Regina testvérei az egyedülálló Ben Hubbard (Charles Dingle) és Oscar Hubbard (Carl Benton Reid), aki nős, felesége Birdie és haszontalan fiúk Leo, aki egy bankban dolgozik. Regina és Oscar megállapodik Alexandra és Leo házasságában. Amikor a fiútestvérek fejleszteni szeretnék a vállalkozást, Reginától kérnek kölcsön. A nő manipulálja a lányát, hogy csalja haza az apját, annak érdekében, hogy meg tudja győzni arról, hogy kölcsönadja a pénzt a testvéreinek. Horace azonban nem megy bele az üzletbe, ami után Leo ellopja a kötvényeit a széfből, arra gondolva, hogy amikor a befektetés megtérül majd visszateszi anélkül, hogy Horace egyáltalán észrevenné...
A film három főszereplője a teljesen gátlástalan Hubbard testvérek, akik között is a legrosszabb Bette Davis karaktere Regina, aki férjétől a gyógyszere megtagadásával akarja a pénzt kicsikarni. Őket Horace, Alexandra, és Oscar felesége egyensúlyozzák. A karakterek kidolgozottak és életszerűen ábrázoltak a filmben. Természetesen A kis rókákban Bette Davis viszi el a showt, aki folyamatosan manipulálni próbál mindenkit, és az ő szájából halljuk a legkegyetlenebb mondatokat.
William Wyler karrierjének elején a ’20-as évek végén számtalan western filmet rendezett, így tapasztaltnak számított a műfajban. Hosszú kihagyás után 1958-ban készített egy remek és szokatlan 2 Oscarra jelölt western filmet, amiben megpróbál leszámolni a műfaj mítoszával. A vadnyugati filmek központi témája és hajtóereje a tradicionális macsóság, amelyekkel szemben ez a film egyfajta pacifista üzenet. (Amelyben azért remek akciójelenetek és lövöldözések vannak természetesen.)
A jómódú nyugalomba vonult hajós kapitány James McKay (Gregory Peck) az amerikai nyugatra utazik, hogy csatlakozzon menyasszonyához Patricia Terrillhez (Carroll Baker), akinek apja a gazdag ranch tulajdonos Major Henry Terrill (Charles Bickford). Terrillék ellensége egy másik patriarchális családfő és ranch tulajdonos Rufus Hannassey (Burl Ives), akivel Patrica barátnőjének Julie Maragon (Jean Simmons) tulajdonában lévő területen, a „Big Muddyn” lévő víz miatt marakodnak. Julie a béke fenntartása érdekében megengedi Hannasseynek, hogy itassa az állatait, de megtagadja, hogy bármelyik félnek is eladja a területet. Közben McKayt a megérkezése pillanatától kezdve provokálják és belekötnek, mintegy tesztelve a férfiasságát. Főleg Hannassey semmirekellő fia Buck (Chuck Connors) és Terrill intézője Steve Leech (Charlton Heston) jár ebben az élen. A két férfi McKay iránti unszimpátiájába az is közrejátszik, hogy Bucknak Julie, míg Leechnek Patricia tetszik. McKay, aki apját egy felesleges pisztolypárbajban vesztette el, megtagadja az ilyenekben való részvételt, ami miatt gyávának gondolják, és amely véleményt menyasszonya Patricia is egyre inkább osztani kezd. Persze McKay nem gyáva és béna, hiszen megül egy vadlovat és Leech-csel is leáll verekedni, csak ezeknek az eseményeknek nincs szemtanúja Leechen és egy mexikói alkalmazotton kívül. McKay elhatározza, hogy megveszi a Big Muddyt, viszont Patricia tudtára adja, hogy ő is megengedi majd Hannasseyéknek az itatást, ami miatt Patricia felmondja az eljegyzést. A két klán vezetője továbbra is folytatja az ellenségeskedést, ami a film végén egy nagy leszámolásba torkollik, és McKay is olyan helyzetbe kerül, hogy részt kell vennie egy párbajban...
A film alapüzenete, hogy az erőszak erőszakot szül, amelyet ugyan ez a pacifistának nevezett film a többi westernhez hasonló jelenetekben mutat be, azonban mégis más az alapállása a főszereplő karaktere miatt, aki a férfiasságát nem akarja folyamatosan mindenkinek bizonygatni. A főszereplő Gregory Peck mellett számos más kiváló alakítást is láthatunk, ugyanis Charlton Heston és Burl Ives is remekül játszott, ez utóbbi annyira, hogy Oscart nyert érte. Megemlítendő még a film másik Oscar-jelölést érdemlő eleme, a zenéje, amit Jerome Moross szerzett, és ami illeszkedik a klasszikus old school western témájú filmzenék sorába.
Ez a 3 Oscarra jelölt pszichológiai thriller a megszállottságról és irányítási vágyról szóló sötét történet, aminek főszereplője egy szexuálisan frusztrált szociopata férfi. Azáltal, hogy a történetet a szexuális bűnözőnek is felfogható férfi szemszögéből látjuk, a film egyszerre lesz bizarr és zavaró, ami a nőgyűlölet határán egyensúlyozik, és ami a maga korában nagyon merésznek számított témájánál fogva. A film főszereplője ugyanis egy olyan férfi, aki lepkéken kívül nőket is gyűjt a pincéjében.
Freddie Clegg (Terence Stamp) egy magányos férfi, aki vásárol egy vidéki, elszigetelt helyen lévő házat. Leskelődik és titokban követ egy csinos és intelligens egyetemista lányt Mirandat (Samantha Eggar), majd egy nap elrabolja a lányt, és a pincéjébe zárja. Mirandának azt mondja, hogy nem akarja megerőszakolni, mert tudja, hogy nem szerelmes belé, és ezt ő tiszteletben tartja. Azt is közli vele, hogy egy hónap múlva elengedi, és még a nagy becsben tartott pillangó gyűjteményét is megmutatja neki. A nő egy idő után rájön, hogy Freddienek esze ágában sincs elengednie. Ekkor mindenfélével megpróbálkozik annak érdekében, hogy megszökhessen. Megpróbálja elcsábítani a férfit, azonban végül nem sikerül neki, és a férfi közli vele, hogy ezzel elvesztette minden tiszteletét, és most már nem fogja soha elengedni. Ekkor a kétségbeesett nő egy lapáttal fejbe vágja a férfit, de a dulakodás közben a pince fűtése is tönkremegy. Freddienek siekrül egy kórházba eljutnia a sérülésével, miközben a pincében fázó Miranda megbetegszik...
A film azért különleges, mert bármilyen furcsa, de tébolyodott főszereplője alapvetően szimpatikus, vagy legalábbis nem tartozik a látványosan ellenszenves és agresszív perverzek közé, mindazonáltal éppen elég félelmetes és veszélyes így is. A történet végén pedig Freddie azt a tanulságot vonja le a Mirandával való „kapcsolatából”, hogy azért nem működött, mert a nő túl okos és tanult volt, akit ő emiatt már nem tudott tanítani és nevelni. A film lassú ütemű és térben korlátozott, amiben a színészek remek alakításokat nyújtanak.
Ez a maga korában merésznek számító dráma 5 Oscar jelölést szerzett, ami Lillian Hellman 1934-es Broadway színművén alapul. Ennek a darabnak A gyerekek órája már a második filmes feldolgozása, és amely első verzióját is William Wyler rendezte 1936-ban These Three címmel. Mivel a színdarab témája a leszbikusság volt, és bár magát a leszbikus szót nem mondták ki a Broadway sem, azonban a darab mégis átcsúszott a cenzúrán. Ez azonban nem mondható el a ’36-os filmről, amihez át kellett írni a történetet, így az már arról szólt, hogy két nő szerelmes ugyanabba a férfiba. A film sikeres lett, azonban Wyler úgy érezte, hogy a cenzúra miatt a filmje elvesztette a lényegét és az erejét, ezért a ’60-as évek elején úgy gondolta, hogy elérkezett az idő, hogy végre elkészítse azt a filmet, amit már 1936-ben is tervezett. A cenzúra hivatalosan még érvényben volt ugyan, azonban az idők változásai már azt is jelentősen meggyengítették.
Régi főiskolás osztálytársak Karen Wright (Audrey Hepburn) és Martha Dobie (Shirley MacLaine) lány magániskolát nyitnak, ahol Martha nagynénje Lilly is tanít. Karen két évi jegyesség után végre igen mond Joe Cardinnak (James Garner) és kitűzik az esküvő időpontját. Joe rokona a gazdag Amelia Tilford (Fay Bainter), akinek unokája, a végtelenül elkényeztetett és hazudós Mary is az iskola tanulója. Maryt egy hazugsága miatt Karen eltilja egy hajóversenytől, mire a lány bosszúból kitalálja, hogy Karen és Martha leszbikusok, amit elhitet nagyanyjával, aki rögtön kiveszi Maryt az iskolából. A hír elterjed, és a még mit sem sejtő nők tehetetlenül nézik, ahogy minden tanulót hazavisznek a szüleik. Amikor megtudják, hogy mi áll ennek a hátterében, akkor hárman, Karen, Martha és Joe dühösen számon kérik a történteket Mrs. Tilfordon. Az idős nő azonban nem visszakozik, miután Mary újra előadja hazugságait. Karen és Martha beperlik rágalmazásért, azonban elvesztik a pert, és amikor már a média is felkapja az eseményeket, a két nő jó hírneve teljesen megsemmisül. Bár Joe hisz Karennek, azért mégis megkérdezi, hogy igazak-e a pletykák, ami veszekedéshez vezet, és ami miatt felbontják az eljegyzésüket. Amikor Martha ezt meghallja, akkor szerelmet vall Karennek, azonban a meglepett nő visszautasítja a közeledését. Közben Mrs. Tilford is rájön, hogy Mary hazudott, és pénzt ajánl Karennek. Ezután Karen megpróbálja meggyőzni Marthat, hogy költözzenek jó messzire és kezdjenek új életet, mint barátok. Martha gondolkodási időt kér, azonban mire Karen hazaér a sétájából Martha felakasztja magát. A film itt angolul végignézhető.
A film annak ellenére, hogy néha színpadias, és az alakítások is túlzónak tűnnek - főleg a gyerek szereplőké - ugyanakkor Audrey Hepburn és Shirley MacLaine remek, és mai szemmel nézve Karen és Martha karaktereit sztereotipikusnak mondanánk, mégis jelentős darab. A ’60-as évek filmjeiben a nőket többször láthattuk bikiniben, mint felöltözve, ezzel szemben itt a két főszereplő okos, intelligens és önálló nő, akik a legnagyobb problémák közepette is kitartanak egymás mellett. Igaz, hogy azok közé a korai sztereotipikus leszbikus témájú filmek közé tartozik, amelyikben a keményebb csajról kiderül, hogy leszbikusl, míg a másikuk, a sokkal nőiesebb a hetero - akit nem véletlenül a legfeminimebb kisugárzású színésznő Audrey Hepburn játszott - azért, hogy az ő bájos és nőies kisugárzása miatt még csak fel se vetődjön senkiben, hogy nem hetero. És hát szegény keményebb csaj meg meghal. Na, de hát mindig el kell kezdeni valahol.
Annak ellenére, hogy a filmet 8 Oscar-díjra jelölték, amiből négyet meg is nyert, nem aratott nagy közönség sikert, azonban ennek ellenére manapság már mesterműnek nevezik William Wyler filmjét, ami egy kezdetben naiv, gazdag örökösnő személyiségének változását mutatja be.
A film a 19. század közepén játszódik New Yorkban. Catherine Sloper (Olivia de Havilland) egy szégyenlős, naiv és gazdag lány, aki apjával Dr. Austin Sloperrel (Ralph Richardson) él együtt. Az apja nem rejti véka alá azt, hogy lánya csalódással tölti el. Catharine anyja elegáns, gyönyörű és bájos nő volt, azonban lánya sajnos nem hasonlít rá ezekben a tulajdonságokban. Catharine nem ismerte anyját, mert meghalt az ő születésekor, azonban apja nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem, hogy emlékeztesse rá lányát. Amikor a Catharine megismerkedik Morris Townsend (Montgomery Clift) szegény, de jóképű férfivel, a lány apja elkezd gyanakodni, hogy Morris nem egyéb, mint egy hozományvadász, mert hát mi más vonzót is láthatna unalmas és szürke lányában. Amikor felszólítása ellenére lánya feleségül akar menni Morrishoz, megfenyegeti azzal, hogy kitagadja az örökségből...
A film leginkább a karakterekre, és a köztük lévő kapcsolatokra koncentrál. Az 1800-as évek közepén a felsőbb társasági körökben a legfontosabb elvárás a nőktől az volt, hogy szépen és vonzóak legyenek, és Catharine nem tud ennek és ezáltal az apjának sem megfelelni. Morris hatására a nő önbizalma növekszik, aki lassanként megtanul önállóan dönteni. A történet végére Catharine önálló nővé válik, aki fel tudja ismerni a hazugságot és az igazságot. Azonban ennek az is az eredménye lesz, hogy keserűbbé és keményebbé válik.
Részlet a Római vakációból, az "Igazság szája" jelenet:
